Szolnok Megyei Néplap, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-07 / 185. szám
A SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. augusztus 7. ra Szolnoki1 Müvésztelep Befelé élő gazdag érzelemvilág Meggyes László testfimttvÉsz llonnVPC L^szló azok közül a művészek közül való, aki nem szorul bemutatásra. Már húsz éve, hogy diplomájával és bizakodó hittel a művésztelepre költözött. A Képző- művészeti Főiskolán — 1950 —56 között — Domanovszky Endre, Hincz Gyula és Sző- nyi István voltak a mesterei. Bevallása szerint a mesterségbeli felkészítésnél „Domától” kapta a hasznosítható!, míg művészileg neki is — mint annyi másnak — „Szőnyi volt az élmény.” Pályakezdő periódusában valóban felismerhető eszményi mesterének igéze- tes hatása, amely egyéni festői látásmódjának fokozatos kibontakozása arányában egyre halványabb és áttételesebb lett. Az alapvető változáshoz döntő mértékben járult hozzá a szolnoki atmoszféra és környezet művészetet formáló adottsága, amelynek determináns ereje elől nem lehet kitérni. A természet iránti vonzalmát még szülőföldjéről, Szi- getszentmiklósról hozta magával. Mély nyomot hagytak benne a gyermekkor élményei : a nyár derűje, mindennemű munka, az aratás és az ezektől elválaszthatatlan táj. Azért tudott Szolnokon hamar beilleszkedni és gyökeret verni, mert itt is megtalálta kedyenc motívumait; a hol szelíd, hol zord folyót, az erdők megnyugtató hangulatát, egy-egy villogó tanyát, valamint a kö- rölöttük vagy bennük élő. mozgó és serényen dolgozó embert. Ez utóbbit egyszer fő témaként szerepelteti, más alkalommal viszont staffage figuraként helyezi egy hangulatos tájba, kifejezve az ember és a természet humanizált kapcsolatát. Egészében véve annyira hozzánőtt a Szolnoki miliő, hogy ma már kétségtelenül az ecsetje irányítója — benyomásainak, élményeinek forrása, mindenkori festői érdeklődésének legfőbb inspirálója. Meggyes László lelki alkatának alapvető jellemzője a bölcs nyugodtság és kiegyensúlyozottság, valamint a befelé élő gazdag érzelemvilág. Mi sem természetesebb, mint hogy piktúrája hangulatában, szín- és formakultúrájában is ezek a meghatározó tényezők tükröződnek. Képeit a szenzibilis lelkűiét finom lírája hatja át, s a pasztelles hatású színek is ehhez igazodnak. A festékkel ökonomikusán bánik: mind a kolorit tekintetében, mindpedig a mennyiséget illetően. Mértéktartóan visszafogott színkészlete ugyanakkor hatásos, és a többnyire lazúros hatású faktúra sem teszi erőtlenné a biztos kézzel komponált képsíkot. Szinte valamennyi olajképének artisztikuma úgy hat, mint egy zenei dallam és ritmus. A harsogó dinamika és a diszharmónia idegen tőle, így műveiből a téma és a tartalom egyaránt klasszikus nyugalmat és harmóniát áraszt. Meggyes László jelentős mértékben hozzájárult Szolnok képzőművészeti kultúrájának fejlesztéséhez, és európai hírnevének gyarapításához. A fiatal nemzedék ama képviselője, aki minden energiájával a telep jó hírnevéért dolgozik, s ezáltal egyszersmind részese a kontinuitás biztosításának is. Szerényen, hangoskodás és tülekedés nélkül alkot, Számára a művészet olyan szent hivatás, amit csak a legnagyobb alázattal lehet művelni. Nem tartozik a virtuóz képgyártók közé, átgondoltan, higgadt tempóval alkot, de amit egyszer megcsinál, abban minden a helyén van. Semmi nem idegenebb tőle, mint a rafinált maga- kelletés, kompozíciói így is figyelmet, elmélyülést parancsolnak. A szakmai demokratizmussal és objektivitással gyakorta hadilábon álló képzőművészeti adminisztráció sem hagyta észrevétlenül eredményeit: nyolc éve tagja a Magyar Képzőművészek Szövetségének. Gazdag munkássága, erkölcsi elismerése mellett szól az is, hogy a Szolnok megyei Tanács 1965-ben művészeti díjjal, a Békés megyei Tanács pedig 1974-ben és 1977-ben nívódíjjal jutalmazta. Meggyes László számos művét őrzik múzeumaink: Szolnokon, Sárospatakon és a Magyar Nemzeti Galériában. Emellett az állami, közintézményi és társadalmi szervek vásárlásaiban sem volt eddig hiánya. Egyéni kiállítást eddig Szolnokon, Karcagon, Jászapátiban és Martfűn rendezett. Rendszeresen részt vesz a hagyományos szolnoki seregszemléken és az országos kollektív tárlatokon. Külföldi szereplései : Zürich, Montreuille, Tallinn, Szófia. Reprezentáltak képei a művésztelep nagy fővárosi kiállításain is: 1961-ben a Műcsarnokban, 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában. Legutóbb ez évben láthattuk műveit a „Magyar tájak” tájképfestészeti biennálén, amely a Magyar Nemzeti Galéria termeiben kapott helyet. A látogató itt is meggyőződhetett arról, hogy Meggyes művészetének — halkszavúsága ellenére — komoly súlya, ereje van. Uéniil a túlértékelést * kerülve is bátran megállapítható: Meggyes László piktúrája egyetemes értékek hordozója. Azt az egyedül helyes utat követi, melyet már annyi jeles gondolkodónk — köztük Fülep Lajos is — olyformán fogalmazott meg, hogy: a magyar képzőművészet európai rangúvá kizárólag nemzeti sajátosságai révén emelkedhet. Ezt a sajátos nemzeti jelleget kérik tőlünk számon mindenütt a világon. Meggyes László minden hivalkodás nélkül akar és tud magyar festő lenni. Számára ez any- nyira természetes, hogy nem is beszél róla. Hangzatos nyilatkozatok helyett elmélyült művekkel igazol. Ha terveiről kérdezzük, lakonikus egyszerűséggel válaszolja: „Mindig jobb képeket szeretnék festeni, — ez a hajtóerő számomra.” Ecsery Elemér Bárdosi Németh János Képzelt hazám Határtalan az én hazám, ahogy a felhők, madarak útján sorompó nem akad csak szállnak szabadon, lazán: egy-szál magamban füttyösen mennék, a táj, nép rokonom, s a kezemet is úgy adom, ahogy fa gyümölcsét ősszel, nem nézve mennyi gond, robot adta-aszalta eddig így, szívem se volna rossz, irigy, ha máshol több az emberség, emelje dolgát és kedvét, segítsen minket is a jobb. Belányi György Virágok virrasztása köveznek virágok arcszínű virágok szívemet befonják köveket virágzók hajnallá hasítani köd-ülte éjszakát indulok fölverni embernyi szép-hazát virágzó szavamat kövekké formálom vigyázza utamat virrasztó halálom Varga Domokos ár ócska cipő ha volna még! Volt. Két felnőtt, hat gyerek nyűtte a családban a cipőket, ócska mindig akadt. Csak az új cipőkkel voltunk mindig bajban. De újra ő nem is gondolt. Ő mindig csak ócskát kért a Jancsikának, Pistikének, Misikének, Ágikának, Gyurikának. — Jaj, ha tetszene még találni valamit a Pirikének is! Ebben jár iskolába! — mutatott a kislány lábára, a rongyos tutyijára. Mert hozta a gyereket is, hogy a nekik szánt nadrágokat, szoknyákat, ingeket, blúzokat, szvettereket. kabátokat, cipőket mindjárt rájuk próbálhassa. Jöttek délután öt-hat óra tájt, és ottmaradtak este kilencig, tízig. Krisztinka — a mama — ezalatt megállás nélkül beszélt. Mesélte az életét, boldogult kislány korától fogva, hogy az ő anyjának divatszalonja volt, és őt gyönyörűen öltöztette, polgáriba is járatta. mert ő szép is volt meg okos is, az anyukája mindig mondta neki: „Krisztinka. téged egy herceg fog elvenni.” De csak egy mentős vette el, egy mentőszolgálatos, az is annyit ivott, hogy kidobták. amikor elejtett egy beteget, úgyhogy aztán már csak utcaseprő lett. Az csinált neki hat gyereket. Kit józanon, kit részegen. Van Krisztinkának egy különös. már-már nyerítő nevetése, az ilyen kényesebb témák kísérőzenéjéül. Széthúzza a száját, összehúzza a szemét, és hangosan, kissé rekedtesen felvihog. Majd a ' bal keze hüvelyk- és mutatóujját a szája két csücskéhez nyomja, és onnan kiindulva végigsimítja velük az állát. Ekkor eltűnik arcáról a vi- gyor. s ő komolyan folytatja. így tett ezúttal is. — Képzelje, Varga úr, még engem szidott. Még meg is vert. amikor megint állapotos lettem. De őt is megverte a Jóisten. Mikor egyszer vért hányt az ura, s kivágták a fél gyomrát, ő még visszaimád- kozta az életbe. De mikor inni kezdett, és megint rosszul lett, már csak azért imádkozott, hogy ne bántsa többet őt és a gyerekeket. Krisztinka mindent elmesél. Csak azt az egyet nem, hogy még kikhez jár. Mert mindenüvé úgy megy — többnyire gyerekestül — mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodnék. Rájött — lévén csakugyan okos asz- szony —, hogy mindenki szeret életmentő lenni. Végső menedék. Utolsó szalmaszál. Hadd higgye magáról ki-ki, hogy ő az a jótündér, aki mindig újra megmenti őket az éh- és a fagyhaláltól. Hittük. Sokáig én is hittem. Ügy jött mindig, úgy esett be az ajtón, mint akinek már jártányi ereje sincsen. Se egy fillérje, se egy falat kenyere, se egy csipet sója. Lassan eszméltem: mindennap máshova esik így be. Többnyire gyerekestül. És ül és ül és beszél és beszél, a gyerekek meg közben ellepik a lakást, mindenhova benyitnak, mindent megnéznek, közlik, hogy szomjasak, közlik, hogy éhesek, közlik, hogy itt nagyon jó, mert meleg van, és mindenféle játék, otthon is jó, de itt sokkal jobb. Látogatásuk első órája leginkább a használt ruhák, cipők. összekeresgélésével telt. Mindig hoztak két-há- rom zsákot, biztonság okáért még néhány szatyrot is. azokba rakosgattuk be, amit csak volt szívünk odaadni. A zsákok száját Krisztinka tartotta — ültében és beszéltében — minden odahozott darabot egy-egy pillantással nyugtázott, majd halkan megjegyezte: — Misikének nincs nagykabátja. Az kéne még nagyon, mindegy, akármilyen, csak meg ne fagyjon ebben a hidegben. Valami akadt. Valami mindig akadt, mert mások szemében mi is ilyen szegénycsalád voltunk a hat gyerekünkkel, s hozzánk is hord- ta-küldte mindenki, amit az övéi kinőttek. Megteltek a zsákok. Krisztinka csak ült és beszélt. A legtöbbet Pistikéről, akit nem hozhat el, mert bénán fekszik odahaza, nem tudja mozgatni, csak a fejét. Gyer- mekparalizist kapott nyolcéves korában, annak a nyomorultja, és azóta ő ápolja, még tisztába is teszi mindig, mert nem tud beszélni se, nem tud szegény szólni, ha vécézni kell neki. De őt nagyon szereti, és mindig őfe- lé fordítja a fejét, hogy láthassa. Ö le is ül mellé sokszor, úgy nézik egymást, és simogatja az arcát, és Pistike akkor elkezd sírni, csak úgy csurognak a könnyei. Mondták már sokan, hogy adja intézetbe, miért nem adja be, de hát hogy adhatná oda? A szíve szakadna meg. Ahogy ezt elmondta, abból érezni lehetett, hogy minden szavának megvan a fedezete. Még akkor is, ha tudta — hisz okos asszony — mire valók ezek a Pistike-törté- netek. Akit ezek sem indítanak meg, annak csakugyan kő van a szíve helyén. inket is megindítottak. Ahogy megteltek a zsákok, nemcsak az elhozott gyerekeket és őt magát kínáltuk meg ezzel- azzal, hanem Pistikének is küldtünk néhány finomabb falatot. De még akkor sem búcsúzkodtak. Szemmellátha- tólag jól érezték magukat. Krisztinkára ró-rájött ugyan a köhögés, de akkor már tudtuk, hogy ki kell nyitni egy kicsit az ablakot. Az asztmája miatt, rohama ne legyen. Mondtam, ne beszéljen any- nyit, nem tesz jót neki. De azt csak el kellett még mondania, hogy Pistike bizony nem eszik meg mindent, de hál nem is csoda, ott fekszik egy helyben évek óta, neki már nem olyan a gyomra, mint a miénk. Muszáj is mindig kitalálni, mi az, amit még megenne. ö venne is neki. mindig venne valamit, de ebből a nyugdíjból? Mire telik ebből? Kenyérre, tejre meg krumplira, ök örökké ezt esznek, de Pistike csak a tejet issza meg, és az bizony kevés neki... Nemigen mondta ki kereken. hogy még pénzt is szeretne. de könnyű volt kitalálnom. Én mondtam ki inkább kereken, mikor kénytelen voltam vele: ne haragudjon, de most végképp nincs pénzem. Nem tudok adni. De ritkán mentek el egy-egy ötvenes vagy százas nélkül. Pedig ha valaki, mi nem hajigáltuk a százasainkat, így is eléggé szorítottak a megélhetés mindennapi, ga- rasos gondjai. Mégis, amikor ők beállítottak: odalett a saját szegénységünk. Hozzájuk képest? A sors kegyeltjei voltunk. Szinte szégyenletesen kiváltságosak. Igen, bevallom, szégyell- tük magunkat. Ha másért nem, hát Pistike miatt. Hogy az ott fekszik tehetetlenül, míg mi hat egészséges, vidám gyereket nevelünk. Furcsa módon épp akkoriban kezdtek végetérni életünk legszűkösebb évei. mikor a saját családunk kiadós terheit még Krisztinkáék is segítettek megszaporítani. Gyerekeink persze más szemmel nézték a dolgot. Az együttérzés bennük is felébredt — mi ezt tartottuk az egészben a legfőbb nyereségnek —, de szégyen vagy félelem? Egy szemernyi sem. Nyugodtan játszottak szegénycsaládot : rakosgatták a ruhákat, s mondogatták közben nagy röhigcsélések közepette: „Ez jó lesz a Misikének ... ezt majd odaadjuk az Ágikának.. . nézd, Gyurikám, ez a tied lesz ... jaj. ez még biztos felmegy a Jancsikára, próbáld meg, -Jancsikám, húzd föl nyugodtan, hogy jó-e ... Piriké, hol vagy, Piriké, gyere már, ez a gyönyörű kabát, ez pont rád illik... Na mi van. Jancsika, nem jó? Adjuk inkább á Pistikének?” Nem intettük le őket, ők úgyse igen értették volna meg, hogy igaziból azért élethalálra megy ez a játék. Itt ez a szerencsétlen asszony a hat gyerekével, köztük egy nyomorékkal, nyugdíjat alig kap, csak árvaellátást, az se olyan sok, de ‘intézetbe nem adja őket, még Pistikét se. Azt akarja, hogy vele legyenek. hogy hallja maga körül a nyüzsgésüket, éjszaka a szuszogásukat, mert különben mi értelme volna az egésznek. Családról családra hurcolja inkább őket, így annyi csak lepottyan innen is, onnan is, hogy abból már kijönnek... Még javítgatta is otthon a kapott ruhákat, volt amit pénzzé is —tett, másoknak adott el, hogy néha egy kis húst is vehessen, egy kis sajtot is, meg hogy mozipénzt adhasson a gyerekeknek, ha már nagyon hangosan ku- nyeráltak, követelőztek ... így lassan csak felnevelte őket. Pistikét azért csak oda kellett adnia utóbb. Ügy megnőtt, hogy már nem bírt vele, gyönge volt hozzá, hogy emelgesse. De a többi az ő kenyerén lett emberré, szerzett szakmát. Ágika még érettségit is. Anyjukat persze szégyellik. El nem mennének vele már sehova. Hozzá is inkább csak azért, hogy pumpolja- nak tőle egy kis pénzt olykor-olykor. A 670 forintos nyugdíjából? No nem. Krisztinka most is eljár azért ide-oda, Hozzánk is. Egy-egy hétvégi látogatásakor Pirikének a két kis gyerekét is hozza. Mert Piriké elvált, s a két kicsit hetes óvodába adta. lévén a fodrászüzletben váltott műszak. De hogy a szombatvasárnapja se menjen rá a gyerekekre, anyjának kell mindig értük mennie, velük lennie. És ő megy. És mivel Pirikétől pénzt se igen kap, viszi őket hol erre, hol arra. Inkább a csurranósabb, mint a csöppenősebb helyekre. Ezek még nem szégyellik, hogy ilyen a Mama. Ilyen tarhás. Mennek vele boldogan. Csak őt bántja valami. Pedig mostanában az asztma se gyötri annyira. De múltkor azt kérdi: — Varga úr, mondja, mért muszáj ennek így lenni? — Ezt hogy érti? — Ügy utálom én már ezt a koldulást! Mért nem lehet nekem annyi nyugdíjam, hogy ezt egyszer abbahágy- hassam? Annyi szomorúság volt a szemében, hogy összeszorult a szívem. Egyszerre az egész életét megértettem. em volt ő soha kol- duslélek. A gyerekeiért tanult meg tarhálni. Művészien csinálta, job- t a hivatásosak, de csak muszájból. S most belefáradt. Akkor életre-halálra ment a játék. Most csak arra megy, hogy a lányának több kényelme legyen. Meg több pénze. Hát érdemes?