Szolnok Megyei Néplap, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-06 / 31. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. február 6. hektikás utazó kiköhögte magát, aztán visszafordult Lalikéhoz: — Hát hol volt nekem egy ötszázasom? Mikor kifizettem a vacsorámat a Pannóniában, negyven pengő maradhatott a zsebemben cakk- pakk. — Akkor hogy merte meghívni mégis a nőt, Lázár bácsi? — Hogy mertem, hogy mertem, jó vicc! Nekem senki se adja a bankot. Éjfél után szépen bekopogott a szobámba, akármilyen nagy reklámot csinált magának. Persze, akkor még én sem ilyen görbére sikerült metélt tészta voltam, tudja Lalika. Beállhatott volna hozzám inasnak! A kamasz előbbre húzódott, amennyire combig gipszelt lábszára engedte. — És aztán? — Reggel kérte az ötszázast. Mondom neki: — Várj, angyalom, míg a boltok kinyitnak. — Hogyhogy a boltok? — aszongya. — Hát ötszázast csak ott kapni, nem? — Mi az, hogy ott kapni? — Hát égőt — bökött a mennyezeti lámpára Lázár — csak abban van ötszázas, nem? Kipukkadt a röhögés. Most szólalt meg az öreg Torma. Reszelősen, érdesen: — Nem szégyellik magukat, itt viháncolnak, mikor ... — a mérnök ágyára bökött. Hirtelen csönd lett, szé- gyellős némaság, mintha ezzel visszahívhatnák a vastag nevetéseket. — Annak szegénynek már úgyis mindegy... — legyintett Lázár. — Reggel még rágyújtott ... — Az... — bólogatott a mérnök túlsó szomszédja. Torma homlokán keresztbe futott két ránc. Ijedten a mérnök éjjeliszekrényére pillantott, de már nem látta ott a pakli cigarettát. A nővér nyitott be, hogy kiossza a vacsorájukat. — Már megint sárgaborsó... — húzta el a száját Lalika. — Adja át kézcsókomat a szakácsnőnek, Gizi — hárította el a tányért az utazó. A mérnöknek már nem is hozott semmit a nővér. Megállt az ágyánál, fölé hajolt, figyelte egy kicsit. Torma kezében megállt a kanál: — Nagyon rosszul van? De az ápolónő semmit se szólt, elfolyt az arca, megvonta vállát és kiment. Két perc múlva ott volt az ügyeletes orvos. Szöszmö- tölt valamit az eszméletlen beteg mellett, aztán behozatta a spanyolfalat. Kedélytelen hideg ült a kórtermen. Lázár bele sem fogott, most nem akadt volna hallgatója. A tálcán az elszedett tányérok. Torma bácsié csaknem érintetlen. Kilenckor eloltották a lámpát, csak a takarók, párnák sustorogtak, egy-egy ágyreccsenés, amint álomhoz fészkelődnek a betegek. Még Lalika se pusmogott, nem kellett rászólni. — Jó éjszakát — dörmögte Torma. Éberebb volt a hangja, mint kora reggel. Kínlódva gyúrogatta bajúszát. A cigarettára gondolt. Tegnapelőtt látogatáskor hozta az asszony a két pakli Kossuthot. Elég lett volna neki vasárnapig. De tegnap a mérnök kölcsönkérte az egyiket. És most ott az ágya előtt a spanyolfal. Rendes ember volt a mérnök. És mindjárt vele lett a legjobba. Nem is csoda, az ilyen vizesnyolcasok, meg agyafúrt vigécek közt, akiknek folyton azon jár az eszük, kit hogyan lehet becsapni. Mint ez a Lázár az Vidor Miklós , Kórházi éjszaka ötszázasával! Ilyenekkel dicsekszik. Az utcai lámpák beszűrődő fényében lebegni látszottak az ágyak. Egyazon hajó vitorlái, röpítik őket éjszakák és nappalok mély vizén. Csak nem ugyanabban a kikötőben lépnek majd partra az utasok. Meghunyorgott. Mintha szédülne. Nyugtalanul megfordult, fölemelkedett kicsit hallgatózni. A spanyolfal mögül szerette volna elcsípni egyetlen vékony lélegzetnyi neszt. Valaki fűrészelve horkolt. Az is lehet, hogy vége van már. Az ajtó felé fülelt. Semmi. A folyosón is az a derengő csend. Kisebb gondjuk is nagyobb ezeknek! Haljon meg a beteg nélkülük. Holnap megint látogatási nap. A mérnökhöz bejön majd a fia meg a menye. Mindig körülüli az ágyát négy-öt látogató. Látszik rajtuk, hogy tehetős emberek. Tálcaszám hordják a cukrászsüteményt, múltkor meg déligyümölccsel állított be egyikük. De a cigarettát, azt elfelejtették! Azt neki kellett kölcsönöznie. Az asszonyt látta maga előtt, az elfony- nyadt, görbült hátú kis öregasszonyt, amint a félhomályos ablaknál hunyorogva hajtja a varrógépet. Üristen, mennyit kell összefércelni neki, míg megkeresi egy pakli Kossuth árát! És ő már nem segíthet. Ilyen reszketős kézzel nem lehet haj- szálrúgókat operálni. Az órásszövetkezetnek is a fiatalok kellenek. Viszketett mindene. Nem birt fekve maradni. Óvatosan kikászálódott, szalmapapucsába bújt, és elindult a sarok felé. A terem aludt már. Eltapogatózott. A pihegő csöndben süket ürességet lehelt az a nagy fehér folt. A semmi maga ásított belőle. S megállt a levegőben tömören, kietlenül a bizonyosság. Az ajtón besuhant az éjszakás nővér. Csak a kis saroklámpát gyújtotta^ föl. — Ejnye, Torma bácsi! Az öreg megzavarodott. Már botorkált vissza az ágyához. Csak onnan motyogta: , — Azt hiszem, vége ... A spanyolfal mögött nem láthatta tisztán a mozdulatokat, inkább érezte csak, hogy a nővér feljebb húzza a takarót, leborítja a mérnök fejét. Mikor előkerült, parányit bólintott az öregnek, mintha röstellné, ami ott a fehér lepedővel bevont fakeret mögött történt. A villany kialudt, megint nesztelen feketeség. Ha szólna holnap a mérnök fiának, visszakérné tőle ... hiszen nincs abban semmi. Ha neki lenne fia ... dehát ők ketten maradtak, támasz nélkül öregkorukra. És akkor még ez is: elveszik előle a másvilágra, amit a'z asszony megkoplalt. Öt lopja meg szegényt, ha veszni hagyja. Mocorgott tanácstalanul, nem sikerült elaludnia. Ugyanazt őrölte magában. Csak a sajátját kéri vissza, az jár. De mit szólnának itt a többiek. Az a nagyszájú vigéc mindjárt kiviccelné. Mert az ötszázas az rendben van, az hőstett — de az ő nyomorult pakli cigarettája, az más ... Hogy van az, hogy a kisember jussa, az mindig más? Hajnalban két ember állított be, egyikük cédulát tartott a kezében, onnan betűz- gette: — Reve ... tov... szky Kálmán — Revetovszky! — ismételte meg hangosan, s körülnézett a teremben, mintha azt várná, hogy a halott mégegyszer, utoljára, hangos „jelen”-nel válaszoljon, ahogy a regula előírja. — Micsoda kacifántos egy név... — csavarta meg fejét a társa. Elvitték. A teremben egyszerre -nappal lett. Az üres ágy már nem jelentett semmit. Hallgattak róla szemérmesen. Lázár álmos hangja bukdácsolt elő két ásítás közül, mintha mi sem történt volna: — Hogy aludt... Lalika? Hát ilyen egyszerű ez. Mindjárt folytatják az ötszázast. Jön csörömpölve a reggelivel a nővér nemsokára. Aztán majd Revetovsz- kyék az öregúr holmijáért... A nap szilánkokra hasította az ablak üvegét. ogy ő kinyissa a száját amiatt a nyavalyás cigaretta miatt? Hát lenne képe hozzá? Az se igazi: gavallérnak lenni a semmiből, lenyelni, megkoplalni, kinek mi köze hozzá! Megmutatni, hogy az öreg Torma ajándékozhat Reva- tovszky mérnökéknek három forintot. Befordult a falnak. Már nem is haragudott a halottra. KÁROLYI AMY: VERSEK Szótár Nem fontos ablak~ózsa ablakszárny ablakszem szótár szépségeddel nem versenyezhetem Disznóölés Ez a hízott disznók ideje. Ki százhúsz kilós: ünnepel. Ünnepli őt a kés, a tűz. Az ünnepeltnek halni kell. Kezembe veszem, forgatom. Eldobjam? Eldobom. Kék füst Maradjon utánam tiszta szoba. Égjen a lom. A füstbe kék arcomat rajzolom. SZABÓ ÁGNES: ROKKA S zabó Ágnes 1940-ben született Szegeden. Ugyanitt végezi te 1961-ben a Pedagógiai Főiskola rajz-földrajz szakát Győrben, Szegeden, majd 1963- tól Szolnokon tanít. Rendszeresen állítja ki munkáit tanulmányainak elvégzése óta. Rézkarcokat, linoleum metszeteket és érzékeny vonalú tusrajzokat készít. Utóbbiakkal 1966- ban a Művészeti Alap grafikai szakosztályának tagja lett. A Magyar Képzőművészek Szövetsége Középmagyarországi területének új művészeként vett részt már a legutóbbi Téli Tárlaton, Hegedűs Géza A TERMÉSZETRŐL Városi v ember vagyok, igazi városi em- -----------bér szeretem az utca forgatagát : a kávéház füstjét, az emeletes házak képét szobám ablakából. Élvezettel ízlelem a különböző kerületek másféle hangulatait. És ha idegenben járok, akkor is általában inkább a városokat és városi látnivalókat keresem fel, mintsem a szabad természetet. Sohase voltam amolyan igazi kirándulós vagy éppen túrázó természetű ember, hanem amióta a háború éveiben felettébb kényelmetlen esztendőket voltam kénytelen átélni erdőben, mezőben, hegyekben, hát azóta még kevésbé indulok csak úgy jószántamból azokra a tájakra, amelyeket a hajdani biedermeier ízlés a természet lágy ölének mondott. Saját tapasztalatból tudom, hogy ez az öl egyáltalán nem lágy. Feleségem olykor zsörtölődik is, barátaim olykor gúnyolódnak is megrögzött urbánusságom- ért. De hát nem minden ember egyforma; vannak, akik idegenkednek a városi életformától, vagy legalább is így mondják. Én szeretem ezt ,^z életformát. És mégis: sokfele rejtett szál fűz a természethez, szomorú volna az életem, ha városi létemre nem lehetne szakadatlan kapcsolatom vizekhez, erdőkhöz, mezőkhöz, s mindahhoz, ami életkedvet pezsdítve él. Személyes közöm van a növényekhez és az állatokhoz. Életemnek csupán egyik felét élem szeretett városomban. Májustól szeptemberig falun lakom, közelemben a Duna, szemem körül szelíd lankájú hegyek, a tájon erdők és mezők, házam kis kertjében virágok. Annak a levegőnek ott természetszaga van. Közel élek ott városomhoz, 40—45 perc alatt megteszem az utat pesti és visegrádi otthonom között. Ha dolgom van, benső szükségét érzem a városi kavargásnak, néhány órára bármikor beszaladhatok, hogy azután siessek is vissza a hegyoldalak számlálhatatlan színárnyalatai közé. Ügy élvezem nyaranta a fák és virágok látványát, mint képzőművészeti alkotást. Élem a szépségüket, a legősibb és legmaradandóbb szépséget, amelyet a természet ad. Ott szebb a nappali fényekkel ragyogó égbolt és az éjszaka csillagaival szikrázó égbolt is, mint városomban. Ott élvezem a lélegzetvételt is, és ott, az üdítően jó levegőben azt is észreveszem, hogy szeretett városomban milyen rossz a levegő. És a madarak csicsergése! Korahajnalban kezdődik. Jó alvó vagyok, de erre mégis felébredek. Nem, nem felriadok, hanem a madarak megszólalására az álomból alig-ébrenlétbe fordulok, tudomásul veszem a természet hangjainak derűs nyugalmát, és újra elalszom. Madárszó azonban napközben is felhangzik itt-ott, s nem egyszer diófám oldalán kopogtatni kezd a harkály. Ezek a természet szelíd hangjai, akárcsak a távoli kutyaugatás, a szomszéd kakas felkukorékolása, vagy a mellémku- porodó macska dorombolása. Az élő természet hangja mindig szelíd, még akkor is ha kutyám mérgesen összevicsorog az utcabeli nagyhangú kuvasszal. A természet haragos hangjait az élettelen erők dörgetik, zúgatják fülünkbe, amikor odafent viharra zendül az ég, vagy szélvihar fut át utcákon, kerteken, megnyikorgatva a háztető eresztékeit. Ősidők óta félelmetes a természet személytelen haragja, de falun, a magas ég alatt, a lankás hegyoldalak között ezt is szépségként éli át a lélek. Néha arra gondolok, hogy talán azért tudok olyan hivő, lelkes urbánus lenni, mert nem vagyok bezárva a városba, nem kell mindig itt élnem, hónapokat töltök falun, és bármikor más hónapokban is csak oda kell ülnöm kocsim volánja mellé, és háromnegyed óra múlva már falusi otthonomban vagyok. És az is igaz, hogy ott, kertem lugasában tudok legjobban dolgozni, képzeletem és fogalmazókészségem is elevenebb a futórózsa, a vadszőlő, a hajnalka árnyékában. Hosszú évek alatt, tervszerű munkával és kitartással rendeztük be feleségemmel ezt a kétlaki életformát: úgy lenni városi embernek, hogy ugyanúgy otthon lehessünk falun, közel a természethez. Ott nem is kell az. embernek kirándulnia, hiszen a kirándulás bejön a kertbe, a lugasba, a tornácra, a tárt ablakokon át beárad a szobákba. Azt a falusi otthont ugyanúgy ízlésem szerint rendeztem be, mint fővárosi lakásomat. Jól érzem magamat benne, olykor napokon át legföljebb alkonyat idején lépek ki kapuján, amikor feleségemmel kutyasétáltató útra indulunk. A kutya igénye jogcím és indok, hogy magunk is rendszeresen sétálgassunk a Dunaparton vagy a lankás hegyoldalak között, elmenvén a békés falusi temető mellett, ahol még az egyszer eljövő elmúlást sem érzi oly komornak az ember, mint amikor távolabb van a természettől. És itt vannak a virágok meg a zöld növények. Visegrádon a kertünk tele van virággal. Én legjobban a tulipánt kedvelem, ezt a formát a természet iparművészi kedvében találta ki. De ha elmúlt a tulipán évadja, jön a liliom. A liliomot ugyan feleségem kevésbé kedveli, de az én kedvemért gondoskodik róla, hogy hosszú sorban magasodjanak a tornác alatt. És a nagyon kis kertet eltöltik a többiek: a rózsa, a dália, a százszorszép, a szarkaláb, a tornácra felfutó derűs hajnalka, és a sarokban gőgösen néz le a többiekre a sárgalángú napraforgó. De városi lakásunk sarkában is egész télen át zöldellnek a cserépben gyökerező zöld növények. Az egyik sarkunk télikert. A természet velük idebent van az urbánus otthonban is. Nem tagadom, nem szeretem a vágott virágot: nem szoktam csokrokat vásárolni: ha vendég virágot hoz és azt vázába tesszük, idegennek érzem az élő növények között. Ezek már nem élnek, csak az élet képét utánozzák. A virágnak ott a helye a tövön, az ágon, ahol élőlény része és életet szív gyökerével a földből. A növény legyen legalábbis cserépben. De akkor adja igazán derűjét, ha ott virít a kertben, vagy a réten, vagy meghúzódik az erdők fái alatt. H13Q3 azonban a növény úgy-----— él, hogy életkedvet ad. A kerti virágok derűt árasztanak, a nagyidőt megélt diófák vagy tölgyek tiszteletet ébresztenek, a gyümölcsfák virágzása örömet ad a léleknek, és a termőföld gabonatábláinak láttán az ember hálát érez a tápláló természet iránt. V árosi ember vagyok, de mégsem szakadtam el a természettől, tudom, hogy magam is a természet szülötte vagyok, rokona az állatoknak, a növényeknek, és ha szervezetem vegyi összetételét tudomásul veszem, akkor, azt i,s tudom, hogy még a kőzeteknek és a személytelen erőknek is rokona vagyok. Bennem él, tevékenykedik a természet, és városi lakó létemre magam felé lépek vissza, ha kutyámmal játszom, vagy virágokban gyönyörködöm, vagy amikor a tavaszi és nyári hónapokban falusi otthonomban oly közel élek a természet egészéhez.
