Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-16 / 244. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 16. Ha felállítanók a romániai magyar nemzetiség vala­melyes képletét, melyben meghatározóként kell szerepelnie tájnak és hagyománynak, együttélésnek és reál meg humán szakmaiságnak, minden társadalmi tényezőnek, nyelvi és művelődési összefüggésnek és előremutató korszerűségnek (hogy úgy mondjuk: modernségnek), 5 az egészet egy sze­mélybe gyúmók, és úgy villantanók fel életideálul, megkap­nék bizonyára az időtlen alkotót, aki önmagát barkácsolva közösséget teremt maga köré, s elválaszt és vonz, mint a mágnes. Hát ez a bonyolultságában is egyszerű képlet, a valóság inkarnációja, mely egyben újjá is varázsolja ma­gának a valóságot, ez a lényegünkké kitalált és megtalált ember: Kós Károly. Az a sokoldalúság, mellyel 1918 után és mindmáig építészként és íróként, grafikusként és szerkesztőként, po­litikusként és tanárként reális önfelismeréséhez és betájo­lásához, őt magát jelképünkké és iránytűnkké avatja, még ha olykor nem is értettünk vele egyet. Mert sarkulni is tu­dott a maga szenvedélyességében, folyton viaskodva maga­Kitalált és megtalált ember val is, környezetével is, hol innen, hol onnan teremtve elő feszítő energiákat, továbblökő dinamizmust, termékeny dialógust és polémiát. És megérte az új kort, melyben a szo­cialista forradalom szebb és szabadabb emberi életért való­munka és harc biztatóbb lehetőségeit bontotta ki. Kós Ká­roly, immár tisztes-öregen, ót tudta hozni a maga sajátosan jelentős képlet-voltát ebbe az új világba, és ezzel igazolta is eredendően kiképzett honi emberségének maradandósá- gát. Üjracsirázó tölgy, magatartásának törzsével figyel­meztető jel, lombjaiból zuhogó magözönével máig is ifjú és merész gondolatok gerjesztője. Balogh Edgár Varjú nemzetség (Részlet) ... Soha olyan víg élet, mint a valkói Varjú portán. Amióta Varjú Miklós meg- házasodott, mintha örökké tartana a lakodalom. Elébb sok vendéggel, azután ke­véssel, azután vendég nélkül is. Mindegy! — Miklósnak ez a bo­londsága — mondogatták az atyafiak, és nem is nagyon csodálkoztak. Mert minden Varjúnak időtlen idők óta volt valami bolondja. En­nek ez. A fiú — egyetlen gyermek — úgy nőtt fel a vidám ház­ban, mint ahogy a gyerme­kek szoktak nagyon vidám házaknál: senki sem törő­dött vele. Egyszer aztán meghalt az asszony. Meghalt vidáman. A halálban is kacagóra fa­gyott a szája. Jankó akkor tizennyolc esztendős volt: sovány, hosszú derekú, inas, erős karcsú, keskeny ma­dárarcú, apró, kék szemmel. Már akkor is. öszidő volt, de inkább tél eleje; hullon- gott a hó is kicsit, és fa­gyos volt a föld. És a fiú tudta, hogy semmijük sincs már. Temetés után szólott az apja. — Te, Jankó, mit gon­dolsz? Mi lesz velünk? Mire a fiú nem válaszolt, de másnap elment házul. Apja a tornácon fütyöré- szett maga elé, és nézte a gomolygó hófellegeket, ami­kor Jankó odaszólt neki: — Isten áldja, édesapám! A telek régen Valkai Már­ton úré; én már csak zsel- lérkedtem benne. Egy nyi­lam sincsen a határban. Ezüst —. aranymarhám so­hasem is volt. Egy lovam van, jó hegyet járó hátas, azon jártam a havast mos­tanában. Az a tied, azt vidd innét. A pajtában megkapod, vagy az udvarban. Ott a nyereg is, kantár is. De — és a halódó ember szeme megvillant, hirtelen felült az ágyon — a Pojána meg­maradt. A Pojána egészen, a Talharu oldalával. Az, az! ___ Mit? Azt , hiszed, az s emmit sem ér! Olyan szé­na nincsen a határon, olyan legelője nincsen egy atyád­fiának is; az erdőben balta még nem járt soha. Egy hibája van csak: nincsen út­ja, és úsztatni gyenge a pa­tak ... Elhallgatott Varjú Miklós, és szembenézett apa és fiú. Mint két ellenség ... — Kati, eriggy ki. adj a lónak szénát, aztán a ma­jorságnak is adj, ha van mit, aztán maradj, amíg nem szólítanak. Mintha megkeményedett volna a hangja, és Jankó önkéntelenül felállott. — Ne szólj! Most csak én beszélek! Te azt hiszed, hogy megloptalak; hogy minden jussodat elmulattam! Ne szólj! Tudom én azt. Min­denki így hiszi. Pedig a Po­jána nem csúfság! Várj csak. Hozd ki az első ház­ból, a szegről a tarisznyá­mat. A fiú kihozta, és odaadta apjának. — Tudod, hogy a mi ne­vünk: bolond Varjú. Mindig is az volt, és az is lesz talán örökké. Jegyezd meg: min­denki bolond, aki nem olyan mint a többi, aki más, aki nem úgy éli az életét, mint a többi mind. Én elmulat­tam az enyémet. Jó volt, szép volt, nem bántam meg. Csak ez a két esztendő, így ki a Pojánára. A lovak átal- vetőjében vittük a könyve­ket, sokat, aztán üvegedényt, rézből való edényeket, szer­számokat: nem tudtam mi mire való. Ilia hurubájába vittünk mindent. És emlék­szem, hetekig voltam itthon néha egyedül a cselédekkel, apám pedig fenn a havason. Az emberek azt tudták, hogy állatot hajtott valahová. Történt aztán. hogy eccer elment, és többet nem jött vissza. Ilia sem tudta, mi lett vele. Bevette magát a Talharu lyukaiba, és nem jött elé. Kerestem minde­nütt, és kerestük emberekkel az erdőkön, az isztinákon kérdezősködtünk. Semmi. Mintha a föld nyelte volna el... És az is nyelte el. Bizonyosan... Jankó, tej adj egy korty vizet, ott van a csuporban melletted. Ivott aztán hátradűlt a halódó ember fáradtan. Sze­mét behunyta, és sokáig- sokáig csend volt. A tűzhe­lyen leégett a tűz, és Jankó hallotta, hogy vacognak ösz- sze az apja fogai. Ügy fektében, hunyt szem­mel szólt később újra. Csen­des. halk szóval: —• Szép volt az élet, bo­lond élet... — és arca, mintha kacagni akarna. — Csak ez a két esztendő... Felnyitotta szemét, úgy folytatta: — Két esztendeig, hogy egyedül voltam, jártam új­ra a Pojánát. Meg akartam kapni. Tudom, ott van. Ott, a kincseivel együtt. Temér­dek kincs, arany, az. Tudom. És — szája elé tartotta mar­kát, úgy súgta —, és Ilia is tudja. Ott van most a Tal­haru alatt, őrzi a kincset.... Jártam éjjel és nappal, ha hullott az eső, és hévséges nyáridőben is jártam, és ke­restem. Hívtam. Hallgatóz­tam. És — megtaláltam a nyomát. Itt — kiáltott, és felült, és a tarisznya csat­ját kinyitotta —, itt, látod ezt a könyvet? Ott kaptam. Egy lyukban, kő alatt. Egy hete csak, hogy kaptam. Ott kellene tovább keresni. A könyv bizonyosan megmond­ja. Mindent megmond. Eb­ben van a kulcsa a kincs­nek. Csak ki kell nyitni a zárat. Nekem már nincs időm. A Pojánán van, ott, ahol nagyapád is porlad. Várj csak... mondjam el... hogy is kapod meg... várj... várj... a forrás, ahol a hegyből kijön ... várj... jaj... várj. ' Hangja elakadt, szeme ki­meredt. Csuklóit kettőt, hát­razökkent. Szeme felakadt. Keze görcsösen mutatta a bőrtáblás könyvet. Meg­halt ... Reszketett a fiú, és félt. Furcsa a halál ilyen közel­ről és félelmes. De két esztendeje járta az erdőt már, hát csak hozzálépett az ágyhoz, és első dolga volt, hogy kivette apja ke­zéből a könyvet... Felnyi­totta : furcsa, ákombákom írást; nem tudta elolvasni. Csak a szemét meresztette. Előrelapozott, aztán hátra is; hiába, sehol sem tudta el­olvasni. Szeme a semmibe meredt. Egy pillanatig csak. aztán rettentő harag szállot­ta meg, és halálos, keserű méreg ömlött belőle. Rekedt, értelmetlen kiáltás szakadt fel torkából, és teljes erejé­vel holt apja arcába vágta a könyvet: — Zsivány! Hitvány csaló! A halottról a földre kop- pant a könyv, nyitva; az­tán becsukódott a kemény bőrtábla. És a hirtelen csendben, mintha nyögött volna a halott egyet, és a halottsápadt, reszkető fiú tágra nyílott szemmel nézte apja immáron torzan vi- gyorgó arcát. Az augusztusban elhunyt {ró első regényét, a Varjú nem­zetséget új kiadásban olvas­hatjuk.- AOLtlÁR'AfiríA * nindqfq -Ajgé-Aárfon- tloffsu -útra- rengetegre ­DE UICTIU Hl A saját kézzel leírt és illusztrált Székely balladákból. Kós Károly jövendőbelijének készítette a kis könyvet jegyaján­dékul. A betűket a kalotaszegi temetők kopjafáin fedezte fel. A rajzokon az erdélyi múlt emlékei elevenednek meg. Acgtoícdtö -Aolnár-Annd- őqcrc-ydemAoínór-Anna- Hotf-rá -cifra-rengetegre- rícuj -rndbetd -Ajgó-Aórton - Vaggon-nótem-csendcs-hózom- Cfcndcs-aramyömúor-aram- Waron-átö-yiai-ftjau) ­fiitta - nem jött- drdbdtö' Elindultefr’Tmfi'roár-Mtco- fiűíszú-cpra-rengctaprc- Acgtaíöítah-cgg-baras-ftit- Lcülenc^ - árnyehabo ■ Nezr-cgy'fícsit'O -fcjembe- ficinm-fad-az-arszon-tönnye- iAcrAm-mcr-fim-AolnórAnna - HcmArot-en-Ajgó Aó rton ■ A-mi -hatt-a-fó-harmatja- Aícm-huU-mart-a -fö -fíormoya - Ach eppe d-öÜó'dcl’VGQcjon ­Telindalo •Ajgó'AártoD' II - Hír IMI - - ■ KISS LAJOS: — És Gyaluig meg sem ál­lott. A vári porkoláb, Zámbó Mátyás úr — anyjáról atya­fia — vadásznak szegődtette azon nyomban. Két eszten­deig hírt alig hallott apjá­ról: akkor valami embertől vette a hírt. hogy menne haza. — Nem sokáig húzza a nemzetes úr — tette hozzá az ember. Hazament tüstént. A pitvarban égett a tűz — kinn szép, meleg, virágos május. Lobogott a tűz nagy lánggal; Varjú Miklós a tűzhely mellett hárspadon, állig betakarva. Öreg pa­rasztasszony rakta a tüzet, — Ideje, hogy eljöttél. Mert én indulóban vagyok ám. Jankó leült a padkára, de hogy ott igen melege lett, hát egy kis székre telepedett le az ajtó mellé. —■ Megyek ám, fiú. Anyád után, Vacogott a foga, de azért egy kicsit-kicsit elmosolyo­dott. — Unalmas volt ez a két esztendő. Így merő egyedül erősen unalmas volt. Jankó nézte az apját, és elgondolta, hogy bizony vé­gét járja ez már. — Gondolom, te is tudód: utánam nem sokat jussolsz. egyedül... ez hosszú volt. Hosszabb, mint a többi együtt. És nehezebb. Elhallgatott. A szeme el­meredt valahová. Jankó ál­lott, mint a fa; meg se moc­cant. Aztán hirtelen megint kezdte az apja: —• Nagyapád is bolond volt: az aranyat csinált. Bért bolond ugye, aki ara­nyat csinál. Valaha kinn járt Nagy-Törökországban, talán ott tanulta. Boszorkánymes­ternek mondották, a vajdá­nak is fölébe jutott. Emlék­szem jól: katonák törtek há­zunkra éccaka idején, vas­ra verték nagyapádat. el­vitték. Nagyanyád viselős volt.. . belehalt. Én kis gye­rek voltam még, talán nyolc­esztendős, de emlékszem jól. Miért tették? Mert oko­sabb volt, mint más, és az emberek nem tűrik maguk közt, aki egy fejjel nagyobb náluk. Négy esztendeig vol­tam az atyafiság árvája. Tu- dod-é te, mi az, árvája len­ni egy rabnak? . . .. Válto­zott a világ; új uraság, új rend: apám hazakerült. Fe­hér hajú, fakó képű vénem­ber. A szája mindig csukva, de a szeme lobogó. Féltem tőle. Rendes ember lett, mint a többi. Eljárt az atya­fiakhoz, ment a. béressel a földekre: kupeckodott juh- val. marhával, de kivált ló­val. „Megokosodott” — mon­dogatták az emberek. De én tudtam azt, amit más nem tudott. Mert együtt jártunk B él órai eltávozási en­gedélyt kaptam főnö­kömtől babszem- ügyem elintézésére. (Még az ilyen aprócska ügyeket is csak délelőtt le­het elintézni.) — Hatodik fé- f élemelet, százhetes šalter! — igazított útba a portás. Nyolc előtt egy perccel a megnevezett tolóablak előtt toporogtam, tenyeremben szorongatva a piciny, fehér babszemet. Fél kilenckor fé­lénken megkopogtattam a to­lóablak üvegét. (Bent vidám beszélgetés folyt.) — Mit óhajt? — kérdezte egy hirtelenében elfásult hang. — Kérem szépen, pindurka babszemem körüli formasá­gokat szeretném elintézni... — Tessék várni. Amint lát­ja. reggelihez készülődünk. Kilenckor végre kinyílt ez ablakszem. Az előbbi fagyos hang tulajdonosa futólag megnézte a tenyeremben abálódásnak indult babsze­met, s kijelentette: — Ezt nem én mtézem. El­ső félemelet, hetvenhetes šalter! — De hiszen a portás ide utasított... — próbáltam nyájas alázattal felengesztel­ni a fagyos hangot. — A portás nem jól tudja. Mi a sárga babszemeket in­tézzük. Kérem a következőt! A hetvenhetes előtt leg­alább hetvenhetén álldogáll- tak előttem. Betámolyogtam az ideges embersor végére. Hogy némileg elzárkózzam sorstársaim tömegidegességi hipnózisa elől — magamban számolni kezdtem. Hatezer­kilencszázkilencvenig szá­moltam el, mire sorra kerül­tem. (Plusz fél órai megsza­kítás, amikor is egyik ügy- jféLtársnmat; idegösszeroppa­nással kórházba szállították a mentők.) Mondanom sem kell, hogy piciny babszemem tenyerem izzadságától felpuffadt, héja megpuhult. — Mi ez? — kérdezte az ügyintéző ámuldozva. — Fehér, pötty nélküli bab­szem — ide utasítottak vele a hatodik félemeletről... — Nem jól tették. Mi a fe­kete pöttyöseket hitelesítjük. Tessék felfáradni a kilence­dik emelet tízesbe. Vigyáz­zon, a felvonó nem működik rendesen! A kilencedik emeleten ba­rátságos, szakszerű magyará­zatot kaptam: — Ez a zöldbab-osztály. Megértjük felháborodását, de önnek is meg kell értenie szakosított ügyintézésünket. Nem követelhetjük meg tiszt­viselőinktől, hogy kisujjuk­ban legyen a Plinius-köte- tekre rúgó, tengernyi előírás. Az ön ügyét a földszinten in­tézi Karikacsapás elvtárs, közvetlenül a portásfülke mögött. Siessen, mindjárt le­jár a munkaidőnk! Időközben babom megfőtt a tenyeremben, kibújt a bő­réből, s szétesett; — Kérem szépen ... ez itt fehér babszem volt... — nyögdéeseltem Karikacsapás elvtárs irodájában. Karikacsapás elvtárs szé­lesen mosolygott: — Az ügyfelek krónikus betegsége! Egyáltalán nem vigyáznak babszemükre! Nem értem, miért kell, órákig te­nyérben szorongatni a jobb sorsra érdemes babot? — Most mit tegyek? — kérdeztem kétségbeesetten. — Holnap vesz szépen az elvtárs egy új, ropogós bab­szemet a szemközti trafik­ban, és két perc alatt hitele­sítjük! — Kérem, én délelőtt dol­gozom. Fél órai kimenőt kap­tam főnökömtől, és már hat órája itt szaladgálok — hi­ába! — Mi is dolgozunk, elv­társam. S a mi munkaidőnk lejárt. Jó napot. A folyosón ateista létem­re, istentől kértem tanácsot: — Istenem, mit csinál­jak?... S történék CSODA! Megjelent Ö, gyermekkor5 klikkerező- és iskolatársam képében — és segített! — Ilyen csekélység miatt idegeskedsz? — kérdezte ne­vetve. — Gyere az irodámba, rögvest pontot teszünk e semmiség végére! — De szétesett a babom ... — Sebaj, kispajtás! Előke­rítünk egyet a fiók aljából! Okmánybélyeged van? — A mindenségit az eszem­nek! Elfelejtettem, hogy az is kell... — Az se baj. Véletlenül lapul egy a pénztárcámban. Kérlek,' találsz konyakot ott a szekrényben, tölts egy-egy kupicával, míg egykettőre el­intézem az ügyedet! — De Karikacsapás elv­társnak már lejárt a munka­ideje ... — rebegtem elgyö­törve. — Bízd csak rám, kedves barátom! Karikacsapás a be­osztottam! Mondjak még va­lamit? ■ Itt ténvleg felesleges a kommentár. Esetleg egy kér­dőmondat erejéig: Nem alakulhatna ki idővel iskolatársi viszony ügyfél és ügyintéző között? Talán, ha ugyanabba a munkásosztály­ba járnának?! ... (Kiss Lajos a Vajdaságban élő magyar szerző)

Next

/
Thumbnails
Contents