Szolnok Megyei Néplap, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-27 / 49. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. február 27. lOHM STE1HBECH Csatangolások Charleyval (Részlet) Számomra ez a nap töb­bet jelentett, mint a többi — össze sem lehet hasonlí­tani más napokkal: egysze­rűen nincs összehasonlítási alap. Előző éjszaka keveset aludtam, így hát tudtam, hogy itt kell maradnom. Ki­merült voltam, de néha a fáradtság is élénkíti, ösztön­zi az embert. Arra kénysze- rített, hogy töltsem meg üzemanyagtartályomat, és rám parancsolt, hogy meg­állítsak és felvegyek egy négert, aki fáradt léptekkel bandukolt a betonút mel­lett húzódó fűcsíkon. Csak habozva fogadta el ajánla­tomat, és csak azért tett eleget kérésemnek,- mert nem tudott ellenállni. Ä mezőgazdasági munkások ütött-kopott ruhája volt rajta és egy ősrégi puplin- kabát, melyet az idő és hasz­nálat tükörsimára fényesí­tett. Arca kávészínű volt, és milliónyi apró ránc szán­totta összevissza. Alsó szem­héja olyan vörös, mint egy vérebé. Bütykös, kiszáradt cseresznyeághoz hasonlatos kezét ölébe rejtette, és úgy tűnt, mintha egész testével be akarna süllyedni az ülés­be és a lehető legkisebbre összezsugorodni. — Harap a kutya, kapi­tány úr? — Nem, nagyon barátsá­gos. Hosszú szünet után meg­kérdeztem : — Hogy megy a sora? — Jól, nagyon jól, kapi­tány úr. — Mi a véleménye mind­arról, ami itt mostanában történik? Nem válaszolt. — Az iskoláról beszélek és az ülősztrájkról. — Semmit sem tudok ezekről a dolgokról kapi­tány úr. — Farmon dolgozik? — Gyapotszedő vagyok, uram. — Meg lehet belőle élni? — Egészen jól megy a so­rom, kapitány úr. Hallgatagon hajtottunk felfelé a folyó mentén. A trópusi fű meg a fák kiszá­radtak, és a kegyetlen észa­ki fagy siralmasan megté­pázta őket. Egy kis idő múl­va megszólaltam. Sokkal in­kább magamnak mondtam, mint neki. — Végül is, miért bízna maga bennem? A kérdés csapda, és a felelet az egyik lába benne. Eszembe jutott egy jele­net — New Yorkban tör­tént —, és éppen el akar­tam neki mesélni, de ami­kor észrevettem szemem sarkából, hogy egész mesz- sze húzódott tőlem és az ajtóhoz simult, letettem szándékomról. De az emlék nagyon élő volt. Egy kis manhattani tégla­házban laktam, és mivel ak­koriban éppen fizetőképes voltam, felfogadtam egy né­gert. Az utca túlsó oldalán, a sarkon volt egy bár. Egy téli estén, járdánkat jég borította, éppen az ablaknál álltam, és kifelé bámultam, mikor észrevettem, hogy a bárból egy részeg nő támo­lyog kifele. Az asszony meg­csúszott a jégen, és elesett. Megpróbált feltápászkodni. de megint lehuppant a jég­re, és ott maradt fekve, mi­közben részegen jajgatott. Éppen abban a pillanatban fordult be a sarkon a ná­lam dolgozó néger. Látta az asszonyt, és gyorsan átment a másik oldalra. A lehető legnagyobb ívben elkerülte. — Láttam, meglógott. Miért nem segített annak az asszonynak? — Nézze uram, a nő ré­szeg volt, én meg néger va­gyok. Ha hozzányúlok, meg­eshet, elkezd sikoltozni, hogy megerőszakoltam, tö­meg vesz közül, és akkor ki fog nekem hinni? — Gyorsan átgondolta az egészet, ha ilyen hamar meglógott. — Ó nem, uram — mond­ta. — Régóta gyakorló né­ger vagyok én már. 75 éve, 1902. február 27-én szü­letett Jonh Steinbeck. Új könyvek A Kossuth Könyvkiadó új­donságai közül említést ér­demel a Dokumentumok a magyar mezőgazdaság tör­ténetéből 1945—1948 című összefoglaló mű, amely a Források a magyar népi de­mokrácia történetéhez soro­zatban látott napvilágot. A kötet hiteles dokumentumai meggyőzően érzékeltetik azt a hősies küzdelmet, amelyet parasztságunk folytatott közvetlenül a háború után a mezőgazdasági termelés fel­lendítéséért. A Corvina Kiadónál látott napvilágót — a magyar— csehszlovák közös kiadás keretében, a prágai Artia Kiadóval együttes gondozás­ban — a Keleti szőnyegek pompás albuma, szerzője Ludmila Kybalová. A Mű­vészet Kiskönyvtára soro­zatban két kötet is megje­lent, mindkettő Telepy Ka­talin tollából. Az egyik kü­lönösen régi adósságai tör­leszt azzal, hogy bemutatja a magyar festőművészet egyik kiválósága, Iványi Grünwald Béla munkássá­gát, legjobb alkotásait, s is­merteti életpályáját is. A másik kis kötet újabb ki­adás, s a klasszicista magyar festészet nagy alakjáról, Benczúr Gyuláról, életmű­véről szól. Üjabb, javított kiadásban került a köny­vesboltokba Szabó Miklós könyve, A keltáji nyomában Magyarországon (Heredi- tás sorozat). A Szépirodalmi Könyvki­adó regényterméséből em­lítsük meg az Olcsó Könyv­tár sorozatában megjelente­tett híres Kaffka-regényt, a Hangyabolyt; Kaffka Mar­git művéhez Bodnár György írt utószót. Megjelent Oláh János: Közel és Szinnyei Júlia: Hárman egy ketrec­ben című regénye, valamint újabb kiadásban Passuth László történelmi regénye, á Sasnak körme között. A Szépirodalmi zsebkönyvtár új kötete — a Szól a síp, Szász Imre népszerű törté­nelmi regénye. A Magyar remekírók sorozatban jelent meg a Magyar népballadák pompás antológiája. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó a televízió elő­adássorozatának anyaga­ként megjelentette A válto­zó világ című tévéegyetem előadásait tartalmazó má­sodik kötetet. Címe: A vál­tozó Föld. (A kötetet Kőhá­ti Attila szerkesztette. CHIOVINI FERENC: GAZDASÁGBAN Körmendi Lajos Időért viaskodó Ebben a testben még táltosdob dübög. Világfatermete csupa csonk, üszők. Egekben arca, békák között lába, középső világból alsó világba híííjjj... Mellkasa foglya: táltosdob — dübög még. Maradna örömest, de már mehetnék középső világból alsó világba . Testem lesz a hantja, szívemben ágya húúújjj... Apáti Miklós Első hattyúdal Nem, ne is vigasztalj: Nem fájok senkinek. Későn, Szívet-szorongatóan későn, Csak ma vettem észre: Halálakor senki sem Mondja majd a nevem. És még egy szívet szorító, Ki sem mondható rettenet: Talán a fiaim, a fiaim. Ahogyan én is Azt fogom suttogni végül: Apám. Baksán Mária Mikor felnőttünk Almaink sasok szájában hiába volt a madárijesztő hiába ráztuk ökleinket az égre csak bennünk nőtt a riadalom és lassan félni kezdtünk a madárijesztőtől Letenyei György: Búcsú a szomszédtól Krámer Henrik a szőlőszomszéd, elhalá­lozott. Nagyanyám szerint visszaadta lelkét teremtőjének, mások úgy tudják, hogy meggyulladt benne a pálinka. Kerítésszag­gató rézeleje lehetett, mert Henrik bátyá­mon akármely bolti szesz ki nem fogha­tott. Csendesen hagyta itt az árnyékvilágot, mint ahogy csendes ember volt egész éle­tében. A részegeknek a jámbor fajtájából való. akik a nótát is dúdolva mívelik, s mennél többet isznak, annál jobban szere- tiK felebarátaikat. Ivott pálinkát és itta a bort, hanem a sört azt nem szívlelhette, A ser az nem magyar ital, a ser az német gyomorba való, mondta Krámer Henrik bátyám, akivel két liter után anyanyelvén kellett beszélni, ha szavát akarta érteni az ember. De kedvenc történetét a hadifogságról mindig magyarul mondta. így kezdődött: A lágerben ketten voltunk magyarok, én meg egy sombereki sváb. A oor mellett utóbb már csak a zsíros, fűszeres ételeket szerette, meg a szőlőt. Nem az ennivaló fürtöket, hanem a szőlős­kertet. Ez utóbbit talán a legjobban. Volt neki belőle egy kis magyar hold. Maga dol­gozta, mint a valamelyes háztáji földet is. Utóbbival ugyan nem sokat törődött, a két hízónak való kukoricát megadta úgy is. De a szőlő az más. — Maga, szomszéd, még fiatal ember, de ez nem magának való. Maga ezt nem érti, meg nagyobb baj, hogy nem is érzi. A sző­lőnek lelke van ... ■— Meg kilenc munkája. — Nono... — A permetezés... — Az nem számos. Az kell. A szőlőnek, különben ás, egy munkája van. Márciusban kezdődik, novemberben végződik. Közben a borral kell dolgozni. — Inni sem árt. — Azt is kell! Ez volt az utolsó beszélgetésünk, mert a héttel későbbi „istenáldját”, meg a „grüssgottot” csak egynapi búcsúnak szán­tuk, nem gondoltuk, hogy örökkévalónak bizonyul. Henrik bácsit annak rendje és módja szerint eltemették.' Ott volt a fia — fő­könyvelő egy másik megye téeszében —, egy unokája, valahány szőlőszomszéd, a völgyből összesen hárman hiányoztak. A lánya nem tudott eljönni, tanítónő lévén, órája volt éppen. A pap és a kántor tették a dolgukat. Nekem jobban tetszett a vala­hai „circumdederunt”, mint a mostani „kö­rülvettek az árnyak”, de ez se volt csúnya. Egy öregasszony még siránkozott, tudta mi az illem, hajdani siratóasszony korából. Koszorú nem volt, az unoka hozott egy művirágcsokrot. A ministránsgyerekek csak elmenőben kaptak pénzt. Béla bácsi, az egykori számtiszt dugott a markukba fe­jenként két forintot. Valaha sok jó bort megittak Henrik bátyámmal, meg mert tudja, hogy mi az illem. A temetőkapuban megállított bennünket a fiú, aki maga is erős negyvenes és fő­könyvelő egy másik megye téeszében, s naev zavartan ezt mondta: — Hát akkor, uraim, maguk ugye szom­szédai voltak az apámnak. Erre nem kellett válaszolni. — Meg jóban is voltak vele. Erre sem szóltunk, bennem már ágas­kodni kezdett az indulat, ha még azt is mondja, hogy „sok bort megittak együtt”, hát megmutatom neki, hol lakik az úris­ten. De azt nem mondta. — A szőlő. A szőlőről szeretnék beszélni. Beszéljen, ha akar. A temetőkapuban, amikor még meg se ülepedett a föld az api a koporsója fölött, kissé furcsa, de ki­nek ez, kinek amaz a szokása. Az öreg mindig kiöblítette a poharat a vörös bor után, mielőtt fehéret töltött volna bele. — Meg a tanya. Béla bácsi közbeszól: — A pince ott az igazi, meg az előtér, ahol poharazgatni szoktunk. A vejem faragta a padokat, az asztalt is. — A pince? Azt bővítette az apám? Erre nincs válasz. — Hát akkor eladó a szőlő. Meg a ta­nya is. Hárman vagyunk közvetlen szomszédok. Ügy teszünk mintha nem hallottuk volna. Temetőkapuban nincs vásár. Örülök, hogy nincs kalapom, nem kellett megemelni a búcsúzásnál. Kezelni meg nem mindenkivel szokás mifelénk. Krámer Henrik, a szőlőszomszéd, el­halálozott. Az élet megy tovább. A munkát tenni kell, ki-ki módja szerint. Épp az jár a fejemben, hogy az öreg tu­lajdonképpen megsértett az utolsó beszél­getéskor. Kétségbe vonta hozzáértésemet. Aztán nevetek. Hogy is mondta? „Maga szomszéd még fiatal ember...” No, ötven év után ez jólesik. Nálam fél paszta híján betakarva a tő­kék. Az öreg Henriké, bitangban. Ö mond­ja egyszer: „Szomszéd úr, nem fél, hogy a magáé lesz a völgy csúfja?” Féltem, nem lett az. Ha már a magamét csinálom, a szélső sort bevágom a szomszédéból is. Azelőtt is megtettem az öregnek. A munka nem vár, a vasárnap szabad­ját elfecsérelni bűn. Ezen a napon minden parcellában hajladozik valaki. A szőlő a görnyedt embereket szereti, a szálfaegye- mesek menjenek máshová, van tennivaló millióféle. Hát vasárnap, amikor nemcsak a leve­lét még nem vesztett tőkéktől, hanem a hajladozó emberektől is tarkáink a völgy, megjelenik egy autó, aztán egy férfi meg egv nő. A férfit ismerem, a nő idegen, de bemutatkozik. Leánykori neve Krámer. Megjöttek az örökösök. A köszöntésnek még vége se, vagyunk ezen az oldalon is négyen. A híreket mintha a levegő vinné. — Mondtam emberek, már a temetőben, eladó a szőlő meg a tanya. Ha valaki vevő rá, nálam jelentkezhet. — Tudjuk az újságból, ott is kótyave­tyélik. — El akarjuk adni. Én meg a húgom. — A maguk dolga, adják el. — Mit ígérnek? — Az eladó szokott kérni. Mifelénk. De ne kérjen, mert nem ígérünk. — Tehát maguk nem vevők? — Mink nem. — És ha árat mondok? — Mink nem vagyunk vevők. Az asszony is megszólal. A bátyjának mondja: — Jöjj, István, látod, hogy ezekkel nem lehet tárgyalni. Majd találunk vevőt a jobb emberek között. így esett, hogy nem lett vásár. Egyszer jött egy atyafi. Nem idevaló, máshonnan fújta a szél. Elmondtuk neki, hogy a szőlő bitangban, semmit sem ér. A tanya vert fal és úgyis összedől, ha jön­nek a fagyok, az olvadás, meg a böjti sze­lek. Elment. Nem jött vissza. S azontúl a völgy torokján nem jutott át egyetlen ér­deklődő sem. Jóérzésű emberek laknak mi­felénk. Halottak napján Krámer Henrik sírján egy szál krizantém árválkodott. Ügy mond­ják Béla bácsi, az egykor volt számtiszt húzta ki a csokorból, amit a felesége krip­tájára hozott. Jönnek a hírek. A főkönyvelő azóta ki­cserélte Zsiguliját Fiatra, a tanítónő szidja a kőműveseket, mert nincs megelégedve az új kerítéssel. A szőlő bitangban. Szüretelők majd jön­nek, de az még messze van. Erős a természet. A tanya vert falában gyökeret eresztett a tyúkhúr és már ho­zott is néhány satnya virágot,

Next

/
Thumbnails
Contents