Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 16. Ma: autóbörze Szolnokon SZÖVEG NÉLKÜL c/nckw? HAT EZ MIT KERES ITT? MIT VAN ÚGY ODAI? CSAK AZ ALVAZSZAMOT AKAROM ELLENŐRIZNI SZÓVAL EZT AKARTA RAMSÓZNI, MINT MASSZÍV SPORTAUTÓT! AMI MÉG MENTHETŐ. A KOLLÉGÁM AZ ALVAZ- JAVÍTÁSRA SPECIALIZÁLTA MAGAT w/é-W*C UNGVÁRI LÁSZLÓ RAJZAI MÜVÉSZftHHDQU Vágó Pál ' és a vágóhíd A következő történetet Vágó mesélte el nekem. Ez már Budapesten történt a múlt század vége felé. Az egyik művészteremben poharazgató festők csendes melankóliával ülték körül az asztalt és azt panaszolták, hogy egyre gyérül a mecénások tábora, sőt maga a kormányhatalom sem törődik a művésztársadalom sanyarú helyzetével. Vágó Pál, aki eddig szó nélkül hallgatta társait, egyszerre csak megszólalt. — Nincs teljesen igazatok! Engem éppen a közelmúltban ért egy kitüntetés, amiről ti bizonyára nem is tudtok! — Micsoda? — ámult el a társaság. — Milyen kitüntetés? — kérdezték kórusban és kíváncsian várták Vágó válaszát. — Egy új hidat nevezett el rólam a főváros! — s diadalmasan nézett körül a. társain. A meglepődött művészek közül végre egynek eszébe jutott, hogy megkérdezze: — Milyen új híd lett rólad elnevezve? — A Vágó-híd — vágta rá Vágó — Budapest újonnan épült közvágóhídját valóban akkoriban avatták fel. Magukban mérgelődtek a kollégák, hogy beugrottak Vágó tréfájának, de egyszer csak megszólalt az egyik szobrász. — Valóban igazat mond Pali, s méghozzá a róla elnevezett „Vágó-híd’’ elé felállították a Pali szobor képmását is és nem is egy, hanem két példányban. Igaz ugye Palikám? Most Vágónak akadt fel a szeme, miközben a társaság az asztalt nézve hahotázott rajta. Már hogyne hahotáztak volna, hiszen mindannyian emlékeztek reá, hogy az új közvágóhíd bejárata előtt jobbról és balról egy-egy hatalmas ökör szobra áll. Gecse Árpád festőművész gyűjteményéből indaddig rendjén mentek a dolgok, míg Szekér Pál kritikus kimondottan az irodalmi lapokban publikálta tanulmányait. Addig viszonylag békességben élt; néhány írót és néhány költőt kioktatott ugyan a modern irodalom kérdéseiről, néhány író és költő meg is neheztelt rá, de neki ebből a legparányibb kára sem keletkezett. A baj úgy kezdődött, hogy Szekér Pál kitört a szakmai gyűrűből, mind több cikket írt a napilapokban, sőt, egyszer elkövette azt a hibát, hogy közölni engedte fényképét az egyik nagy példányszámú képes magazinban. így tudta meg a város, hogy az egyébként szürke kinézetű ember: neves férfiú. Olyanok szólították meg az utcán, akik eddig észre sem vették —, sőt, kimondottan keresztülnéztek rajta — most a kezét rázták, vállát veregették barátságosan, feketekávéra invitálták, miközben azt mondogatták: — Ejnye, ejnye. Szekér úr, maga a világ legszerényebb embere. Hát az újságokból kell megtudni, hogy ilyen kitűnőség él közöttünk? Még szerencse, hogy olvassuk az újságot. Kedvenc eszpresszójában Évike, a felszolgálólány ettől kezdve szinte áhítattal csüggött az ő szeretett mesterén, végül pedig a lány elpirulva megvallotta a nagy titkot: Páncélban Mondják a spanyol emberre, hogy temperamentumos, hogy barátságos, hogy szertartásos, hogy udvarias, hogy ínyenc, hogy muzikális. Kevesebb szó esik kereskedői tehetségéről pedig bőven van neki. Főleg annak, aki az idegenforgalomból él. A spanyol jó érzékkel válassza ki a maga emberét és okos fondorlattal tukmálja rá az árut. Ki ezt. ki azt. Toledóban, Spanyolország történelmének egyik gyöngyszemében például fegyvereket, teljes páncélzatot, sőt a harci mének vértezetét kínálják az arrajáróknak. A város rengeteg turistát vonz. A világ minden tájáról megfordulnak itt az emberek, a legtöbb azonban az NSZK- ból érkezik. A nyugat-németek úgy járnak az Ibériai félszigetre a hétvégeken, mint mi a Balatonra. Szemtanúja voltam annak, ahogy az egyik toledói kereskedő mesteri módon kötött remek üzletet. Az eladásra szánt portékák keskeny utcában, a bolt elé csaléteknek vannak kirakva. Van itt minden, a világhírű toledói pengéktől a mór tőrökig és a lovagi páncélokig. A kereskedő a tűző napsugarak elől a boltba húzódik, és figyel. Nem hiába. Mindig akad vevő. Nyugat-német rendszámú Mercedes kocsi érkezik. Pár méterre áll meg a bolttól, eltorlaszolva az utcát. A vezető nagy körülményesen tá- pászkodik ki a volán mögül. Nem szélesebb egy akós hordónál és nem magasabb a nyolc fokú létránál. Valóságos cupák. Rákvörös képét lepedőnyi zsebkendővel tö- rölgeti. Dől róla a veríték. Akkorákat fújtat, hogy meg- csörrennek a fegyverek. A kíváncsiságtól felajzottan fényképezőgéppel száll ki az autóból a felesége, akiről túlzás lenne azt állítani, hogy törékeny teremtés. Alaposan végigmustrálják a csalétket, miközben bent az üzletben árgus szemmel lesi őket a tulajdonos. Aztán az idegen az egyik, ravaszul póznára akasztott páncél mögé nyomakodik, neje pedig tüzelőállást foglal. Csinál néhány felvételt, a férj gyerekesen örül. Majd megpróbálja a fejére húzni a sisakot. Sikertelenül. Ekkor lép fürgén a színre a kereskedő, kezében vödörszerű sisakot hoz. Ez már rámegy a szőke fejre. A német megköszöni, felteszi. Ismét a páncél mögé áll, és boldogan vigyorog. Tetszik neki. Azt hiszi, úgy látszik majd a képen, mintha talpig vasban lenne. Ám hirtelen leesik a sisakrostély. Sebaj, feltolja. Amint elengedi, már csattan is, újra lecsúszik. Kénytelen az egyik kezével a szeme fölött tartani. Közben a spanyol meg ott sürgölődik körülötte. Még fel sem eszmél a páciens. már a mellvértet szí- jazzák rá, mégpedig ketten, mert valahonnan segítőtárs is akad ilyenkor. Szűknek mutatkozik a páncél, de a toledóiak istenesen meghúzzák a szíjakat. A páncélba préselt áldozat alig kap levegőt, s mielőtt megmukkanhatna, rácsatolják a teljes felső vértezetet. Kattog a fényképezőgép, vihog a nej, nevetnek az odagyűlt bámészkodók. Autódudák tülkölnek türelmetlenül, nem tudnak mozdulni a Mercedes miatt, aztán a sofőrök is kiszállnak, s nagyokat mulatnak a csapdába került emberen. Az tiltakozik, de nincs menekvés. Sőt, hogy szabadon maradt karját se használhassa, gyorsan egy alabárdot nyomnak a kezébe. Most már tetőtől- talpig vasban izzad a német. — Kész — mondja a spanyol, a másik még itt-ott igazít valamit, aztán mindketten a nej mellé állnak. A teutonok kései utóda meg sem tud moccanni. Lassú olvadásnak indul a forróságban. A spanyol jéghideg sörrel kínálja. — Vegyék le — könyörög a páncélos vitéz. — Nem értem — mentegetőzik udvariasan a spanyol és azt magyarázza a feleségnek, persze németül, hogy milyen jó vételt csinálnak, a páncél gyönyörűen fest majd otthon, a hallban. A szomszédok megpukkadnak az irigységtől — mondja végül. A német mind kínosabban érzi magát, majd megfullad. Végül is enged és leszurkolja alku nélkül a 3 ezer 500 pesetát, azaz mintegy 800 forintot. S pillanatok alatt kereket old a feleségével, akin látszik, hogy még nem érti világosan mi is történt. Kocsijuk csomagtartójában kárörvendően csörömpöl a sebtében behajított páncélzat. Ráadásül az alabárdot a nagy kapkodásban ottfelejtik. A spanyol a tenyerébe csap, féktelen jókedvében körbepillant, aztán a turista után int: — Balek... Constantin Lajos Rajz: P. B. — Szekér úr, kérem, én is szoktam írogatni. Mire Szekér Pál csak eny- nyit mondott: — No... A lány nem hagyta kicsúszni markából a mestert. — Szekér úr, én magának, mint hozzáértő embernek, szeretném megmutatni a verseimet. Szekér Pál rosszkedvűen erre is csak azt mondta: — No... Így mutatta meg Évike a pepita füzetbe írott verseket, amelyek mind-mind valamely közismert sláger ritmusára íródtak. A szánalmas tehetségtelenség annyira feldühítette a kritikust, hogy őszintén megmondta a véleményét. Évike természetesen nagyon köszönte az őszinte bírálatot, de valami egészen picinyke ellenséges fény fellobogott a szemében, s ettől kezdve, ha Szekér Pál egy duplát rendelt, összesúgott a kávéfőzőnővel, és olyan híg löttyöt lökött a mester asztalára, hogy attól a nem is nagyon becsületes embernek is kinyílik a zsebében a bicska. De még ezzel együtt is rendjén mennének a dolgok, ha a. húsboltból Seregély Ferenc hentesmester nem üzen, hogy Szekér úrral nagyon szeretne néhány intim szót váltani. Egy üres órájában átballagott hát a kritikus a húsboltba, ahol Seregély mester véres báróját tisztogatta éppen, mert már közeledett a zárás ideje. Aztán együtt mentek arra a bizonyos néhány intim szóra a sarki vendéglőbe. Ott Seregély mester megvallotta a következőket: két esztendeje anyagi okok 'miatt otthagyta a felesége, vagy hogy pontosabbak legyünk, a mester szűrét tette ki a lakásból. Akkor részben azért, mert vissza akarta magát hízelegni az asszony kegyeibe, összeütött néhány verset. Egyiket, a legszebbet, nyomban el is szavalta, s a jámbor kritikus már a költemény címétől is majdnem felüvöltött. így szólt: „Felkötöm magamat szomorú fűzfára...” — No, mit szól hozzá? — kérdezte öntelten a hentesmester. — Ugye, érdemes foglalkoznom a versírással? A kritikus kínosan töprengett. Gondolkodott, gondolkodott, megmondja-e az igazságot. Végül úgy döntött, nincs értelme félrevezetni ezt az embert. Vétek lenne becsapni. A .versek miatt talán elhanyagolná a becsületes munkát, tönkretenné az életét. Azt mondta hát: — Ne haragudjon. Seregély úr, de ezek a versek rosszak. Nem is versek ezek. Nem érdemes vele foglalkoznia, Seregély úr! A hentes ádámcsutkája akkorára nőtt, mint egy rosszul kötött nyakkendő csomója, szeme villogott, mint a stoplámpa, de nagy önuralommal azt mondta: — Nagyon köszönöm az őszinte kritikát. Hát akkor... ezek szerint örökre el kell búcsúznom a költészettől... Másnap pedig azt mondta a hentes a munkatársainak: — Ismeritek azt az írót vagy micsodát? — Ismerjük — mondták a munkatársak —, benne volt az újságban is a fényképe. Mi van vele? — Semmi — mondta zordan a mester. — Csak figyelmeztetlek benneteket, hogy az az alak egy öntelt majom. A munkatársak magyarázatra vártak, a pénztárosnő is felnézett, abbahagyta a kötögetést. Ám Seregély úr magyarázat helyett így zárta le a témát: — Ne sajnáljátok tőle a mócsingot... Simon Lajos ŐSZINTE KRITIKA
