Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-16 / 244. szám

SZOLNOK MEGYÉI NÉPLAP 1077. október 16. Túri vásár a 4-es stúdióban Rámás csizmát, mázas korsót, kaszakövet tessék! „Közhírré tétetik, hogy a mezőtúri nagyvásár­téren kirakodó és állatvásár hirdettetik!” — harsogja a kisbíró dobpergés közepette. — „Jöjjenek el mind a fazekasok, a kefekötők, a szűcsök, a kádárok, meg a csizmadiák...!” Ott is voltak valamennyien, akik még űzik ezeket a mesterségeket Túrkevén, Mezőtúron és a Tiszazugban, összegyűlt szép számban a vásári nép is, eljöttek a mezőtúri és a tisza- sasi pávakör dalosai. Igazi vásári hangulatot teremtettek, a harminc—negyven év előtti nagy túri vásárok szokásait elevenítették fel három napon át a televízió 4-es stúdiójában. A róluk készült filmet év vége előtt, a „Röpülj páva ’77” sorozatban láthatja majd a közönség. Addig is a stúdiófelvételek alatt készült képriportunkkal adunk ízelítőt olva­sóinknak a túri vásárból. Vásári forgatag — a mezőtúri nagyvásártér helyett — a televízió 4-es stúdiójában „Valódi disznósörtéból való ez mind” — kínál- Menyecskék szívét megbizsergetni, arra való a gatja ecseteit, keiéit, meszelöit a cserkeszölői tükrös mézeskalács szív kefekőtő Kapósak a mezőtúri faze­kas. Csibi Ferencné porté­kái,* a mázas korsók meg a szilkék Kép és szöveg: Temesközy Ferenc Sok a díszlet, az utánzat, de Tóth Imre igazi juhász, ötvenkét esztendőn át te­relgette a nyájat a tisza- kürti határban „Ehun ni, a piros disznó” — hosszú életet, sírig tartó boldogságot jósol a tiszasasi Zsoldosné „Asszonyok, emberek! Iitt a va­lódi holland kaszakő! Ügy vág a kés, mint a beretva!” Hajtós ember — Innen a Cukorgyártól Tiszabőig az út pontosan 45 kilométer, oda-vissza a for­dulóért 44 forintot kapok. Tegnap öt fordulóm volt. Tiszabő felé tartunk. Sze­merkél az eső, de azért jár az ablaktörlő. A ZIL magas vezetőfülkéjéből is látni: nyálkás, csúszós az út. — Ez még csak hagyján. Akkor ülne itt, amikor az is­tennek sem bír ez a masina Legalább 70—80 kilométe­res sebességgel halad a sö­tét országúton a ZIL. Pótko­csija, nagy raktere üres. Az előbb még 100 mázsa cukor­répa terhét nyögte. — Megrakottan is megy ilyen vidáman. Bállá Zoltán minduntalan cigarettára gyújt. Fecskét szív, ha így fogy, reggelre üres lesz a doboz. — Szívom, látja, és mégse fogyok. Az orvos mindig ve­szekszik velem a kötelező vizsgálaton. Pedig kutyaba­jom. Véradó vagyok, rend­ben minden. Csak a 110 ki­lóm sok. Elhagytuk Törökszentmik- lóst. A fegyvemeki kanyar­nál úgy fordul be a tízton­nás kocsival, mintha könnyű kis személyautó volánját te­kerné. — Álmában is odatalálna már Tiszabőre — mondom. — Hogy a csudába ne! Ez már a negyedik év, hogy éj­szakás vagyok. Tiszabőről mindig szállítottunk répát, így van ezzel az egész bri­gád, de még a ZIL-ek is. Tán maguktól is megtalálnák a répát meg a Volvót. Megérkeztünk Tiszabőre. Balra, a legelő szélén világít a rakodógép lámpája. A so­főr dudálással jelzi, hogy elég a répából, majd az au­tó nagy terhével elindul. Bállá Zoltán odakormá­nyozza a ZIL-t a répahegy­hez, a rakodógép hatalmas markába kapja az első hal­mot. Mintha az ég dörögne, pedig csak az első „marok” répa zúdul a hátunk mögé a platóra. A gépkocsivezető ad­minisztrál, ír egy sort a me­netlevélre, aztán előbbre áll, most a pótkocsi kapja meg az adagját. Nem tart tovább öt percnél. Prüszkölve, fújtatva ka­paszkodik fel az országúira a ZIL. — Vigyázni kell, az élőbb is öt mázsával többet rakott fel a gépes. A brigád anyag­takarékosságot vállalt. És a motor megérzi az öt mázsa pluszt is, eszi a benzint. A lámpa fényénél látjuk, hogy az előttünk haladó mo­torosnak magassarkú a ci­pője. — Egyem a lelkedet, kis- csibém — lágyul el a hatal­mas ember, és óvatosan elő­zi. Aztán észreveszi magát és magyarázkodik. — Ha öregszik az ember, a gyenge csirkehúst szeretné ... Tíz óra múlt, elcsendese­dik az országút. Azért ^olykor elhúz mellettünk egy-egy Skoda, Lada, Trabant. — Ha tudtam volna, hogy a brigád ennyire érdekli — mondja —, elhoztam volna a naplót, benne van az idei vállalásunk. Nincs ránk sok panasz, bár reggel nem sze­retem ügy következik: bri­gádfegyelmi lesz. Nem rossz gyerek, hibázott, csak fiatal. Ugye, éjjel dolgozunk, nap­pal pihennünk kell. Egy fia­tal csak elkoslat lányok után. Aztán az első forduló után megáll vacsorázni, a máso­dik után végigfekszik az ülé sen, s az ellenőr rázza fel hajnalban. Nohát! Ezért (van még más is, de ne beszél­jünk annyit) fegyelmi lesz. — Hogy fegyelmez a bri­gádvezető? — Egyedül sehogy. A fő­nököm is ott lesz, majd együtt. — Hány főnöke van? — Sok! Itt van a munka­a sárral. Olyankor vontató, meg Volvo segít. Lajohka — majd megismeri, fiatal gép­kocsivezető — szinte sírt ta­valy télen. Sajnálom a ko­csit, drága Zoli bátyám, azt mondja. — Megeszi az idő ezt a jó masinát. Hát — mondtam Lajoskának — az jó, hogy szereted, meg félted az autódat, de akárhogy is, nem maradhatsz vele a sár­ban, Csak kihúzták akkor. — Hová törekedsz már, te, te biztosan nem vagy mun- kavensenyben az üzemanyag­takarékossággal — mondja szelíden, amikor jó százzal száguld el egy kis autó „alat­tunk”. Mert mi magasból látjuk a világot. — Mivel jobb magának, hogy brigádvezető? — Dehogy jobb, inkább nehezebb. Az Ady Endre bri­gádhoz tizenkét gépkocsive­zető tartozik. Mondja, ho­gyan nézzek rájuk munka közben? Egy gyárban egé­szen más, ott sok mindent lehet, amit itt nem. Persze azért megy itt is a munka, bizonyítja, hogy ezüstkoszo­rúnk van. Szolnokra értünk, a kivi­lágított hídon kék-fehér au­tó jön szembe velünk. — A Szabó család — ka­csint össze Bállá Zoltán Gu­lyás Ferenccel, a munkahe­lyi irányítóval, aki ezen az estén az ő kocsiján rendez­te be az „irodáját”. — Minket éjszaka ritkán igazoltatnak. Egyáltalán: éj­jel üres az országút, kisebb a közlekedési baleset lehető­sége. Meg lehet szokni az éj­szakai fuvart. A cukorgyár hátsó bejára­tánál először a mázsára „lép” a ZIL. Aztán furcsa, kettős alagútba érünk. Olyan szűk, hogy Bállá Zoltánnak vi­gyáznia kell a kocsi vissza­pillantó-tükrére. Hirtelen megáll, s hátranéz. , A vízágyú óriási erővel nyomja le a répát a plató­ról. Csodálkozom, nem lát­tam, hogy leengedték volna a gépkocsi oldalát. — Láthatta volna, — ne­vet a két ember' —, csak nem tűnt fel az a pillanat a sötétben. Itt várakozik két emberünk, majd figyelje meg, ha lerakodtunk. A vízágyús jelez, s míg a mi autónk előbbre áll, hogy a pótkocsit ürítse, a vízsu­gárral átcsap a másik alag­útba, ott is „kimos” egy ZIL-t, aztán újra belekap a mi­enkbe. Nagy erővel zúg, dü­börög a víz. A szép tiszta, gondosan fejelt répák enge­delmesen „leszállnak” a ko­csiról. Üjabb jelzés, fordu­lás és tényleg egy ember lép a kocsi oldalához, kapcsol, int. Bállá Zoltán utánanéz. — Ez szép szál fickó, el­éri a kapcsokat. Valamelyik nap kis emberünk volt, hord­ta szegény a téglát létrának. Megint fürgén, vidáman jár a motor. Még nincs ti­zenegy óra. helyi irányító, aztán a me­netirányító, az üzemvezető, a rendőr, a KPM, fel egé­szen az öregig. — Az igazgatóval beszélt már? — Hogyne beszéltem vol­na! Mentem hozzá építési kölosönért. Azt mondja az öreg: „Aláírod, hogy itt ma­radsz?” Alá, mondtam. „Ak­kor lehet” — mondta ő, és kész. Sok beszédnek sok az alja. — így kaptam én is negy­venezret — mondja Gulyás Ferenc menetirányító. A karcagi üzemegység dol­gozói mindketten. Bállá Zol­tán eddig a kisújszállási tég­lagyárnak szállított. Ahogy a cukorgyártás megkezdődött, vállalta megint az éjszaká­zást. — Pedig nekünk nem emelték az éjszakai pótlékot — dohog. — Az van csak, amit a vállalat ad, az a ki­csi. Az állandó éjszakázással háromezerötszáz, jó, ha négy­ezer forintot keresek havon­ta. A törökszentmiklósi főút mentén sötét már a házak ablakszeme. Gyalogost is alig látunk. Azért a szemét nem veszi le az útról. Leg­alább öt stoppost hagyunk el. A tiszabői depónál találko­zunk .három brigádtaggal, Oláh Andrással, Kovács Lu­káccsal meg Kelemen La­jossal. Lajoska a legfiata­labb. Szőke haja hullámok­ba fésült, új a farmerja. — Szombaton leszek hu­szonnégy éves. Majd csiná­lunk egy ki házibulit. A Volánnál volt ipari ta­nuló, autó-motorszerelő a szakmája. — Azért mindnek én ja­vítom a kocsiját — hasa ráz­kódik, annyira nevet Bállá Zoltán. — A brigáddal igen jó bir­kavacsorákat rendezünk — jut hirtelen ez a fiatalember eszébe. — És rendesek is va­gyunk. Zoli bácsi elődje, Rit- ter Pál negyvenöt évesen halt meg. A családját nem hagyjuk el, segítünk nekik mindenben. Bállá Zoltán elkomorodik. Sokáig nem szól egy szót se. Akkor se, amikor a ma­gányos rakodó, a Volvós Var­ga Sándor mondja, tizenegy éve ez a dolga már. Karca­gi ő is, ha az utolsó répás- kocsi pótfuvarral megy reg­gel haza, viszi őt is. Ha nincs pótfuvar, jön a vállalati mik­robusz. II hét végén kommunista műszak Éjfélre jár, amikor har­madszor fordulunk. — Látja — és csak előre néz — így lettem én briga- déros. Hirtelen, agyvérzésben halt meg Ritter Pál, a bri­gádvezetőnk. Engem tettek meg a tisztségbe. Olyan haj­tós ember volt, mint én. Már nem esik. Előttünk egy motorkerékpáros igyek­szik haza. — Lehet, a tejiparnál so­főr — mondja Bállá Zoltán. — Oda nem mennék, de­hogyis. A legjobb álmából kél — Akkor inkább egész éj­jel __ bólogat Gulyás Ferenc, így gondolják ezt jnind, akik a répaszállítást, az ál­landó éjszakázást vállalták. Pedig ha jön a köd, a fagy, de nehéz az élet az ország­úton. Egy forduló 90 kilométer. Négy forduló 360, öt 450. Száz kilométerenként 40 li­ter benzin fogy, de több, ha gyorsan hajtanak, vagy ha csak öt mázsával is nehezebb a teher. A gépkocsivezető csak perceket pihen: amíg rakodnak, amig a vízágyú dolgozik. Ilyenkor előveszi a madzaggal biztosított tejes­zacskót, fal is egy keveset. A ZIL reggelre sáros, szél­védőjét törölgetni kell. A gépkocsivezető reggelre tö­rődött. Ráncai mélyebbek, szeme üregébe bújik. Inas kezén kidagadnak az erek, lábát szorítja a cipő. Elteszi magát este ötig. Aztán kez­di elölről az egészet. * * * A hét végén kommunista műszakot tartanak a Volán­nál. A répások a Túrkevén összegyűjtött terményt fuva­rozzák. Hétszáz gépkocsin ezernégyszáz ember vállalta a többletmunkát. A többiek már szeptember közepén tel­jesítették vállalásukat. Ak­kor is rátették két pihenő­napjukat. Országúton teherautók, vontatók, a vasúton irány­vonatok világítanak az éj­szakában. Most* többnyire terményt visznek, 1977 gaz­dag termését fuvarozzák. Köztük az YE 73-29 rend­számú pótkocsis ZIL. Veze­tője, Bállá Zoltán tizenkilenc éve dolgozik a Volánnál. Brigádvezető. Sóskúti Júlia Már negyedik éve Reggel fegyelmi lesz

Next

/
Thumbnails
Contents