Szolnok Megyei Néplap, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-03 / 28. szám

1977. február 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Könyvtárak visszalépődben? FILM JEGYZET Egy lány Chicagóban — Chicagóba jöttem, sze­rencsét próbálni — telefonál haza a lány, filmünk fősze­replője. Mondata a meséket idézi, ahol a főhős elindul világot látni, rácsodálkozik az ismeretlenre. Módosult formában — a csodálkozást általában csalódás váltja fel — számtalanszor feldolgozott témája ez irodalomnak és filmnek egyaránt. (Gondol­junk csak a magyar példák­ra: „a vidéki lány Pesten” téma végnélküli változatai­ra.) Ez a helyzet ugyanis le­hetőséget ad a távolságte­remtésre, hogy a kívülálló szemével alkothassunk ké­pet, mondhassunk véleményt környezetünkről, életünkről. E film esetében pedig ko­runk egyik legégetőbb gond­járól: a modern nagyváros kegyetlen törvényeiről, elem- bertelenítő hatásáról. Külö­nösen jellemző lehet ez a kép, ha a város, ahová a vi­déki lánnyal együtt idegen­ként csöppenünk, Amerika egyik metropolisa: Chicago. Töményen sűrítve jelenik itt meg századunk alapélmé­nye, az egyén értéktelenedé- se, deformálódása. Csak a társadalom szükségleteinek megfelelő funkciókat lát el, itt az ember kiszolgáltatottá válik. És ha nem illik bele a számára megszabott szűk ke­retekbe, akkor elbukik, pró­bálkozásai megtörnek a tár­sadalom szilárd építményé­nek falán. Eszközzé válik, lassan már nevét is elveszíti. „Én B. vagyok, ugyanis a B-betűsökkel foglalkozom” — mutatkozik be az iroda egyik alkalmazottja, amikor hősnőnk is munkát vállal a hatalmas felhőkarcolóban székelő vállalatnál. Félelme­tesen üres, nyomasztó folyo­sók, írógépek végtelen sora, merev tekintettel föléjük hajló gépírónők. Tökéletesen működő szervezetet látunk, benne tökéletesen működő emberekkel. Vagy inkább gépekkel. Mert gondolkodá­suk megszűnik, agyuk ki­kapcsol, illetve egyetlen ap­ró, részfeladatra összpontosít. Tehetetlen, üres bábokká vál­nak, és ez meghatározza éle­tüket — azaz szabad idejü­ket — is. Kapcsolataik for­málisak, nem tudnak mások­kal mit kezdeni, egyedül maradnak. Lendületes, per­gő képekkel indul a film. A néhány napra Chicagóba ér­kező szerény kis ügynök akar magának egy-két görbe estét. Barátjától megkapja egy lány telefonszámát. Fel­hívja, a lány jön, minden a várakozások szerint történik. Eddig. Mert hamarosan kide­rül, hogy ez csupán — bár remekül előadva — a ke­rettörténete mindannak, amit valójában el akarnak nekünk mesélni. Akadozva indító tár­salgásuk meghitt beszélgetés­re vált, a lány emlékezik, emlékképei mozaikjaiból áll össze a társadalomról az előbb vázolt lesújtó kép. Herbert Ross, a rendező a tavalyi és egyik nagy siker­filmjét forgatta „Napsugár­fiúk” címmel. Nálunk bemu­tatott filmje korábbi eredetű, de szintén a hollywoodi is­kolázottságról vall. Ross — általában az amerikai ren­dezők — mestere a szakmá­nak. Biztos kézzel irányított színészvezetés, pontosan ki­számított, hatásos jelenetek bizonyítják ezt. Színes, ele­ven képet vázol az utcáról, a szálloda, vagy az iroda életé­ről. Ezek a film legjobban sikerült részei. Szerepe van ebben Gerald Hirschfeldnek, az operatőrnek, aki nagyon széles skálán fényképez: a szállodai szoba meghitt, ben­sőséges pillanatai váltakoz­nak a felhőkarcolók hideg, taszító képeivel. Az ötletes, ügyes tálalás, a hozzáértő, gondos munka és a nyilvánvalóan becsüle­tes szándék ellenére sem tel­jes az elégedettségünk. A rendező kevésbé mozog ott­honosan a belső, lelki folya­matok ábrázolásában. Ilyen­kor — talán éppen Holly­wood hatására — érzelgős, melodramatikus lesz a film. A lánynak (Candice Bergen alakítása) mindvégig sírásra görbül a szája. Gyönyörű sze­mei az első pillanattól kezd­ve gúnyosan, keserűen szem­lélik az idegen várost. Nem látjuk a folyamatot, csak a kissé túlhangsúlyozott ered­ményt. Mintha azt gondolná a rendező, akkor hiszünk el valamit, ha unalomig ismé­telgeti. A nagyváros gépezete kíméletlen, nyüzsgésében semmivé zsugorodik az egyes ember. Tudjuk, elhisszük. De rögvest kételyeink támadnak, ha ezt szájbarágóan belénk akarják sulykolni. Ez a sze­gény lány nem tud úgy vé­gigmenni az utcán, hogy fel ne löknék, belé ne ütközné­nek. Még a lehetőséget sem kapja meg, hogy legalább egy kicsit jól érezze magát, bárkivel találkozhasson, aki nem feltétlenül ellenszenves. Ilyenkor már feszengünk, hi­tetlenkedünk. Nem az alap- gondolat nyilvánvaló igazsá­ga, hanem a megelevenedő történet válik hiteltelenné. Nehéz problémával birkó­zik Herbert Ross. Alul nem marad, de győzelemről sem beszélhetünk. Legfeljebb túl- sikerről. Bérezés László Nézem, forgatom a ti­szafüredi járási könytár 1976-ról szóló jelentését. Pontosabban annak a já­rás könyvtári hálózatát elemző részét. Eredmé­nyekről, teljesített felada­tokról olvasok, — majd arról, hogy: „néhány köz­ségben a pénzügyi lehe­tőségek következménye­ként romlott a gyűjte­mény”. Egy oldallal odébb száraz adat: 1976-ban hatvanhattal kevesebben iratkoztak be a könyvtá­rakba, mint egy esztendő­vel korábban. Idevonat­kozó magyarázata (nem mentegetőzése) a jelen­tésnek : hiányosak a szolgáltatások, esetenként indokolatlanul szünetel a könyvtár nyitvatartása ... Pénzügyi lehetőség... Romlott a gyűjtemény ... Visszafejlődés? A könyvtárak fenntar­tói a községi tanácsok, — tudjuk ezt jól — nem rendelkeznek korlátlan pénzügyi eszközökkel. Az is igaz — jól tudjuk ezt is? — hogy a könyvtárak fejlesztése, fenntartása éppen olyan feladatuk a községi tanácsoknak, mint bármi más. Törvénybe foglalt feladatuk. Nemcsak a törvényeink között „korát” tekintve ifjúnak számító 1976-os közművelődési törvény, hanem a jóval korábban, a tanácsokról szóló 1971- es törvény is félreérthe­tetlenül fogalmaz. így: „A tanács gondoskodik a te­rület és a település fej­lesztéséről, szervezi a la­kosság szükségleteinek ki­elégítését, különösen: a művelődésügyi... és az egyéb szolgáltatásokat”. (10. paragrafus 1. bekez­dés.) Szűkös anyagi lehetősé­gek és fejlesztési kötele­zettség: ellentmondás vol­na ez, ha ... ha éppen ezeknek a községi taná­csoknak némelyike nem bizonyította volna az el­múlt időszakban, hogy le­leményes pénzügyi koor­dinációval sokkal nagyobb feladatokat is megoldott, mint egy-egy könyvtár néhány ezer forintos fej­lesztése. Nem mellékes ügy a fa­lusi könyvtáraké. A sok, rendben tartott, jó könyv­ből álló gyűjtemény, és annak fejlesztése ugyan­olyan fontos, mint a csa­tornapartok fásítása, a járdák szélesítése... Sz. J. Egyenes televíziós adás Havannából Műbolygó közvetítésével Tudományos kutatómunka az űrtávközlés fejlesztéséért Megkezdődtek a mérés- technikai előkészületek a Ta- liándörögdön épülő űrtáv­közlő földi állomás különle­ges antennájának vizsgálatá­hoz. A 12 méter átmérőjű tükrös antenna veszi majd a Földtől több tízezer kilomé­ter távolságban keringő mű­hold jelzéseit, és bekapcsol­ja hazánkat is az űrtávköz­lésnek az Interszputnyik tagországok közötti rendsze­rébe. A rendszer hazai ki­építésében, a földi vevőállo­más és a műbolygó közötti kapcsolat megteremtésében, és az űrtávközlés fejleszté­sének nemzetközi munkájá­ban részt vállal a Posta Kí­sérleti Intézet. Czigány Se­bestyén, az intézet tudomá­nyos osztályvezetője erről a munkáról, s a további kuta­tási feladatokról adott tájé­koztatást. Mint ismeretes, a KGST- országok kormányai 1971- ben kötöttek megállapodást az Interszputnyik nemzetkö­zi űrtávközlési rendszer lét­rehozására, amely műholdak közvetítésével alkalmas rá­dió, televízió, távbeszélő és adatátviteli jelek továbbítá­sára az egyes országok, kon­tinensek között. A Szovjet­unióban, Kubában, Csehszlo­vákiában, Mongóliában, Len­gyelországban és az NDK- ban már megépültek az űr­távközlő földi állomások, s hazánkban megfelelő ütem­ben halad a taliándörögdi állomás építése. Üzembeállí­tása után tovább gazdagod­hat a Magyar Televízió mű­sorprogramja, hiszen Varsó­Pusztai Apró fekete pont köröz a végtelen puszta fölött a ta­vaszt meghazudtolóan ragyo­gó tiszta kék égen. Lassacs­kán növekszik, növekszik, közeledik, már látszik kiter­jesztett két hatalmas szár­nya, legyezőszerűen terülő ék alakú farka, benne fehér folt, felvillan vaskos, hentes­horog csőre. Ismerős. Utol­jára az állatkertben láttam szomorú bóbiskoló kiadás­ban, s vagy húsz éve vala­melyik Homoki Nagy István rendezte természetfilmben. Rétisas. Rétisas! — kiálta­nám kezemmel hadonászva, de kísérőm, a madarak ava­tott ismerője, Fintha István ornitológus, a Hortobágyi Nemzeti Park természetvé­delmi felügyelője lefogja ke­zem, mielőtt másfél órás mozdulatlan fagyoskodásunk jutalmát elijeszteném. Birkahús a saroglyábán — Rendkívül óvatos, fé­lénk állat — egyebek közt azért sem talál könnyen ott­honra, s ezért sem akar évek óta megtelepedni még a vé­dett területünkön, a Horto­bágyon sem. Illetve ott azért nem, mert bár védett, mégis, mikor a tél végén irdatlan fészkét megülné, a közelé­ben vadászatokat rendeznek. Eddig így volt. Minden év új remény. Ez is. Most újabb kísérlet a világszerte ritka, kipusztulóban lévő állat le­telepítésére — megmentésé­re. Hortobágy, 1977. január utolsó napja. Magyarország télen tran­zitállomás a madarak évez­redes országútján. Északról Délre, Délről Északra itt húznak el a suhogó szárnyú csapatok, s végül itt teleped­nek meg időről időre a tél derekán Észak-Európából, a Balti országok felől, az Urai­tól jobb táplálék után néző ragadozók. Az ölyvek, bag­lyok mellett a Hortobágy szigorúan védett, emberektől nem háborgatott „pusztánál is pusztább” eldugott zugá­ban telenként 20—30 termetes kampóscsőrű keres magának táplálékot. A rétisasok a ból, Vlagyivosztokból, vagy akár Havannából biztonság­gal . sugározhat egyenesben helyszíni közvetítést. Jelenleg a távoli televíziós közvetíté­seknél még többnyire mikro­hullámú közvetítőláncon jut tovább a műsor, a láncsze­meket a körülbelül 50 kilo­méterenként felállított átját­szó állomások alkotják. A taliándörögdi vevőállo­más technikai felszerelésében az egyik legkényesebb fel­adat az antenna elhelyezése. Áprilisban kezdődik — az in­tézet munkatársainak közre­működésével — az antenna bemérése, elektromos bevizs­gálása, a megfelelő irány, „élesség” meghatározása. Ez nemcsak műszaki feladat, a csillagászok segítsége is szük­séges hozzá. A beméréshez ugyanis a kozmoszban tőlünk több fényév távolságban ál­ló úgynevezett rádiócsillago­kat is felhasználják. A rádió­csillagok — ilyen például a Cassiopea A, a Taurus A, a Cygnus A stb. — egyenletes erősséggel rádióelektromos hullámokat bocsátanak ki és ezeket fogja fel az antenna. Ezekhez hasonló rádióelekt­romos jeleket vesz majd a földi állomás az Interszput­nyik műholdról az űrtávköz­lés megindításával. Erre elő­reláthatóan már az év végén sor kerül, s így a következő években a gyakori hibafor­rást rejtő földi átjátszólánc helyett műhold továbbíthat­ja az országok között a te­levízióműsort. E célra szolgál az úgyne­vezett geostacionárius páíyá- jú Interszputnyik, amelyet Téli természetvédelem a Hortobágyon skandináv országokból, Észak- Németországból húzódtak a védemet adó helyre. Védel­met — és élelmet! Ezt ad a Hortobágy. Még pontosabban a Hortobágyi Nemzeti Park mindenről gondoskodó dol­gozói. A színhely közelében zötyögő kocsi saroglyájában ott hever vagy 40 kiló birka­hús. Kényszervágott selejt- áru — „sastáp”. Három méter magas póz­nára szerelt deszkalapra bű­vészkedik fel a húst, majd egy kilométernyit tovább­hajtva a földre rakják a ma­radékot. Most már földre is lehet — nem .járja jószág a mezőt — engedélyezte az állatorvos. A terülj asztal­kám „megterült” — kezdőd­het az ebéd. Sas egy „száll” se, most húzódtunk az egyetlen fa fe­dezékébe, most kezdünk ne­ki fagyoskodni, s addig míg végre méltóztatik valamelyik északi vendégünknek asztal­hoz fáradni, szomorú ténye­ket tudok meg szegény, ám ennek ellenére félelmetes madarunkról. Nemzetközi összefogás Azt például, hogy úgy tíz éve kezdett az északon még nagyobb számban költő ma­dár száma apadni. DDT, (HCH és társai húzták meg felette, (felette is!) a lélek­harangot. Nem nagy zajjal, inkább csendben, alig hall­hatóan. A méreg a táplálék­állatokban halmozódva átke­rült a ragadozókba, s meg­fosztotta őket... jaj, hogy is mondjam, szóval elmaradt a gyermekáldás. Fogytak, fogy­nak. E sajnálatos jelenségre Európa-szerte felfigyeltek, s a skandináv országok ornitoló­gusainak kezdeményezésére fogtak a rétisasok megmenté­sére: Ínséges időkben etetik. Legalább éhen ne pusztulja­az Indiai-óceán térségében, mintegy 36 000 kilométer ma­gasságba lőttek fel a Szov­jetunióból. A műbolygó a Földdel együtt kering az űrben, így a Földhöz képest egyhelyben áll. En­nek előnye, hogy köny- nyebb betájolni és figyelni, s így a vételi zavarokat job­ban kiküszöbölhetik. Például a moszkvai olimpia esemé­nyeiről ennek az Interszput- nyiknak a közvetítésével kaphatjuk meg Taliándörög- dön át a helyszíni közvetí­tést. Az intézet nemcsak a föl­di vevőállomás üzembe állí­tásának tudományos mun­káiban vesz részt, de a jövő televíziós szolgáltatása, a szatelit műsorszórás techni­kai feltételeinek megterem­tésére is végez kísérleti munkákat. A 15 éves inter- kozmosz program sikeres megvalósításával lehetővé válik, hogy valamennyi KGST-országban közvetle­nül venni lehessen más KGST-országok bármelyik tévéműsorát. Ezzel rendkívü­li mértékben bővülhet a té­véműsor, hiszen a műhold és a háztetőkre szerelt spe­ciális antennák segítségével*' minden néző érdeklődésének megfelelő műsort választhat magának. Taliándörögd mel­lett felépül egy kísérleti adó­vevő rendszer, ahol az inté­zet tudományos munkatár­sai az interkozmosz program végrehajtásához előzetes földfelszíni felméréseket vé­geznek a majdani műsor- ■ vevőrendszer megvalósítá­sához. nak. Az NSZK—NDK után immár harmadik éve nálunk is. A Hortobágyon — bekap­csolódtak a nemzetközi ak­cióba. — Mindegy „kié” a sas — védjük. Két-három-négy naponként szekér, vagy épp terepjáró viszi az utánpót­lást a jó étvágyú szárnyasok­nak a Hortobágyi Nemzeti Park költségére! (Az első év­ben tavi hallal etették őket, de hát ki győzte azt! A se- lejtbirka több, jobb, olcsóbb). Jeleznek a potyázok Még mindig nem jön, pedig én már — verőfény ide, verő­fény oda — fázom. Már ab­ban sem vagyok biztos, jó helyen járok-e, abban pedig végképp nem, hogy ezt va­laha is megtalálja az a ki tudja, hol kóborló titokzatos vendég. „Olyan szeme van, mint a sasnak”, mondják, s amikor valami fekete madár hirtelen elsuhanva fölöttem irányt változtatva rástartol a távoli póznára, kezdem is hinni. Felismerésemet egy hang zavarja: kár. Igen, kár mert elnéztem. Ügy látszik, az én szemem nem olyan. A varjúvendég perceken belül odatrombitálja (de hon­nan?) a népes családot, a tá­volból bebilleg vagy öt szar­ka, és a nagy tülekedésre bronchitiszes károgással oda- szemtelenkedik a rokon, a szürkevarjú is. No — legyin­tek elegáns vacogással — a természetvédők duvadetetés- re költik a pénzt. Erre az or­nitológus leint, nyugi, ahol érték van, ott selejtnek is kell lenni. Az alja népség, a potyázok jelzik a „fejede­lemnek”, az asztal megterít­ve. Elhiszem (hisz jobbát nem tudok), s topogok a sár­ban. S íme: apró fekete pont köröz a végtelen puszta fö­lött. .. stb. Megjött. Na végre! Most mehetek haza, forró fürdő, citromos tea, Maripen, körze­ti orvos. Engem is védjen már va­laki! I. Zs. terülj asztalkám

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents