Szolnok Megyei Néplap, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-17 / 114. szám

1977. május 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 hudámííM.mn Hogy tetszik lenni ? Kedves, kellemes órácska szombaton délelőtt a nyug­díjasok műsora. Talán nem ártana, ha időnként belehall­gatnának leendő nyugdíjasok is. A magukra maradt öregek ugyanis sohasem csak ma­gukról szólnak, hanem az őket körülvevő világról. Rendszerint kicsi ez a világ, mert a munkahelyi közösség búcsúja után elmaradoznak a barátok, a rokonok is, a gyerekek meg — sokan - el­mondták szombaton — egész nap dolgoznak, lótnák fut­nak, kevés időt szakíthatnak az öregeknek. Tulajdonképpen erről szól az egész műsor. A magányos öregekről, akik nem szeretik az egyedüllétet, s akik meg­próbálnak valahogyan segí­teni ezen. A műsor tanácso­kat is ad ehhez, meg példá­kat: öregek klubjáról, hasz­nos elfoglaltságokról szólnak a riporterek, s megszólalta­tott idős emberek. A műsorvezető Gobbi Hil­da egyénisége is fémjelzi a nyugdíjasok műsorát. Ked­ves, természetes, őszinte, szinte elbeszélget hallgatói­val. Kísérlet hajnalban Reggeli krónikát hallgat­tunk pénteken és szombaton a 222 méteres, szolnoki hul­lámhosszon. Érdeklődéssel vártuk, hiszen lapunkban is megírtuk, a Magyar Rádiót foglalkoztatja a terv: meg­bontani a vidéki stúdiók na­pi műsoridejét, s reggel is beszámolni a környezet éle­téről, a nap várható esemé­nyeiről. Pénteken és szombaton 6.30-tól 7-ig jelentkezett a szolnoki stúdió kísérleti adá­sa. Jó volt — eltekintve né­hány pontatlanságtól, pl. az időjelzés téves közlése, az élőzés okozta feszültségek­től. Vitathatatlan érdem a sok és jó zene, a szellemes (már-már) ébresztőén hangos műsorvezetés és természete­sen a gondosan szerkesztett hírek, a napi eseménytükör. És a lapszemle, amely a he­lyi újságokat ismerteti. Szombaton még jobb volt a műsor — információkban. Többet adott, de hiszen szombaton több is kell. A sok szabad szombatos, vala­mint a hétvégeken szórakoz­ni, kikapcsolódni vágyó em­ber programot vár. Nos, szombaton a szolnokiak, s a környező megyékben élők is hallgathattak, bőven volt kí­nálat. A kísérleti krónikák — re­méljük sokan hallgatták — különben a szolnoki stúdió, s néhány fővárosi szerkesztő, riporter munkáját dicsérik. A múlt héten Szolnokon dol­gozott Vadász Ágnes — aki 1965-ben éppen itt kezdte pályáját — s Bozai József bemondó. A hírszerkesztő,, Bedő Iván jó krónika szer­kesztőnek bizonyult, s ügyes volt Bánki Árpád riporter is. A reggeli adásokban szinte élvezték a munkát — ez érezhető volt a készülékek mellett is. Vasárnap aztán 90 perces élő sportadásban ért véget a kísérletek sora. A labdarúgás hívei helyszíni közvetítést kaptak a Pécs—Szolnoki MTE, valamint a MÁV— Fűzfő mérkőzésekről. Nem a műsor hibája, hogy kevés örömünk tellett a közvetítés­ben, helyesebben a mérkő­zések eredményében. Ez a közvetlen hangú műsor a tömegsportot, a munkahelyi testnevelést iá népszerűsítet­te ötletesen, s még a holnapi szovjet—magyar mérkőzés­ről is mondott érdekes dol­gokat. (SJ) Emlékezetes művek, forró siker Jelenet a Vasas nagy erejű táncjátékából a vasárnap délelőtti díszbemutatóval és az eredményhirdetéssel be­fejeződött Szolnokon a Vili. országos néptáncfesz­tivál. A néptánc háromnapos, már országosnak minősített szolnoki seregszemléjén ti­zenhárom aranydiplomás táncegyüttes vetélkedett a díjakért. A hét budapesti — a Bar­tók-, az Erkel-, a Törekvés-, a Vadrózsák-, a Vasas-, a Bi­hari táncegyüttes és a Ma­gyarországi Nemzetiségek Táncegyüttese — és a hat vi­déki — a miskolci Avas-, a debreceni Hajdú-, a gyöngyö­si Vidróczki-, a zalaegersze­gi Zala- és a „házigazda” Tisza táncegyüttes valamint a Debreceni Népi Együttes két évvel ezelőtti művészi színvonalához viszonyítva (egy-két csoporttól eltekint­ve) jelentősen továbbfejlő­dött. A színvonalemelkedés persze együttesenként külön­böző. Következmény: az ál­talános színvonalemelkedésen belül tovább differenciáló­dott az együttesek produkci­óinak művészi szintje. Jó­részt ez magyarázza az egyes műsorszámok közötti lénye­ges színvonalkülönbségeket, — amelyek elsősorban a szakmai bemutatókon mutat­koztak meg, olykor igen éle­sen. A Jászkun-díj helyett Látszólag logikai ellentét mutatkozik az értékelésben: a fesztivál művészi színvona­la emelkedett, a zsűri viszont a kimondatlanul is fődíjnak tartott!?) Jászkun-díjat nem adta ki. Idézünk a bíráló bi­zottság jegyzőkönyvéből: „... az e díj elnyeréséért versengő koreográfusok és az együttesek a megkívánt szín­vonalat nem érték el”. Kétségtelen, hogy a pályá­zatban megkövetelt tiszai táncdialektusban az idei fesz­amelyek közül némelyik tánctörténeti eseménynek számíthat. Ezek közül elsősorban a Vasas Központi Művész- együttes tánckara által elő­adott Változatok egy mun­kásmozgalmi dalra című kompozícióra gondolunk, Györgyfalvai Katalin munká­jára. örülhetünk, hogy az embe­ri, történelmi helytállás szükségességét filozófiai mélységben bemutató, József Attila forradalmi lírájára tá­maszkodó, csodálatos tánc- és színpadtechnikával meg­valósított mű a szolnoki fesz­tiválra érett a néptáncművé­szet újfajta lehetőségeit rep­rezentáló alkotássá, a Nagy Októberi Szocialista Forrada­lom győzelme évfordulója ünnepi esztendejében. A nívódíjjal jutalmazott, sokáig emlékezetes alkotás mellett számos kiemelkedő kompozíciót láthattak azok a szerencsések, akiknek sike­rült bejutniok a Szigligeti Színház nézőterére. A barátság fesztiválja A koreográfusok, az együt­tesek — ezzel is kifejezvén elkötelezettségüket a prole­tárinternacionalizmus nemes gondolata mellett — bőven merítettek a szomszédos né­pek folklór anyagából műve­ik megalkotásakor. Ezek kö­zül is kiemelkedett a nívó­díjat kapott Bartók tánc- együttes Bihari román tán- cok-ja, a gyöngyösi Vidrócz­Táncegyüttese, a Bartók és a Bihari táncegyüttest követő­en — előadói összteljesítmé­nyéért — ötödik együttesként részesült — az előzőeknél szerényebb összegű — nívó­díjban. Elsősorban a női kar teljesítményéért érdemelte meg a nívódíjat. Kricskovics Antal Esővárók című kom­pozícióját ihletetten, katar- tikus erejű előadásban szó­laltatták meg. Öröm volt látni az együttes jövőjét jelentő Corvinka-cso- portot, — vagyis a legifjabb „Úszásokat” is. Gyöngyös, Debrecen és Miskolc ajándéka Élmény tadó műsorral „aján­dékozta” meg a szolnoki kö­zönséget a gyöngyösi Vid­róczki együttes a Maglódi táncokkal, a miskolci Avas a Búcsúsok című mély tartal­mú kompozíció előadásával; a Debreceni Népi Együttes pedig az igen értékes Szomo­rú tánc szép tolmácsolásával. A magyar néptánc legstílu­sosabb előadásáért járó Sza­bó Iván vándordíját a Bar­tók együttes kapta. A koreográfusok közül Györgyfalvai Katalin, Kris- kovics Antal, Tímár Sándor, Foltin Jolán és Novák Fe­renc részesült nagyobb ösz- szegű alkotói nívódíjban, va­lamint Stoller Antal, a Bú­csúsok című táncjáték alko­Esővárók a Tisza női karának előadásában tivál általános színvonalához viszonyítva gyengébb művé­szi értékű folklórszámok szü­lettek. Ebben a viszonyítás­ban a zsűri nem vehette fi­gyelembe, hogy a most be­mutatott és nem díjazott al­földi koreográfiák a szolnoki fesztiválokon is díjnyertesek lehettek volna, — néhány év­vel ezelőtt. A Jászkun-díj tehát — el­vileg — a zsűri „tarsolyában” maradt, de egyéb tematikák­ban olyan művek premierje volt a szolnoki fesztivál, ki együttes szlovák tánc­kompozíciója, valamint a „Tisza” délszláv műsora. A Magyarországi Nemzeti­ségek Központi Táncegyütte­se Kricskovics Antal koreog­ráfiájával a Carmina Burá- nát mutatta be, — nagy mű­vészi erővel — méltó siker­rel. És a Tisza? A szolnoki együttes a „négy nagy”: a Vasas, a Magyaror­szági Nemzetiségek Központi tója. A táncjáték zeneszerző­je, Rossa László, szintén al­kotói nívódíjat kapott. A jó hangulatú fesztivál záró szignáljának elhangzása után a Szigligeti Színház zsú­folt nézőterének közönsége sokáig ünnepelte a magas művészi teljesítményt nyújtó táncosokat, koreográfusokat, zenészeket: „Viszontlátásra 1979-ben a IX. országos nép­táncfesztiválon, Szolnokon” — búcsúztak el egymástól. Tiszai Lajos A madrigáloktól a mozgalmi dalokig Kórusok találkozója Jászberényben Tizennegyedik alkalom­mal rendezik meg a Jászság „fővárosában” a Székely Mi­hály zenei napokat. Az in­tézmények, üzemek maguké­nak tekintik a rendezvénye­ket, s mindent megtesznek azok sikeréért. A munkás­kórusok baráti találkozóját az Aprítógépgyár színház- termében szombat délután rendezték meg a Csepel Mű­vek vegyeskara, a Szolnoki MÁV Járműjavító férfikara, valamint a helybeli Klapka György Ipari Szakmunkás- képző Intézet kórusa és a jászberényi Vasas munkás­kórus részvételével. Kora délután a résztvevők — hagyományos módon a városi tanács székháza elé vonultak, s Bakkj Katalin vezényletével, énekszóval köszöntötték Jászberény vá­rosát. Ezt követően az Ap­rítógépgyárban Horváth Jó­zsef igazgató üdvözölte a je­lenlevő énekkarokat, hang­súlyozta a munkásdal ápo­lásának jelentőségét, kife­jezte gyáruk kollektívájának ígéretét, hogy máskor is szí­vesen adnak otthont a mun­káskórusok baráti összejö­vetelének. Először az ipari szakmun­kásképző intézet kórusa mu­tatta be műsorát. Ha lét­számuk nem is volt teljes, lelkes előadásuk, érthető szövegkiejtésük dicséretet érdemel. Ezután az Aprító­gépgyár és a Déryné Műve­lődési Központ Vasas mun­káskórusa következett —ve­zetőjük Bakki Katalin —, s az aranykoszorús minősí­tésű vegyeskar híréhez mél­tó, színvonalas programot adott, nemes veretű madri­gáloktól népszerű operakó­rusokig, népdalfeldolgozás­tól a ma is élő mozgalmi dalig terjedt repertoárjuk. A Szolnoki lyiÁV Járműjavító dalosai Buday Péter vezény­letével most is nagy tetszést arattak, kedves ötletük pe­dig — egy olasz partizán­dalra tanították meg a je­lenlevőket — felforrósította a hangulatot, s még eleve­nebbé tette a hangverseny életszerűségét. Befejezésül a Csepel Művek vegyeskara állt pódiumra. Szári Mihály vezetésével. Az aranykoszo­rús hatvantagú énekkar fő­leg mai magyar szerzők kó­rusműveivel jeleskedett, Bárdos népszerű „Dana-da- ná”-jának frappáns, remek­be formált előadása pedig az est egyik telitalálata volt. A hangverseny után Kár­páti József, a városi tanács elnöke a/-Székely Mihály ze­nei napok emlékplakettjei­vel ajándékozta meg az együtteseket. Teles Ede tanítványaitól Szobrok Bajának A világ különböző részein élő, magyar származású szobrászművészek egymás­után küldenek szobor-aján­dékokat saját alkotásaik kö­zül Bajára, Teles Ede szob­rászművész szülővárosába. Valamennyi ajándékozó Teles Ede tanítványa, illetve tisztelője. Eddig Ausztráliá­ból két művésztől, Ausztriá­ból, Mexikóból, az USA-ból és Olaszországból pedig egy- egy alkotótól érkeztek szob­rok a Duna-parti városba, Legutóbb a Rómába élő Hallgass Jenő Zoltán neves szobrászművész 13 alkotását küldte el Bajára. A művész egyébként ugyancsak bajai szüleíesű és Teles Ede, majd Stróbl Zsigmond tanítványa volt. EGY ÉLETEN ÁT A KATEDRÁN Szűcs Gáborné, három nemzedék tanítónője Tö- rökszentmiklóson. Mindenki ismeri, s egyszerűen Jusz- ika néninek szólítják. Csak­nem hatvan évvel ezelőtt állt először katedrára szü­lővárosában, s azóta is ott éri a szeptemberi első csengetés. Az 1920-ban Nagyváradon szerzett diploma alaposan megsárgult, a palatáblát fel­váltották a modern szemlél­tetési eszközök, tért hódítot­tak a korszerű nevelési mód­szerek. A törékeny tanító „kisasszonyból” néni lett, fe­kete haját kifehérítette az idő. Első tanítványai azóta már nagyapák, nagyanyák, akik közül néhányan elkísé­rik az iskolába hétéves uno­káikat, Jusztika néni mosta­ni első osztályosait. Jelenlegi munkahelyén, a Petőfi úti Általános Iskolá­ban úgy mondják; ponto­sabb, mint a csengetés. Min­dennap fél nyolckor érkezik, gondosan előkészíti a krétát, szivacsot, vetítőt, s várja a gyerekeket. A tantestület pe­dagógusai — akik közül so­kan tőle tanultak meg írni, olvasni, számolni — türelmét, kitartását, fegvelmezőkészsé- gét csodálják, s igyekeznek ellesni titkait. A diákok pe­dig kicsit nagyanyjuknak is tekintve csüngnek szavain, hallgatják meséit, szorgalma­san igyekeznek elsajátítani a betűvetést, hisz jól tudják, a tanulásban Jusztika néni nem enged semmiféle lazí­tást. A hetvenöt éves tanítónő az oktatásügy kiváló dolgo­zója, több éytizedes pályafu­tásából talán a nyári napkö­zis tábor létrehozásában való részvételére a legbüszkébb. Tíz évvel ezelőtt a strand mellett kialakított „paradi­csomban” hat nyáron át ő volt a „táborparancsnok”. Együtt énekelt, olvasott a gyerekekkel, segített megköt­ni a rakoncátlan cipőfűzőt, az eloldozódott masnikat, s a tá­borozás végén elégedetten szemlélte a lebarnult, meg­erősödött, kipihent napközi­seit. Ugyanolyan elégedett­séggel, büszkeséggel, mint ahogy volt tanítványaira te­kint, akikből orvosok, taná­rok, dolgos emberek lettek, s gyakran felkeresik egy-egy köszönő szóra, kézszorításra. Hogy hány diákot tanított meg eddig az alap ismeretek­re, ő maga sem tudja össze­számlálni. Az egykori osz­tályfőnöki feljegyzések, anya­könyvi kivonatok nagy része elkallódott a második világ­háborúban. S hogy meddig tanít még? Ö így mondja: „mindaddig, amíg szükség van rám, amíg nem veszik át tőlem a stafé­tabotot.” _ — tg —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents