Szolnok Megyei Néplap, 1977. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-03 / 129. szám

1977. június 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A háborúról a békéért Beszélgetés Borisz Burszov irodalomtörténésszel Az ünnepi könyvhétre né­pes íródelegáció érkezett ha­zánkba a szocialista orszá­gokból. Néhányan ellátogat­tak megyénkbe is, író-olvasó találkozón, rendihagyó iro­dalomórákon vettek részt. Szovjet vendégeink között volt Borisz Ivanovics Bur­szov irodalomtörténész, a le- ningrádi egyetem profesz- szora. Burszov elsősorban krifi- katörténettel foglalkozik; egyik jelentős művében Cser- nisevszkij „az orosz kritika atyja” munkásságát dolgoz­ta fel, de számos tanulmányt, könyvet jelentetett meg Lev Tolsztojról, s Dosztojevszkij­ről is, akiket az idős pro­fesszor kedvenc írói között tart számon. — Lehet-e kedvenc írója a kritikusnak? — Szerintem kell, hogy le­gyen olyan alkotó, aki közel áll hozzá, de ez nem befo­lyásolhatja a róla írott cik­keket, tanulmányokat. „A kritika mint irodalom” cí­mű könyvemben kifejezetten lényegesnek tartom, hogy a kritikus ne csak az alko­tást ismerje meg, hanem az író személyiségét, körülmé­nyeit is. Különösen nehéz ez azonban napjainkban, ami­kor nyolcezer írót tartunk számon a Szovjetunióban, s közöttük sok az „első köte­tes”. — A kritikusok száma jó­val kevesebb. — Talán ezren foglalkoz­hatnak kritika írással. Van miből választaniuk, rengeteg könyv jelenik meg, szinte na­ponta feltűnik egy-egy új kötet a boltokban. A köny­vek színvonala azonban erő­sen változó. Tizenöt íróból öt az, aki igazán tehetséges­nek mondható. Én bízom benne, hogy a fiatalok nem­zedékéből is sokan válnak majd zseniális alkotóvá. — Milyen kérdések, témák köré csoportosíthatók a íég- újabb irodalmi alkotások? — Külföldön néha az a vád ér bennünket, hogy so­kat írunk a háborúról. Való­ban gyakori téma irodal­munkban. Nemcsak az idő­sebbek, hanem a fiatalok is sokat írnak róla, felelevení­tik élményeiket — a Szovjet­unióban nincs olyan család, aki ne veszítette volna el valamelyik hozzátartozóját, ismerősét a második világ­háborúban — mintegy tilta­kozásul az újabb világégés ellen. Emellett a másik nagy témakör az ember, minden gondjával, örömével, gon­dolataival. — Nem először jár Ma­gyarországon. Bizonyára meg­fordult könyvtárainkban, könyvesboltjainkban. Miiyen tapasztalatokat gyűjtött ösz- sze könyvkínálatunkról? — Találkozhattam a vi­lágirodalom legjobb alkotá­saival, köztük sok orosz és szovjet szerző művével is. Véleményem szerint minden­ki megtalálhatja az ízlésé­nek és igényének megfelelő könyveket. — Milyen új kiadvánnyal jelentkezik a közeljövőben? — Jelenleg Puskin élet­művével foglalkozom. • Ná­lunk ő a „szent” költő, mint Magyarországon Petőfi Sán­dor. Rengeteget írtak már róla, népszerűsége töretlen, mégis úgy érzem, hogy nem mindenki érti, ismeri eléggé mélyen. Művemben megpró­bálom feldolgozni Puskin éle­tét, emberi tulajdonságait, gondolatait, hogy érthetővé váljon minden olvasó szá­mára. T. G. Mezőtúri győztes Hallgatók a gyakorlaton Júliusban tizenötödször flgria játékszín Az idei nyáron július 15- én nyitja kapuit, az egri Várszínház, hivatalos nevén Agria játékszín. Az egri Várszínház — immár többéves hagyomá­nyokra építve — folytatja az elfeledett magyar drá­mák felújítását, s azok kor­szerű újra értelmezését te­kinti feladatának. Az idei nyáron egy műsorban kerül közönség elé Balassi Bálint Szép magyar komédiája és Fazekas Mihály Lúdas Ma- tyija. Termelési és üzemi gya­korlaton szerzett tapaszta­lataik megírására tavaly de­cemberben pályázatot hir­detett a MÉM kutatási és szakoktatási főosztálya, a felügyelete alá tartozó egye­temek és főiskolák hallga­tói számára. A pályaművek — a Falurádió műsorába iktatva — arra voltak hi­vatottak, hogy képet adja­nak az ország lakosságának arról: miképpen készülnek a jövő szakemberei a gya­korlati életre. A pályázaton részt vett a DATE mezőgazdasági gépé­szeti főiskolai kara is. A mezőtúri háziverseny leg­jobbjaként Kiss Károly har­madéves hallgató jutott to­vább a döntőbe, riportja február 21-én hangzott el a Falurádió adásában. Az or­szágos döntőt — május 28- án az Allatorvostudamányi Egyetem aulájában — is JCiss Károly nyerte meg. Az ott készült műsor „Hallga­tók a gyakorlaton” címmel június 9-én hangzik el a rádióban. A mikor valaki filmsta­tiszta, és folyton azt mondják neki, hogy nincs mit remélnie, s ami­kor a menyasszonya egyre gyakrabban feleli azt a te­lefonban, hogy ma este nem ér rá — akkor legfőbb ideje elgondolkodnia az életről és a jövőről. Marc néhány napja már éppen ezt tette. És ezek a gondolatok lassanként teljesen konkrét formát öltöttek. Egy csendes mellékutcá­ban felfedezett egy kis ban­kot, amelynek csupán há­rom alkalmazottja volt: egy öreg pénztáros és két fiatal lány. A filmgyárban ez idő tájt éppen az „Oberville-i csetepaté” című genszter- film felvételei folytak, és Marc minden áldott nap géppisztolysorozatokat zú­dított a vetélytárs banda gengsztereire. Egyszer sikerült becsapnia a kellékest, a köpenye alá rejtve kivitt egy géppisz­tolyt a filmgyárból. Sokkal egyszerűbb volt a dolog, mintsem gondolta. Autóját a mellékutcában hagyta, a banktól nem mesz- sze, felragasztotta a magá­val hozott bajúszt, felhúzta a parókát és belépett a bankba. A teremben hűvös volt. Marc mélyet sóhajtott. „Csak nyugalom — bátorí­totta magát —, képzeld, hogy filmfelvétel folyik.” A géppisztoly csövét az öreg pénztáros orra alá dugta, és ráparancsolt az alkalma­zottakra : — Mindenki azonnal fe­küdjön hasra, kezeket hát­rakulcsolni ! Marc gyorsan strandtáská­jába gyömöszölte a bank- jegykötegeket. — Mit szólnál egy tenger­parti utazáshoz? — kérdez­te este Monique-től. — Gondolod, hogy ott ké­nyelmesebb lesz nyomorog­ni, mint itt? — kérdezte hidegen a lány. Marc elmosolyodott és ki­nyitotta strandtáskáját. Mo- nlque felsikoltott és felkap­ta a táskát. — Te... te... — a lány elragadtatottan nevetett, és sehogy sem tudta befejezni a mondatot. Marc ezután nem ment be a filmgyárba, hanem két napig új gépkocsi vásárlá­sával foglalatoskodott. Harmadnap kopogtattak Monique kis lakásának aj­taján — ugyanis Marc már ott lakott. A fiatalember úgy érezte, hogy szíve gör­csösen összeszorul, és szin­te alázuhan valahová. He­lyén pedig hideg öresség támadt, s az egész lassan­ként felfelé emelkedett a nyelőcsövében... Marc ki­nézett az ablakon. Ötödik emelet. „Belmondo talán le tudna mászni a falon — suhant át agyán a gondo­lat —, én azonban nem va­gyok Belmondo.” Ugyan mi­nek mászkált annyit az autószalonokban!... Resz­kető kézzel nyitott ajtót. Monique a pamlagra ros- kadva zokogott. Az ajtóban egy férfi állt, arca ismerősnek tűnt. A fér­fi figyelmesen szemügyre vette Marcot és hallgatott. Azután belépett a szobába, oldalról rápillantot Maréra és így szólt: — Hm ... Megvan a ba- júsza és a parókája, vagy kidobta? — Én ... én ... én ... — Marc foga annyira vacogott, hogy egyetlen szót sem tu­dott kinyögni. — Gondoltam — mondta az ember, és bajúszt, paró­kát húzott elő a zsebéből. — Tegye fel. Marc reszkető kézzel fel­ragasztotta a bajúszt. és fe­jére húzta a parókát. —: Kitűnően illik — bó­lintott a férfi, öltözzön! FILM ÉS VALÓSIIG A félelem borravalója Hetven kiállítás A Balaton partján az idei nyáron 24 helyen 70. állan­dó és időszaki kiállítást te­kinthetnek meg az érdeklő­dők. A nagyobb idegenforgal­mi központokban már négy képzőművészeti kiállítás fo­gadja az előszezon vendé­geit. A Balaton partján ezek­ben a napokban sorra meg­nyitják az emlékmúzeumo­kat, a helytörténeti gyűjte­mények kiállításait és a skanzenokat is. II legszebb dallamvállozatok Gilice madár A megyei tanács vb művelődési osztály gondozá­sában Gilice madár címmel új népdalgyűjtemény jelent meg Szabolcs-Szatmárból. Az első megyei népdalfüzet 195?-ben látott napvilágot, s ennek egy-egy megőrzött példányát mai napig hasz­nosítják munkájukban az oktatás és közművelődés szakemberei. Az új kiad­vány hivatásos és amatőr­kutatók régebbi és újabb gyűjtéséből kereken száz népdalt tartalmaz kottával együtt. A gyűjteményben szabolcs-szatmári népdalok legszebb dallam- és szöveg- változatai kaptak helyet. Az ízléses kiadásban, kétezer példányban megjelent füze­tet különösen a zenepedagó­gusok, kórusok, népdalkörök vezetői forgathatják ered­ményesen. Díszletkészítők évadja A Szegedi Szabdtéri Játé­kok díszletkészítő műhelyé­ben már megkezdődött az idei évad. Elsőnek az asz­talosok és a díszletvarrók láttak munkához. Rövide­sen újabb szakmák képvise­lői lakatosok, hegesztők, fes­tők stb. kezdik meg a ku­lisszák készítését, hogy for­mába öntsék mindazat, amit Vilt Tibor a Lear király, Forrai Gábor az Aida, Csi­kós Attila a Cigánybáró előadásához, Fehér Miklós a nemzetköi szakszervezeti népitáncfesztivál gálaestjé­hez, Székely László a grúz Állami Népi Együttes sze­gedi vendégjátékához dísz­letként megálmodott. A díszletek elkészítésében részt vesznek a szegedi Tö­mörkény Gimnázium és Szakközépiskola képző- és iparművészeti szakos diák­jai is. — Hová akar vinni? — kérdezte szánalmas hangon Marc. — Hogyhogy hová? — csodálkozott a látogató. — A filmgyárba!------A f—f filmgyárba? ... — Hát maga mit képzel, a rendőrségre? A rendőrség még száz évig fogja keres­ni, én viszont, monsieur, segédrendező vagyok, a jó segédrendező pedig min­dent megtalál, amit csak kell. Többek között egy olyan statisztát is, akj a rabló szerepét akarja elját­szani. Amikor a rendezőnk látta a maga fényképét, amelyet az automata fény­képezőgép készített — ilyen minden bankban van —, akkor nyomban kijelen­tette: „Jack, drága barátom, ez az az ember, aki alkal­mas volna nekünk a gyilkos szerepére az új filmben. Bár csak meg lehetne talál­ni, én viszont monsieur, venkilenc évvel hamarább találtam meg magát, mint a rendőrség. És jegyezze meg, monsieúr, hogy csak a ma­ga parókás és bajúszos fényképe állt rendelkezé­semre, amely megjelent a lapokban! — Rendben van, monsie­úr, de hát mit gondol majd... — Azt gondolja, amit kell! Az én főnököm imádja a profikat! Yves Barnes A taxióra kilenc forin­■- tót mutatott. Az asszony egy tízest ad,ott, hozzátéve, hogy nem kér vissza belőle. Kinyitotta az ajtót, s éppen becsukni ké­szült, amikor elrepült előtte az egyforintos, s nagyot buk­fencezve a fűvel benőtt árokban kötött ki. A taxi el­robogott. Némi füstöt és a furcsa jelképet hagyta ma­ga után. De most zablát a következ­tetés paripájának, s forgas­suk vissza a történteket. Te­hát a kocsi fékez, a taxis lecsapja az órát, az asz- szony a világító számlapra pillant. Kilenc forint. A ta­xizáshoz nem elég tehetős, s ritkán a súlyos csomag ül­teti kocsiba. De azt azért tudja, hogy a borravaló úgy jár, mint áradás után a po­csolya. Dönt. A tizes kerek összeg, kiadásaiban öt reg­geli ára, s ha néki tekinté­lyes summa, hát akkor ... A taxis markában a tizes. Nézi a ráncos ujjakat, tak­sálja, vajon kihalásznak-e még néhány érmét? De nem. Ideges lesz, hogy kiszúrják a szemét egy forinttal. Mert ilyenek ezek. (Arra van pén­zük, hogy kocsizzanak, de a tisztességes borravalót meg­spórolják. Pedig neki nem az a pénz, amit fizetésként fel­markol. A mellékes pedig egyre kevesebb, mert mind több kocsi fut, s a fuvart már vadászni kell. De meg­alázni, mert ő megalázásnak érezte azt az egy forintot, nem hagyja magát. És az az asszony sose felejtse el, hát tessék, zutty!... Féloldalasán könyököl a füvön a sértettség forintnyi jelképe. Az asszony, akinek- az előző mozdulat az arcá­ba hajtotta a vért, leguggol. Felcsippenti, majd megtöröl- geti az érmét. Mert annyira nem bánthatták meg, hogy nyugdíjának ezerketted, ré­szét veszendőben hagyja az árok ölében. Ezerforintos, vagy több ezren túli havi jövedelem tájékán ugyanis kiválóan számolnak százalé­kot az emberek ... De fölösleges hosszan időz­ni a forintnyi szimbólumnál, s firtatni, hogy kinek sok és kinek kevés. Ebben a kis út- széli villámháborúban ugyan­is nem a véletlen gombnyo­mására sült el a megalázás fegyvere. Szabályos csata dúl. Pincér, fodrász, szerelő megjegyzésekkel szúr, gú­nyos mosollyal talál a lélek­tani hadviselésben. A tét és a győzelem a borravaló. És aki egyszer már sebet kapott, az legközelebb fizetéskor egy forintnál, két forintnál töb­bet tesz rá a számlára. Akár futja, akár nem. mert lé­lektanilag megfélemlítetten, büszkeségük váltságdíját gon­dolkodás nélkül kifizetik az emberek. De miért is a harc? A bor­ravalós szakmákban a jogo­kat emlegetik. Nyilatkoza­tokra hivatkoznak — s va­lóban ilyenek el is' hangzot­tak — amelyek a bérpana­szokat követték. Érveltek, hogy azért alacsony például a pincérek fizetése, mert fi­gyelembe veszik a mellékest is. Beszámítják a jövedel­mükbe. Ha pedig ez így van, akkor a borravaló jár. Já­randóság, s nincs mese, szá­molnak vele a családi költ­ségvetésben is. Ügy szerzik meg, ahogy tudják. Nem a vállalattól, ahonnan munká­juk ellenértékeként járna a tisztes megélhetéshez, ha­nem az utastól, a vendég­től, vagyis azoktól, akikre azt mondták; tőlük jár. A jövedelmek másodlagos elosztásának, a hálapénznek, a borravalónak a közgazda- sági elemzései messzire ve­zetnek és a távolban zsák­utcában végződnek. A hiva­talos vélemények szerint ugyanis száműzésükhöz nincs elég pénzünk, s hosz- szú ideig még nem is lesz. Mecénások maradunk tehát akár akarjuk, akár nem. És míg mondjuk, hét évvel ez­előtt két forintért váltottuk meg a fodrász csevegését7ma hatot fizetünk, holnap eset­leg többet. Attól függően, hogy mennyivel emelkednek a piaci árak, hiszen a mel­lékesnek is lépést kell tar­tania az életszínvonal rez­géseivel. De sajnos senki sem mutathatja be a fizetési cé­duláját, a nyugdíjszelvényét — bár ez is megalázó lenne — hogy higgye el, adnék én többet is, de nem futja. így hát fizet, ebben a közössé­gileg kialakított kényszer- borravalózásban. És most már nem is a —------------mosolyokat, az é rzelmeket vásároljuk meg. Hanem azt, hogy ne bántsa­nak minket. Ne kezdjenek ki szavakkal, gúnyolódással. És ebben az érzelmi üzleti forgalomban több százezren vagyunk eladók és vevők. Később még ennél is többen, hiszen a következő években a népgazdaságon belül a szolgáltatásban dolgozók ará­nya nő a leggyorsabban. Ta­lán mégis csak meg kellene találni azt a pénzt, amely fi­zetésben biztosítaná a pin­cérek, a taxisok, a fodrászok és a többiek munkájának tényleges ellenértékét... Mélykúti Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents