Szolnok Megyei Néplap, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-10 / 108. szám

1977. május 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 liuíídmítc^zán József Attila Szegeden Az irodalmi kirándulások című műsor legutóbbi Jó­zsef Attila szegedi éveit „jár­ta körül.” Sok mindent tu­dunk a költő szegedi, egye­temi éveiről, Horger Antal úrról, s az első kötetről, de nem mindent. Ezért is jó volt Hársiríg Lajos műsora. Többet megtudtunk, főleg a Juhász Gyulához fűződött barátságról, annak kezde­téről és kibontakozásáról is. -A versek is ezt szolgálták: megmutatni a fiatal József Attilát, keserves életével, kis örömeivel együtt. Az öröm többnyire a megértő pályatársakhoz, barátokhoz kapcsolódik, akik 'igyekeztek a költő nehéz éveit könnyí­teni, sajnos kevés sikerrel. Az irodalombarátok bizo­nyára szívesen hallgatják ezt a műsort, amely nemcsak is­mereteket ad, hanem rangos összeállítást is a költők, írók — mint ezúttal József Atti­la — munkáiból. Mindenki májusfája Kitűnő szóvivőnek bizo­nyult a májusi kabaréban Szilágyi János. Nem harso­gott, nem jópofáskodott, kel­lő mértékkel, de mindvégig jó kedvvel, bő humorral ve­zette a nagyon újnak számí­tó összeállítást. A Mindenki májusfája ugyanis nemzet­közi kabaré volt, méghozzá egy-egy nemzet fia, lánya is vendégszerepeit benne. Nos, a tréfák, viccek, szatírák azt igazolták," hogy humorban gazdag a bennünket körül­vevő világ, s hogy megért­jük a viccet, mégha máshol, tőlünk messze született is. Röviden A Rádiószínház bemuta­tója szombaton reggel való­sággal megfogta, s el nem engedte a hallgatót. Egy új, s érdekes megoldás volt ez, de nem azért kellett végig­hallgatni Bob Uschi Üjra itt vagyok címmel dokumentu­mának részletét. Azért, mert a mű előtt az előadó. Gáti József emlékezett'a háború­ra, a koncentrációs táborok szörnyűségeire. Nem vádolt, s nem is kesergett. Emléke­zett. A dramaturg — Mes­terházi Márton — és a ren­dező — Pós Sándor — kér­déseire elmondta, mire em­lékszik ma is harminchárom, harminckét év távolából. Így lett az irodalom és a va­lóság ötvözete amolyan „ol­vasópróba”, igazi érték. A fasizmus fölött aratott győ­zelem évfordulójának ki­váló bevezetése volt ez a be­mutató. A héten zajlott a Magyar Rádió dalversenye. A har­madik műsorban napokon át jó hangversenyeket hallhat­tunk. Vasárnap este hirde­tett eredményt a zsűri, és hétfőn egyenesben közvetí­tették ugyancsak a harma­dik műsorban a győztesek hangversenyét. Egész vasárnap sportol­tunk —, méghozzá milyen jól — Baranyától Hevesig. Az Edzett ifjúságért mozga­lom programjába jól kap­csolódott a rádió. Riporterei reggeltől estig járták az országot, beszéltek fiatalok­kal. idősebbekkel, régi spor­tolókkal és olyanokkal, akik „csak” egészségük, kondíció­juk megtartása érdekében futottak, labdáztak, atleti- záltak. A szerkesztők arra is gondoltak, hogy a vidéki stúdiókban sakkozókat ül­tessenek táblákhoz, s így az ész tornájával is gazdago­dott a nap. Ennek Szolnok megyei eseményeiről külön­ben Szabó József nyilatko­zatát is hallottuk. Mindenki óhaja a miénk is: folytatása következzék. Valamennyiünk érdekében! (S J) Tanulmány Ady költészetéről Dijat nyert az országos diáknapokon Szerzője Göl Erika Az országos diáknapok „tanulmány, kritika" pályázatán a zsűri a beérkezett közel száz munkából csak egyet díjazott aranyoklevéllel. A nyertes: a törökszentmiklósi Gál Erika, a Bercsényi Miklós Gimnázium negyedikes tanulója. Az utolsó éves középisko­lás diákok már a ballagásra és az érettségi vizsgákra ké­szülődnek. Az órák már nem a megszokott mederben foly­nak, a diákok nem tanul­nak új tananyagot; a téte­lekről, a felvételi vizsgáról beszélgetnek, s persze szó esik a diáknapok élményei­ről, az eredményekről is. A Bercsényi Gimnázium jól szerepelt a versenyeken. A folyosón kiállított aranyok­levelek a tanulók és a pe­dagógusok lelkiismeretes munkáját dicsérik. Gál Eri­ka az egyik oklevél boldog tulajdonosa minden nap el­sétál arra, s ilyenkor min- dik eszébe ötlik az a pilla­nat, amikor Sárvárott átvet­te a kitüntetést. — Fizika tagozatos osz­tályba jár, s mégis az iro­dalom hozta a sikert. — Közgazdásznak készül­tem, nagyon szeretem a fi­zikát, de két évvel ezelőtt átpártoltam az irodalomhoz. Talán azért, mert mióta megtanultam az ábécét a legkedvesebb időtöltésem az olvasás, s rajongok a szín­házért. Rendszeres nézője vagyok a. szolnoki előadá­soknak, s ha tehetem, bejá­rok az előadói estekre is. A legutóbbi, költészet napi Ady-műsoron is ott voltam. A pályázatra a megadott té­mákból Ady háborúellenes költészetét választottam. Elő­ször az országos tanulmányi versenyre küldtem el, de ott nem volt ekkora sikere. Nagyon sok munka van ben­ne, csaknem az egész nyarat a könyvtárban töltöttem, rengeteg könyvet, cikket ol­vastam el. Tulajdonképpen csak most kezdem igazán ér­teni a nagy költő életművét. — Ady bizonyára a ked­vence. — Valóban őt és József Attilát szeretem a legjob­ban, de szívesen olvasom Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor verseit is. A prózában Thomas Mann re­gényei voltak a legnagyobb könyvélményeim. Levelezek egy freibergi kislánnyal, aki­nél már több alkalommal vendégeskedtem, s rendsze­resen küld nekem az NDK- ból novellásköteteket. Sza­bad időmben fordítani szok­tam belőlük. Az iskola diákjainak lapja — amelyet Erika szerkesz­tett egy ideig — többször közölt fordításaiból. Nem­csak németből fordít, ha­nem szovjet szerzők művei­ből is. — Állítólag jó nyelvérzé- kém van, s ezt igyekszem is kihasználni. Gyorsan és könnyen tanulom a szava­kat, a nyelvtant. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar—német szakára je­lentkeztem, de szeretnék megtanulni angolul is, s per­sze továbbra is foglalkozom az orosszal. A nyáron két­hetes szovjetunióbeli utazás vár rám — a tanulmányo­mért. — Mihez kezd ha még­sem sikerül a felvételi? — Dolgozni megyek, s jö­vőre újra megpróbálom. Ta­nár akarok lenni — jó peda­gógus — mint akik engem tanítottak. T. G. A Magyar Tudományos Akadémia Talajtani és Agrokémiai Ku­tató Intézete komoly sikereket ért el a homoktalajok javítása terén, a szikesek tanulmányozásában. A vegyipar, a műtrágyá­zás és a mezőgazdasági technológia fejlődése fontos felada­tokat rótt az intézetre. Az itt kidolgozott módszerek szolgálnak alapul a korszerű műtrágyázási szaktanácsadáshoz. A képen: talajminták analizálását készítik elő. T eketoría Képeslevelezőlap-múzeum Szerencsen Kevesen tudják, hogy Ma­gyarországon található a vi­lág harmadik legnagyobb képes levelezőlap-gyűjtemé­nye! Hihető, nem hihető: így igaz! Csupán Washing­tonban és Leningrádban őriznek több képes levelező­lapot, mint nálunk, Szeren­csen, ahol külön múzeumot nyitottak e különleges postai termékek bemutatására. Hogy ki találta fel az üze­netközvetítésnek ezt a ma már oly elterjedt formáját? Nem tudjuk! Csupán arra hivatkozhatunk, hogy már az ógörög Periklész is rajzzal díszített levélben értesítette ismerőseit az i. e. ötödik szá­zadban. Az efféle rajzos — majd színes képpel, fotóval ékesí­tett — levelek csak nemrég, a múlt század közepe táján váltak közkedveltté. A leg­első díszíteüen levelezőlapot is csak 1869-ben továbbítot­ta a posta, s ezt követően egy év múlva készült el a . CawSici József mhtjvar \ íl<’«j bajnok Hatszázezer darabbal allö gyűjtemény legelső képes levelezőlap. Igaz, még igen kicsi képpel, hiszen e kartonlapnak csu­pán a bal felső sarkában volt egy aprócska ábra, amely rohamra induló szú- ronyos katonát mutatott. E rajzot egy bizonyos Bubitz nevű német férfiú készítette 1870-ben. August Schwarz oldenburgi könyvkereskedő vélte úgy, hogy honvédő kö­telességük teljesítésére job­ban buzdíthatja így felesége szüleit. (Akkoriban folyt a német-francia háború.) Ki gondolta volna, hogy micso­da papíráradat indul útjára az aprócska ötlet nyomán... A következő években már Európa több országában nyomtak képes levelezőlapo­kat. így egyebek között Bécsben is, ahonnan gyor­san átkerült Magyarországra a képeslapdivat. Jogos persze a kérdés, hogy miért éppen Szeren­csen látható ez a világvi­szonylatban is óriási gyűjte­mény. Szerencs egykori orvosa, dr. Petrikovics László jóvol­tából. Neki — aki harminc- három éven át gyógyította a szerencsieket — volt szenve­délye a képeslapgyűjtés, és négyszázezres kollekciót sze­dett össze a világ minden tá­járól. Köztük jónéhány kü­lönleges, egvedi darabot. Dr. Petrikovics László 1967-ben Szerencsnek ado­mányozta levelezőlapjait, amelyek 1969-től immár múzeumi védettséget élvez­nek. Ma már több mint fél­millióra — talán hatszáz­ezernél is többre — tehető a szerencsi múzeumban őrzött képeslapok száma... Ez a hatalmas gyűjtemény természetesen rendszerezve várja a látogatókat. Kezelői témakörönként csoportosí­tották az anyagot: ennek megfelelően a külföldi tája­kat ábrázoló lapok országon­ként, a hazaiak megyénként kerültek egy-egy csomagba. Külön csoportosították a tör­ténelmi személyiségek arc­képeit, s megint külön a művészportrékat. A képeslapok között akad jó néhány különlegesség. Van például egy 1900 táján készült fantáziarajz, amely Székesfehérvárt ábrázolja — a 2000. év táján; s van egy másik lap, amely fekvő hely­zetben egy havas sziklage­rincet mutat, álló helyzetben pedig egy indián arcélét... Bőven van természetesen giccs is a képeslapok között! így például a Hit, Remény, Szeretet jelképes nőalakok­kal való ábrázolása, meg azok a mozgatható, ide-oda tologatható lapok, amelyeken hol egy csókolozó szerelmes­párt, hol meg a rájuk boruló papírfüggönyt látná. S végül ne hagyjuk emlí­tés nélkül azt a levelezőlapot sem, amely már 1898-ban képes volt megszólalni. Ugyanolyan hanglemezes példány az is, mint amilye­nek nemrég oly közkedveltek voltak — csak időközben el­feledték, majd újra fölfedez­ték ezt a technikát... Akácz László M VégUI” egyetlen szi" —”——----- tuáción alap­s zik, ez kezdett érdekelni: van egy öregember, aki nem tud aludni. Ebből lett a film. A „Déryné hol van” forgatókönyvének alapjele- nete: a negyvenéves asz- szony a tükör előtt... Elő­ző két filmje megszületé­séről nyilatkozott így Maár Gyula, a „Teketória” rende­zője. Öt valóban nem a for­dulatos történet, a lépésről lépésre haladó, okozatra épü­lő cselekmény foglalkoztat­ja. Inkább hangulatokat akar megragadni, egyetlen állapot összefüggéseinek ki­bontott, kimerevített képét igyekszik megrajzolni. Sőt. az egyes epizódok magvátis egy-egy kép alkotja, most például az öreg, bánatos bár­zongorista; a „játékos” férfi, aki ül a presszóban és me­sél; a bérház emeleti kor­látjának támaszkodó hosszú hajú fiú ... Ezekben a jele­netekben a figuráknak nincs önálló létük, beleépülnek a megjelenő egészbe, ugyan­olyan szereppel, mint a po­hár az asztalon, a sercenő gyufa vagy a sárba hulló fehér sál. A színészek itt nem játszanak, hanem saját lényükkel próbálnak a fiimi környezetbe olvadni. Pedig színház az egész. Szerepelünk, meghajolnak, megköszönjük a tapsot. Legalábbis ezt közük ve­lünk a kezdő képsorok. Ho­mályos, szürke képeken, alig kivehető foltokban Lju- bimov színészei tűnnek fel. Erre úszik rá a felirat, fő­szereplő: Törőcsik Mari. Az ütemes vastaps neki is szól­hatna, aki tavaly a Maár Gyula előző filmjében nyúj- tottakért a legjobb női ala­kítás díját nyerte el Cannes- ban. Mi pedig a nagy igye­kezettel, jó tanuló módján belehelyezkedünk a jelzett világba: bizonyára a szín­házról lesz szó. De kényelmes várakozá­sunkból kibillent a követke­ző kép, valami üzembe ke­rülünk, az igazgatói irodá­ba, ahol a főnök és beosz­tottja beszélgetnek. Utóbbi közli, hogy elég volt, kivan borulva. Feláll és elmegy. Ezután már e jelzett szi­tuáció látszatát sem tartja a rendező. Teréz, a vállalatát otthagyó elvált asszony Tö­rőcsik Mariként ér haza, ő fintorog a tükör előtt, ő rak parókát a fejére. Társasága viszont Teréz ismerőseiből kerül ki. Egyik oldalon a színésznő, a másikon a ple- tyós barátnő, az udvarolni próbáló, „-jó szövegű” férfi vagy az enyhén technokrata vállalati vezető. Nem is na­gyon értenek szót egymás­sal. Fület, szemet ingerlő disz- szonáns hangok és képek egymásutánja ez a film. Egy megszokott menetéből, lát­szólagos rendezettségéből kibillent világot jellemez ez a szándékos disszonancia. Csakhogy az egymáshoz nem illő jelek használata az egy­szerű melléfogás, bántó mo­dorosság fülsértőén hamis hangján szólal meg. Lorán Lenke bolti eladója szándék szerint reflektorfényben ün­nepelt énekessé válva an­golul zengi el fiatalkora ér­zelmes slágerét. De közben akaratlanul is nevetséges lesz. Megborzongunk, vi- szolygunk, amikor a halni készülő öreget (Bihari Jó­zsef csodálatos pillanatai ezek) Máté Péter búgó hang­ja búcsúztatja. („Elmegyek, elmegyek, melyik úton in­dulok, még nem tudom ...”) Egyetlen probléma ábrázolá­sa, esetünkben egy idősödő nő kiborulásának érzékelte­tése, sokkal nagyobb kon­centrálást, takarékosabb, de pontosabb kifej ezésmódot kí­vánna, nem pedig ennyiféle, egymástól elütő eszközt, így olyan érzésünk van, mintha egy díszes, a legva­dabb színekben és formák­ban pompázó, de használha­tatlan ruhát kínálnának ne­künk, aminek egyes részeit egymásról nem tudva más és más fantáziája szőtt. (Né­hány mester — Fellini, Berg- man, Antonioni — még be is segített.) Nem zeng fel egyetlen, ha­tározott ívű tiszta hang, mind megszakad, megbicsak­lik a kétely, az önirónia vé­gigkísérő kontrolijába üt­közve. Törőcsik fáradt, mély, rekedtes hangja, ideges, tö­redezett beszéde a vezérmo- tívum. Ezt fonja körbe, kö­veti fel-felbukkanva a többi „hangszer”, a megjelenő epi­zódok sora. A végén már- már felhangzik a harmónia, zavartalanul egymásra ta­lál, együtt szól az összes hangszer. Valószerűtlen bol­dogságban, békés idillben üldögél mindenki a nagy fe­hér asztalnál. Törőcsik fel­szabadultan kacagni kezd, a kamera hátrál, a nevetés torzul, a kamera tovább hát­rál, már a képen van a csa­pó, a rendező, még a dísz- letezők is. Vége az előadásnak. az asztalról lepakolnak, a szí­nészek szedelőzködnek. Meg sem hajolnak, a moziban úgysem szoktak tapsolni. Sajnos, most nincs is miért. híráln szavak két szép UlrdlU film alkotójá­szólnak. ő maga emel- ran magasra elvárásunk éjét, hogy ne eléged- me£ részértékekkel, a Bérezés László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents