Szolnok Megyei Néplap, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-17 / 167. szám

1977. július 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Aratók Kaszások, marokszedttk Milyen is az aratás? Fő­képp ma, amikor légkondi­cionált fülkéjű kombájnok harapják a búzát? Nehéz erre választ adni. Az biztos, hogy a falu nem azért néptelen, mint valaha, mert beérett a ke­nyérgabona, hanem azért, mert egyébként is nyár, do­logidő van. Ha jobban utá­nanézünk, az egészhez csak egy jól szervezett, nem is túl népes csapat kell. És mégis van valami megfog­hatatlan a levegőben. Mutattak egy férfit, éppen akkor füstölt ej mellettünk motorjával, aznap délelőtt harmadszor. — Nemrégen épült fel a harmadik szívinfarktusból, és már itt van. Kirándulni volt, Gyöngyösnél járt, ami­kor bevitték a mentők. Kér­di tőle az orvos, hogyha otthon van, melyik kórház­ba szállítják? Feleli: Kar­cagra. „Na, akkor ünnepel­heti a második születésnap­ját, mert maga már a fél- utat sem élte volna meg!” Az egyik előd termelő- szövetkezet elnöke is elő­bukkan minden nyáron. Munkát kér, s kap. Magas kitüntetéssel ment nyugdíj­ba, havonta többet hoz a postás neki, mint amennyit egy gyenge vájár keres, mégis itt van. A feje a ró­zsaszín különböző színár­nyalataiban játszik, talán nem bírja az erős napot, de ő úgy látszik ennek ellené­re jól érzi magát. Idős se­gítőim is, akik egykor a kaszás aratás nagymesterei voltak, hajlandók voltak ki­jönni a határba, a tarló szé­lére, pedig egyikőjük a sűrűn felhangzó: hogy van... bácsi? kérdésre ar­ról számol he, hogy a múlt héten majdnem elment örökre. Elfogyott a levegő­je, aztán egyszerre meg sok lett, be még igen, de kifelé már a szentnek sem... Ahogy ülünk az árok­parton, N. Gyulai Dániel és Ladányi Kálmán fél szemmel odapillogva a gé­peket vigyázza, pedig a gondolatok messze járnak. — Az egész úgy kezdő­dött, még jóval az aratás előtt, hogy a bandagazda ki­számította, a területre hány kasza kell. Egy kasza per­sze három embert jelen­tett: egy, aki vágja, másik, aki a markot szedi, a har­madik, aki a kévét köti. Mikor ezzel megvolt, elbal­lagott a községházára, ott elszegődtek a munkások, megitták az áldomást és vár­ták, hogy eljöjjön az ara­tás. Általában tizedért dol­goztunk, azaz minden tize­Csillag Dániel szeme a vágóasztalt vigyázza Fotó: Nagy Zsolt dik kiló búza volt hármun­ké. Ezen aztán általában a kaszás és a marokszedő egyenlő, a kévekötő pedig felesarányban osztozott. — No, elérkezett az idő, hozzáláttunk. A munka napkeltétől napnyugtáig tar­tott, úgyhogy még a zseb­órát is ehhez igazítottuk — tudja, az újság írja, hogy a nap kél ekkor és ekkor, nyugszik akkor és amakkor —, hogy el ne késsünk. Mert aki nem volt ott idejében, azt aznapról könyörtelenül hazazavarták. Elől ment a bandagazda, a legjobb ka­szás, vagy ha csak a barát­ság állította volna erre a posztra, akkor maga mellé vette a legjobb kaszást és azzal cseréltek amikor el­fáradt, szóval kapaszkodni kellett rendesen. Vágtunk olyan hosszú rendet, — 15— 16 kéve volt egy útban —, hogy most, ilyen idős kor­ban már biciklizni is elég lenne annyit. Gondolhatja, hogy jól esett a früstök ki­lenckor, amikor hajnal négykor kezdtünk. — A kaszás után jött a marokszedő, aki sarlóval szedte össze a búzát, ugyan­is nálunk a ráaratás, tehát a még álló búzára való rá- vágás volt a divat. Másutt, ahoi rendre vágták a nö­vényt, könnyebben élt a marokszedő, mert villával hamarább csomóba kapkod­ta a búzát. Persze minden­képpen neki volt a legne­hezebb, ő szenvedett a leg­többet. Egész nap hétrét görnyedve járni, abban a melegben, porban... S rá­adásul legtöbbjük fehércse­léd volt, vagy gyerek, aki a kaszát még nem bírta, és az asszonynép még rende­sen megmosakodni se tu­dott. csak otthon. Ha a bú- zábó] sodort kötéllel meg­kötözték a kévét, akkor jött a keresztberakás. A legalsó volt a fűaljkéve, a legfelső pedig a papkéve. Miért pap­kéve? Talán mert valami­kor azt kellett beszolgál­tatni az egyháznak. A ke­resztet is lekötötték és ha nem egyből csépeltek, vagy ha esős volt az idő, akkor a kereszteket asztagba hordták. Az uraságnál sze­rettek keresztből csépelni, mert akkor egy munkát ki­hagyhattak. — A csépléshez huszon­öt-harminc személy kellett. Hat, hogy feladja, a kévét, kettő aki felvágja, kettő aki eteti a gépet. A két ru­dasgyúró elhúzta a szal­mát, hatan hordták, ketten rakták kazalba. A két to- rokkaparónak volt a leg­rosszabb. Egész nap a csép­lő hátuljában kotortak, ha bekötötték zsebkendővel az arcukat, akkor is teli ment szemük, szájuk, ruhájuk porral, törekkel, ami csíp­te, marta, szúrta őket. Nem csoda, hogy estére úgy néz­tek ki, mint aki kutyát szo­pott. A búzát két zsákos vitte a mérlegre, aho] a bandagazda lemérte, majd pedig a magtárba. Az egész munkáért öt százalékot adott az uraság, amelyből, ha neki nem volt saját cséplője, három százalék a gépésznek járt, kettő pedig az összes többinek. — Hogy lehetett keres­ni? öt-hat hét után amed­dig az aratás tartott, egy jó munkás napi 40—50 kiló búzát részelhetett ki magá­nak. De még ez is sokat jelentett, mert így legalább megvolt a családnak az egész évi kenyere. A fel- szabaduláskor javult a helyzet, mert a maszekvilá­got már törvények szabá­lyozták. A kis- és a közép­paraszt a szerződés szerint reggelit, ebédet, uzsonnát, vacsorát adott, s akkor a munkások java napi 60—70 kiló 'búzát is hazavihetett. Így hát jobb kedvvel ittuk reggelente a „nyomjelzős” aratópálinkát, amelyre csak két tulajdonság illett rá: büdös volt mint a csirkeól és olyan ereje volt, hogy csípett, mint a veszedelem. A két öreg leporolja nad­rágját. Egy kis ideig még tétován téblábolnak a tarló mentén, aztán egy lehelet­nyi vállrándításuk jelzi: „ránk itt már nincs szük­ség” — beülnek az elnöki Volgába, amelyet szinte teljesen beburkol a felka­vart, majd szép lassan is­mét leülepedő por. (Folytatjuk) Braun Ágoston Következik: A kombájnok lovasai Kevesebb munkaerő szükséges Forrólevegős dohányszárító épül lásziványban Forrólevegős dohányszárító üzem épül Jásziványban. A hatszektoros szárítóberende­zés a jászapáti Velemi Tsz beruházásában épül 15 millió forintos költséggel. Létreho­zásához a gazdaság 10 és fél millió forint állami támoga­tást kap. A hatvan hektáron ter­mesztett dohányt eddig ha­gyományos módszerekkel, pajtákban szárították. Ennek az eljárásnak több hátránya volt. Sok élő munkaerőt vett igénybe, a rossz időjárás kés­leltette a munkát, rontotta a szárított növény minőségét. A szárítóüzem két ütem­ben épül. Az idén négy szek­tor készül el, az üzempróbá­ra július végén kerül sor. A 130 órás „műszak” alatt 4 vagon dohányt szárít, jobb minőséggel, a berendezést né­hány ember kezeli. Az idén letört dohány 70 százalékát már az. új üzemben szárít­ják. Simán indít Üjfajta targoncavezérlő szerkezetet készítettek a Kar­cagi Általános Technikai Ipari Szövetkezet dolgozói. A berendezés jóval korsze­rűbb elődeinél. Segítségével a targoncák fokozatosan gyorsulva, simán indíthatók, a járművet hajtó akkumulá­torok élettartalma kétszere­sére növelhető. A MERT-nél végzett mi­nőségellenőrző vizsgálaton a karcagiak újdonsága megáll­ta a helyét, jó minősítést ka­pott. A laboratóriumi méré­sek után a szerkezetet a gya­korlatban is kipróbálják. Óriás születik Fa a torony tetején A kisebbik nyírfa még a silótorony tetején büszkélke­dik, s a szélnek meghajtva fejét, kikukkant a korlát fö­lött. Régi szokásként, ha a falazószintre érnek az építők, megünneplik. Ám a munká­sok most szentségtörésről susognak, mert „szárazra” si­keredett az utolsó munka­nap, a betonóriásokon ... De a munka nem áll meg. A negyvenöt méter magas silókon majd a szerelők kö­vetkeznek, s a szédítő ma­gasban, kikötve állítják ösz- sze az acélszerkezeteket, a három, 210 köbméteres víz­tároló fémágyát. Már előre mondják, ha a földön valaki elesik, legfeljebb megüti ma­gát, de ott fenn... És már kopogják is le, háromszor, bal kézzel, alulról felfelé, mert eddig még egyetlen bal­eset sem riasztotta az embe­reket. Pedig percenként ka­varják a port a teherautók, markolók vájnak az épület­alapok fekete szemüregeibe, betonkeverők nyelik mono­ton mormolással a cementet és a kavicsot. Megannyi ve­szélyforrás, mégis, a szolno­ki toronyház felhúzásán töb­ben sebesültek meg, mint a hatalmas martfűi növény­olajgyár majd egyéves épí­tése idején ... Messzire látszó szürke hir­detőoszlop a huszonnégykö- rös siló. Magasba tör, alá gyűri, szinte agyonnyomja a gyarapodó barakkfalut, a há­romszáz munkást és a gépe­ket. Hiába, ami a mélyben történik, az láthatatlan. De összefutunk Szakali András­sal, a már ismerős főépítés- vezető-helyettessel, és őt megtéveszteni nem lehet. A szolnoki ÁÉV szakemberé­nek rebben a keze: ott ki­tűzték már az iroda- és szo­ciális épületek alapját, ar­rébb pedig a DÉLÉP-esek az olajtárolóknak mélyítik a földet. A lábunk alatt tíz ki­lométernyi kábel kígyózik, s ezerötszáz méternyi három­szorosan horganyzott cső nyelné szomjasan a vizet — ha már lenne víz. Nyugtató helyett Naponta mér­nökök, ellen­őrök, tervezők adják egymás­nak a kilincset. Magyaráznak, perlekednek, s bibliaként lapozzák az ápri­lisban aláírt szocialista szer­ződést. A tét: olajos mag­vak termékeinek több ezer tonnája, dollármilliókat érő áruk exportja. Szakali a festékszagú iro­dában a kopottas asztalra könyököl. Arcán nyugalom. Nem véletlenül mondta az egyik munkás: „Nyugtató he­lyett Szakalit kéne szed­ni ...” Néhány perccel az­előtti történet jut eszembe. A növényolajosok mérnöke az építési naplóba bejegyezte: „Száz köbméteres víztartály szigetelése, szabvány szerint.” Más talán felhorkant volna, hogy szabvány szerint is többféleképpen lehet a mun­kát elvégezni. A főépítésve- zető-helyettes csak csendes­kén szólt: „Nem olyan egy­szerű ez ..Hozzá magya­rázóig összedörzsölte ujjait, hogy ugye többe is kerülhet, no meg kevesebbe is. A pes­ti mérnök bólintott, aha, s a naplóba írta: „Szigetelés bőr- lemezekkel”, hát nem pofon- egyszerű? ... Aztán Szakalivai szabályos diplomáciai eszmecserébe kezdünk, csak éppen zászlók helyet egy viharvert tekerős számológép búslakodik az asztal közepén. — Még tartják az ütemter­vet? — Hm, hm (szünet), nincs ütemterv, amíg a tervek nin­csenek rendben, hm, hm ... — És mondjuk a szocialista szerződés szerint hogy áll­nak? — Hát (szünet), úgy mond­juk, egálban... Még akkor is. Egy ilyen ha­talmas építke­zés leginkább a hosszútávú gátfutáshoz ha­sonlít, s min­den napra jut egy akadály. A barakktábor esetének keserű piruláját a magyarázatokkal is nehéz „lenyelni”. A lényeg, hogy a munkások még ma is latri­nákra járnak, izzadtak, ko­szosán indulnak haza az épít­kezésről, mert nincs víz a fürdőkben, pedig az első ka­pavágás óta majd egy év telt el. Az ivóvizet is gép­kocsik hátán, kannákban hozzák. Azt hiszem fölösle­gesek most a dinamittal töl­tött jelzők, de tény: embe­ribb körülményeket érdemel­nek az építők. Még akkor is, ha csak a személyes kap­csolatokon múlt, hogy a fa­épületeket megkapták. Még akkor is, ha a fúrt kút vá­ratlanul gázos vizet adott, és a megnyitását késleltette a szűrő felszerelése. Még akkor is, ha a megrendelt kazánt (?) már nem gyárt­ják, s amit gyártanak an­nak az eredetinél nagyobb épület kell... A majdani irodaépület ala­pozásánál akadunk össze Gu­bucz Lajossal és Andrási Pál brigád vezetékkel. Gubucz két hónappal ezelőtti beszél­getésünkre emlékszik, ami­kor még mindannyian csak várták izgalommal a siló építését. Ma pedig már mö­göttük a munka. — Akkor el sem tudtuk képzelni, mi vár ránk — csó­válja a fejét a brigádvezető. — Az első ütemben, mert hogy kettőben húztuk fel a tornyot, gyakran eltömődött a betonszállítócső, vissza- rugtak nekünk a gépek. Az­tán lassan hozzáigazodtunk a berendezésekhez, töltöttük a zsaluzatba a betont, na­ponta két métert csúszva az égnek. Észre sem vettük a nappal; hőséget, az éjszakai hideget, mert dolgozott az emberben a most mutasd meg, hiszen a siló számított rostának. Aki a szüntelen, szombat-vasárnapi tizenkét órázást is kibírta, az már egyhamar nem köszön el a kapufélfától. A mi brigád­jaink együtt maradtak, mert mintha vele nőttünk volna a toronnyal, hozzá is nőttünk egy kicsit. Andrási a be­tont köpködő SÍIÓ 40—50 kilós ós leikép SkreAeTot kát ketten fog­ták, s vezették végeláthatatlan egyhangú­sággal körbe és megint csak körbe. Röpke cigarettaszünet után az újbóli kezdés, váltás celláról cellára. És amikor az építőipar buszán a tisza- földvári brigádtagok hazaér­tek, így mondja a vezetőjük, csak beestek az ágyba ... Az építkezésről a nyárhoz, a pihenéshez kanyarodik a szó. Gubuczék fia zánkai üdülésből a napokban tér haza, hogy aztán nemsokára ismét pakoljanak, s a kis­lánnyal együtt az egész csa­lád egyheti körútra a Bala­tonhoz induljon. Andrási le­gyint: üdülés, ugyan! Köti a homoki szőlő. A permetezés, a kerti munka, s majdan a szüret apránként bekebelezi a szabadságot, akárcsak a Tisza Cipőgyárban dolgozó feleségéét. A brigádvezető csettint: de azért az a bor nem lesz kutyáknak való!.. . Búcsúzóban Gubuczcal az építési anyagokat kerülget­jük. Hátra-hátrapillant, visz- sza a silókhoz, önmaguk bi­zonysága az a torony, hogy felhúzták, hogy túljutottak az újszerű munkán. Még an­nál is több, hiszen Gubucz, és jobbára a társak is, tíz­húsz évi munkaviszonyt hagytak ott az építkezésért. Középkorú emberek váltot­ták a megszokást a „minden megtörténhet” vállalkozásra. És a siker csendül ki az utolsó mondatból is: „Azok nem maradtak itt, akik úgy gondolják, hogy mindenütt megvannak, csak a nap meg ne álljon!” Mélykúti Attila Ételbárok hideg- és melegsori berendezéseinek - olajsütők, melegvizes tárolók, saláta- hűtők, grillsütők - gyártását kezdték meg a Fémfeldolgozó Szövetkezet mezőtúri gyáregysé­gében. Az év végéig 35 millió forint értékben 50 komplett berendezést készítenek, többsé­gében lengyel exportra. Képünkön egy olajsütő pultegységet állítanak össze a Sneck-mű­hely szerelői

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents