Szolnok Megyei Néplap, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-26 / 122. szám
1977, május 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Munkába indul a „halász flotta” a tiszaugi holtágon. Fotó; Cs. F. —---------------------------------------------------------------------------—............................................----------------------------------B ARÁTSÁG A KILENCEDIKEN Talán egy esztendeje, hogy felépült a negyedik íves ház Szolnokon, a Jubileumi téren. A „kilencesek” — ahogyan a kilencedik emeleten lakók emlegetik magukat — tavaly augusztusban, szeptemberben kapták meg a lakáskulcsokat. És megkezdődött a honfoglalás. Fúrtak, faragtak, barkácsoltak. Szépítették, csinosították a hat lakást, nem egy család első, igazi otthonát. Az első hónapokat megérték úgy, hogy csak annyit mondtak egymásnak, ha találkoztak: jónapot, csókolom. Szilveszter napja aztán meghozta a változást. Újévkor kezdődött — Üjév reggelén szöszmö- töltünk a feleségemmel a konyhában, egyszer csak megszólal a csengő — emlékezik vissza a barátság kezdetére Hajdú László, a „kilencesek” 39 éves korelnöke. Hát a szomszéd, a felesége, meg a kisgyerek volt a mellettünk levő lakásból. A szüleiket kísérték ki és a lift gombja helyett a mi csengőnket nyomták meg. — Én is kimentem a férjem után és mondtam nekik, hogy ne ácsorogjunk az ajtóiban, menjünk beljebb — veszi át a szót Hajdúné. — Délután kettőig nálunk voltak, beszélgettünk, jól éreztük magunkat, azután sorra jártuk a szomszédokat. — így kezdődött a barát- kozás és hogyan . folytatódott? — Egyikünknek sem olyan tágas a lakása, hogy egyszerre tíz, tizenöt ember elférne kényelmesen, ezért a férfinép arra gondolt, hogy a közös folyosóból társalgót alakítunk ki — mondja Nagy Károly. Elterveztük, hogy fabrikálunk egy padot, hogy a gyerekek, meg mi is leülhessünk. Amíg elkészült, jól összebarátkoztunk, any- nyira, hogy a pádon kívül virágtartókat is csináltunk. Olyan kopár volt a folyosó, egy kis virággal mindjárt hangulatosabb. — Minket Hajdú Lacival a horgászszenvedély hozott össze — meséli Balogh Sándor. — Azóta is sokat járunk együtt a Holt-Tiszára. A múltkor is fogtunk néhány pontyot. Az asszonyok megfőzték, lett belőle bőven halászlé, rántott hal az egész kilencediknek. Közös ebédek rítünk. Ebéd után elpakolunk, rendet teszünk és estig kártyázunk, társasjátéko- zunk vagy beszélgetünk, kézimunkázunk. — Nemcsak együtt főzünk, hanem közösen tartjuk rendben a „portánkat” is — mutat körbe a patyolattiszta emeleten Balogh Sándorné. Néhány hónapja, amikor tatarozás volt a folyosón, ahányan csak voltunk, takarítottunk. Súroltuk a műanyagpadló:, mert foltos lett. Lemostuk a liftajtót, a neoncsöveket. Egy délután helyre pofoztuk a folyosónkat. Azóta sem kell a házmesternek a kilencediken takarítani, mi megcsináljuk. ^— Nincs olyan nap, hogy ne találkoznánk egymással —■ jegyzi meg Hajdúné — .mégha egy percre is. Beszólunk egymásnak akkor is, ha valamelyikünk vásárolni megy, kell-e valami a boltból. Vigyázunk a gyerekekre, ha a szülőknek valami dolga akad. — Terveztük, hogy nyáron minden vasárnap együtt megyünk a strandra, a Holt- Tiszára — mondja Hajdú László. — Ott a gyerekek kedvükre' hancurozhatnak, nem kell őket állandóan figyelmeztetni, hogy ne kiabáljanak, ne zörögjenek. — Már a házban többen szóvá tették, hogy mi este kilencig, tízig is kinn vagyunk a folyosón — magyarázza Balogh Sándor. — Igyekszünk pedig úgy viselkedni, hogy ne zavarjunk senkit. Előfordul ■ azonban, hogy a gyerekek kicsit hangosabbak a kelleténél, de akkor azonnal lecsendesítjük őket. Talán nem tűnne fel ez a dolog, ha minden emeleten hasonló barátsáé- ban lennének egymással a lakók, mint mi. Jó látni őket Végszóra megérkezik az első emeletről egy lakó. Lég- rádi Kálmán mindig szívesen látogatja meg a kilencediken élőket. — Szeretek feljönni ide, mindig olyan jókedvűek, sosem veszekednek. Jó látni őket, hogy ilyen jó szomszédságban vannak. Nagyon sokat írnak, beszélnek arról, hogy az új lakótelepeken az emberek elszigetelődnek egymástól. A családok bezárkóznak, csak maguknak élnek. Ezt a nézetet kérdőjelezi meg a Jubileumi tér 4. szám alatti ház kilencedik emeletén jó barátságban élő hat család. — Közösen is főznek? — Elég sűrűn, vasárnaponként ebédet — folytatja Nagy Károlyné. — Tériké (Hajdúné) főz, mert ő ért hozzá legjobban. Mi, Icával (Baloghné), csak kuktásko- dunk mellette. Ha kész az étel, itt a .folyosórt megteA Márton István Ybl-dijas építész tervei alapján épülő balatonföldvári Neptun szállónak 10 szinten 215 szobája lesz. A vendégek kényelmét szolgálja még a tetőterasz, tetőbár, klubszoba és a játékszoba. A június közepére elkészülő szálloda a Balaton déli partjának legkorszerűbb vendéglátóipari létesítménye lesz Falusi kozmetikai szalon Budapestről vasút és országút 1érpályáin áramlott, hol akadozva, hol gyorsulva az ipar a vidéki városokba és falvakba. A tegnap még termő földek növesztettek új gyárakat. Gyalogmunkások, állatgondozók álltak, a biztos kereset remér nyében, az ismeretlen gépek mellé. Sokhelyütt a paraszti életforma több évszázados kövületeit oldotta fel a kisebb üzem is, hát még a gyár. Akkoriban történt, hogy egy idősebb asszony beadványában a válás okaként a férj gyári munkavállalását írta be. A bíró fejcsóválva mutatta a gyalulatlan betűket: „Nem lehet párom az ilyen földtől elrugaszkodott ember ...” Más családokban az összevillámlásokat csak kisebb csattanások kísérték. Érintetlen azonban sehol sem maradt az addigi élet, hiszen legtöbben harminc-negyven éves fejjel, frissen szegődtek az iparhoz. Egy azóta már szakmát szerzett munkás mesélte, hogy a kezdet kezdetén naponta érték kudarcok a gyárban. Csak küszködött például a teljesítménnyel, s ezért a szégyene — mert különben világéletében dolgos ember volt — a kocsmába vitte. Míg gépét hónapok alatt magához szelídítette, • küzdelme kárát a családja látta. Aztán az ipar lassan a jószág mellől, a kertből is magához szívta az asszonyokat, a lányokat. Az állami gazdaságok, a téeszek is egyre inkább iparszerű munkát kínáltak a földeken a szárnyas-, sertés- és szarvasmarhatelepeken. Milliárdokért épültek, a legkisebb falvakba is elértek az utak. Aztán az aszfaltszőnyegen feltűntek a menetrendszerű buszjáratok, bekapcsolva a lakókat az ország vérkeringésébe. A változások új képeket tettek megszokottá. Manapság például, ha a községekben árkot ásó emberekre esik a tekintet. a látványra szinte automatikusan felel a gondolat: biztosan vizet vezetnek, csatornáznak. S ma már mindez természetes . . . Nem kapja fel senki a fejét a búzatábla szélén várakozó motorokra, gépkocsikra sem. A vonaton nemrégiben egy hetvenkét éves, falun élő asszonnyal beszélgettem. Az öccsétől Pestről utazott haza. Az otthoni estékről beszélt a kertkapu előtti trécselések- ről. Ugyanúgy összesúgnak az idősebbekkel, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt az ő nagyanyja. De ha mentő jön szirénázva, már nem a robogó autó csodálásán futnak össze. A kíváncsiság hajtja őket, hogy melyik szomszédot viszik a kórházba és miért. Mert a történtekről még a következő héten is lehet szót váltani, az autóról már nem, Nem, hiszen útitársamat is kukoricatöréskor kocsival viszi a fia a háztájiba ... Az asszony tizenöt éves Kékes televízióját szeretettel emlegette, mondván a világért sem cserélné el a színesért, pedig már olyat is látott. Aztán a szapora szótól megszomjazott; felállt és mintha számára ez lenne a legtermészetesebb, az expressz étkező kocsijába indult egy üdítőre. Később gondolkodtam csak azon, hogy miért lepett meg fesztelen viselkedése, s hogy oly természetességgel indult a büfébe. Nos azért, mert tíz-húsz évvel ezelőtti képekre emlékszem. A városban gyámoltalanul, puttonyaikkal bóklázó fejkendős asszonyokra, viharvert bőröndöket cipelő csizmás férfiakra. Nem is annyira az öltözékük, hanem bizonytalanságuk, félelmük a hatalmas várostól, jelezte: falusiak. Még négy-öt évvel ezelőtti vidéki utaimon is azzal dicsekedtek az idősebb emberek, hogy megéltek már ennyi meg ennyi évet, de a temetőn, a falu határán túl még sohasem jártak ... Nemcsak kinyíltak a település láthatatlan kapui, hanem a mozgás átrendezi a falu hagyományos szerkezetét is. Mind többen szegődtek a környező városokba, ipari munkát vállalva. Ingáztak naponta, vagy hetente, s nemcsak keresetüket vitték a házhoz, hanem új szokásaikat is. A szocialista brigádmozgalom szinte észrevétlenül alakította a távollakókat. Tanulásra ösztökélve, társadalmi munkában óvoda, bölcsődeépítésre búzdítva. mércénk, Nincs olyan befoghatnánk az egykor csak az állattal, földdel veszkődő emberben lezajlott változást, de maga a tény vitathatatlan. A falu fejlődése, az új iskolák, művelődési házak, orvosi rendelők letelepedést kínáltak pedagógusoknak, egészségügyieknek. Az értelmiségeknek. Természetes hát, hogy nemcsak őket alakítgatta a település, hanem fordítva; gondolkodásmódjuk, szokásaik, céljaik más irányba lódították a falu lakóit is. Az utak, az autóbuszok, a változások a kilométerekben mérhető távolságot csökkentették. A falu társadalmi szerkezetének átalakulása, a gondolkodásban a politikai elkötelezettségben is közelebb hozta a kisebb helységeket a városhoz. Közelebb, de nem határossá, hiszen sok, másról holnapra megváltoztathatatlan hagyomány, szokás köti még a vidéken élő embert. Néhány éve például sokhelyütt felkaphattuk a fejünket a gazdagodás örvendetes, vagy éppen mosolyog- tató jegyein. Ki ne vidulna az út mentén hosszú sorban fogant új házak láttán, a televíziókat hirdető tetőantennákon, vagy a fürdőszoba- boylert cipelő munkásokat figyelve. És amikor házszen- telők után a bútorüzletekbe visz az út, szavamra biztató, hogy nem a fekete, tükrös, ingyom-bingyom bútorokat keresik, hanem a modern kor formáját, anyagait. A kerítés-háborún ki-ki vérmérséklete szerint kacagott, vagy bosszankodott. Néhány évvel ezelőtt az újságokon is áthullámzott a téma. Komoly eszmefuttatásokkal vívtak az ellenfelek, hogy elítélendő-e ez a kivagyiság, vagy sem. Sokan értetlenkedtek a magasságban és cifraságban egymásra licitáló portákat ölelő kerítéseken. Hozzátehetném, szerintem joggal. Ám később mindent egy kalap alá vettek. Az új házak új polcain tornyosodó könyvtulajdonosokat is szapulták, mondván: senki sem olvassa a köteteket. A gazdagodás kivagyiságát általánosító, ajkbiggyesz- téssel és legyintéssel kísért hasonló vélemények sajnos ma is elhangzanak. Ezeken már nem szabad nevetni. Az értetlenség, a fejlődés ismeretének hiánya fogalmaztathat meg ilyen bántó gondolatokat. Mert vegyük például a „díszkönyvtár” tulajdonosokat. Aki négy osztálynál többre nem vitte, mert nem is vihette, hogyan olvasna azonnal Tolsztojt, Thomas Mannt. De miért rójuk fel az egyszerű emberi vágyat, hogy legalább megvehesse a könyveket, amit már mások elolvastak? A megértés aknájának mélyére kell jutnunk. Le, egészen a gyerekig. Ö is vásárlásra kérleli szüleit, hogy akár a bátyjának, neki is meglegyen az összerakós játéka, mégha építeni nem is tud belőle. Vágyódik, de nem azért, mert irigy, hanem mert szeretne oyan nagy, ügyes és okos lenni. A falusiak többsége évszázadokon át csak azt számlálhatta mije nincs, nem pe- ,dig fordítva. Most, a század második felében végre elfeledte^ kuporgatást, hát esetenként megveszi a giccset, a bóvlit is. Senki sem tapsol ennek, de nem is szabad rögtön az általánosítás, a „no majd mi megmondjuk” ítélőszékébe ülni. Az olvasatlan könyvtárakat is érdemes továbbgondolni. Töprengeni azon, hogy gimnáziumba járó gverek, már leemeli a polcról a szépkötésű könyveket. Nem véletlen, hogy más megyékkel ellentétben ' nálunk, kimondottan falusi'település- szerkezettel nőtt a könyvtári tagok száma. A lakosságnak több mint 21 százaléka rendszeresen kölcsönöz műveket. Hozzá kell tenni, hogy falun még kedvezőbb az arány ... „megbot- ránkozva” mesélte; képzeljem csak el, manapság már a falvakba is kozmetikusokat kérnek! Ügy látszik, nem tudják mit csináljanak jó dolgukban, mondta felháborodva. Aztán kérdezett is, ki a csudának akarnak szé- pítkezni? Tán csak nem a jószágoknak? Nem. Valóban nem a csirkéknek. Hanem egymásnak, és maguknak is. Kozmetikust akarnak, s ez a városban ma már fel sem tűnik. Hát kapják meg ők is a szakembert és szépüljenek a rokonlátogatáshoz, a zárszámadó ünnepségéhez, a művelődési ház mulatságához. Szépüljenek emberileg is... Mélykúti Attila Ismerősöm Étterem, 300 adagos konyha „nyári terasz” » Az idő vasfoga Jászkisér több mély fekvésű épületével együtt az áfész „Pálma” éttermét is kikezdte. A megviselt régi épület mennyezetig felázott, a falak megrepedtek, a tetőszerkezet megroggyant. A nagyközség egyetlen étterme — ahol több száz előfizető étkezett — életveszélyessé vált, be kellett zárni. Az áfész példás gyorsasággal intézkedett. Az irodahelyiségeket rövid három hét alatt ideiglenes étteremmé alakította át. A nagyközségi tanács azzal segített, hogy az Egyesült Áfész jászkiséri alapegysége dolgozóinak a tanács épületében adott helyet. Az étterem további sorsával kapcsolatban ugyancsak késedelem nélkül intézkedett. A napokban született a határozat, hogy a lakosság igényeinek megfelelő, a kulturált vendéglátás feltételeit biztosító, új éttermet építenek. Az új létesítmény a Jászapáti és Vid,éke Áfész beruházásában készül, öt és fél millió forint költséggel a nagyközség főterén. A SZQVOSZ 2 millió forint támogatást ad az építkezéshez. Az 509 négyzetméter alapterületű, 320 személyt befogadó étteremnek korszerűen felszerelt 300 adagos konyhája és terasza lesz, ahol nyáron 350 vendég étkezhet és szórakozhat kellemes környezetben. A kivitelező a Jászsági Építőipari Szövetkezet, az év második felében kezdi el a munkát. Az új létesítményt várhatóan a jövő év végén avatják. A régi étterem helyén, átalakítás után vasműszaki bolt nyílik.
