Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. április 3. Betűkkel rótt sorsok fl betű a kéz fia, a gondolat parancsára születik Nekem a kenyerem volt a betűvetés, mondja Molnár Pál nyugdíjas mezőtúri tanító. Még a palatáblán kezdtem, azon tanultam meg írni, azzal is tanítottam. Néhány évig tanyán, majd bekerültem a községbe, Fegy- vernekre. Ha valakinek, hát nekem a betű volt a mindenem, az olvasás. De ha úgy vesszük, a betűk áldozata is vagyok. Mondták, jó régen mondták már az orvosok, ne erőltessem a szemem, mert rámegy a látásom. Az embertől mindig azt veszi el az élet, ami a legdrágább. Nem sokra rá, hogy meghalt a feleségem, — megvakultam. Volt egy nagyon kedves tanítványom, ő szemész-főorvos lett, az segített, ameddig tudott. S amikor őt szóba hoztam, gondolatban már vissza is mentem a falusi iskolába, ahol a legfájdalmasabban írogattam egymásután a betűket. Ez a palatáblás világban volt még, de a kérvényeket persze hófehér, félkarton papírra kellett írni. Minél magasabb helyre ment a kérelem, annál drágább, szebb papír kellett hozzá. Hányszor. de hányszor leírtam: „Azzal a kéréssel fordulok Nagyméltóságú Alispán Űrhöz, hogy...” Az egész falu hozzám járt kérvényt íratni. Lejárt jelzá- log-kölcsönök, árverési végzés hatálytalanítása, bankhitel meghosszabbítás ... sorolhatnám a végtelenségig. SOROMPÓT NYITÓ MONDAT Borzi Ferenc egyetemi hallgató, volt szolnoki szakközépiskolás életében mit jelentenek a betűk? — A középiskolában nem voltam valami jó tanuló. Épper a „betűk egymásutánjával” kínlódtam sokat, a magyarral, a történelemmel. A matematika, a fizika az viszont talán jobban ment, mint a többieknek. Kínlódásom jutalma egy száraz, hivatalos szűkszavúsággal fogalmazott mondat volt: ..Értesítem, hogy felvételt nyert a debreceni Kossuth Lajos Tudamányegye- tem Természettudományi Kar materAatika-fizika szakára .. Ennek az ajánlott levélnek örültem eddig legjobban. A legforróbb szerelmi vallomás nem okozott volna nekem ekkora boldogságot. Már-már nem is hittem, hogy sikerül... Az érettségi után két évig segédmunkás voltam a Betonútépítő Vállalatnál, — onnan mentem egyetemre. Ez a mondat nyitotta fel a sorompót előttem: eljuthatok a természet titkaiig... SZENVEDÉS ÉS GYÖNYÖRŰSÉG Hogy nekem mit jelent a betű, az írás, az olvasás? — kérdez vissza Szűcs János- né, a Héki Állami Gazdaság dolgozója. Nagyon sok mindent: örömet és szenvedést. De jobb, ha sorrendben mondom: elvégeztem a négy elemit, jött a háború, abbamaradt. Férjhez mentem, hamar gyerek sírt a házban, aztán még egy.—Güzült, kapart az ember hogy ne legyen templom egere, rendes életet tudjon biztosítani a gyerekeinek. A cipőgyárba jártam dolgozni, majd hol ide., hol oda, ahol jobban fizettek, aztán meggyökeresedtem itt a gazdaságban. Elszaladt az idő. Férjhez adtuk a nagyobbik lányt, aztán a kisebbiket. Hol az egyik unoka hozza a könyvét, hol a másik: nagymama, hogy van ez... nem tudom ... Jönnek: mami, magyarázd már el. Valami nagyon egyszerű mondat volt, ilyesmi, hogy: Pista az új kisvasúttal játszik. Melyik az alany, az állítmány, a jelző? Ha én azt tudtam volna?! Egyszer, kínomban, mézes-vajas, kenyeret nyomtam a kezükbe, hogy elüssem a dolgot... Mert bizony észrevettem, motyog a szám, amikor olvasok, csak úgy tudok olvasni, hogy sila- bizálom a betűket. Te jó isten, ezek a gyerekek amilyen kis ördögök, néhány év múlva újjal mutogatnak majd rám, hogy a mama meg analfabéta !- Nem mondom, a gazdaságtól is biztatást kaptunk, segítséget, amikor négyen-öten összeálltunk, hogy tanulni akarunk. Elvégeztem az általánost. No, az volt a szenvedés, a kezdet kezdetén. Néha majdcsak a fejem vertem a falba: miért nem értem, miért nem fog a fejem? Aztán valahogy rájöttem a tanulás nyitjára, s fokozatosan valahogy minden tágasabb lett körülöttem. Az már gyönyörűség, hogy mi mindenről olvashatok, tudhatok., Annak köszönhetem, hogy rájöttem, milyen keveset tudok. Nem jó tudatlanul élni. Akkor minden olyan szürke, monoton... PRÁGAI KÉPESLAP Még annakidején, olyan kamaszforma lehettem, megkérdeztem szegény jó anyámat: nincs apámról semmi fényképe? Nincs, fiam, még esküvői se, dehogy tellett nekünk fotográfiára. így hát apámról rám csak ez a levelezőlap maradt — teszi elém a régi, gyűrött prágai anzi- xot Gál Ferenc tsz-nyugdí- jas. A címzett Gál Lászlóné, Karcag. Külső-vásártér 3. szám alatti lakos. Semmitmondó levél, a századfordulón és később divatos Kinek mit írjunk, Levelezési Magazin egyik sémája, a Levél a szerető hitveshez című fejezetből: „Kedves Erzsikéin, levelem a legjobb egészségben találjon, ahogy engem hagyott, én itt igen jól meg vagyok, melyet nektek is tiszta szívből kívánok, szerető apátok”. Szálkás betűk, tintapac- nikkal. A tűhegyes toll nyoma még egy emberöltő után is olyan, mint a tarlóhántás. A feladó: Gál László káplár, a Prágában állomásozott 68. gyalogezredből. Sohasem láthatta meg a fiát, aki akkor született, amikor a trónörököst meggyilkolták. Az ezred a frontra ment, Gál László káplár, volt uradalmi béres, elesett. Ennyi emlékem maradt hát apámról, nézegeti a Hrad- zsint Gál Ferenc. Ritkán kerül már a kezembe, de a család iratai között még mindig helye van. Kívülről tudom, mi van benne... Szóval ezt egy idő után már el is tudtam olvasni, anélkül, hogy a betűket ismertem volna. Mert ez az igazság: szegény anyám nem bírt beadni az iskolába. Elhánytam már a csikófogaimat, meg az igazit is, amikor megtanultam írni. A tsz-ben sokat háborgattak a három keresztem miatt. Hát ezért... Úgyhogy a fiamnak jár az újság, azt mindig elolvasom. Meg könyveket is... Okos ember volt, aki a betűt kitalálta, akárki is volt. BESZÉLI cédulák A beszélő cédulák története 1944. őszén kezdődött, Túrkevén. — Annakidején eldugtunk ötvenkét orosz sebesültet a városháza pincéjébe, amikor visszajöttek a németek. Etettük, gyógyítottuk szegényeket, ahogy tudtuk. De nem is erről akarok én beszélni, mert már sokszor elmondtam, többször leírták, — nehogy azt gondolják, fel akarom magamra hívni a figyelmet. Hanem az a kis papír, ami a Finta Múzeumban van, az nekem nagyon jól esett. Amikor visszajöttek a szovjetek, egy tiszt adta nekem. Ez van rajta: „Igazolom, hogy Pótári József többedmagával ötvenkét sebesültünket rejtegetett, ápolt a fasiszta előretörés idején. Legyünk köszönettel ehhez az emberhez, mert nélküle sok szovjet harcos elpusztult volna. Golubjanev kapitány”. Nagyon kedves nekem ez a pár sorba szedett hála, beszélő cédula, de mégis szívesen odaadtam a múzeumnak, lássák akik odamennek, hogy az emberi jóérzés, a hála kifejezésére néhány sor írás is elég... HÁROMSZOR, SŰLYOSIN A szántás-vetés meg a betűvetés nemigen komáztak egymással az én időmben. Nem mondom, megtanultam írni, olvasni, amennyire nagyon kellett, de a kapu meg az ásó nyele után semmi volt az ember kezében a ceruza. Nem is igen érezte az ember, hogy fog valamit. De azért a nevem leírtam. Megmozgattam a csuklómat a papír felett olyanformán, ahogy a betűk szára hajlott, kacskaringózott, s csak aztán nyaltam meg a ceruza hegyét. A nevemet sokszor leírtam, mert az embernek sokféle papíron kell igazolnia, hogy él. De háromszor írtam úgy le, ámire még most is emlékszem. Először ’42. tavaszán, amikor esküdtem. Remegett a kezemben a toll. Mintha csak tudta volna a kéz. mi vár rá: hat gyereknek kellett kenyeret keresnie. Másodjára 1945. tavaszán írtam le istenigazából a nevemet. De akkor ötször egymásután, négy ákáca karóra, meg a „Birtoklevél” nyugtájára. Akkor is remegett a kezem. Szóval a földosztáskor. Az a kapufélfa ott, látja, az volt az egyik karó. A nevem az lekopott már róla, azóta nagyapa lettem hétszeresen is, dehát a parcellákat se ugorhatja már át a veréb, se széliében, se hosszában. Harmadjára éppen azután írtam oda a nevem a „Nyilatkozatára, amikor megnőttek a földek. Akkor is remegett a kezem, nem is mondom, hogy nem úgy volt. Negyedszerre? Akkor talán már mások írják: Kocsis Mihály élt... ennyi meg ennyi évet. Ez kerül majd a fejfámra is, itt az utca végén, a kengyeli temetőben. De erre már csak a gyerekek emlékeznek. Tiszai Lajos AZ EMBER NEM PÓTOLHATÓ A kor törvénye egyszerű, tiszta, világos és egyértelmű: a fejlett szocialista társadalom építésével olyan korszakba érkezett világunk, amelyben objektív törvényszerűség, hogy egyre nagyobb az alkotó ember, a személyiség jelentősége. Egy ünnepi vezércikkben majdhogynem elég is ennyit mondani, mert igazságérvénye, valóságtartalma vitathatatlan. A formális gyakorlat azonban nem egyszer emel keresztsáncot a tiszta és világos törvény érvényesülésének útjába. Szóljunk hát inkább köznapjainkat idézve, pátosz nélkül az ünnepi témáról. Rögtön elénk szökik egy közhely, amelyet jócskán elfogad még a gondolkodás, sőt cselekvés. -Ez így szól: nincs pótolhatatlan ember. Kényelmes álláspont. Sőt e közhely még tetszetősnek is tűnik. Csak éppen már nem igaz. Valószínűleg nem gondolunk származási gyökerére. Valószínűleg nem vesszük már észre, hogy egy embertelen világ tudati örökségének reflexe ez, egy letűnt kor, munkanélküli milliók által „ratifikált” farkastörvények maradványa, rá nem is tudatosan emlékezve, mert az élményforrás csak zsigereink, szürke állományunk mélyén kucorog. Mai világunk a munkanélküliséget rég letörölte a mindennapi gondok lajstromáról, és a fiatal nemzedék emlékezni sem tud arra, hogy a kényszerű munkátlanság nemcsak éhezésre kényszerítette az embert, hanem meg is alázta: nincs szükség rád, nincs szükség a munkádra, a személyiségedre; senki vagy, bármikor, bárkivel pótolható. A szocialista építés az ember pódiumára emeli a személyiséget, nemcsak alkotmányosan garantált demokratikus jogokkal, hanem az emberhez méltó körülmények megteremtésével is. Az ember nem pótolható. Lehet, hogy időlegesen a lakatos, a mérnök egy másik lakatossal, vagy mérnökkel, bár ez is kétséges, hiszen a szakmai fortélyok tekintetében sincs két egyformán vértezett dolgozó. D e valaki nemcsak szakmai felkészültségével van jelen a társadalomban, munkahelyén, családjában, a közéletben, hanem személyiségének valamennyi jellemzőjével, amelyek többsége egész világunk színét, ízét, javát gazdagítja. Utánozhatatlanul és pótolhatatlanul. így tekintünk hát az emberre, Kovács Jánosra és Nagy Istvánra. Ez a fejlett szocialista társadalom építésének parancsa, és milliók által szentesített törvénye. Az új társadalom építése — amely nem öncélúan növeli a termelési javakat, hanem kinyilvánított szándéka az emberi boldogság megteremtése is — egyre bonyolultabbá válik. Gorkij írta egy levelében a húszas években: ne gondoljuk, hogy könnyebb lesz azután, ha már kenyeret és ruhát biztosítottunk az embereknek. Eddig azt kérdezték, miből élünk. Most majd azt kérdik, miért és hogyan éljünk. Ma ezekre a kérdésekre kell válaszolni. A feladat sokkal nehezebb és szövevényesebb, mint volt a földosztás, az államosítás, a szocialista demokrácia intézményeinek létrehozása. Ügy tűnik, értelmét vesztette egy másik közhelyszerű intelem is, amikor mi, az idősebb nemzedék tagjai így próbáljuk oktatni fiainkat és unokáinkat: elvégeztük a munka nehezét, számotokra könnyűvé vált az élet, csak be kell ülnötök a készbe. Csodálkozunk, ha ily szavak hallatán még nagyobb csodálkozással, értetlenül néz reánk az ifjabb korosztáy, amelyik már van annyira felnőtt, hogy érezze és értse a ma gondjait, problémáit, az új feladatok súlyát. Az igaz, hogy kegyetlenül nehéz volt megverekedni a földért, a kenyérért, a gyárért, a bányáért, a szilárd néphatalomért szűkös, Ínséges viszonyok között, éhezve őrizni a törhetetlen hitet. A feladatokat azonban valósággal fülbesúgta a történelem. Most a soron következő tennivalókat a ma és a jövő nemzedékének magának kell kibányásznia érzékkel és értelemmel, okosan és tehetségesen a bonyolult valóság mélyéből, majd felelősséggel teljesíteni a végrehajtás parancsát. Nincs joga senkinek fitymálva legyinteni az elvégzett munkára, de veszélyes önáltatás lenne késznek nyilvánítani azt, ami csak a kezdetet jelenti. E gyszer s mindenkorra elvesztették értelmüket a közhelyek és sablonok, máról holnapra teremt új helyzetet rohamosan fejlődő szocialista világunk, amelynek nagyszerű szereppel felruházott főszereplője a gondolkodó, sokoldalúan képzett, gazdag személyiséggel felruházott ember. Ez az élő ideál. Nem ünnepi szónoklatok szoborba merevedett törénelmi hősei, akiket már csak legendák lengenek körül, hanem hús-vér eleven példaadók és példakövetők. S. I. E csendőr. Utáltam, örömét lelte abban, ha macerálhatta, halálra rémiszthette az embereket. Különösen azokat, akiket veszélyes felforgató elemként nyilvántartottak. Az uram, mint ilyen, rendőrségi felügyelet alatt állt, házi őrizetben. Akkor még Orosházán éltünk. A munkásotthon gondnokai voltunk. Feketelistán lévő ház volt, olyan, ahol a szakmai szakszervezetek gyűlésein a főszolgabíró embere vadászott a szónok szavaira, s két csendőr az ajtóban pöffeszkedve alig várta, hogy valakinek hátra csavarhassa a kezét. Egy ilyen házzal forrt össze az életünk. Nappal és éjszaka. Lidérces éjszakák voltak. A legkülönbözőbb és legváratlanabb időpontban iszonyú dörömbö- lésre ébredtünk. Villany, ablaknyitás a csendőr be- üvöltött, s a nyitott ablakon át nekünk szegezte a szuronyt: Azonnal oltsák el a villanyt! Egy esztendőn át minden éjszaka végigcsinálta velünk ezt a cirkuszt. Mit jelentett nekem a felszabadulás? Soha többé nem dörömbölt csendőr az ablakunkon. n spicli. Későn vettük észre, hogy nem ___________az, akinek kiadja magát, sosem volt ő tég- lapvári munkás, csak így fu- rakodott be a szakszervezetbe. Későn váltunk óvatossá. Feljelentette a szakszervezeti vezetőket, a Szoc. Dem. Párt titkárát, ellenséges rádióadók hallgatásáért, az oroszok győzelmének híreszteléséért. Tíz napig álltunk a fal mellett, vallatóink kereszttüzében. Cigarettapapíron kaptam a vezetőnktől az üzenetet: az angol és az orosz rádióadót bevallhatod, de semmi többet. Nincs tárgyi bizonyítékuk. Pedig hányszor felforgatták a lakásunkat! A hímzett fésűtartóban á llítólag találtak is egy kompromittáló szövegű kis fecnit, de azzal semmire se mentek. Nyugodt voltam, akkor még nem tudtam... Mikor felszabadult a város, a férjem mosolyogva megjelent a konyhaajtóban, vállán egy puskával: asszony, úgy nézd meg ezt a fegyvert, hogy három éve dugdosom a nádtetőben. Te úristen! Ha ezt akkor az elszánt házkutatók. .. Nem érjük meg együtt a felszabadulást. Alighanem ezt mondtam volna az uramnak, de elvesztettem az eszméletem és összeestem. fl gyerekek. Jaj, de sok éhes, ron- gyos szaladgált akkoriban. Olyan volt az itt is, mint abban a Valahol Európában, azt hiszem ez volt annak a filmnek a címe. Szolnokon nem sokkal a front után megalakult a nőszövetség, amelynek már az első ülésén elhatároztuk, teszünk valamit az éhes, lerongyolódott gyerekekért. Napközi otthont alakítunk. Az én megbízatásom volt toborozni az utcán lődörgő gyerekeket. összegyűjteni az élelmet. Hiába voltak piszkosak, éhesek nagyon soknak az anyja nem akarta engedni őket a napközibe, legalábbis a kezdetben. Elterjedt az a rémhír, hogy az oroszoknak gyűjtik össze. De végül is, összejött hetven gyerek, és a Tisza-malomnál, a Hosszú-féle házban be is rendeztük a napközit. Volt ott a totyogó gyerektől a kamaszig mindenféle korú. Mi ruháért cipőért házaltunk. Kértünk, nem szégyelltük. Az egyik házban pénzt adtak, — egykét milliót — a másikban tojást, a harmadikban zsírt. Ahol most a piac van, ott volt a Zöldkereszt, oda jártunk kannákkal tejért. Azért a tejért, amit a feketézőktől szedtek el. (Legalább így jó helyre került.) No és a liszt! Egyszer alig akart összejönni annyi, hogy a levest berántsuk. Aznap sírva házaltam, tíz dekánként gyűlt össze a rántásra való. Az egyik helyen, ahol könnyezve mondtam, hogy a gyerekek éhen maradnak, megkérdezték: Hány van? Hetven, mondtam. Csak néztek rám és adtak. mint ablaküveg. Az egyik szolnoki iskola altisztjének volt a találmánya. Ha mindkét oldalát bekentük olajjal, átengedte a fényt, útját állva szélnek, hidegnek. Se ajtó, se ablak de a csodával határos módon épen maradt a szőnyegbombázás után a Thököly úti iskola, és mellette a lakóházunk a vasútállomás szomszédságában. A rombolás, a rettegés után a békét, az élet megindulását jelentette, hogy a gyerekek 44 decemberében újból az iskolapadba ülhettek. Én, aki a tanítónői diploma megszerzése után tíz évig vártam katedrára, nem örültem úgy az első tanítási napnak, mint akkor, télen, amikor a szülők és az orosz katonák segítségével az iskola paus papíros ablakú, két fűtött tanterembe betódult a gyerekhad. Hogy lett fűtött az a két terem? Ennek külön története van. Szerencséje volt a szolnoki gyerekeknek és a pedagógusoknak, hogy az akkori szovjet város- parancsnok tanárember volt. De akkoriban még ő sem tudta egykönnyen „megszerezni” azt a lovaskocsit, amelynek a bakkján ülő orosz kiskatonát a Millér-la- posra irányította a mázsányi farönkökért. (A mesélők: özv. CzipeUe Istvánná, özv. Tenyeri János- né, és Kozmáné Blaskovits Julianna.) B paus papír K. K. — I. Zs. Asszonyok mesélnek
