Szolnok Megyei Néplap, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-29 / 74. szám

1977. március 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ^willcímííM'mn Gerinccsavar Csongrádi Ferenc, a Vide­oton labdarúgója életének negyven drámai percét sűrí­tette dokumentumjátékba Lantos Gábor és Sóskúti Márta. A húszéves fiatalem­ber — miután a válogatott­ban is bizonyított — csigo­­lyaív-hasadást szenvedett. Majdnem egy évig tartott küzdelme a betegséggel, míg sikerrel megműtötték, újra az egészséges emberek életét él­heti. Ezt mondja el, a sérülés, majd a betegség egy-egy em­lékezetes percét idézi, a mű­tét pillanatait rögzíti a do­kumentumjáték. Mindvégig izgalmas, pergő, s optimista műsor ez, amely az életsze­retettől és élni akarástól so­káig emlékezetes marad a hallgatónak. Talán rossz a szó, a „riporterek” munká­ját dicsérvén — mégis azt kell mondani: a valóságot ábrázoló, az eseményeket összefoglaló riporterek kitar­tó munkája eredményes volt, a dokumentumjáték igényes szerkesztői, helyenként írói tevékenységet takar. Tanúvallomást tettem Nem véletlen, hogy ismét dokumentumjátékról szó­lunk. A rádió egyik legújabb műfaja ugyanis szinte virág­korát éli. Talán a hetvenes évek rádióstörténetében még jeles eseményként szerepel majd az is, amelyet csütör­tökön este a Kossuth adón hallottunk. Kosa Judit, a rá­dió levelezési rovatának ri­portere panaszos levelet ka­pott. Egy hatvannyolc éves halásztelki öregasszony írt a rádiónak. Fölnevelt három fiút, él -három édestestvére, s neki mégsincs helye a vi­lágban. Kiforgatták kis „va­gyonkájából”, eladatták ve­le füzesgyarmati házátf el­vették ingóságait, s most ut­cára akarják tenni. Hiába írt levelet a füzesgyarmati tanácsnak, hogy adófizető volt. adjanak neki szociális otthonban helyet. Azt a vá­laszt kapta: három gyereke van, gondoskodniuk kell az édesanyjukról. Csakhogy — mondja a nagyon értelmes kis öregasszony — három gyereket felnevel egy anya, de három gyerek nem biz­tos, hogy támasza lesz öreg­ségében. Erre a témára, riportra utazott Kosa Judit Halászte­lekre. Hangszalagra vette az idős asszony panaszát, fia, menye védekezését. És rövi­desen idézést kapott a ren­dőrségtől : az öregasszony felakasztotta magát a füzes­gyarmati temetőben. Ott, ahová kívánkozott, ahol a szülei porladnak. Erről szól az 56 perces do­kumentumdráma. Hogyan? Értelemre, érzelemre apellá­­lón, tisztán, riporteri alázat­tal. Kosa Judit nem beszél­te túl — szinte alig szólalt meg — a témát. Nem vádolt és nem sajnáltatott senkit, így írt erről a Rádió és Te­levízióújságban : „Nem volt más teendőm, „csupán” a mikrofont kellett a valódi szereplők elé tarta­nom, és ők mindent elmond­tak”. Ügy gondolom, nagyon is sok teendője volt. A műsor­ban legalább huszonöt-har­minc ember beszélt, vitatko­zott, kiabált, védekezett. Az 56 perces sűrítés nagyobb munka talán, mint megír­ni egy rádiójátékot, kikeríte­ni egy életszagú elbeszélést. Kosa Judit — aki sokáig a szolnoki stúdió munkatár­saként dolgozott — először jelentkezett dokumentum­játékkal a Magyar Rádió­ban. Első munkájában csep­pet se tapasztalható a kez­dés, az útkeresés nehézsége. (SJ) A szombathelyi Tanárképző Főiskola oktatástechnikai tanszékén egy éve működik a házi tv­­stúdió. Most jelentős befektetéssel és az UNESCO segítségével színes felvételek készítésére is alkalmassá tették a berendezést. A gyakorló iskola tantermeiben felszerelt kamerák segít­ségével visszajátszhatják és kielemezhetik saját tanóráikat is. A képen: dolgozik a stáb a házi stúdió keverőasztalán. FILMJEGYZET POKFOCI Ez a film nemcsak a pada­­gógusokról szól. Az alkotók — Kardos István író, Rózsa János rendező — érdemeit csökkentjük, ha ezt jó előre nem tisztázzuk. A filmben Lengyel tanár úr megdöbbenve tapasztalja: diákjai semmit nem tudnak. A kitöltetlen vagy telirajzolt központi feladatlapok rideg tényeit nem hatja meg az újonnan felavatott szakkö­zépiskola csillogó épülete, nem érdekli a tanulási idő­ben folyó társadalmi munka, a lógással töltött szakmai gyakorlat. Már csak egy do­log számít: a végzett munka. Igaz, hogy a törmelékhalmo­kat is el kell hordani, az el­romlott kazánt is meg kell javítani valakinek. De nem az iskolai órák alatt. És még így is lehet eredményeket el­érni, példa erre a titokzatos Solymosi tanár úr sikere. Kiléte mindvégig homálybán marad, nincs jelen, sorsát mégis állandóan változtatják a kiszámíthatatlanul fújó szelek. A szélirányt pedig az igazgató szabja meg. ö nem esik pánikba az üresen be­adott dolgozatok miatt. Egyál­talán, ő soha nem esik pánik­ba. Egyszerűen csak hátat fordít egy pillanatra, majd mire megfordul, már ott az arcán a ragadozómosoly, mely kivillantja az éles foga­kat. Félelmetes. Hátborzon­gatóan nyájas. Zseniálisan buta, akit nem az érdekel, ég-e a ház, hanem az, hogy a füstöt mindenáron ajtón belül tartsa. Szórja a köz­helyeket. „Egy mindenkiért, mindenki egyért” — vissz­hangozza az egész iskola. „Ezek a problémák az életből fakadnak” — jegyzi fel beis­­merően a hibákat és zsebe süllyesztőjébe tüntefi őket. „Kísérletező kedvünk töret­len” — vallja nemes op­timizmussal a bajban. „Bíz­zatok bennem” — mondja, de úgy érti: „Féljetek tőlem”. Egyszer aztán rajta is átsu­han az ijedtség. A diákpar­lamenten valaki rákérdez a gondosan elhallgatott fel­adatlapokra. Újra a közhely segít: legjobb védekezés a támadás. És támad, elterelve a szót a lényegről. Hirtelen támadt ötlettel kitalál egy homályos történetet egy állí­tólagos pofonról. A távollévő Solymosi tanár úr értéke ez­zel egycsapásra zuhanni kezd (ő lesz természetesen a gya­núsított), miközben egyenes arányban emelkedik a buzgó tornatanár ázsiója. Végre középpontba kerül, szerepel­het, bemutathatja agyműkö­dését nem különösebben bi­zonyító találmányát: a pók­focit (mely „mintegy kitágít­ja a szűkre méretezett torna­terem falait”.) De az ide-oda pattogó labda elől fejüket riadtan kapkodó vendégek csak az összekeveredett ke­zeket, lábakat, a kimerült, át­izzadt, vérző gyerekkupacot látják. így gubancolódnak össze és válnak követhetet­lenné az iskolában folyó dol­gok. Csak az igazgató tudna rendet rakni, de éppen ő az, aki ilyen kiszámíthatatlanul keveri a lapokat. Minden tény a rendelkezésére áll, de mindig csak bizonyos részle­teket használ fel ezekből. A tantestület pedig rettegve fi­gyel, aggódva lesi, szimatolja a szélirányt, és belékapasz­­kodva próbál lépést tartani, kitalálni, mi a pillanatnyi ér­tékrend, ki van fenn, ki lenn. Közben mindannyiszor vé­gigjátsszák saját drámájukat, megérinti őket a félsz: — Csak nem rólam van éppen szó?! De miért kell egy ilyen ál­talános érvényű probléma érzékeltetéséhez éppen a ta­nárokat felhasználni? Miért kell az amúgy is alig csordo­gáló társadalmi megbecsülést tovább apasztani? — kérde­zik majd jogos felháborodás­sal a pedagógusok. Valóban a szándék, sőt a megvalósítás pozitívumai ellenére is kétsé­ges a film várt hatása. Vajon eljut-e a látszólag nem érin­tett néző is az általánosítás fokára? Félő, hogy kárörven­dő élvezettel, együttérző váll­­veregetéssel csak ezt állapít­ja meg: — Hát, ilyenek ezek. Nem pedig, amit várunk: — Bizony, ilyenek vagyunk. Mégis hajlok arra, hogy egyetértve csatlakozzak az alkotókhoz, és kéretlenül védjem igazukat. A tanári szobában a konfliktusok ki­­tapinthatóbban, érzékleteseb­ben jelentkeznek. Hol veszé­­lyesebbb ezek jelenléte, mint ahol a jövő generációja az el­szenvedője és sajnos fogé­kony tanulója az említett visszásságoknak. Akkor vé­szesen komoly és figyelmez­tető ez a film, amikor a ta­nárát beáruló kis spicli ala­­muszian kiszolgáltatja társa­it. Remegve, behúzott nyak­kal, érezve még az igazgató kezének szorítását, de báto­rítást is ebből nyerve már ő szorítja a többi diákot, ö a kisigazgató. A káros tendenciákat sora­koztatja fel új filmjében Ró­zsa János. A szatíra nyilván­való túlzásai ellenére hiteles a kép. így szól ez a film a peda­gógusokról. Róluk is. A szűkre szabott hely miatt igazságtalanul kevés szót ejt­hetünk a szereplőkről. Pedig Madaras József (az igazgató) és Koltai Róbert (a tornata­nár) komédiázása külön ta­nulmányt érdemelne. Mint ahogyan az egész tantestület remekül alakít. Ha egyálta­lán alakításnak nevezhető az az életszerű természtesség, amivel Halász Jutka, Temes­­sy Hédi, Rajhona Ádám, Ba­lázs Péter, Papp Zoltán és a többiek az egyes tanártí­pusokat megjelenítik. Ebben a filmben nem a képek szépsége, hanem kí­méletlen pontossága a fon­tos. Ragályi Elemér, az ope­ratőr sokoldalúságát bizo­nyítja, hogy ezt a feladatot is maradéktalanul megoldja. Bérezés László Színház a várban Rövidesen megnyitja ka­puit a magyar színházi kul­túra hajdani bölcsője, a Bu­dai Várszínház. A mintegy 100 millió forint költséggel újjászülető műemléképület falai között — ahol csaknem két évszázaddal ezelőtt, 1790 októberében hangzott el az első magyar nyelvű színi­előadás — most a Huszonötö­dik Színház talál otthonra. A középkori eredetű úgy­nevezett templomtérnek a fe­lét a nézőtér foglalja el, ahol 300 nézőnek jut majd hely. A templomtér másik felét a hazai színházépítészetben is ritka, függöny és kulisszák nélküli színpad tölti be. En­nek külön érdekessége az egyedülálló műszaki megol­dás, amelyhez hasonló egyet­len magyar színházban sincs. A színpad 16 négyzetre osz­tott padozatát ugyanis hid­raulikus emelőszerkezettel — külön-külön, több mint egy méter magasra lehet föl­emelni. Az amatőr nem dilettáns az, aki úgy érzi-Bmatiír látj?’ hogy váI‘ HllldlUr lait útja, állása, megélhetési for­rása mellett képességeiből, sőt esetleg valóságos elhiva­tottságából többre, másra is telik és szorongatja a kife­jezés, a közlés vágya, a mű­vészi vagy tudományos meg­fogalmazás kényszere. Az Értelmező Szótár sze­­ript amatőr az, aki „rendsze­res anyagi ellenszolgáltatás­ban nem részesül” s „tevé­kenységét műkedvelésből végzi”. Bárcsak ne lenne olyan rossz visszhangja a „műkedvelésnek”, ezt a meg­határozást használnánk mi is szívesen. A dilettánsról is hasonló véleménye van szó­tárunknak. vagyis dillettáns, aki „szellemi, művészi pá­lyán szaktudás nélküli mű­kedvelő”. Ez már elmarasz­­talóbb, mert hiányolja a szaktudást, és joggal. Az amatőr azonban nem nélkü­lözi a szaktudást, csupán „ellenszolgáltatásban nem részesül”. S ha éppen része­sül, nem ez a megélhetési forrása, ezért talán őszintéb­ben, odaadóbban szolgálja ügyét, amelyhez elszegődött. Az amatőr lehet eredeti al­kotó egyéniség, de nem ez a lényege, hanem az, hogy megérti az alkotót, megérzi és visszabólint: én is átér­­zem, megértem, ami, aki te vagy, követlek, híved va­gyok. Fél évszázaddal ezelőtt mindnyájan rádióamatőrök voltunk. Előbb kicsi detek­toros készülékeinkkel, aztán több lámpás telepes vevők­kel figyeltünk távoli hangok­ra, s boldogon bólogattunk tiszta, erős vételeinkre. Hogy belénk rögződtek ezek az el­ső hangok, a bemondók és a muzsika hangjai! Befogadói, megértői lettünk távoli üze­neteknek, s ebből az odaadó igyekezetből értő közönség született. Aki maga is megpróbálta gyúrni az agyagot, lerajzol­ni egy köcsögöt, vagy táv­csövet barkácsolt, s azon át nézte a csillagokat, bizonyo­san nagyobb tisztelettel és odaadással vesz kezébe egy kerámiát, fémmmunkát, gra­fikát s több megértéssel kí­séri a világűr meghódítását, mint aki ezek nélkül, az éle­tet előre lendítő találkozások nélkül fölényesen és fity­málva legyint. Művészünk van elég, de értő közönségünk alig. Ha el­fogadjuk azt, hogy művé­szeink, tudósaink korunk korszerű képviselői, nem nyugodhatunk bele abba, hogy a művészek, a tudo­mány és közönsége között szakadék legyen. Nem a sza­kadék miatt. Az emberhez méltó életnek feltételei van­nak, elsősorban az. hogy nem élünk vissza az ember bir­tokában lévő készségekkel, logikus cselekvésünkkel, er­kölcsi érzésünkkel. Azzal, amire a művészetek és tudo­mányok minduntalan figyel­meztetnek. az amatőrök, flz inénv képessége, Hi. lyciiy jó szándéka, tiszta érzéke, bölcs megértése, a szakmáktól való függetlensége nagy segít­ség ezekhez a találkozásokhoz: művészetekkel, tudomány­nyal. És még valami. Ha sok­féleképpen élhetünk, hát nem mindegy, hogy szabad ' időnket elfecséreljük, vagy önmagunkat keressük, egyé­niségünk kibontakozásának esetleg valamikor elmulasz­tott lehetőségeit. A lélektan a megmondhatója. hogy mennyi bajt okoznak társa­dalmi életünkben gátlásaink. Az amatőr mozgalmak fel­húzzák a gátlások zsilipéit. Leszoktatnak arról, hogy ha­zudjunk, hogy úgy tegynük, mintha megértenénk irodal­munkat, képzőművészetein­ket, tudományos eredménye­inket. Az amatőr mozgalmak arra adnak lehetőséget min­denki számára, hogy lappan­gó értékeit kiteljesíthesse, s ezáltal teljesebbé tehesse éle­tét. K. Ä. Álmaim valóra váltak A I r *• «» r . rr| Az olvasás orometol az olvasók szolgálatáig — Egy tenyérnyi szoba, három polc, néhány száz kö­tet és ... Keresztapa a könyvtáros, a nagy mese­mondó, aki ha levett a polc­ról egy könyvet, belelapozott, és elkezdett mesélni, azt a könyvet nem lehetett el nem olvasni. Most felnőtt fejjel, több ezer kötetes könyvtár „gazdájaként” már tudom: kicsi, roppant kicsi volt ■az a könyvtár, és kevés a köte­tek száma. Az akkor alig hét­esztendős, a betű, az írott szó csodálatos ízét még csak kóstolgató gyereknek mégis az a kicsi könyvtár volt a nagyvilág. Ott ismerkedtem meg az olvasás örömével, és értettem meg a könyv tartal­mát. Bugyi Anikó könyvtáros vall így önmagáról, az első lépésről, ahogy elindult, hogy bejárja a kört, amely a jász­­dózsai gyermekkönyvtártól a... jászdózsai gyermek­­könyvtárig, a könyvtárosi hivatásig vezetett. — Már nem emlékszem a címére annak az „indiános” könyvnek, amely megsejtette velem, hogy a regényhős öröme és bánata az emberi­ség öröme-bánata. Azt sem tudom már, hogy Fekete Ist­ván Bogáncsa, Móricz, Mik­száth, Gorkij, Solohov vagy Stendhal valamelyik művé­nek olvasása után határoz­tam el, hogy könyvtáros le­szek. Amit viszont soha nem felejtek el, az a nap, ame­lyen keresztapa félig tréfá­san, félig komolyan megje­gyezte: — Jó leszel könyv­tárosnak, Anikó. Ekkor dön­töttem el megmásíthatatlan akarással, hogy ezt a szép hivatást választom. Az általános iskolát Jász­­dózsán végezte, Jászárokszál­­láson érettségizett 1975-ben. Néhány hónapig Jászdózsán helyettesítette a könyvtárost, azután a jászapáti gyermek­­könyvtárban vállalt munkát. Elvégezte az alapfokú könyv­tárosi tanfolyamot, közben böngészte a könyvtárakról szóló irodalmat, kereste, ku­tatta azokat a módszereket, amelyek segítségével minden­ki számára örömmé válik az olvasást. — Keresztpától kereszt­anya vette át a stafétabotot, tavaly szeptemberben ő is nyugdíjba ment. Ekkor jöt­tem haza Jászdózsára, ahol megbíztak a gyermekkönyv­tár vezetésével. Örömmel fo­gadtam a megbízást, hiszen erre vártam mindig. Égy kört jártam be, nem túl nagy kört, hiszen Jászdózsa, Jász­­árokszállás és Jászapáti ha­tárai összeérnek. Számomra mégis a gyerekkori álmok, a sokat dédelgetett vágyak va­lóra válását jelentette a kör. — Hogy milyen elképzelé­sekkel láttam neki a munká­nak? Megalakítottuk a „ma­nókeresők” klubját, néhány hónap alatt többszörösére emelkedett a könyvtár láto­gatóinak a száma. Létrehoz­tuk a könyvbarátok szakkö­rét, egy-egy rendezvényen már alig tudunk minden ér­deklődőnek helyet biztosíta­ni. Meghonosodott könyvtá­runkban az irodalmi vetélke­dősorozat, a felkészülés so­rán sokszorosára emelkedik a kikölcsönzött kötetek szá­ma. — Néhány, a már megva­lósított elképzelésekből — mondta befejezésül — a töb­bit majd együtt „fundáljuk ki” az olvasókkal. Életkorban — 25 éves vagyok — közel­állók a gyermekkönyvtár ya­­lamennyi olvasójához. így alakult ki az a szoros barát­ság — köztem és az ifjú ol­vasók között — amely fel­tétele a további jó könyvtári munkának. I. A.

Next

/
Thumbnails
Contents