Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-09 / 7. szám

1977. január 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szabó László kiállítása Tegnap délben Szolno­kon, a városi tanács dísz­termében Szabó László szobrászművész alkotásai­ból kiállítás nyílt. A meg­nyitón - amelyen megje­lent dr. Majoros Károly, az MSZMP Szolnok megyei Bizottságának titkára és Sipos Károly, a megyei ta­nács elnökhelyettese - Kukri Béla, a városi tanács elnöke mondott beszédet. A kiállítás, amelyen a mű­vész 34 szobra, 8 érme lát­ható, január 15-ig várja az érdeklődőket naponta 9-től 17 óráig. - NZS ­Jó úton — felfelé Örömök és gondok a kunhegyesi művelődési központban — Hová, hová? — A darálóba. Kukoricát viszek... — A művelődési központba szokott-e járni? — Ide, a kultúrba? Job­bára ők járnak ki hozzánk a tsz-be, de én is megfor­dulok néha náluk. Ha van valami jobb előadás. Az alkalmi interjú Tóth Imrével, a kunhegyesi mű­velődési központ előtt ké­szült Földi Imre nehézgépkezelő: — A brigádvetélkedőkön meg a beat-koncerteken ta­valy mindig ott voltam. Szabó Péter szakmunkás- tanuló: — A hangversenyekre el­visznek bennünket, meg ha jön a színház, akkor is. meg máskor is, ha van valami... — On? — Ritkán. Én tiszaroffi vagyok, de ha itt a színház, mindig bejövünk. Bár Roffon lenne ez a ház... Beszédes számok A statisztika keveset mondhat a tartalmi munká­ról, de azért a számok is be­szélnek. Az elmúlt évben 41 ezer látogatója volt a műve­lődési központnak. Ez azt je­lenti — persze csak elméle­tileg —. hogy a nagyközség minden lakója, a csecsemőtől az aggastyánig, négyszer volt az elmúlt 365 nap alatt az intézmény vendége. Száztíz ismeretterjesztő előadást, 68 kiállítást, országjárást. 39 műsoros estet, s 119 egyéb művelődési rendezvényt szerveztek, tartottak. Nem számítottuk ide az úgynevezett „kiscsoportok”, a különböző szakkörök, klu­bok foglalkozásainak látoga­tóit. Érdekes és biztató jelen­ség: a művelődési központ hivatalosan elveszítette ugyan járási státuszát, de vonzáskörét megtartotta. Je­lentősebb rendezvényeire Ti- szagyendáról, Tisza roffról, Tiszaburáról is bejárnak Kunhegyesre az emberek — elsősorban a fiatalok. A kultúra nem árucikk, so­kan mondják. Igazuk van, tényleg nem az, de pénzbe kerül. A kunhegyesi művelődési központ 750 ezer forintos költségvetéssel dolgozik, eb­ből 425 ezer forintot saját maga „termel meg”, önmaga fenntartására. Rögtönzött vita az épület jéghideg előcsarnokában: sok ez, vagy kevés. Rendek Sándor igazgató: — Havonta 11—12 ezer fo­rint a villanyszámlánk. — Körülbelül 500 mázsa szénre lenne szükég, hogy ál­Rendek Sándor: még nagyobb összefogásra van szükség landóan és egyenletesen „fel. fűtsük a házat”. — Nem pénzkérdés a mű­velődés ma már... Kétségtelen, hogy a műve­lődési' igénnyel bíró embe­rek a „zsebpénzből” tudják „finanszírozni” kulturális igényeiket. Az „ingyen van” kérdés már nem vonz, sőt gyanússá válhat. De... A művelődési központ fa­lán lógó viharlámpa hűen tükrözi művelődési házaink sokaságának helyzetét: a technikai felszereltség messze elmarad az igények mögött. A kunhegyesi ház vészvilá­gítása rossz, amikor rendez­vény van — a tűzoltók szi­gorúak, s igazuk van — vi­harlámpák égnek a vészlám­pák helyén. De vajon ez szabályos? Nem veszélyes? Felújításra sincs pénz, csak minimális. A kazánok a kéményekbe küldik a meleget, mert a fű­tőrendszer csővezetéke rossz. Ez a drága nem a kultúra. II jóindulat nem hiányzik — A nagyközség gazdasági egységei igazán szépen támo­gatnak bennünket — mondja Rendek Sándor. — A Kö- zéptiszavidéki Áfész 45 ezer forintot, a Vízgépészeti Vál­lalat 35 ezret adott, de más szervektől is kapunk ... — Ha januárra, februárra kunhegyesi lakos lennék, mit ajánlata programjukból. — Huszonhárom szakkö­rünk. klubunk van — sorol­hatnám: a német. angol nyelvtanfolyamtól a páva­körön keresztül a horgászo­kig. bélyeggyűjtőkig. Na­gyobb rendezvényeink? Lesz két filharmóniai hangverse­nyünk, egy színházi, egy bábszínházi előadásunk — egyébként kétszáznegyven színházbérlőnk van — ren­dezünk egy nagy divatbemu­tatót, játékos vetélkedők so­rát, tudományos előadáso­kat ... szóval lehet válasz­tani. — Ez a nagy gyermekzsi­vaj? — Délelőttönként a klub. szobában nálunk „vendéges­kedik” a Dózsa úti iskola napközije. Mindenkinek jó... — Bár minél előbb „be. szoknának” a gyerekek a művelődési házba. Ez első­sorban nevelési kérdés, de tudjuk, hogy a gyermek min­dig összekötő kapocs is: ál­táluk a szülök is jobban el­jönnek ide. Nos. ha mindent összegezünk: igényeket és adottságokat, mit tart a jelen­legi helyzetben legfontosabb feladatának? — A szellemi erők és az anyagi eszközök további, még hatékonyabb összevoná­sát. A nagyközségben a kul­turális célokra rendelkezésre álló pénz nem kevés, ha központosítva, ésszerűen használjuk fel. Égi mannára nem várhatunk, abból kell gazdálkodnunk, ami rendel­kezésünkre áll. Még egyszer mondom: ez nem kevés. Örömmel tapasztalom külön­ben. hogy a gazdasági szer­vek vezetői mind jobban és értőbben látják ezt. Nagyon bizakodó vagyok, hogy már ez az év sok, szép eredményt hoz számunkra. Tiszai Lajos — Tényleg szép gomba, de kínálja csak másnak, nem akarok úgy járni, mint Horváth Dá­niák a csiperkével, meg Mária Lujzá­val. No még ezt el­mondom, de aztán rohanok, mert megy a buszom Kunszentmár- tonba. Szép májusi nap hajnal­ban volt, amikor Daniék fia, a Béla gondolt egyet és bi­ciklire kapva kikerekezett a Hollósá-laposra. Azt mond­ta az anyjának, hogy egy szakajtó gomba nélkül haza sem jön. Ne féljenek, azt mondja, ismerem én a csi­perkét, s úgyis csak azt szedek, nem lesz semmi baj. Engedték, szedegessen, meg hittek is néki. mert hát csak tanulta a (gimnáziumban, okos gyerek volt. Jön is a Béla már délelőtt egy nagy kast cipel, tele az a sok fehér kalappal, szé­pek voltak, egészségesek, igazi csdperkegombák a la­posról. Nézi az apja, .Dani, aki olyan furmányos, gya- nakodós ember volt. Kivesz egyet, meg még egyet. Te, Béla, meg merjük ezt mi enni, azt hiszed? Meg ám — mondja a gyerek, nem té­Szerszámot kardra cserélve Szakmunkások jelentkezése tiszti pályára Fiatal szakmunkásokon fe­szül az egyenruha a Kilián György Repülő Műszaki Fő­iskolán. Egy részük koraibban is fcaitona volt, a többiek csak újév óta ismerkednek a had­sereg életével Egy cél fűzi őket össze: élethivatásul vá­lasztani a tiszti pályát. Nálunk családi hagyomány ez, — mondja Rusin Csaba — Édesapám is katonatiszt, elmondhatom, hogy lakta­nyában imőlttem fel. Ennek el­lenére nem állt szándékom­ban felöltem az egyenruhát. Autószerelő lettem Nyíregy­házán, s csak két éve kezd­tem igazán érdeklődni a hadsereg iránt. Amikor az­tán meghallottam, hogy szak­munkásoknak érettségi nél­kül is lehet jelentkezni tisz­ti főiskolákra, nem késleked­tem. Szentgyörgyi Ferenc tiszt- helyettes hallgató volt. más­fél éve viseli az egyenruhát. — Mindig katonatiszt sze­rettem volna lenni. Alig fe­jeztem be a szakmunkáskép­zőt. jelentkeztem a seregbe. Kádár Mihály két évig szakmunkádként dolgozott, azután behívták sorkatonai szolgálatra. — A hátralévő katonaidő­met, a középiskola elvégzé­sét, meg a főiskolai tanul­mányokat figyelembe véve legalább tíz év kellett volna számomra valamilyen diplo­ma megszerzéséig. S közben bizonyára családi giondok is szakadtak volna rám. A had­seregben viszont öt év alatt szerezhetek, diplomat, még­hozzá úgy, hogy egyéb dol­gom sincs, minthogy tanul­jak. A hivatástudat mellett ez is döntő számomra. S döntő a tanfolyam sike­re is. Az ifjú hallgatók ugyanis nyolchónapos előké­szítő tanfolyam után tesznek felvételi vizsgát. Annak ered­ményétől függ, hogy folytat­hatnak-e katonai főiskolai tanulmányokat. Ezek a hó­napok tehát meghatározóak egész életükre. — Nem lesz könnyű a tan­folyam. hiszen régen végez­tük el a szakmunkásképzőt, kicsit kiestünk a tanulásból, s néhány hónap alatt kell a gimnázium anyagát átvenni, — meditál Rusin Csaba. — A tavalyi tapasztalatok alapján elmondhatom, hogy nem lesz különösebb gond a fiúk felkészülésével. Inkább fékezni kell őket, mintsem biztatni, — vélekedik egyik tisztjük, Zámbó Lajos. — S ha sikerül a felvételi vizsga? Rusin Csaba gyorsan kész a válasszal: — KISZ-titkár voltam a szakmunkásképzőben, s az­után is dolgoztam az ifjúsági szervezetben. A hadseregben is politikai munkával szeret­nék foglalkozni. Szentgyörgyi Ferenc kato­nás tömörséggel válaszol: — Páncélos szeretnék len­ni. Kádár Mihály heccelődve megjegyzi: — Kis emberinek az való. Kádár Mihálynak meg a műszaki tiszti pálya. — Érthető, műszaki alaku­latnál húztam le másfélévet: A szakmunkásokból verbu­válódott hallgatók tanítása több munkát jelent a Kilián György Repülő Műszaki Fő­iskola tisztjeinek, mégis szí­vesen végzik, hiszen a leg­szebb feladatra vállalkoztak: fiatalok életútjának egyen- getósére. Simon Béla r,'a, köznapi MOTTÓ: Az alábbi eset soha. sehol meg nem tör­tént, nem is foc, az egész csupán kitalált mese, csak a nevek valódiak, hogy rá ne jöjjünk, kiről szól. Ha valaki mégis másra ismer benne — örüljön neki. (Mottózzon! Merhet!) vesztem én ezt össze a mér­gesgombával. Mért. azzal össze lehet, kérdi az apja, aztán melyikkel? Hát a gyil­kos (galócával, feleli a Béla, aztán még magyarázza is, hogy így a bocsikor, meg úgy a gallér, aztán a lemezek színe, meg ilyesmik. Hüm- mögött az öreg, de nem mon­dott ellent, inkább átdúrta a kosarat olyan bocskoro- sért... Persze nem talált, hát hagvta, hogy az asszony megfőzze pörköltnek, mást úgyse mert volna belőle. Ülnek az asztalhoz; osz­tanak a tányérokra, ennék is, csak az apjuknak nem ákaródzik. Vakarja a fejét, aztán csak kiböki. Egyen be­lőle előbb a Mária Lujza. Ügy hittak a macskájukat, az a dilinkós Béla nevezte el. Jól van, adnak is a Mária Lujzának egy szedőkanállal, az meg csak kerülgeti, ke­rülgeti, prüszköl rá. Méreg ez fiam, mondja Horváth Da­ni, nem eszi a mérget a macska. Nem ette ám, mert forró volt, hanem mikor ki­hűlt, még a tányért is ki- nyalta az a nagy dög. A macska jóllakott, Daniék meg guvadt szemekkel les­ték. Él ez. apám, mondja a Béla egy idő után, mire az öreg is megenyhül. Bó­lint, esznek, életükben elő­ször gombát. Ízlelgeti, kóstolgatja Dani bátya, félszemmel meg hol a macskát, hol a többieket lesi, nem ült-e már ki a ha­lál a szájuk szélére. Mit ér­zel asszony, kérdi az ebéd végén. Semmit, mondja amaz, így (hát megnyugsza­nak. Alig. értek bele a délután­ba, egy szer csak ordít Dani. Béla! A macska! Rohan a gyerek, mosogatós kézzel ku­fircol az asszony, a macská­ra néznek, aztán egymásra és elsápadnak. Mária Lujza, aki evett a gombából, viny- nyog és a hasához kapkod, Mária Lujza a padlót, meg az ajtót kaparja. Mária Luj­za a végét járja, segítség, emberek, jaj Béluskám, mit hoztál a házhoz! Gombakórt apádra, anyádra? Danira rájött a reszketés, Béla viccelni próbált, az anya meg sivalkodott, tudsz-e hányni Danikám? Az öreg kirohant a színbe, előállt az autóval, berakta a családot és berobogott a városba, oda, ahol a gyomormosáso­kat csinálják. Kimosták ott szegényekből még a reggeli abált szalonnát, de még tán az anyatejet is. Dani bizony már vezetni se tudott visz- szafelé. Taxival jöttek. Ta­xival, de boldogan: élünk! Mi élünk, mondták, de sze­gény Mária Lujza, ö már az­óta ... és sírva fakadtak, mert szerették az ő macská­jukat. Sírtak, sírtak, s még akkor is sírtak, amikor meg­látták a kazal tövén el­nyúlva ... de nem ám dög­lötten! Szoptatott a lelkem, mert hogy megfialt akkorra. i, Zs.

Next

/
Thumbnails
Contents