Szolnok Megyei Néplap, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-31 / 204. szám

1977. augusztus 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Felelősség és lehetőség A RÉSZTVEVŐK EMLÉKEZNEK ' Hat nap élményzuhatag A II. szovjet—magyar ifjúsági barátságfesztiválról Ügy gondolom, népszerűsé­géből származóan túlságosan is nagy a felelőssége a mi te­levíziónknak kulturális érté­keink közkinccsé tételében. Persze ez a felelősség ará­nyos lehetőségeivel, hisz a jól sikerült tévéprogram — hány és hány eset bizonyítja — élő-elevenné tudja varázsol­ni azt is, ami volt, ami már múlt, amit akarva akaratlan is befedett az idő pora. Egy jó portréfilmben például a történelem, a társadalmi ha­ladás egy-egy jelentős meg­idézett alakjáról nemcsak a port tudja lefújni, hanem ■ a modern feltámasztás csodája is végbemegy egyúttal: a tá­voli közelivé, a megfoghatat­lan kézzelfoghatóvá, érzé­kelhetővé válik, s ami tu­datunkban csupán elvont és szellemi volt, konkrét for­mákat ölt. A kitűnően megkomponált Szabó Ervinről készült doku­mentumfilmben is milyen konkréttá és határozottá vált az a kép, amely sokunk szá­mára eléggé kontraszt nélkü­li volt, és amelyben a kiváló tudósról többnyire csak álta­lánosságok fértek meg. De az ugyancsak a múlt héten látott Adyról szóló vallomá­sok — plasztikában és sza­vakban — nagy mértékben segítettek az idővel halvá­nyuló Ady-kép vonásainak felerősítésében, hogy tudni­illik látva láthassuk a szá­zadelő magyar zsenijét, aki „érzékeny hangszer volt”, melyen búsmagyar nóták szólaltak meg, s aki a „leg­nagyobb életvágyat hordoz­ta” magában, de kielégíteni sohasem tudta. A Ki látott engem — Zsig­mondi Boris alkotása — túl Ady-ébresztő tartalmi érté­kein, vagy még inkább azon belül elgondolkodtató formai természetű problémákat is felvet. Hisz valójában a film csupán a második részében vált igazán hatásossá, csak a meggyőződést eleven erővel feltálaló Csorba Géza-emlé- kezés, s a két fiatal szobrász, Melocco Miklós és Kő Pál vallomása tette azzá, akik arról beszéltek, hogy miként jutottak közei a költő géniu­szához; de ami megelőzte, az helyenként érdektelen és unalmas is volt. A montázs­ban képek, illetve szobrok és hozzájuk jeles írók mag­vas Ady-minősítései kapcso­lódtak — tartalmilag kifo­gástalan mindkettő, de együtt, abban a formájában, ahogyan alkalmazták őket, jóformán leperegtek a kép­ernyőről. S az ok: a nézőt olymódon kényszerítették fi­gyelmének megosztására, hogy sem a látványban nem volt képes elmerülni, sem azt nem tudta gondolatban kö­vetni, amit ékes szavakkal közöltek vele. Még az is befogadhatóbbá tette volna ezt az Ady-lát- tatást, ha a bemutatott-'kép- zőművészeti alkotáshoz a művek alkotóinak megjegyzé­sei kapcsolódnak, mint ahogy később ez történt, amikor Csorba Géza maga szólott a költőhöz fűződő vonzalmáról, s a síremlék megszületésének körülményeiről, ilymódőn azután mindaz, amit láttunk és hallottunk, az, élet vará­zsával telítődött meg. A képi és szövegi információ egy­azon művön belüli kapcsola­tának, illetve mennyiségének bonyolult problémáját veti fel a Ki látott engem, arról nem is szólva, hogy még egy harmadik elem, a ( zenei is alkotó része a közlendők­nek. Az önmagukban egyéb­ként értékes részelemek te­hát ez esetben nemhogy erő­sítették volna ellenkezőleg, szinte kioltották egymás ha­tását. Egy másik nem új, de is­mét megfigyelhető tanulság az elmúlt hét műsorait fi­gyelve: a képernyő egyik leg­sajátosabb területe a vallo- másos önkifejezésnek. Az olyan önmegmutatásnak, amelyben az őszinteség és a közvetlenség a domináns elem, és amelyben a néző legbensőbb beszélgető part­nerül fogadtatik. Ilyen volt vasárnap este Ruttkai Évá­val való találkozás, aki bár egy pódium műsorából vett részletekkel lépett a kame­rák elé, de mert volt mon­danivalója önmagáról, s mert megértő társat keresett a né­zőben, kivételes élménnyé avatta a vele való „beszélge­tést”, amelyben ugyan csak ő szólt hangosan, de szavai­nak, sőt könnyeinek rezonan­ciája, a bennünk keletkezett feszültség valójában dialó­gussá gazdagította az egysze­mélyes „monológot”. Csak aki ennyire meri vállalni ér­zelmeit, s csak aki ilyen for­rón szereti mesterségét, és ennyire fölényesen is tud bánni eszközeivel, csak an­nak érdemes odaállni a ka­merák elé az igazi siker re­ményében. A társat-vágyó, társat-vesztett, magányában vergődő nő fájdalmas feljaj- dulásai, majd a művészetben vigaszt és értelmet kereső művész titkokat is felfejtő odaadása — ez avatta Rutt­kai Évát .vasárnap este á képernyő tündérkirálynőjévé. S egyben ez a műsor arra is figyelmeztet, hogy az igazi nagy színészi egyéniség mennyire nem nélkülözhető a televízióban! V. M. Cibakházán Bővülő könyvtár, több olvasó Alig több mint ötezer kö­tettel, szerény körülmények között kezdte 1963-ban ön­álló népművelő tevékenységét Cibakházán a községi könyv­tár. Két éve viszont már kor­szerűen berendezett, modern könyvtár várja a község ol­vasni szerető lakóit, külön kölcsönző- és olvasó- és ifjú­sági teremmel, raktárhelyisé­gekkel. Jelentősen meggya­rapodott a könyvállomány és nőtt a vásárlási keret is. Ma már hatvanöt különféle saj­tótermék várja az olvasó­terem látogatóit, 16 ezer 640 kötetből válogathatnak, eb­ből több mint hatezer az is­meretterjesztést szolgálja. Harmincezer forintot költe­nek évente új könyvek vá­sárlására. A kölcsönzést megkönnyítik a Bánomszőlő- ben, a Bátorszőlőben és , a MEZŐGÉP gyáregységénél működő fiókkönyvtárak. A könyvtár rendszeres lá­togatói között csaknem hat­száz a fiatal, és a nagyköz­ségben különböző munkahe­lyeken tevékenykedő szocia­lista brigádok 122 tagját is állandó olvasóként tartják számon. Az elmúlt évek lendületes fejlődésének folytatásaként több rendezvényt terveznek a jövőben is; író-olvasó talál­kozókat, a fiatalok és a szo­cialista brigádok olvasómoz­galmának fokozottabb támo­gatását. Tervbe vették fej­hallgatók beszerzését is, hogy az olvasószobában a „zenei sarok” ne zavarja a helyben böngészők nyugalmát. Szó van a gyermekkönyvtár ál­lományának különválasztásá­ról is, hogy a legifjabb olva­sónemzedékkel az eddiginél igényesebben és többet tud­janak foglalkozni. Népi díszítőművészeti ki­állítás nyílt a zagyvarékasi művelődési otthonban. A bemutatott munkák az in­tézmény hímző szakköré­ben készültek. A kiállítás szeptember 7-ig tekinthető meg Naponta hírt adott a sajtó, a rádió, televízió annak a nagyszabású találkozónak az eseményeiről, amely augusz­tus 20. és 25. között a szov­jet és magyar fiatalok barát­sága és testvérisége jegyében zajlott hazánktól jó kétezer kilométerre Moszkvában, Le- ningrádban, s még jó néhány szovjet városban. „Ott kint” fiataljaink „a magyar delegáció” voltak, itthon, idehaza egyenként, egyénenként oz ország legkü­lönbözőbb munkahelyeinek, intézményeinek, iskoláinak képviselői, akik jó munká­juk, a mozgalomban kifej­tett tevékenységük jutalma­ként magukra ölthették a küldöttek egyenruháját. El­telt — mit eltelt, elröpült, száguldott! — a fesztivál hat napja, s ők újra itthon van­nak — szűkebb hazánk kép­viselői itthon Szolnokon, Martfűn, Törökszentmikló- son, Kisújszálláson — egy­szóval az országon belül is hazai földön. Közülük né­gyet kerestünk fel. Ha valaki figyelemmel kí­sérte a két évvel ezelőtti ma­gyar-szovjet ifjúsági barát­ság fesztivált, s emlékszik még arra, hogy megyénkben vendégeskedtek az észt fia­talok, bizonyára megkapta szemét, s megütötte fülét a delegációval érkezett zene­kar érdekes hangzású neve: Kuker Pillid. Mindezt csak azért bátorkodom felidézni, mert a Szolnokon nagy si­kerrel szerepelt észt együttes azóta sem veszített fényéből, s ott volt a fesztivál gála­estjének szereplői között is. Váratlan találkozás S lám, valóban kicsi a vi­lág, no és igazán vannak véletlenek, mondhatta joggal a mezőtúri Teleki Blanka Közgazdasági Szakközépisko­la KISZ-tikára, Mile Ilona. Ugyanis a gálaest utáni for­gatagban épp a saját autó­buszukról maradt le és épp az észt fiatalokéra vergődött fel, és (higgyük el, hogy ez is véletlen!) épp amellett a szakállas észt fiatalember mellett jutott neki hely, akit a' Szolnokon szerepelt észt együttesből két évvel ezelőtt megismert, s akkor ő mint a Szolnok megyei csoport tagja mellette ült a megyét járó autóbuszban. Ike. így hívták a fiút, aki akkor szerzett magyar nyelvtudását a várat­lan találkozás örömére meg­csillogtatta: Szolnok szép va­ros. Egy, kettő, három. Csó­kolj meg .. . Mile Ica hirtelen vált az emlékezésben. Alig észreve­hetően bele is rázkódik, még- borzong az emlék erejétől. — Dokumentumfilmet ve­títettek a 900 napos lenin- grádi blokádról. A filmben szerepelt egy kislány napló­ja: ma meghalt az apám, ma meghalt a testvérem... az a döbbenetes erejű egysze­rűen megírt „eseménynap­tár” és a filmen látott szen­vedés érttette meg — nem, inkább sejtette meg — ve­lem, mi is lehet az a háború. Amikor vége lett, lélegezni is alig tudtam. Volt nálam egy szál szegfű. Azt kimenet valami belső parancsra oda­adtam a jegyszedő néninek. Az idős asszony könnyekig meghatódott, s — így lett a filmből szinte élő valóság — elmesélte, hogy ő ott volt azok között, akik a 900 na­pos rettenetét átélték. Hát ezt a hangulatot nem fogom tudni soha elfelejteni. Dolgoztunk az olimpiáért Szolnok megyéből testvér­köztársaságunkban, Észtor­szágban is járt delegáció, viszonozva a két év előtti látogatást. Dr. Vecsei Edit, a SZOT Társadalombiztosítá­si Igazgatóság megyei igaz­gatóságának csoportvezetője az események közül elsőnek a közös társadalmi munkát emelte ki: „dolgoztunk az olimpiáért”, pontosabban az 1980-as moszkvai olimpia észtországi evezős versenyei­nek színhelyén épülő szállo­da építésében vettek részt. — Észt és magyar fiatalok együtt álltunk „csatasorba”, s versenyben rakodtuk a tég­lát. Ha verseny, hát győztes is van. Mi lettünk azok. Négyezer téglával járultunk hozzá az olimpiai létesítmény építéséhez. Kácsor József, a szolnoki Verseghy Gimnázium negye­dikes tanulója erre emlékez­ve kihúzza magát. — Van Tallinnban egy park, ahol egy épület falá­ba Nagy Péter cár is rakta a téglát. Azokat, amelyeket ő falazott, tiszteletből nem vakolták be. No, én is falaz­tam az építkezésen, s az ott dolgozó örmény fiatal kő­művesek megígérték, az enyémeket ők sem vakolják be. Most már csak az kelle­ne, hogy az olimpián meg is nézhessem, úgy tették-e. Egynapos belépőjegyem már van, ugyanis az építkezésen résztvevők mindegyike ka­pott egyet emlékbe. A tallinni napokra Kácsor Jóska egyébként úgy emlé­kezik mint egy véget érni nem akaró meglepetéssoro­zatra. — Kezdődött az üdvözlés­sel, „Klakkba-frakkba”, állig ünneplőbe öltözötten feszeng­ve- vártuk a találkozást, az első hivatalos összejövetelt a tallinni fiatalokkal, s előre készítettük magunkat, hogy most aztán elő az összes jó- neveltséggel, semmi komoly­talanság, elvégre most HIVA­TALOS akció következik. Megjelennek a vendéglátók kihajtott ingben, pulóverben, egyszerűen, semmi feszengés, semmi merevség. Egycsapás- ra feloldódtunk valameny- nyien, s alighanem ez is hoz­zájárult, hogy igazán jól éreztük magunkat. Úttörők és pionírok Novák Tiborné, a török­szentmiklósi Csikós József Általános Iskola orosztanára es csapatvezetője a leningrá- di delegáció tagjaként sok­sok címmel a tarsolyában ér­kezett. A miklósi úttörők el­halmozták kéréseikkel: szov­jet pajtásokkal szeretnének levelezni. A tanárnő-csapat­vezető teljesítette a felada­tot, tolmácsolta a szovjet kol­legáknak ak érést. Lenin- grádban rövidesen — csak megkezdődjék ott is az is­kolaév — jelentkezik egy pionircsapat, amelynek fiai- lányai Törökszentmiklósra küldik gyöngybetűs boríték­jaikat. Kulturális programok, — Tallinnban a KISZ- és a Komszomol-tagság követel­ményeiről beszélgettünk — mondja dr. Vecsei Edit — s őszintén mondom, meglepőd­tem, mikor megkérdeztem, hogy mi történik, ha egy Komszomol-tag elveszti a tagkönyvét, Azt válaszolták, külön taggyűlés dönt arról, érdemes-e a továbbiakban a vétkes a tagságra. Mile Ilona megpróbálja összefoglalni a tapasztalta­kat: — Azt hiszem, tanulhat­tunk a szovjet fiataloktól. Lelkesedést, komolyságot, fe­gyelmezettséget, s lehet, hogy túlzók, de közösségi szelle­met is. Egy kicsit úgy érez­tem, mi valahogy lezserebbek vagyunk, s — szégyen, nem szégyen — egy picit önzőb­bek is. mint azok a fiatalok, akikkel találkoztam. Lehet, hogy nem pontos, amit mon­dok, de az biztos, hogy a hat nap nem csupán egy élmény­zuhatag volt. Tanított is: másképp látni önmagunkat — másokat... Igriczi Zsigmond I Balatonnál Véget ért a nyár Sok jel arra vall, hogy az idei balatoni szezon a vé­ge felé jár. Vasárnap jártak utoljára a nyári menetrend szerint a MAHART hajói és a zenés hajó is csak egy hé­tig tesz mindennap egy-egy fordulót. Az elmúlt hét vé­gén még 47 ezer ember uta­zott a hajókon, a komp pedig harmincezer utast és hétezer autót szállított. A balatonszemesi Vadvirág és a szántóéi Rév-kemping már bezárta kapuit és szep­tember végéig a déli parton már csak a siófoki Ifjúság, a zamárdi Autós, a földvári Magyar Tenger, a fónyódi Napsugár és a szemesi Lidó tart nyitva. Az üzletekben, vendéglőkben kisebb a for­galom, a szállodák forgalma is csökkenőben van. A ha­zafelé tartó gépkocsik tetején pedig gyermekkocsik, bicik­lik és egyéb csomagtartóba nem férő holmik sejtetik, vé­ge a nyaralásnak, búcsúznak a Balatontól, 17. Amíg bent a városban Bá- linték tanácskoztak, váratlan dolog történt. Szamosházán. Megérkezett a hadifogság­ból Csák Abert tiszteletes úr. Zsuzska szinte elszédült, amikor meglátta Bercit. Rosszul nézett ki, sápadt volt, sovány, de nem erőtlen! Furcsa, nagyon furcsa volt Berci. Idegen, távoli. Megcsókolták egymást. A gyerek nem ismerte az apját, de nagyon hamar meg­barátkozott vele. Bálinttal nem, pedig ő mindig kedves akart lenni hozzá. Zsuzska egész nap vidám­nak és boldognak tettette magát. „Ennyivel ' tartozom neki — gondolta — este jön Bálint, majd akkor megmon­dunk mindent. Hadd teljen ez a nap így. De nem! Bálint ma este nem jön, talán jobb is így. Olyan nehéz lesz min­den, ami ezután követke­zik .. Zsuzska őszintén mondta, hogy: Isten hozott! Berci úgy tartotta karjai­ban Zsuzskát, mintha el se hinné, hogy itt vannak egy­más mellett. De talán az érkezésben az volt a legmeghatóbb, amikor a gyereket ölbe kapta, és ma­gához szorította. Aznap csak néhány szom­szédasszony jött megnézni a tiszteletes urat, de lehet, hogy nem is őrá voltak kí­váncsiak, hanem a tiszteletes asszonyra! Bercinek olyan hihetetlen­furcsa volt, hogy Zsuzska hátrakötve hordja a haját. Akkor este hamar eloltot­ták a papiakban a lámpát. A parasztok még nem feküd­tek le — oda-odanéztek a papék sötét ablakára. Reggel megindult a szóbe­széd: „Milyen állapotban jött haza? Kell-e még Bálint továbbra is a házhoz? Leg­alább addig, míg felerősödik a tiszteletes úr, vágy mehet máris? Csak tán nem a tiszteletes úr áll odébb? Vagy marad­nak mind a ketten? Volt már ilyen is, amióta világ a vi­lág.” Más meg úgy mondta, hogy Bálint nem is jön már többet vissza a városból. „Elég volt neki a hídból is, másból is!” Berci és Zsuzska lefeküd­tek. Berci átölelte feleségét. — Nagyon akarlak ezentúl szeretni. Sokkal jobban, mint eddig! Zsuzska úgy érezte, elzsib­badt az egész teste, nem bírt mozdulni, minden pillanat­ban azt várta, hogy elájul. „Csak Bálint jött volna ma este!” Berci úgy szólította őt, hogy Zsuzska... „Egy pillanatig sem ma­radhatok itt tovább mellet­te! Levetkőztem egy idegen férfi előtt! Ha ezt Bálint megtudja. El kell mondani neki mindent! Ö előtte nem lehet semmi titok. Nem ront­hatom el az utolsó pillanat­ban az életemet! Bálint min­dent megbocsátott nekem, ami eddig volt. De soha sem­mit nem bocsátana meg, amit ezentúl teszek; amióta őt is­merem, őt szeretem, az övé vagyok!” Kiszabadította magát a férje öleléséből, leugrott az ágyról, az asztal mellett a szoba közepén megállt. Berci idétlenül kedves akart lenni. — Elszoktál tőlem . . . meg­ijedtél ... te ... — Én nem félek tőled. De én mr nem a tied vagyok! Ügy érezte, van ereje elmon­dani mindent... Várta, hogy Berci kérdez, felelősségre von, számon kér. — Ugyan — mondta —, gyere vissza! Szeretném, ha visszajönnél,.. aztán majd beszélgetünk. Könyörgött. — Mindent megbocsátok... Egyedül voltál... Megér­tem ... „Ezért vagyok én a Bálinté és nem a tied! Mert te csak úgy szerettél, hogy most meg tudsz bocsátani mindent — gondolta Zsuzska. — Az iga­zi szerelmekben, amilyen a mienk — azokban nincs bo­csánat semmire!” — Nem kell hogy megbo­csáss nekem! Nem a tied va­gyok! Berci nem csinált jelenetet. Másnap fáradtabbnak lát­szott, mint a hazajövetele napján. Nem szólt, nem folytatták az éjszakai beszél­getést. Olyan volt a lakás, mint egy siralomház. Berci gyengébb volt, mint amilyennek látszott. Aznap délelőtt váratlanul — két­szer ájult el. Zsuzska lefektette, boroga­tást tett a homlokára. Nem úgy alakult semmi, ahogy Bálinttal eltervezték. Bercit nem lehet elhagyni most, a férjg volt... a gyer­mekének az apja. Ezt Bálintnak meg kell érteni. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents