Szolnok Megyei Néplap, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-22 / 223. szám

1977. szeptember 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Ma este a Szigligetiben Osztrovszkij: Erdő Vöröskeresztes diákok Növekedett a taglétszám A művésztelep jubileumán ■ ■ / Ünnepi tanácskozás Szolnokon fl kaposvári Csiky Gergely Színház vendégjátéka A szolnoki Szigligeti Szín­ház jubileumi ünnepi hete alkalmából ma este a kapos­vári Csiky Gergely Színház A. Ny. Osztrovszkij Erdő cí­mű komédiáját mutatja be. A kaposvári társulat a múlt év őszén tartotta az Erdő premierjét, s a komé­dia azóta is műsorukon sze­repel, az anyaszínházon kí­vül számos helyen játszották már, egyes kritikusok szerint az elmúlt színi évad egyik legérdekesebb és legsikerül­tebb előadása. Ha a „leg”- eket mellőzzük, akkor is megállapítható, hogy a ka­posvári Erdő mindenképpen maradandó színházi élményt hagyó előadás. A múlt században élt orosz drámaíró életművének — a Vihar mellett — egyik leg­jelentősebb alkotása az Er­dő, amely Mejerhold rende­zésében — 1924-ben — ju­tott először a szerző művé­szi rangjához, a mondanivaló nagyszerűségéhez méltó szín­padi megvalósuláshoz —, megérdemelt sikerhez. A kaposvári Erdő egyik főszereplője a szolnoki kö­zönség régi ismerőse, Vajda László Jászai-díjas. Művészi pályája a Tisza partján in­dult, a Tóték postásaként aratta élete első jelentős si­kerét. Nevét ekkor kezdte megismerni a közönség, s azoknak volt igazuk, akik Vajdában nagy ígéretet lát­tak. Az örkény-darab be­mutatója után néhány év­vel már Szatyin szerepében lépett fel Szolnokon, és a színházi krónika az emléke­zetes Szatyinok között tartja számon. Az Erdőben Szomo- rovot, a tragikus színészt alakítja. — Nem csupán kötelező udvariasságból mondom: na­gyon örülök, hogy Szomo- rov alakját én ismertethe­tem meg a szolnoki közön­séggel. S ha már „vallanom kell” erről a szerepemről, hagy mondjam el, hogy na­gyon kedvemre való feladat Szomorov megformálása. Nemcsak azért, mert színész számára mindig nagyon iz­galmas színészt játszani, ha­nem azért is, mert vissza­adhatok valamit — tőlem telhetőén — Osztrovszkij zseniális írói világából. Én magam sem hittem, az első perctől kezdve sem, amikor a darabbal ismerkedtem, hogy Osztrovszkij mondani­valójának lényege csupán a színészetről szólna. Szomo­rov, a színész maga a sze­repjátszó ember, aki össze­keveri az illúziót a való élet­tel. Ábrándozik —, mert va­laha tehetséges ember lehe­tett, de a körülményei tönk­re tették, s a darabbéli élet szakaszában már ott tart, hogy maga sem tudja; mikor alakít, és mikor él a valósá­gos életet. Végül is nyilván­valóvá válik: Szomorov kör­nyezete valójában nagyobb bohóc a szomorú sorsú szí­nésznél. A komédia másik színész­szerepében — Vigov —Hol­tai Róbertét láthatja a kö­zönség. Raisza Pavlovna Gur- mizsszkaja pedig Olsavszky Éva Kossuth-díjas. Az elő­adás rendezője Szőke István.- ti ­S zombaton, munka vé­geztével megkérdeztem Bobályka Elemértől, mit kezd a hét végével. Bo­bályka arca felragyogott a boldogságtól. — Hogy-hogy mit? Szokás szerint művelem a telkemet. Levegő, napfény, mozgás — öregem, tudod, mit jelent ez az embernek, egy dohos irodában eltöltött hét után? Persze, honnan tudnád, hiszen nincs telked... öregem — folytdtta váratlan fordulattal, kissé atyáskodó- an —, van egy tippem! Gye­re ki holnap a nejeddel, meg a gyerekekkel együtt. Na?! A tíz ujjad megnyalod a bog- rácsos után. Meg a jó pince­hideg sör, barátom!... Kevés latolgatás után elfo­gadtam a meghívást. A Bobályka-család, de kü­lönösen Elemér — még nem is mondtam: együtt dolgo­zunk a számlázáson —, ki­törő lelkesedéssel fogadott bennünket. — Nos, barátom, érzed ezt a levegőt?! Ezt a csöndet, amit a madárcsicsergés még andalítóbbá tesz? Harapd a levegőt, öregem, harapd! Ap­ropó! Reggeliztetek már? Eh, nem is fontos! Majd bősége­sen tízóraizunk. Előbb kell egy kis mozgás. Nesze, itt a kapa! Bobályka brigádvezetőként osztogatta a parancsot. A Magyar Vöröskereszt V. kongresszusának előkészíté­se jegyében első alkalommal tartottak vezetőség- és kül­döttválasztó taggyűléseket a középiskolai vöröskeresztes szervezetek. A nyolcszázat meghaladó számú szervezet közül mintegy 740-ben ösz- szegezték az elmúlt négy­négy és fél évi munka főbb eredményeit és tapasztalatait. Sok helyütt azt is megálla­pították a taggyűléseken, hogy van még javítanivaló az iskolai vöröskeresztes munkában, de azt általában az eredmények jellemzik. Az ifjúsági vöröskeresztes tagok száma a középiskolákban egy év alatt 26 ezerről több mint 28 ezerre, a szakmunkáskép­zőkben pedig 12 ezerről 15 ezerre nőtt. Az iskolák több mint 84 százalékában műkö­dik vöröskeresztes szervezet, munkájuk egyik legfonto­sabb része az egészségvéde­lem, az egészséges életmódra nevelés. Népszerűek az első­segélynyújtó tanfolyamok amelyeken a tanulók egyhar- mada vett részt az elmúlt tanévben. Nem kevesebben érdeklődtek a családi élet Is­kolája iránt sem. Nagy figyelmet fordítottak a középiskolai csoportok ar­ra, hogy megértessék a diá­kokkal a környezetvédelem jelentőségét, s megnyerjék őket, annak hogy munkál­kodjanak érte. Széles körben bontakozott ki a „tiszta isko­la — egészséges ifjúság” mozgalom, az ország közép­iskoláinak több mint a fele viselheti e kitüntető címet. Egyes megyékben — Tolná­ban, Baranyában, Nógrád- ban — arányuk jóval meg­haladja a 75 százalékot. Előadást tartott dr. Pozsgay Imre kulturális miniszter A Szolnoki Művésztelep idén ünnepli alapításának hetvenötödik évfordulóját. A jubileum tiszteletére és a képzőművészeti világhét al­kalmából ünnepi tanácsko­zást rendeztek tegnap Szol­nokon, a városi tanács dísz­termében. A tanácskozáson — ame­lyet dr. Hegedűs Lajos, a megyei tanács elnöke nyi­tott meg — az elnökségben foglalt helyet Szekeres Lász­ló, az MSZMP megyei bizott­ságának titkára, Ligeti Lász­ló, a Szakszervezetek Orszá­gos Tanácsa alelnöke, a me­gye és a város számos párt- és állami vezetője. A megnyitót követően dr. Pozsgay Imre kulturális mi­niszter tartott előadást a művészetek és a közművelő­dés kapcsolatáról. A művé­szeti alkotások tartalmáról szólva hangsúlyozta „a nép­ről a népnek” elv fontossá­gát, amely által erősödik a kapcsolat az alkotók és a közönség között. A művész akarjon érthetően közölni valamit társadalmi életünk­ről, mert csak így alkothat maradandót. Az érthetőség mögött azonban nem húzód­hat meg kényelmesség, igénytelenség, hiszen a befo­gadók, a közönség műveltsé­gi színvonala napról napra emelkedik. Dr. Pozsgay Imre elmond­ta, hogy a közművelődési intézményhálózat látványos gyarapítására a jelenlegi Előadását tartja a kulturális miniszter gazdasági helyzetben nincs lehetőség. Ez azonban nem csökkentheti a művelődési házaikban folyó munkát, több aktivitást, kezdeményezést, kísérleteziést kíván népmű­velőinktől. (A miniszter elő­adásának ismertetésére ké­sőbbi lapszámunkban részle­tesebben is visszatérünk. A szerk.) A tanácskozáson a Szolno­ki Művésztelep képzőművé­szeti életünkben betöltött helyéről és szerepéről dr. Pogány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató­ja tartott előadást. A Szol­noki Művésztelep jubileuma a magyar képzőművészet ün­nepe is — kezdte beszédét — hiszen a Tisza—Zagyva torkolatánál létrejött „alko­tótábor” elindítója volt egy sajátságos hazai festészet ki­alakulásának, s mindvégig hatással volt rá. A főigazga­tó ismertette a telep történe­tét, majd értékelte a ma Szolnokon élő, alkotó művé­szek tevékenységét. Elisme­réssel állapította meg, hogy festőink, szobrászaink meg­őrizték és folytatják a hala­dó hagyományokat, ugyan­akkor vállalják korunk ha­ladó eszméit. Jelentős szere­pet játszanak a megye s a város közművelődésében, munkásságuk révén fejlesz­tik a műértő közönség ízlé­sét, látáskulturáját, általános műveltségét. Az előadások után korre­ferátumok hangzottak el, majd dr. Hegedűs Lajos mondott zárszót. Dr. Pozsgay Imre a’tanács­kozás után megtekintette a Szolnoki Galériában a jubi­leumi kiállítást, ellátogatott a művésztelepre, a török­szentmiklósi művelődési köz­pontba, majd este megnézte a Szigligeti Színházban Mi­hail Bulgakov Álszentek összeesküvése című színmű­vének előadását. Valamennyi helyiség — a közönségváró, a felvételi szoba, a kézbesítők pihenője — falán szebbnél-szebb su­bák, faliszőnyegek, kerámi­ák, köcsögök, tányérok sora­koznak. Mitől és „miből” ilyen szép ez a munkahely? Me­lyik az az igazgatóság, ame­lyik ily bőkezűen csinál „ki­állítótermet” egy falusi pos­tahivatalból? A kérdésre Nagy Andométól, a hivatal Vezetőjétől kértünk választ. — Felsőbb szervünk a Debreceni Postaigazgatóság. Ügy mint a többi hivatal, mi is megkapunk az igazgató­ságtól mindent ami hivatalo­san jár. A subákat, a falisző­nyegeket, a térítőkét, mi csi­náljuk. A kerámiákat, a dísztárgyakat megvesszük. Hogy miért? Itt a hivatalban telik el életünk nagyobbik része. Igyekszünk széppé, otthonossá tenni a munka­helyet olyanná, hogy amikor bejövünk, azt érezzük, ott­honról hazajárunk. — Mibe kerül ez a sok su­ba, faliszőnyeg, dísztárgy, a rengeteg virág? — Annyi a számolnivaló a mi szakmánkban, hogy ilyen számvetésre már nem jut idő. A hivatal minden dolgozója nő, sokat adunk arra, hogyha belép valaki, lássa hogy rendezett, szép „otthonba” jött. Ez fontos egyrészt azért, mert Jász- szentandráson az emberek megszokták a szépet, más­részt, mert községünk lassan idegenforgalmi központtá válik. A fürdő melletti ví- kendtelep vendégei az ország minden tájáról és külföldről érkeznek, és előbb-utóbb a postára is eljönnek. Azt akarjuk: mi postások is hoz­zájáruljunk ahhoz, hogy aki Jászszentandráson jár olyan meggyőződéssel búcsúzzon községünktől, hogy itt az emberek szeretik a szépet. — ia —• — Te a mellettem lévő sző­lősort fogd — ez nekem szólt —, Péterke — mármint a fiam —, haladsz szépen az apuka után. Sanyi, te pedig a te apád, vagyis én utánam jössz, és szépen felszeditek a kikapált gazt, egy kupacba. Tudod, öregem — mondta —, nagyon lényeges, hogy a gyö­kér tövéig vágd a kapát, így ni, látod? Ne sajnáld! Ügy, hát akkor mozgás! Ja, a két asszony! Szívem — fordult a feleségekhez —, te Terikével — szólíthatom így, ugye —, szedd össze a krumpliboga­rakat, aztán porozzátok be a leveleket. Mondanom sem kell, a har­madik sor után úgy fájt a de­rekam, hogy kiegyenesedni is alig tudtam. Déltájban meg a gyerek ny aggatott: — Apu-ú, éh-es va-gyo-ók. Tényleg, gondoltam, mi van a bőséges tízóraival, mert hogy korán keltünk, való­ban nem reggeliztünk. — Bírd ki, fiam — vigasztaltam a gyereket —, mindjárt ebé­delünk, már annak van ideje. Ámde sanda gyanúm tá­madt. Semmiféle előkészüle­tét nem láttam az ebédnek. Na ebből nem lesz bográ­csos ... Ügy két óra tájban jó han­gosan mondom az asszony­nak, adjon valamit a gyerek­nek. Erre Bobályka a hom­lokára csapott: — Azannyát! így eltelt az idő! Na nem baj, most harapjunk egy keveset, annál jobban esik az estebéd. Naplementekor a tűz is szebb ... Enni kezdtünk. Bobályká- né erősködött, hogy kóstol­juk meg a fasírtjukat, ne csak a magunkét együk. Jut ebből, bár a Sanyika úgy sze­reti, hogy képes volna egy­maga felfalni az egészet. De azért csak kóstoljuk meg. A sör azonban, meg kell adni, valóban pincehideg volt. Ebéd után újból csatasor­ba álltunk. Égett a hátam a naptól, a tenyerem a kapa nyelétől. Nagy kínomba ke­rült, hogy észre ne vegye Bo­bályka, aki sandán figyelt. (Ne mondja, hogy nyím- nyám vagyok!) — Te Elemér — mondtam, mikor már pukkadoztam be­lülről a dühtől, elátkozva Bobálykát meg a birtokát —, a gyerekek játszhatnának egy kicsit... — Bobályka felcsat­tant. — Még mit nem! Én a Sa­nyikét munkára nevelem. Sa­nyi csak dolgozzon, hadd ta­nulja meg, hogy az élet ér­telme a küzdelem. ... Napszálltáig dolgoztunk. Akkor megszólalt Bobályka. — Sajnos, le kell monda­nunk a bográcsosról, késő van, s nem éritek el a buszt, a kocsinkba pedig nem fértek be, nézd, mennyi cuccot vi­szünk haza. Mert én, öre­gem, önellátó vagyok, én ha­gyom a piacot másoknak. Ja, szivem — szólt a feleségének —, adjál egy kis zöldbabot Terikének, nylonzacskót ta­lálsz a pincében. A következő pénteken mondtam Bobálykának: — Elemér, holnap szabad szombat. Tudsz róla, hogy a számlázás megy társadalmi munkára? Az egyik óvoda udvarát parkosítjuk. Bobályka úgy nézett rám, mint egy marslakóra. — öregem, te meg vagy húzatva! Most, amikor a me­zőgazdasági munkák dandár­ja van!? Csata László Társadalmi munka A Nyírség hazánk legkeletibb része sok érdekességgel várja lá­togatóit. A népi építészet remekeinek megőrzésére nagy gond. dal vigyáz az Országos Műemléki Felügyelőség. Képünkön Mó­ricz Zsigmond emlékháza Tiszacsécsén. Kapu nincs, a dáliáikkal, őszirózsákkal és kardvirágok­kal szegélyezett betonjárda hívogatja az embert. Az egyik oldalon a virágágy vé­get ér, a járda ketté válik, egyik „ága” egy gondozott udvarba, a másik a termés­kő burkolású épülethez, a jászszentandrási postahiva­talhoz vezet. A posta virágoskertje, gon­dozott udvara csak ízelítő abból, ami belül a hivatal­ban látható. Az előtérben, a falon végigkúszó filodendron jelzi, hogy itt gondos kezek vigyázzák a rendet. Otthonról hazajárnak Képünkön: Szomorov - Vajda László - és Gurmizsszkaja - Olsavszky Éva -

Next

/
Thumbnails
Contents