Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-24 / 95. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. április 24. VÁCI MIHÁLY: KÁROLYI AMY: Azokhoz tartozom Elfelejtett keringő Azok közül való vagyok, kik Valaki valamiről valamit mondott reggelenkint csak tudnám ki kiássák magukat a fáradtság homokjából, csak tudnám kiről s a villamoslépcsőkön érzik az elkésett csak tudnám mit szél iramát s kezük között a rézfogantyú Hyacint szelíd aranynak álmodja magát. Azok közül való vagyok, akiket átölelnek végtelen sokszor Lángoló hűvösség. Titkos értelmű illat■ a lendítőkerekek szoros körei, Havas sírokon akik közül vigyázva kígyóznak égő viaszgyertya. Jácint. halálos vezetékek, s szívüket minden pillanatban megütik, rángatják magasfeszültségű veszélyek, Tánclépések akik évtizedeken át élnek meztelen idegekkel elemek ijesztő kelleme ott, ahol ólomlemezek védelme nélkül hő heve, hó jege, sejt-zene a finom műszerek is megbénulnak, akiknek agya ott sajoq. ragyog, világít, ketyeg védtelenül Portré a Röntgen-mezőkben, ahol az órákat is félve lecsatolják. Figyelő kis kavics. Azokhoz tartozom, kik a napok Halszemekkel ül és néz. felettünk átlengö csille-sorát megtöltik barna gondjaikkal, kiknek bal karja átkarol engem Holdvigyor s jobb keze biztatva megáld, öklükön pihen meg a homlokom, Saját holdunk függ az ő fáradságuk visz haza, saját szilvafánk ágai közt ha botiok — lábukkal botladozom, és vigyorog, hogy azt hisszük s ha igazam van, saját holdunk függ az létük igaza. saját szilvafánk ágai közt. TASNÁDI VARGA ÉVA: Egy szál lehullott Tegnap szobánkba lépett a halál, Szekrény tetején ötven piros alma nem volt kaszája, semmi fegyvere. hirtelen szénfeketére változott, anyám az ágyon, félre billent szájjal megállt az óra, és én azt hallottam, hang nélkül mondta: Elmegyek vele! valahol tompán ütnek most egy dobot. A gerendákon pókháló feszült, Kintről a fák kérdezve lehajoltak, egy szál lehullott, némán ült a pók, a kerítés gyerekdalt énekelt, a macska pedig szelíd fejével léptem egyet,. mint apró koromban, végig dörzsölte a kék takarót. s kiáltásomra senki sem felelt. Iszaak Babel: Mahno atyánknál flz elmúlt éjjel hat mah. noista erőszakot követett el a szolgálón. Mikor reggel tudomást szereztem erről, elhatároztam, megnézem, milyen képe van egy olyan nőnek, akit egymás után hatszor megerőszakoltak. A konyhában találtam rá. Ott állt a teknő fölé hajolva, és mosott. Kövérkés, virágzó képű, fiatal lány volt. Csakis a termékeny ukrán föld lassan folyó élete önthet ilyen tehéni nedűket egy zsidó nőbe, vonhatja be arcát ilyen csillogó mázzal. A lány kövér, téglavörös, dagadt, gömbölyű lába olyan émelyítő szagot árasztott, akár a frissen vágott hús. S úgy rémlett, hogy a tegnapi szüzességből csupán a szokottnál lángolóbb arca meg lesütött szeme maradt meg. A szolgálón kívül a konyhában ott ücsörgött még a fiatal Kikin, Mahno atyánk törzseinek küldönce. A törzsnél gügyének tekintették, mert a legváratlanabb pillanatokban is megtette, hogy tótágast állva járkáljon. Nemegyszer megesett, hogy ott találtam a tükör előtt, megfeszítette rongyos nadrágjába bújtatott lábát, s úgy kacsingatott önmagára, pacskolta meztelen, gyer- kőcös hasát, katonadalokat énekelt, győzelmi fintorokat vágott, s ezzel szinte halálra nevettette saját magát. Ebben a suhancban rendkívül élénken dolgozott a képzelőerő. Ma ismét egy fura munka közepette találtam. Egy német acélsisakra aranyozott papírcsíkokat ragasztott. — Ruhlja, hányán másztak rád tegnap? — kérdezte, és hunyorogva gyönyörködött a felékesített acélsisakban. A lány hallgatott. — Hatan másztak rád — folytatta a fiú —, de van ám olyan asszony is, aki húsz embert is kibírt. A fiúk egyszer Krapivnóban gyömöszöltek-gyömöszöltek egy asszonyt, úgyhogy a végén már beleuntak, de hát az nálad jóval kövérebb volt. — Hozzál vizet — szólt rá a lány. Kikin egy vödör vizet hozott az udvarból. Aztán mezítláb odacsoszogott a tükörhöz. fejébe csapta az aranyozott papírszalagos sisakot, és figyelmesen nézte .saját képét. A tükörkép elszórakoztatta. Üjját az orrlyukába dugta, és mohón figyelte, hogyan változik meg orrának alakja a belső nyomás következtében. — Itthagyom a törzset — fordult aztán a zsidó lányhoz —, de el ne mondd senkinek, Ruhlja. Sztecenko odavesz magához a századba. Ott legalább lesz egyenruhám, és meg is Becsülnek, meg találok bajtársakat is, nem úgy, mint itt, ezek között a rongyszedők között. Tegnap, mikor téged elkaptak, és fogtam a fejed, aztán mondtam Matvej Vasziljics- nek: hogyan van az, mondom Matvej Vasziljics, hogy már a negyedik mászik rá, én meg csak tartom-tartom, már maga is másodszor kerül sorra, én pedig amiért kiskorú vagyok, és nem a maguk társaságához tartozom, hát velem mindenki kibabrálhat. De hisz magad is hallottad, Ruhlja. mit mondott erre: — Mi — mondta — nem babrálunk ki veled, Kikin, ne félj, nem bántunk meg téged, ha a naposok is mind rámásztak már, akkor majd te is sorra kerülsz. I engem is rád engedtek volna. Ez már akkor volt, I amikor bevonszoltunk az erdőbe. Matvej Vasziljics mondta is nekem, na Kikin, ha kedved tartja, most rajtad a sor. Nem. mondtam, Matvej Vasziljics, semmi kedvem Vaszka után rámenni, hogy aztán egész életemben sírjak. Kikin haragosan felszipá- kolt, és elhallgatott. Mezítláb, hórihorgasan, szomorúan, pucér hassal és csillogó sisakkal szalmaszínű haján hanyatt feküdt a padlón, és tekintete elmerengett. — Lám, a nép között mindent beszélnek a mahnois- tákról meg a mahnoisták hősiességéről — motyogta mogorván —, de ha az ember egy darabig köztük él, akkor megtudja, hogy egyik alattomosabb, mint a másik. II zsidó lány felemelte a teknő mellől vérbe borult ar- cát — tekintete végigsuhant a fiún —, aztán kiment a konyhába olyan nehéz lépéssel, amilyennel a lovasok lépdelnek, amikor hosszú lovaglás után a földre teszik megpüffedt lábukat. A fiú magára maradva unott tekintetét körbejáratta a konyhán, felsóhajtott, tenyerét a földre nyomta, feldobta, lábát és tótágast állva gyorsan járkálni kezdett a kezén. 1923. Wessely László fordítása Oaráth Lajos: HOGYAN IONUL A KANÁRI Ezt a Szépít eszi a fene. Műszak után rohan haza, no, nem a feleségéhez, hanem mert mindig kitalál valamit. Például most egy kanári-párt tanít fütyörészni. — öregem, ez nagy marhaság! — mondták neki többen. — Ha egyszer a kanári kanárinak született, hát fütyüljön. Azért van. Vagy tán nem? — Majd fütyülnek! — mosolygott bárgyún Szepi. Gondolta, irígylik a madarait... — Az kész művészet, ahogyan egy kanári trillázik! Reggeliztek éppen, nagy étvággyal. Az egész brigád behúzódott egy árnyékos sarokba. — Te, Szepi! Nézted már, hogy melyik a fiú és melyik a lány kanári? — Mért fontos az? — Mért? Hát hogy tojjanak! — Azokat már úgy párosítják össze. Egy fiú, egy lány. Katona Feri mosolygott. Titokzatosan és sajnálko- zóan: — No, én azért meggyőződnék róla. R öhögött mindenki. Katona Ferinek olyan híre volt, hogy nem sokat teketóriázik, ha valakiről meg akar győződni, leány vagy asszony. Pedig már két gyerek apja. Szepi nem értette, mért nevetnek rajta. — Értesz te a madarakhoz? — Persze. Még a kanárikhoz is — s elmesélte, hoev a kanári különösen kényes madár, s igaza van Szepinek: azokat meg kell tanítani fütyülni, különben olyanok lesznek, mint a kuka. — De arra ügyelni kell, hogy jól párosították-e ösz- sze. Majd szombaton átug- rom hozzád. Közel laktak egymáshoz, szabadszombaton meg ette az unalom Katona Ferit. Szenet nem kell felhozni, ott a kész melegvíz. Néha ücsörög egy keveset a sarki presszóban, de két üveg sör még csak jólesik az embernek, utána már keserű. Felesége se szereti, ha a nagytakarítás idején otthon lábatlanko- dik. Mikor becsöngetett Szepi- ékhez, az asszony nyitott ajtót. Egyszer találkoztak már, valamilyen brigádbulin, de akkor nem is figyelt rá. Merő tupír volt. Unatkozik, hiszen nincs állásban, gyereke sincs. Teheti, hogy cicomáz- za magát. — Szépít keresem ... Tudja, a kanárik miatt! — Maga is? — tágult kerekre az asszony álmos-lusta szeme. — Nem, nem! Csak a férje mesélte, hogy van egy pár ... Tudok valamit róla ... ha nem is sokat. Tudja valamikor mezőgazdásznak készültem ... de nem fejeztem be a tanulmányaimat — így mondta: „tanulmányaimat”. Közben egészen közel hajolt az asszonyhoz, aki még mindig az ajtóban állt. Dundi kis nőszemély, állapította meg, s alig van rajta valamicske ruha. — No, hát beljebb is mehetnénk — javasolta az asz- szony. — Csak gubbasztanak, gubbasztanak! Se nem fütyülnek, se nem üzekednek. Milyen madarak akkor? — Az asszony minden ok nélkül kuncogott, talán azért, hogy a szép egészséges fogsorát mutogathassa. — Mindennek eljön a maga ideje. — Majd ha megöregszenek? Akkor? — De ha egyszer elkezdik, akkor annyian lesznek, hogy ez a szoba kevés lesz nekik. — Majd hozok a házhoz egy macskát, hogy ritkuljanak. — És nem sajnálná szegény kis párákat — s úgy nyúlt a kalitkához, hogy közben az asszony testét is megsimogatta. — Milyen aranyosak! Türelmesen kell ezekkel bánni. — No, Szepinek van türelme. A kanárikhoz van ... Még fel se ébredek, már füttyög nekik. Este? Már rég elalszom, de ő még mindig a madaraival bíbelődik. Fél éve egyebet se csinál... A férfi hunyorgott. — Pedig mást is lehetne ' itt csinálni... — Nagy betyár maga ... — Csak kanáriszakértő ... Még szerencse, hogy nem simogatta meg az asszony vállát, mely szabadon, fehéren s párnásan kínálta magát. Szepi jött meg. — Tudod Szepikém, ezeknek friss levegő kell. Erdei levegő! — Ö, hát betegek az én tu- bicáim! Rossz a gazdi, nem visz benneteket sétálni? — gügyögött. — De biztos ez, komám? — otthon nem tűnt olyan kicsinek és pipogyának Szepi. Magabiztosabb volt, mint a műhelyben. Az asszonya meg kárált. — A franc esne a madaraidba! A férj egy erélyes mozdulattal leintette társát. — Már magam is gondoltam rá, hogy a szabadba kéne vinni a tubicáimat. A könyv nem ír róla semmit. De az benne van, hogy már szaporodniuk kellene. — Hát az kell nekik. Az hiányzik hozzá. Az erdei levegő ... Attól kurázsit kapnak. — Az neked is jót tenne talán — jegyezte meg az asz- szony. — Ne légy ízléstelen. A cimborám előtt. — A falunkban, a szató- csosnak, volt egy pár kanárija. Az reggel kirakta a kalitkát a kertjébe, egy nagy faágra. De azok folyton űze- kedtek. Csak az volt a nagy baj, hogy ötöt tojt mindig a nőkanári. így aztán egynek nem jutott párja. Szepi hűledezett. — Ötöt? Lehetetlen. — Pajtás, ha hiszed, ha nem, mindig ötöt. Sűrűn, de mindig páratlanul. No, mikor kikeltek, kezdődött a cirkusz. Hát egy se akart pár nélkül maradni. Különösen, ha tojó volt a felesleges. Mert egy tojón két fiúkanári még csak megegyezett valahogyan. — Szóval, két fiú megosztott egy lányt? — nevetett tele szájjal az asszony. — De jó dolga lehetett! — Mondtam már, hogy ne ízléstelenkedj! — Mért? Hát a kanárikról beszélünk. E zután Szepi egyre többet találta cimboráját a madarai mellett. Szóbeszédekre, megjegyzésekre nem sokat adott. A tanácsai pedig aranyat értek! Annak meg különösen örült, hogy a felesége is megbékélt a madaraival. Olyannyira meg, hogy maga ment bevásárolni a magboltba ezt-azt: magokat. filletyűket, sőt vett egy új kalitkát is. A pletyka bolond beszéd, rendszerint a fele sem igaz. — „És ha a másik fele igaz?” Ez a kétség egyik szombati napon fogalmazódott meg Szepiben. A lépcsőházukban találkozott cimborájával. — Megnéztem a madaraidat. Szépen énekelnek! — Ügy-e? Mint a balerinák. — Primadonnákra gondoltál, mi? — Mindegy az ... Gyere vissza, iszunk valamit. Felesége a heverőn feküdt, kipirultam S csak az a vékonyka köntös rajta. Átsüt rajta testének a melege is. — Hamar megjöttél! — ásított. — Szedd rendbe magad ... Meg adj inni! Az asszony meg, mint akinek hátul is szeme van: — Te jöttél vissza? Mondtam, hogy várd meg. Eső készül. Ilyenkor hazavetődik ... — Ez most jólesett! Katona Feri sunyítva kós- tálgatta a pálinkát és cimborája arcát. Az asszonyra nem nézett volna! — Eladom őket! — mondta Szepi. Az asszony unottan: — A madarakat? — Azokat! — Megbolondultál? Mikor már fütyülnek, meg tojnak? — No és? Többet kapok értük! — Nagy szamárság lenne, Szepikém — jegyezte meg a cimbora. — Tisztára bolond ... Ha gyerekünk lenne... Az is örülne nekik. — Mért lenne nekünk gyerekünk? — kapta fel a fejét Szepi. — Hát mert aláírtad! Te is, én is! Nem emlékszel? A férj agya lassan forgott. Sejtése mögött ott állt készen a valóság, mely egyszerre rémítette' és józanította. Egy villanással átgondolhatta volna a helyzetét. De még nem akarta. Ha lassan fordítja rá értelme ablakát, csak elviseli valahogyan. Akkor könnyebb a teher, ha fokozatosan vesszük a vállunkra. Ügy nem szakadunk bele. Megaztán, igaz is. „Ezek a madarak az enyémek. Bárki bármit mond, az enyémek...!” — Igaz is, majd örül neki a gyerek is. Nem adom el, nem bizony .,. Veszünk még egy kanári-párt... meg még egy kalitkát. — Az isten se tud kiigazodni az eszeden... — jegyezte meg az asszony, miközben töltött. — Köszönöm! — mentegetőzött Katona Feri. — Nekem elég lesz már ... — Mit vagy begyulladva! Igyál! Szepi is bólintott, hogy igyon. — Jófajta ital, ettől nem fájdul meg a fejed. Ittak hát, hármasban,
