Szolnok Megyei Néplap, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-18 / 41. szám

1977. február 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Proletár Madonna Szabó Zoltán Munkácsy-díjas festőművész kiállításán Szabó Zoltán festményei nem ismeretlenek kiállítások rendszeres látogatói előtt. A Szolnoki Galériában látható képei közül nem egy a Dam­janich Múzeum képzőművé­szeti gyűjteményét gazdagít­ja. A Vietnami Golgota, a Proletár Madonna feltétle­nül a művész legjelentősebb munkái közé tartozik — te­gyük hozzá, az alkotó aján­dékaként került Szolnokra. De ugyanígy ide sorolható a Leány könyvvel, a Gitáros nő vagy a legkésőbben ka­pott Anya gyermekével. A különböző szempontok szerint válogatott anyag he­lyett — szénrajzok, festmé­nyek, murális munkák vagy faliszőnyegek kartonjai, év­számok alapján csoportosí­tott munkák — a Szolnoki Galériában mindenből ka­punk ízelítőt, még a művész izgalmas műhelymunkáiból is. Ha egy témát követünk végig, például a csendéletek alakulását, nyomon kísérhető a stiláris változás az oldot­tabb festői megoldású, for­ma- és színvilágú teáskan­nával, körtével-almával kom­ponált pasztell képtől a konstruktív szemléletű cse­repes, leveles-virágos csend­életig. A határozottan kö­rülhatárolt, súlyos formák Szabó Zoltán művészetét pá­lyakezdésétől kísérik. Ez éppúgy összefügg nála a közlésre szánt tartalmakkal, mint a kifejezés monumen­talitása. Szabó Zoltán művészeté­nek fő vonala gondolatilag és a képi megvalósítást néz­ve egyaránt súlyos. A nagy méreteket, a tömeges kom­ponálás erejét a téma dik­tálja. A művész munkáiban az érzések, gondolatok szim­bólummá nőnek, közös él­ménnyé sűrűsödnek. Vietnam a nagyméretű Golgotájához csak ösztönzést adott, amely - lyel mindenfajta erőszak, embertelenség ellen tiltako­zott. Ugyanígy lép tovább az egyszeri jelentésen Apám ké­pével, amellyel nemcsak egy idős. munkában és küzde­lemben megfáradt, megszigo­rodott ember sorsára utal, hanem azokéra is. akiknek hasonló volt az életük. Osz­tályhatalmat képvisel a Pro­letár Madonna gyárkémé­nyek között hatalmasodó alakja, mint ahogy a gyer­mekvárás tiszta összetarto­zásának szépségét szimboli­zálja a Terhes nő párosa. Az erőszak elutasításának, az élet, a munka, a termé- szetben-társadalomban igé­nyelt harmónia igenlése ez a kiállítás. Az ember élet­re született, békességre, sze- retetre, értelmes tevékeny­ségre, Szabó Zoltán művé­szete ennek felismeréséhez segít. E. M. Pécsett Szobrot állítanak fldynak Pécs szobrot állít Ady Endre tiszteletére születésé­nek 100. évfordulóján. Ez lesz a centenáriumhoz kap- szolódó legjelentősebb kép­zőművészeti esemény az or­szágban. A szobor megfor­málására Melocco Miklós szobrászművészt kérte fel a Baranya megyei Tanács. A szobor az őszre készül el, ju­goszláviai fehér márványból. Á „Valahol Európában" jubileuma Jubileumot ünnepelt a ma­gyar filmművészet szerdán késő este a budapesti Vörös Csillag filmszínházban. Har­minc esztendővel ezelőtt eb­ben a fővárosi moziban mu­tatták be a Valahol Európá­ban című filmet, az első nemzetközi-sikerű magyar filmalkotást. Ez a mű azóta filmtörténeti jelentőségűvé vált. Az annak idején a Ma­gyar Kommunista Párt támo­gatásával készült film forga­tókönyvét Balázs Béla és Radványi Géza írták. Az elmúlt év végén adták át rendeltetésének Nagykanizsán a Hevesi Sándor Művelődési Központot. Az épületben 530 személyes szinház, kiállítási terem, valamint szakköri foglalko­zásokra alkalmas klubhelyiségek találhatók. Az 50 ezer lakosú város új Művelődési Központ­jában terv szerint évente 2500 rendezvényt tartanak. a tanítónőnél — Hány gyermekük van? — Kettő. Ágika három-, Jancsika egyéves. — Mikor aludta végig utoljára az éjszakát? — Nem tudom. Kicsik a gyerekek, éjszaka is baj van velük, kiszaladok teát mele­gíteni stb... — Ma reggel mikor kelt jel? — ötkor. Mostam, utána pedig tanítani siettem. — Mikor jut idő a felké­szülésre? — Korán bemegyek az is­kolába, ott készülök az órák­ra. Nem találtam még jobb időbeosztást ez alatt a fél év alatt. Tudom, a pedagógu­sok ezt hallván csóválják a fejüket. Pedig én nagyon igyekszem, hogy a kis első­sök — őket tanítom — ne­hogy rosszul járjanak. — Miért szakította meg a GYES-t? — Szüksége volt rám az iskolának, ezért. Édesanyám vállalta, hogy vigyáz a pici­nyeimre, s nyugodt voltam, nálam is jobban neveli a gyerekeket. Csak azután meghalt nagymamám, a pa­pám hozzánk került, úgyhogy anyu őt ápolja. Azóta egy rokon néni vigyáz a gyere­kekre, amíg haza nem me­gyek az iskolából.-------A gyerekek nem síny­lették meg, hogy dolgozik? — Eleinte, amikor indul­tam dolgozni, Ágika könyör- gött, hogy ne menjek. Az esték is mások lettek. Az­előtt bevittem, megpusziltam, aludt. Most bent kell ma­radnom, melléfeküdnöm, ő átöleli, szorítja a nyakam. Ha eljövök mellőle, álmában is fölsír. S amikor végre ki­mehetek, mondom a férjem­nek, jaj, János, még ott a sok pelenka és mosatlan edény. Azt mondja, majd meglesz. Kimegyek a kony­hába, ragyog az asztal, szá­radnak a pelenkák. — Tehát a férje segít? — Sokat. Bármilyen házi­munkát elvégez. — Mire nem jut idejük? — Utazásra, mozira, szín­házra, könyvre. Szakmai fo­lyóiratokat rendszeresen ol­vasok. — És mire jut idő? — A rengeteg házimunkát nem lehet elhanyagolni. A tanításról nem is beszélve. Párttag vagyok. Az iskola szakszervezeti bizalmija va­gyok. Akkor is, amikor GYES-en voltam, , át-átsza- ladtak hozzám a kartársak, én is hozzájuk, szóval akkor sem szűnt meg számomra az iskola. Már vagy hat éve ta­nácstag vagyok. Én lennék a népfront községi titkára is. Nos, ezekre is kell idő. Tomajmojiostorán vagyunk. Beszélgetőtársam Sőtér Já- nosné, 28 esztendős tanítónő. 1970-ben végzett a jászberé­nyi tanítóképzőben. Más le­hetősége is lett volna, még­is hazajött szülőfalujába. Fél napig tanított, fél napig ké­szült az óráira, mert nem akart szégyenkezni a volt tanárai előtt. Nagyon félsze­gen merte kartársnak szólí­tani az igazgatót, aki azelőtt bácsi volt a számára is. A tantestület azonban nagyon rendes volt, segítették a be­illeszkedését. Az egykori kis­iskolás szeretett ebben az is­kolában tanulni, s — amint mondja —■ most is olyannak látja a pedagógusokat, mint gyerekszemmel. — ön hogyan tanult? • — Elég jól. Nagymamáék- tól jártam elsőbe, mert a szüleim tanyán laktak. — És mi világított a ta­nuláshoz? — Petróleumlámpa. — Tulajdonképpen honnan az indíttatás? — Elcsépelten hangzik, de tényleg gyermekkorom óta tanító szerettem volna lenni. Nem tanár! Tanító! Egy meg­határozó élményre világosan emlékszem. Olvasásórán a tanító néni felszólított. Ol­vastam. ő pedig kiabált: „Hangosabban! Még hango­sabban!” De én már képte­len voltam fokozni a hang­erőt. Akkor kiküldött az ab­lak alá, hogy onnan kiabál­Pályázat úttörőknek Március első napjaiban a gyermekalkotások galériájá­ba, Zánkára küldik az úttö­rő képző- és iparművészeti pályázat legjobb alkotásait. A pályázaton csapatokban — úttörőcsapatok, úttörőházak, szakköri kollektívák — és egyénileg indulhattak a kis­dobos és úttörő pajtások. Két alkotást küldhetnek a gyere­kek a pályázatra. A kötele­ző témájú műnek a közös­ség megtartó-felemelő ere­jét kell bemutatni a család, az úttörőközösség, az iskola, vagy a lakóhely környezeté­ben. A szabadon választott témában a hétköznapok ese­ményei során szerzett élmé­nyeket dolgozhatták fel. Mindkét pályamű tetszés sze­rinti — de azonos — techni­kával készült rajz, fest­mény, kisplasztika, fafaragás, szobor lehet. Herceg János­Az utolsó mohikán — Nem tudok bánni az em­berekkel! — jelentette ki Leó bácsi olyan magabiztosan, mint akinek minden szava kinyilatkoztatás. — Velem nem fordulhat elő olyasmi, hogy valaki elnéz a fejem fölött, s aztán kénytelen va­gyok napokig enni magamat, hogy az illető miért nem kö­szönt. Én ugyanis mindenkit megelőzök a köszönésben, mert úgy érzem, az udvarias­sággal magamnak tartozom. „Noblesse oblige!” — mondta szeretett osztályfőnökünk, anno dacumál 1917-ben, ami­kor a kampós érettségi bottal elindultunk az életbe, illetve ki a frontra. Ennél többet nem tudott adni szegény ta­nár úr. Ez volt az én hozomá­nyom az iskolától. — Hát nem valami nagy hozomány — jegyezte meg Sári fanyarul, miközben ki­töltötte a likőrt, a császár­körtét, amelyet mindenki utál, s csak azokra a ritka al­kalmakra tartogatjuk, ha Leó bácsi jön, hogy konzervatív ízlése ebben se szenvedjen hiányt. Sajtos pogácsát szere­tett ropogtatni hozzá. — Tévedsz, kicsikém! — felelte könnyedén. — Én még ma is ebből a hozományból élek, tekintve, hogy szegény Lujzi nénétek nem hozott semmit. Nem mondom, hogy nagyon jól élek belőle, de megvagyok még ma is. És hosszú életem során ez leg­alább annyit ér, mint tudo­mányom a kettős könyvelés­ben. — Jó, jó, de mit ért el Leó bácsi az életben? — feszeget­te feleslegesen a kérdést Sá­ri. Mert rossz kedve volt, s Leó bácsi kapóra jött, hogy általános életundorát kitöltse rajta. — Ja, ha le ezzel kezded drágám, akkor a magam ré­széről már be is fejezném a vitát. A vicc tudni illik abban van, hogy az én bölcsessi < in nem váltható aprópénzre. Önmagáért van, mint az iga­zi művészet. — Igen? Az is? — húzta fel a szemöldökét undokul Sári, de Leo bácsit ezzel se tudta kihozni a sodrából, mert a sértődés ellenkezett volna az udvariasságról val­lott nézetével. igyszer azzal jöttek ne- |kem a bankban — foly­tatta elnézően —, hogy van valaki a városban, aki köszönés dolgában engem is ker.terbe ver. Körich volt, az örökös képviselőjelölt, ak!i' azzal akarta megalapozni a karrierjét, hogy széles kalap- lengetéssel üdvözölte az ut­cán az embereket, az utca­seprőtől kezdve a polgármes­terig. De milyen dilettáns módon csinálta ezt, nagy ég! Alázatosan, fakutya vigyor- ral. Nem mondom, hogy emi­att bukott meg, hiszen a po­litikában a szervilizmusra minden időben építeni lehe­tett. Éppen csak azzal nem volt tisztában, hogy házassá­gok az égben köttetnek, hogy virágnyelven fejezzem ki magamat. Ő itt lent hajbó­kolt. — Tejet kapott ma, Leó bácsi? — próbálta Sári más mederbe terelni az unalmas előadást. — Mert én nem kaptam. Későn mentem érte. Hétkor. Már elfogyott. — Én kilenckor. És ott várt a tejecske a pult alatt, — di­csekedett Leó bácsi —, s a tejeslány mosolya a pult fö­lött. De ez egy külön törté­net. Amikor szegény Lujzi nénétek csipőben eltörte a lábát, mint tudjátok, nekem kellett vállalni a beszerzés csöppet sem könnyű, de rop­pant érdekes misszióját. Ez a tejeslány például kezdetben elmondhatatlanul kurta és elutasító volt. Tejet eleinte a legritkább esetben kaptam. Akkor is rendszerint össze­ment. De aztán egy szép na­pon kiderült, hogy a tejes­lány nem is lány, hanem asz- szony. Gyerekkocsit ringatott egyszer szabad kezével a pult mögött, a másikkal a tejet mérte, s a kicsi mégse hagy­ta abba a bőgést. Most jött az én számom! Hátra mentem, odaadtam a gyereknek a ka­lapomat, hadd játsszék vele, s elkezdtem hangosan fütyül­ni neki. Nemcsak a gyerek rosszkedve múlt el, hanem a mamájáé is. Derült rajtam az egész bolt. Azóta van tej. — Hát ebben nem tudom Eelvenni a versenyt Leó bá­csival! — sziszegte Sári, mint akinek végleg elege van. — Fütyülni se tudok. Nekem nevetnem kellett Sári szellemességén, s azt vártam, hogy Leó bácsi ugyancsak elmésen riposzto­zik majd, de tévedtem. Mint a rövidtávfutó, ha ki­fogyott a szuszból, egyszerre elkezdett hápogni, a mosoly­nak nyoma se volt az arcán, a hangja is panaszosra for­dult : — Ne higgyétek, hogy könnyű játék ez. Utolsó mo­hikánnak lenni alapjában vé­ve mindig elszomorító szerep volt. Most az vagyok. És tisz­tán látom magamat a komi­kum és szánalom megalázó tükrében. Időszerűtlen va­gyok, kimentem a divatból zergetollas kalapommal együtt. Mást most nem mondhatok. A többit képzel­jétek hozzá. Isten veletek! □ entegetőzni kezdtünk. Sári kezet csókolt neki, amin máskor halálosan megsértődött volna. Most hagyta, de visszatartani nem tudtuk. Elment gör- nyedten és valóban szánal­masan. öregebb lett, mint amilyen volt. Sári sírt, a zsebkendőjét rágta, s alig tudtam magához téríteni. jam be a mondatot. Kimen­tem, de éppen ott ment egy szomszéd lány, s én szégyell­tem a dolgot. Behívtak, kap­tam tíz kormost, megint ki­menni, bekiabálni. Akkor már elhaladt a szomszéd lány, tehát bekiabáltam. Az­óta tudom, hogy nem sza­bad a gyermek méltóságát megtiporni. Talán azért is lettem tanítónő, hogy meg­mutassam ... — Megállapodtak Tomaj- monostorán? — Szeretünk itt élni. — Barátaik vannak? — A férjem Tiszaszentim- rén dolgozik, agronómus a téeszben, két munkatársával barátkozunk. Sajnos, az egyik család elköltözött, a másik családnál kisbaba született, úgyhogy ritkábban találko­zunk. Már összebarátkozott a férjem a kolleganőim csa­ládjaival is. A tantestület­ben megünnepeljük egymás névnapját, összejövünk az ünnepelt lakásán, beszélge­tünk, táncolunk, énekelünk. Persze elég ritkán. — Mit csinál hét végén? — Jaj, már alig várom! Nekiesek a lakásnak, por­szívó, nagytakarítás, nagy­mosás ... Mindig mondjuk egymásnak a férjemmel, hogy nem .baj, még néhány év, nagyobbak lesznek a gye­rekek, jut idő majd pihe­nésre is. Én viszont arra gondolok, vajon nem sok teher-e eny- nyiféle közéleti megbízatás Sőtér Jánosné tanítónő vál­lán? Körmendi Lajos KINCSKimSÓ ímdahni fttyrtinu gwnekeknek A gyerekek irodalmi fo­lyóirata, a „Kincskereső” januártól bővebb tartalom­mal, tetszetős új borítólap­pal, az eddigi 32 oldal he­lyett 48 oldal terjedelemben kerül ifjú olvasói kezébe. A gyerekek és a pedagógusok a folyóiratot megjelenése óta megkedvelték, hisz ver­seivel, elbeszéléseivel él- ményszerűen járult hozzá a 10—14 éves korosztály iro­dalmi, művészeti és kultu­rális ismereteinek bővítésé­hez. A megnövekedett ter­jedelem lehetővé teszi, hogy az eddiginél is gazdagabb tartalommal kalauzolja a „Kincskereső” olvasóit „a művészetek vándordíján.” A folyóirat példányonkén­ti ára változatlanul 4 forint marad, azonban évi előfi­zetési díja 40 forintról 36 forintra csökken. A lap új számait ezentúl 15-én kap­ják kézhez a gyerekek, jú­nius, július és augusztus ki­vételével, ugyanis ezekben a hónapokban nem jelenik meg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents