Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-17 / 89. szám
A SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. április 17. 125 éve született Mednyánszky László Beczkói táj-stúdium tajgai állomások deszkaperonjai úgy úsztak el a vonat ablakai előtt, mint tutajok vagy uszályhajók. Rajtuk, a tovaúszó peronokon pedig lányok álltak és zöld gallyakkal pas- kolták magukat — vállukon át a lapockájuk közé, majd csupasz térdükre, a mellükre, végül ismét a lapockájuk közé csaptak. Mintha gőzfürdőt vennének, vagy valami mulatságos pogány szertartást végeznének. Valójában a telhetetlen szúnyogokat hes- segették. Estefelé én is ott találtain magamat egy ilyen peronon. Kiszálltam a fülledt vonatból és körülnéztem. Ekkor ott termett előttem egy alacsony leány. Nagy, sötét szemének tekintete és kissé duzzadt ajka kislányhoz tet- 'te hasonlóvá. Fejére gondosan megkötött kendő feszült, alsó széle csaknem a szemöldökéig ért. Könnyű, rövid kabát, kis gumicsizma.. . Fürkészően arcomba nézve felém indult, majd tétován váratlanul megállt, mintha oda akart volna ugyan jönni, de meggondolta volna magát. Először láttam, de szándékának engedelmeskedve léptem egyet feléje, és köszöntem: — Jó estét! — Jó estét kívánok! Egy ideig csak álltunk ott egymással szemközt, azt fontolgattuk, hogyan kerülhetnénk ki a legsimábban ebből a kínos helyzetből. — Bocsásson meg — dör- mögtem — megtréfált az arcmemóriám... — Nem — mondta eléggé határozottan a lány — inkább én tévesztettem össze valakivel. Ebben a pillanatban éreztem, hogy egy kis zümmögő szúnyogfelhő burkol körül. Több tucat szívóka fúródott a testembe. Ledobtam a bőröndöt és mind a két kezemmel hadonászni kezdtem. Csapkodtam a vállamat. a homlokomat, a nyakamat. Ingemet hamarosan apró piros foltok borították. Már se nem láttam, se nem hallottam. Is’- meretlen ismerősöm ekkor mentőövet dobott nekem — idenyújtotta a gallycsomót. — És akkor maga?! — tiltakoztam. — Vegye csak el! "Megint határozottságot éreztem a hangjában, és elfogadtam- a segítséget. A vonat már elment. A peron kiürült. Mi pedig még mindig ott álltunk egymással szemben. Fel kellett volna kapnom a bőröndömet, és elindulnom innen a telepre, ahol bizonyára kevesebb volt a szúnyog, és ahol szoba várt a kiszállók házában, de valami megmagyarázhatatlan erő. ott tartott a néptelen-peronon. — Tehát hiába várt valakit? — kérdeztem, bár amúgy is világos volt minden. — Hiába. — Megvárja a következő vonatot? — Következő nem lesz. Ez volt az utolsó. Miközben kérdéseimre válaszolt, makacsul tovább fürkészte arcomat, mintha még mindig nem volna biztos abban, hogy összetévesztett valakivel. Szeme először feketének látszott, de minél jobban megnéztem, annál tisztábban láttam kékségét, sűrű szilvakékségét. Egyszeriben kedvem támadt, hogy segítsek rajta, megvigasztaljam. — Ha ma nem jött meg, majd megjön holnap — mondtam. — Nem. Holnap se jön meg. Válasza annyira furcsán hangzott, hogy abbahagytam a csapkodást a megmentő gallycsomóval. — Hát mikor jön meg? — kérdeztem. — Talán ... soha. — Akkor miért jár ki a vonathoz, miért várja? Ettől a nyers kérdéstől elpirult, a szeme pedig ismét, sötét lett, minden kékségét elvesztette. Lehajtotta fejét. — Magam se tudom — mondta bizalmasan, mintha közeli ismerőse lettem volna. — A kutyák is kijárnak a partra, hogy vízbe fúlt gazdájukat várják. Már rég nincs, de ők mégis kijárnak. — De hát a kutyák nem tudják hogy a gazdájuk vízbe fulladt. — Én sem tudom ... — mondta halkan, csupán az ajkával. — Nem akarom tudni. Nem veszem tudomásul. Érti? Egészen belém fúrta me- .gint sűrű-kékre vált szemét, mint ha tudatom mélyébe akarna hatolni, megérteni bennem vagy megmagyarázni valamit. Aztán megigazította kendőjét, és azt mondta: — A férjem rendszerint az esti vonattal jött haza Acsinszkból. Persze nem mindennap. Csak amikor nem repült. Én mégis mindennap vártam, egyedül. AzJ. Jakovlev Meleg esti eső V____;_________________ t án eltűnt a tajgában a helikopterével :. . De valami hívó szó él bennem. Kijárok a Jenyiszejhez is, ahhoz a pallóhoz, ahová horgászás után vissza szokott jönni. Bizonyára nevetségesnek találja. — Nem. Már nem csápoltam a lombos gallyakal. Nem éreztem a szúnyogokat. Teljesen lekötött ennek a furcsa kislánynak az elbeszélése, akiről kiderült, hogy özvegyasszony. — És régóta várja? — kérdeztem a szemébe nézve, óvatosan. — Idestova három éve — mondta. — Nem véletlenül mentem oda magához. Á szemük meg a szemöldökük hasonlít. Egy pillanatra úgy éreztem ... mintha valami ismerős tűnt volna fel előttem". . . Kisvárosban gyakran találkoznak az emberek. Most már úgy üdvözöltük egymást, mint régi ismerősök. És engem — mivel minden alkalommal magamon éreztem nagy szemének hosszú tekintetét — furcsa izgalom szállt meg, mintha ez nem véletlen találkozás volna, hanem ösz- szefüggne az ő sorsával; meg akartam védeni, de nem tudtam, hogyan. Nem tudtam kitalálni, örül-e, ha találkozunk, vagy elszontyolodik. Ügy látszik, ebben ő maga sem tudott eligazodni. Varjának hívták. Toronydarun dolgozott. A daru azsúros emelőkarja úgy lebegett a telep fölött, mint az égen ott ragadt, furcsa repülő masina, olyasféle, akár az a helikopter, amelyen a férje szokott repülni. A város most született egy régi telepből. A bulldózerek legyalulták -a zsombékokat, kiforgatták a tuskókat, és a jövendőbeli egyenes utcák, amelyekből a nyirkos föld szaga áradt, olyanok voltak, mint a csatornák medre. Egyáltalán — olyan sokat ástak körös-körül, mintha nem építenék, hanem feltúrnák a várost, akár a föld alá süllyedt ókori városokat. Egyszer a járda gyanánt ideiglenesen odarakott ruda- kon haladtunk Varjával. Ekkor elrohant mellettünk egy kisfiú. Hosszú nyakú, napbarnította, poros sovány. Világos, gyér üstöké ott lobogott a szeme fölött, az inge meg izzadt hátához tapadt. A fiú hegedűt tartott a hóna alatt. A hegedű sehogy sem illett külsejéhez, mintha a másé lett volna, és csak véletlenül került' volna hozzá. — Valka! — kiáltott rá szigorúan Varja.A fiú rögtön megállt, de csak lassan fordította hátra a fejét. — Már megint szaladgálsz a hegedűddel?! A fiú továbbra is a válla mögül nézett rá. Nem mentegetőzött, nem feleselt. Várta, mikor engedik tovább. — Széttöröd a köveken, vagy megfürdeted a Jenyi- szejben. Valka türelmesen hallgatta. — Vidd haza a hegedűt. Rögtön! A fiú eliramlott, és sebesen futott tovább az utcán, amely csatorna medréhez hasonlítóit. — Öccse? — kérdeztem. — Nem, kérem, a fiam — válaszolta Varja. Értetlenül néztem rá. Nagy szemű, vékonyka lány, és lám, helikoptervezető férje volt, aki elpusztult a tajgában, a fia pedig egy kis vadember — de hóna alatt hegedű. — Én csak látszom ilyen fiatalnak — mondta az asz- szony, mintha kitalálta volna gondo&fei'mat. — Pedig már öreg vagyok: huszonhat éves. — Csakugyan hegedül a gyerek? — csodálkoztam. — így kívánta az apja — felelte Varja. — Máskülönben csendes fiú. Amikor cseperedett, még nem volt óvoda. Mindig csak egyedül és egyedül. Egyszer a Jenyiszej partján találkoztunk. A folyó felől friss levegő áradt. A hatalmas víz nesztelen, sima mozgása óriási, titkos munka hatását keltette. — Az ő szeme világos Volt — mondta váratlanul Varja —, de a szemöldöke ugyanolyan, mint a magáé. Mellettem ült .egy sima gerendafán, és válla hozzáért a karomhoz. Nem tudtam, mit válaszoljak, így hát hallgattam. Ő pedig rám nézett, de egészen más embert látott. Talán, beszélni is mással beszélt, és nem is az én karomat érintette a válla?... Ekkor megszólaltam: — Hamarosan ‘jön az esti vonat. Arca hirtelen lángba borult, sötétkék szeme szomorú lett. .— Nem! — Hangjában kétségbeesés sikoltott. — Többé nem megyek. Hadarta ezeket a szavakat, és ő maga is megijedt tőlük. Kezébe rejtette arcát. Elhallgatott. Aztán levette kezét az arcáról, és már nem hasonlított „többé kislányhoz. — Ö nincs, de én szeretem. Ö nincs, de én mégis kiszaladok az esti vonathoz. A darura is azért vállalkoztam, hogy az ő elemében legyek, ott találkozzak vele, ha hazarepül. Hisz többször is repült már ide... Utóvégre minek higgyek? Az iratoknak, a bizonyítványoknak, a Valkának járó árvaságinak, vagy a saját szeretetemnek? így faggatott, bár előre tudta, hogy nem tudok válaszolni. Küszködött a veszteségével, a fájdalmával. Úgy védelmezte szerelmét, ahogy az életét védi az ember. Mintha minden erejét megfeszítve ár ellen úszott volna — nem engedte, hogy visszasodorják. Jócskán bele is fáradt. — Miért legyen a szeretet erősebb az értelemnél? Miért él a szeretet egyáltalán, ha ő már nincs? Kérdései súlyosan rakódtak egymásra, de amikor fennhangon kimondta őket, mintha megkönnyebbülést hoztak volna neki. gy este elindultam hazulról. Alkonyo- dott, és csendes eső szemerkélt. Attól, hogy a meleg földre hullt, kékes köd szállt fel. Nem láttam az esőt, csak éreztem, ahogy meleg cseppjei ott rekednek a hajamban, végigfolynak az arcomon, és a vállamon megnedvesítik az inget. Ügy mentem az utcán, mint egy csatorna medrében, amelyből eltűnt a víz, úgyhogy csak sötéten csillogó tócsák maradtak benne. Egyszerre megláttam két vékony emberalakot — az állomás felé lépdeltek az esőben. Szótlanul és gyorsan haladtak, mint akik fontos dologban járva, a kitűzött időre sietnek valahová. Megismertem őket; az' egyik kis figura valamivel alacsonyabb volt, a másik magasabb. Könnyű pára gomoly- gott. Meleg eső esett. De ez a kettő, szeretettel éa hittel telve — sietett az esti vonathoz ... (Makai Imre fordítása. Szovjet Irodalom. 1977. 3. szám.) Tasnádi Varga r Éva: Ne sajduljon gyenge vállad, hold fesse át -éjszakádat ezüstfehér ecsetjével, göncölszekér rúdját érd el, ág ne tépjen, szél ne fújjon, vadrózsát találj az úton, cipőd sarka ne szakadjon, ne tévedj el füves halmon, hajnali nap koszorúzza, díszítse dús hajad újra gyönge, gyöngyös bokrétával, lépkedj zöld vizeken által, lábad tüske ne érintse, hiszen te vagy sorsom kincse Jutka lányom, én szép lányom, visszanéző ifjúságom. Major János: Követei jönnek Mint földet az eke, szántja szikár arcom anyám üzenete — követei jönnek innen is, onnan is A hosszúéletű folyóiratok régen ritkaságszámba mentek. A Nyugat a maga több évtizedes létéveLjnkább a kivételek közé számított. Tulajdonképpen csak a felszabadulás után vált lehetővé, hogy az irodalmi folyóiratok elveszítsék átmeneti jellegüket, a vidéken megjelenő lapok pedig tájegységük kulturális életének szervező tényezőivé válhassanak. Ezek sorában talán a legnehezebb vállalkozásnak számított a lapteremtés az északi iparvidék központjában, Miskolcon, mivel az semmilyen korábbi hagyományra nem támaszkodhatott. Az ötvenes években indult Széphalom sem állta ki az idők próbáját, ezért a hatvanas évek elején új folyóirattípust kellett kialakítani, amely a környezet adottságait éppúgy figyelembe veszi, mint az egyetemes és magyar szocialista kultúra fejlődését. A lap másfél évtizedes fennmaradása tulajdonképpen ennek köszönhető: első szerkesztőik és a 1852. április 23-án Beczkán született Mednyánszky László festőművész. Puha, havas tájak, a Kárpátok hegycsúcsai, vízesései, az Alföld mocsaras tájai, párás, ködös égboltok Madnyánszky legjellegzetesebb témái. A müncheni, párizsi iskoláit itáliai, majd párizsi tartózkodás követte. Nyugtalan élete során felváltva Bécsben, Budapesten és szülőföldjén, Beczkán töltötte napjait. A század vényomdokaikba lépők mindig tudatában voltak a lap sajátos feladatainak. A Napjaink jellegét az a szerkesztői elképzelés határozza meg, amely pontosan követni igyekszik a társadalmi változásokat; a közművelődés és a kultúra problémáit a legtágabb összefüggéseiben igyekszik felmutatni. Ebből az általános elvből következik egyedi sajátossága, szoros kötődése a nagyipari központhoz, Miskolchoz, az azt körülvevő új szocialista városok gyűrűjéhez és tágab- ban az egész ^szak-magyarországi tájegységhez. Az országnak ez a része egy kicsit mintája is szocialista társadalmunk fejlődésének, és ezáltal a valóság tendenciáinak pontos jelzéseivel országos érdeklődésre tarthat számot a folyóirat. Természetes, hogy a hagyományos szépirodalmi (vers, elbeszélés) és kritikai (rencenzió, tanulmány) műfajok mellett a közvetlenebb valóságfeltáró műfajok jelentősebb szóhoz gefelé érdeklődése a külvárosok elesett szegényei, ág- rólszakadt nyomorúságos alakjai felé fordul. Az 1. világháború idején rajzolóként bejárta Galíciát, Szerbiát, Dél-Tirolt. Nagy számú háborús képén a megrázó emberi tragikumot festi meg, katonákat, menekülőket, a a harcban megf áradottakat. Képei sokszor látnoki erejűek, ember ábrázolása olykor rembrandti mélységű. jutottak, sőt a lap jellegét meghatározóvá váltak: a szociológiai vizsgálódás és leírás, az irodalmi riport és az írói publicisztika. Ugyanakkor a hagyományos műfajok művelőivel szemben felállított igény is e felé orientál: a szerkesztők mindig is előnyben részesítették a valóság tényeivel szembenéző, arról valló, szocialista szellemiségű szépirodalmat, s a kritikai megítélésben is ezeket az alkotásokat támogatták. A Napjaink indulásától kezdve törekedett a fiatal irodalom felkarolására. ' A lap indulásakor így kapcsolódott a tűztáncosokhoz és az ő kezdeményezésükre indulókhoz, például Ladányi Mihályhoz, Papp Lajoshoz. Majd pedig a Hetek néven gyű jötte a lap maga köré a hatvanas évek közepének legtehetségesebben induló költőit: Serföző Simont, Kalász Lászlót, Ágh Istvánt,. Bella Istvánt, Buda Ferencet, Raffai Saroltát, Ratkó Józsefet. A falusi és városi világot egyként bemutató, az életmódváltozás problémáit lé- pésről-lépésre átélő fiatalok költői reagálásai a kor valóságmegismerésének és tudati alakulásának fontos tényezőivé váltak. Hasonlóképpen sikerült mindjárt a lap indulását Baráth Lajos és Gulyás Mihály szervező munkájával olyan prózai műhellyé szervezni, amelyben természetesen kiegészült a szépírói tevékenység a valóságmegismerés egyéb, nem közvetlenül szépírói módjával. A kapcsolat az itt és a távolabb élő írók között mindig is kölcsönös volt: a Napjaink nemcsak publikációs lehetőséget, de a személyes vizsgálódásokhoz szükséges feltételeket, a táj behatóbb megismerését biztosította számukra. Ennek a kapcsolatteremtésnek kiemelkedő eseményei voltak az 1962-es és 69-es lillafüredi fiatal írótalálkozók, s ennek váltak szinte természetes hétköznapjaivá az immár hagyományos tokaji nyári írótáborok. Ez a sor éppen most folytatódik a Fiatal’ írók József Attila körének Ady emlékére szervezett miskolci találkozójával. Kabdebó Lóránt Barczi Pál: Biciklisták a tündér jövőnek! A Napjaink másfél évtizede ALKOTÓMŰHELYEK
