Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-07 / 81. szám

1977. április 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Budapesti mesék „Egy rendező , teiész ugyanazt a filmet csinálja.” E gyakran idézett megálla­pítás érvényességének igazo­lására nehezen találnánk jobb példát Szabó István művészeténél. Következetesen mindig ugyanarról beszél: magáról, barátairól, a szobá­ról, a házról, a városról, ahol él. Budapestről mesélt már több mint tíz éve az „Apá­ban”, legutóbb a „Tűzoltó utca 25”-ben, és most is ami­kor pedig egyetlen utca vagy épület, egyetlen név sem köt bennünket bizonyos helyhez, személyhez. Egy villamos a folyópar­ton. Élettelenül, oldalára dűl­ve fekszik a sárban. Embe­rek jönnek a Várost kere­sik,’ ahol „lehet majd valamit kezdeni.” Felállítják a rozo­ga kocsit, megtolják lelke­sedve, egyetértve követik a sint. Majdcsak elérik a vég­állomást. — A „Remizt” — szól valaki tájékozottan, és a többiek vágyakozva ismét­lik, kíváncsian, ügyetlenül betűzgetik a bűvös szót. A „Remiz!” Elindulnak. Köz­ben ismerkednek, berendez­kednek, szabályokat alkot­nak, vezetőt válásztanak. Persze akadályok is akad­nak: kiverik a betolakodókat, áttörnek a tűzön, sőt még a folyón is át kell menteni a villamost. Hiába, másképp már nem megy, nélküle hir­telen mindenki magára ma­rad, rettegve bújik a fa od­vába, erejét veszítve földre esik, feladja az utat. De az­tán ösztönösen nyújtja a ke­zét, magában talán be is vallja: — Együtt kell élnünk, szükségem van rátok. Rád, aki beköltözöl és megcsó­kolsz rád aki megírod a kér­vényemet^ lázasan faragod a rímeket, rád, aki kijavítod a hibákat, amíg alszom, és rád, aki feláldozod magad értem, pedig tudhatod, elfelejtünk. Hozzám tartoztok, együtt kell tolnunk ezt a villamost, ez­zel a tehetetlen vénemberrel, ezzel a marcona házmester­rel, még ezzel a suhanccal is, aki miatt kisiklottunk, aki megalázott, megrugdosott. Erőt gyűjtenek, összerak­ják a villamost és indulnak tovább. Néha pihennek, az elágazásoknál vitatkoznak, elbizonytalanodnak. Vajon ezek a sínek vezetnek a „Re­mízbe?” Tulajdonképpen lát­ta már valaki?. Van egyálta­lán végállomás? Egy biztos: menni, élni kell, vállalni ma­gunkat, másokat, ezt az egész villamost, felaggatva rá sú­lyos múltunk és bátortalan reményeink nyomasztó ter­heit. Körülbelül erről szól ez a történet. Illetve mindenkinek másról. Szabó ugyanis bízik a nézőben. Nem magyaráz, csak jelzése­ket ad. Megteheti, az egyes képek emlékeink sorát vil­lantják fel, egy-egy kimon­dott szó ezerféleképpen visszhangzik majd a mozi­ban. így töltődik fel, lesz végtelenül gazdag és bonyo­lult a jelzésszerű, egyszerű történet. A jéghegy hatal­mas, víz alatti tömegét mi alkotjuk, együtt mesélünk, segítségünkkel születik meg a film: a mi filmünk. Szabó lepattint egy lakatot és el­lenőrizetlenül előbújnak, életre kelnek a mindennapok tényei alatt dermedő emlé­kek, a múlt elhallgatott vagy elfelejtettnek vélt foszlányai. Egy arc, egy falióra, egy szín; megfoghatatlan hangu­latok, felsejlő valamikori tör­ténések, apa halála, a szüle­tés csodája, az életünk. Az elmúlt három évtized teremtette ezt a filmet. De nem egy történelmi képes­könyv illusztrációit látjuk, nincsenek gépiesen lefordít­ható egyezések. Az említett események itt a mesék, le­gendák valószerűtlenségébe oldódnak. így lesz általános érvényű egy kis emberi kö­zösség története. Mindezt egyszerű szeretni­való emberek mesélik el: a színeket-tudó, csadálatos Maja Komorowska, a mások helyett is gondolkodó, hall­gatag Frantisek Pieczka, a visszafogadott bűnös, Mada­ras József. Bálint András, Kovács Károly, Bánsági Il­dikó, Halmágyi Sándor... a sor végtelenségig folytatha­tó, hiszen mi is köztük va- gyűnk, lázongva vagy egyet­értve ott toljuk valahol ezt sárga villamost. Előző filmjeiből tudjuk, hogy a rendező nem folya­matokat ábrázol, nem egyet­len előreívelő vonalat rajzol meg. Most viszont egy ösz- szefüggő történet szálát kö­vetve próbálja saját módsze­rét érvényesíteni. De emiatt néha zökken egyet a villa­mos, meg-megáll, nem gör­dül folyamatosan. Ez jellem­zi Sára Sándor operatőri munkáját is. A számtalan nagyszerű beállítás néha megmerevedik, a külön-kü- lön szép képeket nem min­dig fűzik össze a lehelet- finoman sikló összekötő lé­pések. óvatosan jegy­zem meg mind­ezt, mert ezt a filmet nem lehet, nem szabad ízekre szedni, aprólékos kicsinység­gel hibáira vadászni. A kész mű ellenáll, lepereg róla a kritika száraz tényhalmaza. Mert a döccenők mögül is árad a melegség, átizzik, su­gárzik az Ember. Melyi­künk? Egy közülünk. Bérczes László Ifjú nyelvművelők versenye Szolnokon Kedden, lapzárta után ért véget a megyei könyvtárban a Verseghy Ferenc költő és nyelvtudós születésének 220. évfordulója alkalmából az általános iskolai tanulók szá­mára rendezett nyelvművelő verseny, amelyek döntőjében tizenegy kisdiák jutott be. — A látottak alapján mi­lyennek találja a gyerekek nyelvi felkészültségét — kér­deztük dr. Szende Aladárt, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársát, a zsűri elnökét. — A feladatul kapott Ver- seghy-vers és az Illyés próza egyaránt néhéz volt. A tarta­lommal egyenértékű nyelvi formában reprodukálni nehe­zen sikerülhetett volna. Az olvasás- értelmezés színvo­nalában különbségek mutat­koztak az egyes versenyzők között. Komoly próba volt, amellyel kevesen tudtak megbirkózni. Pozitívan érté­kelhetjük azonban, hogy a Verseghy-vers ritmus és hangnembeli interpretálási különbségeire zökkenőmente­sen álltak át. A három önálló beszédfel­adatnál (hír, rádió-tudósítás, otthoni beszámoló) is igen jól megérezte néhány gyerek, hogy a különböző beszéd­helyzetekben magyarul is „több nyelven” szólhatunk. Ezeknél a feladatoknál talá­lékonyságukra támaszkod­hattak csupán. Az első he­lyezett Gödör Zsuzsa, a má­sodik helyezett Mák Helga, mindketten a Beloiannisz úti általános iskola tanulói. — Hogyan készültél a ver­senyre, Zsuzsa? — Jó volt, hogy ez a mun­ka különbözött az iskolai ta­nulástól. Játékos feladatokra számítottunk, ezért a Di­daktikai játékok című művet forgattuk, de olvastunk Ver­seghy- és Kazinczy-műve- ket is. Az országos verseny szom­baton lesz, Zánkán. — Pe —-r---------------------------------------­1 1 K unszentmórtonban Tudományos tanácskozás Tudományos tanácskozás kezdődik ma délelőtt a nagyközségi művelődési köz­pontban a jörténelmi kutatá­sok forrásairól. A tanácsko­zást, amelyen a kérdések­ről több előadás hangzik majd el, dr. Kováts Zoltán adjunktus vezeti. Kleptomania ora gyermekkorom óta lopok. Hol apámtól emeltem el egy-egy tí­zest, hol anyámtól. Hiába kö­nyörögtek, szidalmaztak, ver­tek, semmi nem használt. Az iskolában leginkább ceruza- hegyezőt, töltőtollat, könyvet, füzetet loptam az osztálytár­saimtól. Csupán a véletlennek kö­szönhető, hogy megmenekül­tem a tolvajlás szörnyű kö­vetkezményeitől. Minden bi­zonnyal börtönben végeztem volna, ha nincsenek a vilá­gon jó emberek. De voltak, s rábeszélték szüléimét, hogy vigyenek el orvoshoz. Az idős orvos — miközben különböző kérdéseket inté­zett hozzám — szúrósan, ki­csit az őrültekhez hasonlító tekintettel fürkészte bűnös arcomat, majd közölte két­ségbeesett szüleimmel, hogy nem tolvaj vagyok, hanem egyszerűen kleptomániában, — egy rendkívüli bonyolult lelki betegségben szenvedek. Megmagyarázta továbbá, hogy ennek gyógyítása fölöt­tébb nehéz, az orvostudo­mány egyelőre tehetetlen, de egyébként van remény ... Ezután gyökeresen meg­változott minden, életem jobbra fordult. Folytattam a lopást, ahol abbahagytam, s közben a környezetem részé­ről teljes megértést tapasz­taltam. Felcseperedtem. Tanulmá­nyi eredményeimet tekintve az elsők között voltam. Mel­lesleg az orvos is hangsú­lyozta, hogy az ilyen betegek értelmi képesség tekinteté­ben magasan felülmúlják az egészséges embereket. Dol­gozni kezdtem. Munkahelye­men igen rövid idő alatt nagy tekintélyt szereztem, munka­társaimmal jó viszonyban voltam. A lopást azonban nem hagytam abba. Szinte állan­dóan loptam. Ha időnként rajtakaptak, azonnal kroko­dilkönnyeket hullattam, az „eltulajdonított” holmit pe­dig csak nagy unszolásra ad­tam vissza. Hosszú évek so­rán szinte a tökéletességig álsajátítottam a tolvajmes­terséget. Egyre nehezebben tudtak rajtakapni. Hogy a munkatársaim azért ne feledkezzenek meg teljesen betegségemről, időn­ként emlékeztetnem kellett rá őket. Egyik alkalommal, a szakszervezeti értekezleten odakúsztam a vezetőség asz­talához, leemeltem róla a vi­zeskancsót, majd — miután lopva körülnéztem — kabá­tom alá rejtettem, s a kijá­rat felé igyekeztem. ­Néhány pillanatig dermedt csend volt a teremben, majd mindenfelől együttérző sut­togást hallottam... Aznap este odajött hozzám Ilonka, egy csinos kislány, s felajánlotta, hogy sétáljunk egyet. Meg kell jegyeznem, hogy a nők egyébként nem­igen vonzódtak hozzám. Ezt meg is értettem. Ilonka volt az egyetlen nő, aki szívesen pocsékolta rám az idejét. Hamarosan összeházasod­tunk. A vállalattól még la­kást is kaptunk, amiért ter­mészetesen Ilonkát illeti a di­cséret. Napjában negyvenszer MIHALIK Dániel: Táj A művésztelep leglíraibb tájfestője. A szolnoki mű- vésztelep alapítótagja­ként művészete, rövidre szabott élete összeforrott a kolónia életével. Friss szinvilágú, kontúrgazdag képei a szecesszió deko- rativitásának irányába mutatnak. Egyik intim, festői tájrészletét közöl­jük. OLGYAY Ferenc: Tájkép A szolnoki művésztelep alapí­tó tagja, a múlt század végén Szolnokon dolgozó festőmű­vészek telepalapítási kísérleté­nek lelkes szószólója. Lágy át­menetekből szőtt szürkés- gyöngyházas színben vibráló pasztell tájait egy dekoratív hatású, élesebb kontraszté színkezelés váltja fel a szá­zad első éveiben. Nem sokáig dolgozott új stílusában a te­lepen, hamarosan a Kecske­méten alakuló új kolóniára költözött. Képünk utóbbi kor­szakát reprezentálja. Dalos üdvözlet Vácról D váci városi KISZ-kórus vendégszereplése H Damjanich Múzeumban Kada István kiállítása A törökszentmiklósi naiv festő, Kada István neve nem ismeretlen olvasóink előtt. Többször szerepelt a megye amatőr képzőművészeinek kiállításain, sőt szülővárosá­ban kamara jellegű önálló kiállítása is volt. már. Képe­it többször láthattuk orszá­gos, sőt a magyar naiv mű­vészeket reprezentáló külföl­di tárlatokon is. Életművének eddigi leg­rangosabb, nagy sikerű ki­állítását néhány héttel eze­lőtt zárták Kecskeméten a Naiv Művészek Múzeumá­ban. A szolnoki Damjanich Mú­zeum I. emeleti kiállító ter­meiben ma délután négy órakor megnyíló kiállításán nagyjából a Kecskeméten több hónapon keresztül be­mutatott, igen nagy érdek­lődést kiváltott tárlat anya­ga látható. A szolnoki Városi Tanács díszterme az utóbbi években örvendetesen ismertté vált: a kitűnő akusztikájú helyiség­ben egyre gyakrabban talál­koznak a zene kedvelői ka­maraesteken, vagy — mint most kedden is — kórus- hangversenyen. Ezúttal a 72 tagú váci városi KlSZ-kó- rus adott önálló műsort, Bo- gányi Tibor karnagy vezeté­sével. A fiatalokból álló együttes 1964-ben alakult, előbb ka­mara, majd nagy létszámú leánykórusként. Most kísér­leteznek vegyeskari átállás­sal, s a hallottak alapján mondhatjuk: sikerrel. 1966. óta részt vesznek az orszá­gos minősítő versenyeken, legutóbb „Fesztiválkórus dip­lomával” kitüntető címet ér­ték el, ami amatőr énekka­roknál magas rangnak szá­mít. Mostani műsoruk többsé­gében magyar művekből állt. Ezek voltak a legsikerülteb­bek. Nyitószámuk: Bárdos: Magos a rutafa... című kó­rusműve az első rész leg­pregnánsabb, legszellemeseb­ben megoldott számának bi­zonyult. Karai három kom­pozícióját is színesen, a mű­vek különböző hangulatára érzékenyen reagáló átélés­sel adták elő. A preklasszi­kus számok valamivel hal­ványabbnak tűntek. Bár a helybeli szimfonikus zenekar szólistáinak (Sürü Erzsébet, Meleg Károly és Czeglédi Zoltán) játéka sokat segí­tett, az énekkar sem zenei összefogásban, sem hangszín­ben nem tudta elhitetni ve­lünk Isaac, illetve Senfl mű­veinek szépségeit. Purcell operájának, a „Didó és Ae- neas”-nak kórusrészletei már stílusosabbra, dinamikusabb- ra sikerültek, a kiegészült vegyeskart ez álkalommal a szimfonikus zenekar kama­raegyüttese kísérte, Báli Jó­zsef vezényletével. Nagy tet­széssel fogadta a közönség Szabó András zenekari kísé­rettel előadott, magasfokú muzikalitásról tanúskodó áriáját, Händel largóját a „Xerxes” c. operából. A második részben egy finoman megformált Josquin Desprez műnek, majd ismét magyar szerzők alkotásainak^ Kodály, Bárdos, Bartók mű­veinek tapsolhattunk. Mint az első részben, most is le­mérhető volt a művek gon­dos beállításán, .az értelmi­érzelmi akcentusok helyes kiemelésén, a vokalizáció egyöntetűségén, a hangzás tisztaságán a karnagy, Bo- gányi Tibor szaktudása, jó zenei érzéke. Dicsérendő az is, hogy a lehetőségeken be­lül maradt, a kórus kedvvel, felszabadultan énekelt, s ha a hangszín még nem is min­denütt tökéletes, a gyors fejlődés megjósolható. A műsor végén a vendég­látó szolnokiak együtt éne­kelték Kodály: Pünkösdölő- jét a váci fiatalokkal, Egyed- né Berényi Bogáta virtuóz, remekül árnyalt vezényleté­vel, a kirobbanó taps méltó záróakkordja volt a szép hangversenynek. Nagy Pál szaladt az üzemi bizottságtól az igazgatóig és vissza, köz­ben a betegségemről kapott orvosi igazolást lobogtatta. Nagyszerűen éreztük ma­gunkat az új lakásban. Sze­szes italt egyáltalán nem fo­gyasztottam. Feleségem igen jól öltözködött, és kitűnően főzött. Egy év múlva már sa­ját autóról álmodoztunk ... Betegségem azonban nem múlt el. Szimptómái legin­kább az önkiszolgáló üzle­tekben nyilvánultak meg. Ennek következtében táplál­kozásra és öltözködésre gya­korlatilag semmit sem költöt­tünk. Ily módon mindkét fi­zetés csaknem teljesen a ta­karékkönyvbe vándorolt. Né­ha, amikor holmi „apróság” miatt a rendőrségen kötöttem ki, munkatársaim szinte per­ceken belül ott termettek, és az egész konfliktust elsimí­tották. De egy alkalommal bekö­vetkezett a válság. Minden akkor kezdődött, amikor si­került ellopnom egy ... gon­dolatot! Nem ám akármilyen gondolatocskát! Ez egy igazi, modem, tudományos-techni­kai gondolat volt! Vállala­tunk két fiatal mérnöke be­szélgetésekor hallottam meg. Szerintük ennek a gondolat­nak (később már eszmének nevezték) a termelésbe való bevezetésével jelentős gazda­sági hasznot lehetne elérni. Elrohantam az igazgatóhoz, és előadtam neki lopott gon­dolatomat. Odavolt a gyö­nyörtől, bár egy ideig kép­telen volt megérteni, hogyan tud egy egyszerű munkatárs megoldani olyan bonyolult problémát, amelyen egy egész osztály dolgozik. Aztán való­színű a betegségemre gon­dolt — művelt ember lévén —, s eszébe jutott, mennyi nagyszerű gondolat kavarog­hat még az agyamban. Alig telt bele néhány nap, kineveztek mérnöknek. így azután a betétkönyvben is egyre sokasodtak a számok. A kollektíva pedig hozzáfo­gott „gondolatom” megvaló­sításához. Telt az idő. Abba­hagytam a lopást. z utolsó eset nemrég történt. Éppen az egyik újságárus kasszájából szedegettem az összegyűlt aprópénzt, amikor egyszer csak — számomra máig is érthetetlen módon — elszé­gyelltem magam. És még mondja valaki, hogy a klep­tomania gyógyíthatatlan?! K. A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents