Szolnok Megyei Néplap, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-04 / 208. szám
1977. szeptember 4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Rita Az újsághírekből annyit tudtunk meg, hogy egy Japánban rendezett nemzetközi gyermekrajzpályázaton magyar pályázók szép síikért értek el, s közülük három a Szolnok megyei Jászalsó- szentgyörgyön él: a községi művelődési ház rajzszakkörének tagja. Három gyerek, három ezüstérem. Hát, nézzük, mivei is lehet egy világpályázatnak hirdetett rajzversenyen ezüstérmet nyerni. Marton Rita, Varga Andrea és Berényi István, a jász- alsószentgyörgyi általános iskola tanulói tanácstalanul néznek egymásra. „Vajon mivel is nyertünk? A Csuda tudja. Olyan sokfélét rajzoltunk, és olyan sokfelé küldtünk, hogy fogalmunk sincs, melyik juthatott Japánba.” Ezúttal tehát a díjnyertes képek első közléséről le kell mondania lapunknak, s irigykedve gondolhatunk, mondjuk az Asahi Simbun riporterére, aki most jobban tudja Tokióban, mit rajzoltak J ászalsószentgy örgyön. Leonardo és Szinyei Boldogult rajztanárom, falunk szirupos ecsetű akva- rellfestője pálcával és a fejen púpot hagyó kulcscsomóval nevelt a szépre bennünket. Néha beszélt a modern festészetről is: „Az a Picasso meg a többi mind szélhámos.” — A rajzszakkörbe úgy kerültem, hogy láttam a többieket, milyen ügyesek, milyen szépen rajzolnak, festenek. Ide mindenki eljárhat ha van kedve, aztán ha megunja vagy rájön, hogy nem megy neki, elmegy. Én négy éve járok a szakkörbe. Nagyon szeretem a festményeket. Rengeteg reprodukciót és diát nézünk meg, és a tanár bácsival beszélgetünk is róluk. Leonardo, Goya képei tetszenek, meg a Lilaruhás nő, aztán a Majális. Azt Szinyei festette. A mai festőket is szeretem, de nem annyira ... Marton László rajztanár, Tokiói érmesek Pista megyei szakfelügyelő, a szakkör vezetője itt megjegyzi: „Ez egy kicsit az én bűnöm, adósságom...” Berényi Pista és Marton Rita szinte egyszerre győzködnek a szakkör hasznáról, mindegyik a maga érveivel áll ki amellett, hogy rajzolni — csak épp azt nem mondták ki: alkotni — öröm. Különösen ha az ember még a linómetszést is megtanulja. Ludas Ityam és a tükörírás Rita kiselőadást tart arról, hogyan kell a vésővel bánni, hogyan kell „negatívban gandolkodni” no és hogy a linómetszés legnehezebbje szerinte kétségkívül a tükörírás. Fordítva kivésni a betűket, mint a bélyegzőn, hogy olvasható legyen a papírra nyomott metszeten. Nehéz mesterség. Ezt bizonyította az a rögtönzött verseny is, amelyen — kérésemre — leírták tükörírással: Jászalsószentgyörgy. Elsőnek és hibátlanul Rita készült el, Andreának is sikerült, Pista viszont olyan hatásosan kevergette a betűket, hogy bárhonnan néztük mindig titkos írásnak tűnt. Mesélik, hogy az egyik szakkörös addig próbálgatta a vésőjét, mígnem a kész nyomaton a libás mesehős mellett ezt olvashatták: LUDAS ITYAM. De, hogy végül a szakkörös gyerekek megtanulták ezt a technikát, bizonyítja az a saját kezűleg készített album, amelyet a legjobb szakköri munkákból — nemcsak a hármukéból! — állítottak össze, de ezt bizonyítják azok a községszerte küldött meghívók, oklevelek, emléklapok, amelyeket egy- egy szakkörös gyermek metszetével sokszorosítanak — zajlás 21. Másnap Bálint az este emlékével melengette magát. Bement a bódéba — a kályhában már égett a tűz, nagyon nehezen gyülekeznek ma reggel az emberek! Még azok is elmaradnak mostanában, akikre végig számított. Most már széltében-hosz- szában beszélték a faluban: Ostobaság volt elkezdeni ezt a hidat! Meg kellett volna várni, amíg majd épít az állam. A híd építése az állam dolga! A katonáké, hogy felrobbantsák, az államé, hogy visszaépítse. Ha a rongyosoknak kell a híd, építsenek maguknak. Aki földet akar magának, menjen érte ...! Angyal Sándor munkakezdésre kongatta a vasat, Bálint megszámolta az embereket; kilencvenhét. Tiszteletes úr vasárnap a hídépítésről prédikált. Lesett, pislogott a gyülekezet, de dolgozni mégse jöttek többen. — Elkezdjük! — kiáltotta Bálint. — Egész nap a deszkákat! Az a legfontosabb! Ha anélkül megy a híd a télnek, tavaszra hírmondó sem marad belőle. A deszkákon állva meg lehetne védeni a hidat. Tavaszra jöhet segítség; és akkor két hét se kell neki, átmehetnek az első szekerek. Éppen akkorra, mire eke kell a Tisza grófok földjének. Immel-ámmal fogtak hozzá a munkának. Hogy kellene ezekbe az emberekbe most, a legnehezebb időben, lelket önteni? őbenne honnan van még erő? Ha nem lennének Zsuzskával az esti találkozások ... Neki kaland ez a híd... már rég tudja. Az embereknek — akik még itt maradtak — nem! Nekik ez a híd a túlsó part földjeit jelenti. Lement a partra, és megnézte a vízállást. Tegnap este óta tizenkét centit áradt a folyó. A fogatok már nem tudnak lejönni a töltésről, ott rakják le a fákat. Az emberek a vállukon hordják le a fűrészig. Andrea társadalmi munkában. S a posta nemcsak a helyi használatra szolgáló alkotásokat hozza-viszi Jászalsószent- györgyre. A szakkör többet levelez külföldre, mint az egész falu lakossága együttvéve. Caracastól — Tallinnig A gyerekek bizalmatlanul néznek rám, nem értik mit lelkendezik ez az ember olyan sokat, hiszen nincs erről mit beszélni. Az egészből annyit tudnak, hogy irtó jó abban a szakkörben, ahol vidám hangulatban, rajzolunk, rajzolunk, ken- jük-vágjuk a metszeteket, a tanár bácsi néha szól, hogy most Caracasba, most az NDK-beli Schwedtbe Helsinkibe, Tallinnba, vagy épp Zánkára küldünk, dehát nem is ez a fontos, hanem a SZAKKÖR. Meg Marton tanár bácsi, aki olyan lelkes, mint egy megszállott. No, hát persze, hogy jól esett, meg is lepődtünk, ajaj, hát igazán nem számít az ember ilyesmire, különösen nem ilyen mezőnyben, de tessék elhinni, az a fontos, hogy az ember szeresse amit csinál és jól érezze magát. Ha ehhez a linómetszet kell, hát azzal. Bemutatkozás helyett egy-egy válasz arra a kérdésre, hogy mi szeretnél lenni. Andrea: — Ötödikes koromban azt rajzoltam, hogy állok a színpadon, szóval színésznő leszek. Most Jászberénybe a Lehel Gimnáziumba megyek fizika tagozatra. Hogy aztán mi leszek, fogalmam sincs. Festőművész, rajztanár? Biztosan nem. Pista: — Szolnokra vettek fel a Gépipari Szákközépiskolába, ennyit már tudok ... Rita: — Még van egy évem az általánosban, aztán gimibe mennék. Rajztanár szeretnék lenni. — Végre egyikőtök! — Családi vonás. Apu is az: Marton László, a szakkörvezető. j jjs. Fel lehetne költöztetni a fűrészt a töltésre, de az két nap. Minden órára szükség van... Miért nem értik az emberek, hogy megállás nélkül kellene dolgozni? Rágyújtanak a fűrész mellett. Bálint odament hozzájuk. Elkapta a faragott gerendát, odatartotta a fűrész éle elé, felvisított az acél, belemarta magát a nedves tölgybe. Erre a hídra büszke lesz ez a falu, az unokák is: „Mi nem vártunk, mi nekimentünk a folyónak, hogy hidat emeljünk felette. Így lett ebből az országból még egyszer: ország.” Zakatolt, duruzsolt, zúgott a fűrész, visszhangzott vele a túlsó part. Erős fekete göb volt a fában. Lefulladt a motor, és megállt. Az acélpenge elszakadt. Bálint káromkodott. — Mennyi idő alatt tudjátok megforrasztani? — Kell hozzá két óra! — A tíz rönk, egy sor padló a hídon! Bálint lement a vízpartra. Nézte, méregette: a folyó hányadrésze felett áll már a híd. Két jó erős hét kellene még. Vagy kétszer annyi ember. Ha a túlsó partról is elkezdték volna építeni a hi„A mai napon összegyűltünk: Agócs, Andrási, Balyi, Cseh, Drávái, Horváth, Kalocsai, s úgy határoztunk, hogy találkozóra hívunk benneteket. Emlékezzünk a negyven év előtti indulásra, ismerjük meg egymás sorsát, élete útját, kedves családját. Találkozunk szeptember harmadikán az anyaüzemben.” Levél géppel írva. Osztálytalálkozóra szóló meghívó. összesen tizenhét ember találkozója. Tegnap délután ők járták a Járműjavító nagyra nőtt udvarát, új műhelycsarnokait. Hatan most is ott dolgoznak, ahová negyven évvel ezelőtt sok izgalom után „beléptek”. — Nyolcszázhatvan jelentkező volt. Szinte a város korunkbeli ifjúsága beadta a kérvényt, hogy lakatosta- nonc lehessen a MÁV-mű- helyben. Sok rosta után maradtunk százhúszan. A százhúszat aztán kétnapos vizsgára bocsátották. Egyismeret- lenes egyenletet kellett megoldani, fogalmazást írni, s különböző kézügyességet igazoló gyakorlatokat kellett végezni. Borzasztó izgalom volt, mert valamennyien tudtuk, húsz tanoncot vesznek fel összesen. Ki lesz a szerencsés a százhúszból? Akkor ez szerencse volt! A Magyar Államvasutak kötelékébe lépni 1937-ben több volt, mint biztos jövő. Akik itt tanoncok lettek, azok bizonyosak lehettek: az iskola elvégzése után vár rájuk az üzem. Az osztálytalálkozó szervezői közül négyen — Agócs Miklós, Andrási Béla, Drávái József és Horváth János üldögélnek a várakozás izgalmában. Mert bár tudják, ki merre él, dolgozik, mégis nagy dolog az! Negyvenéves találkozót tart tizenhét ember. Már csak tizenhét, sajnos. — Mikor mi elvégeztük a hároméves iskolát, már egy éve háború volt. Nekünk az iskolában már arra kellett készülnünk, hogy sorsunk a katonaság lesz. Ha tetszett, dat... Csakhogy onnan ide átjönni nem érdeke senkinek. Hogy is mondta Angyal Sándor az első falugyűlésen? Menni fog ez, Bálint fiam, hogyne menne! Egyik gerendát tesszük a másik után. Egyszer csak a túlsó parton leszünk! „Ezt a hidat nem lehet felépíteni! Mindennek van törvénye!” De ha nem jön jeges ár, ha az emberek kitartanak, akkor ... Rakni kell a gerendákat egymás után, Angyal Sándornak van igaza, el kell érni a túlpartra, mert ott a föld, és Angyal Sándornak az kell... ez is törvény! Lement a töltéshez. Nagy parazsak izzottak a tűzön, az emberek körülötte meleged - tek. Máskor soha nem volt, hogy szó nélkül otthagyják a munkát. Nem ugrasztottá szét őket. — Ekkora tüze forgácsnak? — Tettünk rá a gerendákból is! — Gerendákból? Éppen most, amikor minden gerenda úgy kell, mint a kenyér? Könyörgésre se adnak már a gazdák egy ökörfogatot, hogy az erdőre menjünk! Azt hitte, széttép valakit. Visszament a hídra. (Folytatjuk) ha nem, leventébe jártunk. És sokan behívót kaptak az évzáró után. De 'sokszor elmondtuk, „nem össztánc, háború következik”. Egyik társuk ott is maradt valahol, nem jött vissza többé. Kettőt a betegség vitt el később: a vasúti szolgálat nem kímélő kúra. — Ugye Moldova is megírta: 1970 után a vasútnál csak a megszállottak és a hülyék maradtak meg. Agócs Miklós szaván érzik, haragszik a megpecsételő megjegyzésért. Ö negyven éve hűséges a MÁV-hoz. Azt mondják róla, negyven évet leszolgált egy satupad mellett.'' Pedig! — Mérleglakatos voltam mindig, de utazó, táákás ember. Az ország vasúti mérlegeit javítottam. El se képzeli, mennyi paprikáskrumplit, lebbencset ettem én ez alatt az idő alatt. Hát megszállott lennék, vagy? ... Egyiknek se érzem magam. Nekem apám, testvéreim után csak ez lehetett az életem. Apám még szolgálatra ment, nem munkába! Érzi-e vajon a mostani ember a két szó közötti különbséget? A vasút több, mint munka! Az ugye, mondták már így is, hadsereg. Nekem jó volt négy évtizeden át. Colostock a zsebében, kékruha az öltözete. — A vasútnál a megélhetés — nem, dehogy a mai igények szerint — azért jobb volt akkoriban, mint más gazdánál. — Azért is maradtunk ennyien itt, a srácokkal — mondja Horváth János, a gyártmánylakatos csoport- vezető. — A háború után igencsak megnősültünk, családot alapítottunk. És aki családot alapított, meggondolta, menjen-e, kezdjen-e újat? Mert lehetett volna, mint ahogy némelyikünk élete bizonyítja is! — Rontó Gyula is eljön, úgy ígérte. Ö a felszabadulás után leérettségizett, aztán elvégezte a Külügyi Akadémiát, s azóta diplomata, követségi ember. Tóth Gyula mérnöknek tanult, most az Északi Járműjavítóban dolgozik. Bozsó Lajos tanár lett, Lángi Alajos a MÁV szegedi Igazgatóságán műszaki átvevő, Balyi Laci a városi pártbizottság munkatársa. Pótári Jóska is Pestről jön, az Északi Járműjavítóból. Kálmán László nemrég ment el: a MÁV-kórház műszaki vezetője. — Andrási Béla csoportvezető a névsort böngészi. Drávái József csendesen mondja az életét: — . Tíz évig lakatos, huszonhat évig normatechnikus, azóta újítási előadó vagyok. Nekem jó itt, nem vágynék máshová. — Mert itt az ember mindig úgy érezte, tanonc korától kezdve, hogy fogják a kezét. Szép volt a mi összetartásunk ! Szinte apánként, testvérként tiszteltük az idősebbeket, egymást. Az én apám mozdonyfűtő volt, öcsém, bátyám szintén, sógorom mozdonyvezető — valahogy így illek én is a sorukba, sursukba. — Horváth János számlálja a családot, az elődöket. — Az én nagyapám meg főkalauz volt — mondja Andrási, de úgy, hogy senki se kérdezte. Gyerekeik dolgoznak-e itt? Nem, egyikőjük se folytatta a sort. Másfelé, máshol keresik életük értelmét. És tanultak, vagy tanulnak még. Főiskolán, egyetemen. Sóhaj száll a szó után. Igen, ez már más, jobb is hogy így van. Nekik akkor ez volt a világ. — Most is ez! örülünk annak, hogy van osztálytársunk, aki nagy ember lett. Mert jó korban születtünk, előttünk kinyílt a világ, valóban úgy igaz. Ügy gondolom, valamennyien így érezzük. Azok is, akik nincsenek már közöttünk a hétköznapokon. Jó lesz- erről beszélni. A találkozóra meghívták az iskola egykori igazgatóját is. — Aranyember volt Sóki Imre bácsi. Mérnök-igazgatónk volt, megértő, humánus. Nagy Szó volt az akkor. összenevetnek. Andrási Béla kiböki: — Volt egy tanárnőnk is. Kisasszonynak kellett szólítani. Magyart, történelmet meg könyvvitelt tanított. Hajai, de soszor zengett a tanterem ... Tegnap délután, meg este múltról, jelenről beszélgetett elmerülten tizenhét ember a Járműjavítóban, azok akik negyven évvel ezelőtt ott kezdték a munkáséletet. A jubilálok emléklapot kaptak, a negyven éve hűségesek pedig egyhavi fizetésüket jutalomként. Bár három-négy évük van a nyugdíjig, biztosan lesz ötvenéves találkozójuk is. Mert az összetartozás, az emlékek a jelent is közössé avatják és továbbviszik. Sóskúti Júlia Fotó: Nagy Zsolt Kinyílt elitlük a vili) RAJZOLNI ÖRÖM!
