Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. április 10. D árman jöttek a cégtől, vagyis az egész jogügyi osztály. Valójában Sztankó egymaga elég lett volna, de ö, mint mondta félkarú óriás Erzsiké nélkül. Ha viszont Erzsiké is utazott, kár lett volna otthagyni szegény Varjú Tibort, a tintától még fényes leveleződiplomájával. hisz úgyse vehetik otthon semmi hasznát, velük legalább tanul és tapasztal. Az igazság az, hogy hármuk közül csak Erzsiké értett a vállalati joggyakorlathoz. Évekig képviselte a céget minden peres ügyében. Amikor azonban osztállyá szervezték a jogászkodást, mindjárt kiderült, ide megbízható, kemény vezető kell, nevezetesen Sztankó Mihály, az üzemszervezésből. Sztankót egyszersmind beíratták a jogi egyetemre, perspektívának pedig itt volt Varjú, akkor már másodéves joghallgató. Tehát összeállt a jogügyi osztály. Azóta két év telt el. osztályvezető és beosztottja szépen haladt előre tanulmányaiban, Erzsiké pedig dolgozott a tőle megszokott igyekezettel. — Egy mindenkiért, mindenki egyért — mondta Sztankó. és megveregette Varjú Tibor vállát — jössz velünk Pestre, kiskomám. Tibor belepirult az örömbe. Áttetsző fehér bőre nem engedte, hogy örömét-bána- tát megtartsa magának. ' — No lám — nevetett Sztankó — nem kell izgulni. Sztankó papa elintézi a dolgokat. Tibor mindjárt induláskor taktikázni kezdett. — Egy ilyen konzultáció késő délutánig is eltarthat. Nem késsük le az esti vonatot? — Nem hiszem — ásított Sztankó, — nem divat már az egésznapos fejtágító. — Attól függ — vitatkozott Erzsiké. — Néha a kollégák valósággal megostromolják az előadókaC Sztankó a fiú térdére csapott. — Sajnálom, mi vidékiek vagyunk. Nekünk indul a vonatunk. És a vita be volt rekeszt- ve. Nyilván az ilyen mondataiért tették meg osztályvezetőnek. Később Sztankó elbóbiskolt, Erzsiké sapkát kötött, mert ahhoz is értett, Tibor pedig elővehette a tárcáját végre. Mert a reggeli kavarodásban minden megeshetett vele, még az is, hogy otthon felejti a telefonszámot, amiért ezt az egész pesti utat kibulizta magának. A kavarodás tulajdonképpen éjszaka kezdődött, valamivel éjfél után, amikor Tibiké fölsírt a szomszéd szobában. Tibor alvást színlelt, legjobb az ilyesmit észre sem venni, az anyja majd a végére jár. De nem járt a végére. Tibiké megátalkodottan ordított tovább. Mari fölkapkedta, tisztába rakta, cumit erőltetett a szájába, semmi se használt. Még színlelésből se alhatott mellette, hisz ordítása a szomszédokat is fölverte álmából. Megzavarodok ettől a gyerektől — gondolta keservesen. és már látta a vonatot. ahogy nélküle indul az állomásról. — Egy jó éjszakám nem volt; mióta megszületett. Sikerült a kölyök fenevébe szúrni a hőmérőt, láza nem volt. és ettől Mari is megnyugodott valamennyire. Csak épp az ordítás nem akart abbamaradni. — Te is próbálhatnál vele valamit — nyöszörgött Mari és tudni lehetett, mindjárt összevesznek. — Ugyan, mit? Te már mindent megcsináltál. — Téged csak az érdekel, hogy kilegyen a nyolc óra alvásod. Az, hogy én menynyit aludtam kilenc hónap óta... — Mert elkapartad. Lett volna türelmed két-három éjszakát végigvirrasztani. — Lett volna neked. Ügy teszel, mintha csak az én gyerekem lenne. Hol van az megírva. . . — Sehol sincs megírva. De hatkor indul a vonatom. — Hát' ne induljon. Nagyon jól meglesz nélküled az a másik két balfácán. Három óra felé Tibiké álomba bőgte magát, és föl se ébredt ötig. De ők már nem mertek elaludni. Tibor Mari szipogását hallgatta, Mari az ő némaságát. Mert ha ilyen nagy a csönd a dupla heverőn. akkor olyasmire gondolnak, amit már ki se lehet mondani. Micsoda életem volt nekem azelőtt — mondta Tibor hallgatása. — Ha elfogyott a pénzem. kértem anyámtól. Mostak rám, főztek rám. se OTP, se kölyök, se pisiszag. És semmi felelősség. A legényéletét siratja — válaszolta Mari hallgatása. — Az persze eszébe se jut, hogy anyuka kikutatta a zsebeit, a levelét fölbontotta, és ha kapuzárás után ment haza, kint leste az előszobában. Reggelre megült köztük a gyűlölet. — Szóval utazol? — Utazom. — Nagyon fontos lehet. — Mit szólsz hozzá. Nagyon fontos. zerette volna eltervezni a taktikát. Az érkezés utáni könnyed telefontól (— Hát nem ismeri meg a hangomat, Gabika? Hármat találgathat, Gabika, vegye csak sorba az udvarlóit.) A déli angolos távozáson át, nehogy azok ketten észrevegyék, a virág- csokros találkozásig. Persze, mindebből semmire se jutott idő, rá kellett bíznia magát a véletlenre. Már a könnyed telefon se sikerült, mert a vonat tizerf- öt percet késett, taxival robogtak a konzultációra. — Nem kell mindjárt kimelegedni — nyugtatta Sztankó Mihály. — Ha késünk. hát késünk. Nem vagyunk az iskolában. Tibor engedelmesen bólogatott. Állandó pirulásának köszönhette, hogy mindenki jógyereknek tartotta. Még Erzsiké is nevethetett rajta, pedig nála nagyobb balek nem volt a vállalatnál. — Jaj, Tibor, olyan aranyos ezzel a piros arcával. Az ember meghatódik, hogy még ilyen is van. A taxiban lehunyt szemmel ismételte: lennie kell egy telefonnak. környékét. Sehol semmi. Szűk mellékutca, az autók fönt parkoltak a gyalogjárón. El se fért volna egy telefon- fülke. Sztankó belökdöste őket az ajtón. Egyre romlottak az esélyei. A konzultáció természetesen elkezdődött. Az U-alakú asztalsort máris belengte a fontos emberek cigarettafüstje. Nekik, még csak ez hiányzott, az utolsó üres helyeket kellett elfoglalniuk az elnökség közelében. Az ajtó beláthatatlan távolságba került tőlük. Erzsiké mindjárt. a fülükhöz hajolt, és sorolta az elnöklő férfiak nevét. Aztán jobbra-balra biccentett az ismerősöknek, az egyikrtek mosolyt küldött, a másiknak szemrehányást. Először érezték meg, csak ő van közülük otthon a szakmában. rzsi tolla szaporán mozgott a vadonatúj jegy-_ zetfüzetben, percek alatt megtelt az első, aztán a másik oldal, miközben Tibor negyvenedszer rótta papírra: „Hol lehet egy rohadt telefon?” Erzsi füzete fölött Sztankó kriksz- krakszaira sandított, ő is szorgalmasan jegyzett, némely szavakat aláhúzott, másokat bekerített, de negyedóra múlva elfáradt, és egy házikó alaprajzát próbálta fölvázolni emlékezetből. Tibor ekkor kezdett el köhögni. Előbb finoman, inkább krákogásszerűen, aztán nagy akarattal visszafojtva a rohamot, az arca pirosba, bordóba, végül lilába játszott az erőltetéstől, szeme kidülledt és könnybelábadt. Miután percekig hiába birkózott ellenállhatatlan köhögésével, szájára szorított tenyérrel kimenekült a teremből. Most, hogy higgadtabban vizsgálódott, az előcsarnokban fölfedezte a telefont. Ezt a csatát — gondolta diadallal — nem lehet elveszíteni. Megvolt a szám, megvolt a telefon, már hallani vélte a nő édes alt-hangját, ami ismerkedésük pillanatában úgy borzongatta, mint egy reményekre följogosító simogatás. De a kagyló nem Gabika hangját közvetítette. Háromszor ismételte a kísérletet, eredménytelenül. A portás egy fémtízes ellenében megengedte, hogy a hivatali készüléket használja. „De sebesen kérem, mert itt minden percben bejöhet egy fontos hívás.” A bevezető játékról — Hát nem ismeri meg a hangomat, Gabika? Hármat találgathat. Gabika... — le kellett mondania. — Hallóó? Kivel beszélek? — Velem — suttogta Tibor operatív sebességgel. — Varjú Tibor, az üdülőből. Július tizennégytől — huszonnyolcig. Feltétlenül találkoznunk kell. Igen, még ma. Mondjon egy időpontot. Nem jó, korai. Az se jó, késő lesz. Fél hatkor megy a vonatom. Igen, egy presszóban, hátha késni találnék. Itt most egy értekezlet van. A főnökömmel jöttünk. Helyes, fél négykor az Emkében. Melyik, az az Emke? Rendben, most már tudom. Ebédidőben Tibor még lecsapott a vendéglő telefonjára, és most valamivel meghittebb beszélgetést folytathatott Gabikával. Megkérdezte, kézhez kapta-e azt a levelet, amit a barátjával küldött neki? Kézhez kapta. Megkérdezte, miért nem válaszolt rá? Mert Gabikának nem akadt olyan barátja, aki postásává szegődött volna, és nem akart otthon vagy a vállalatnál kellemetlenséget csinálni. Megkérdezte, emlékszik-e még a kis facsoportra az üdülő mögött, amit ők ketten, Gabi-Tibi-ligetnek neveztek el. Ekkor azonban egy pincér rászólt: „Uram. a beszélgetés szigorúan három perc, tessék a hívást megismételni.” Erre azonban nem volt idő, mert Sztankót nem merte tovább magára hagyni. Fél háromkor olvasták fel az első kérdést, amit írásban nyújtottak be az elnökségnek. Most kellene valamit kitalálni. A köhögést nem lehetett újra játszani. Elképzelhető például egy gyomorgörcs. A hasához kap, felnyög, és kivánszorog. Elvetette. Délelőtt köhögés, délután gyomorgörcs, Sztankó azonnal átlátna a szitán. Már sajnálta, hogy azt a jó kis köhögést elherdálta egy másfélperces telefonbeszélgetésre. Mondjuk elkéredz- kedne Sztankótól. Egyenes, férfias őszinteséggel. Mihály bátyám, ez egy fontos ügy, nagy ügy. nekem oda kell mennem. Sztankó a hátára verne, kacsintana. Ha nagy ügy, kiskomám. az más, a nagy ügy. mindennél előbbre való. Fenét mondaná. Évek óta semmire se megy a nőkkel. Majd éppen ő nézné el, hogy tüsténkedik a fiatal ka- . kas a baromfiudvarban. Hát nem, Sztankót nem lehet beavatni. Fél négykor gongütést hallott a fejében. Gabika ebben a percben belépett a presszóba. Megállt a lengőajtónál — van ott lengőajtó? — szőkén és illatosán, rozsdabarna télikosztümben, harsogó sárga blúzban ... fenekén megfeszül a szoknya szövete, a száján készülődik a mosoly, szemében az öröm. kezében a simogatás. pedig itt kuksol bambán a ködsűrű cigaret- tafütsben, és sormintákat rajzol a jegyzetfüzetbe. Aztán rohanni fog a vonathoz, ami órákon át unalmasan zötyög- teti őket. Sztankó hülye vicceket mesél, Erzsiké megmagyarázza izé professzor előadást. Tíz órakor lekászálódnak a peronról, a villamos valahol a kitérőben várakozik, negyed tizenegy, fél tizenegy . .. Mari kibőgött szemmel... Tibikének fülgyulladása van, nem vették be a bölcsődébe, fizetés nélküli szabadság, csőd. A konvektor megint bedöglött, a cég telefonján nem lehet kivárni egy rohadt városi vonalat — más férfi mindent megtesz a családjáért — és jön az este, Tibiké belefárad a bőgésbe, és Mari teste hideg, hideg és izzadtságsza- gú. Háromnegyed ötkor az elnök azt mondta: „A tárgyat nem tudtuk kimeríteni tisztelt kollégák. de egymást igen.” A jogászok hálásan nevetgéltek. Még volt egy-két köszönjük az érdeklődést, meg köszönjük az alapos tájékoztatást, aztán telefonszámokat, címeket cseréltek, mint ők a nyáron Gabival a Gabi-Tibi ligetben, majd annak rend- je-módja szerint szétszéledtek. — Ez a nap is elment a többivel — ropogtatta a csontjait Sztankó. — Azt hittem, megveszem a rádiót a Zsigába. Kiderült, Erzsiké is tervezett valami cipővásárlást, de azért nem bánta, hogy elmaradt. legalább hasznosan telt az idő.v, Sztankó le is vonta a tanulságot: — Az ilyen konzultációkból mindig tanul az ember. Tibor üres szemmel nézett maga elé. — Valami csoda kellene — morogta zavarosan. A másik kettő nem értette, de nem számítottamért jött a villamos és enyelte őket. Április 11: Költészet napja Ápáti Miklós; Egy mondat a költészetről A fociról lesz szó, ígérhetnévi csalafintán az olvasónak, olvasói buzgalmát felkeltendő, de aztán legyintek, csalás, bunda, igazából a foci is a költészet diadala, mert játék, mert küzdelem, mert férfias, mert egy közös hullámra hangolja a tömegeket, az ember magából kivetkőzve üvöltözheti, hogy „Hajrá!” vagy hogy „Híres vagy, hogyha ezt akartad!”, dehát, mindegy mit kiabál, a lényeg, igen a lényeg az annyi csak, hogy fölébe kerülhet önmagának, a közösség megtisztító áramába kerülhet, . nevethet, sírhat, boldog lehet, és boldogtalan, szerelmes, vagy szerelemre szomjas, felhőzött arcú. vagy vidám, lépegetve járó, vagy tombolva táncoló, dicső és diadalmas. akár a pályán, akár a nézőtéren^ülve, mert végülis egymásért vagyunk, olvasók és költők, egymásért, de úgy, hogy többet lehessünk egymás által, hiszen játék csak — mondja a feleség, de a kedves, az kijön a kedvűnként a pályára, sikolt, ha felbuktatnak, örül, ha elfutunk a szélen, a baloldalon, játék csak, mondaná az olvasdtlan ember, dehát láttam én már hordágyon játékosokat, néha a bírót is lelövik, ugye, de a legszebb mégis az. hogy a győztesek, míg ünneplik őket, visszamosolyognak. ahogyan születésnapján, talán, József Attila is, reménykedve visszamosolyog, egészen kijön hozzánk, a pálya szélére, egyszerű nézőkhöz, integet, boldog, győzött, és ráadásul születésnapja is van. mennyien vagyunk, istenem, sóhajt fel egyszerűen, tisztán, mennyi szín, mennyi virág, és — tavasz van, gyönyörű! Sárándi József: Regényes történet* Uradalom Cselédlány Gazdatiszt Regényes történet kétségtelen unnád ha nem rólad szólna A távlat megfoszt a romantikától Tény vagy egy kihasznált alkalom megtestesülése Valaki magzatarcodra ütött tüzfoltot hagyyfl rajta Holtodig éget a biológiai szégyen A kíváncsiság hajtott meglátni fogantatásod emberedényét: Nöszülődet de semmi semmi belső mozdulat Vaskos idegen asszony ült előtted s Bár nem kérted tőle számon szabályosra emlékezte a múltját s vizited megtérésnek vélte mintha te hagytad volna el mintha hatalma lenne rajtad a vér szavával Ilyennek mutatod majd te is botrányos életed? * Sárándi József ezévben kapoll József AUila-díjat Simái Mihály: Éjszaka Mikor nem látja az éjjeliőr az alacsony állványok a csőbilincsből kiszabadítják elzsibbadt tagjaikat ellökik magukat a földtől új magasságokra feszül föl egy buzgóbb akarat mikor nem látja az éjjeliőr redőzve homlokukon a habarcsot vakolókanálért nyúlnak az épülő falak dörmögni kezd a betonkeverő gyötrelmes centrifugális erő forgatva egyre a tízemeletes gondokat üres telkeken megköt a jövő mikor nem látja az éjjeliőr a magányos toronydaru az ég mélyén új csillag után kutat Gyárfás Endre; Á tavasz két pillanata í. Feltartott kezekkel áll a templom, a fák fehér kendőt, lobogtatnak, a folyó szétterpeszti dermedt ujjait, - de odalenn már aknáit érleli a talajban a tavasz, gyújtózsinór-gyökereken fut a láng, s a petében, ikrában, tojásban élesre állítódik az élet. 2. Ma reggel kirobbantak mind: fehéren feszítették ki szirmukat a szélben, s lobogtak át a látható időn. A kelyhük mint a gondolat parázslóit, és — tettre gyűlni! — mind gyümölcsre vágyott: kisütni bélyegét a kék időn.
