Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-05 / 3. szám

1977. január 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Nem biztos, hogy giccs Elmúlt ismét egy szilvesz­ter. Néhány napja csupán, de már úgy tűnik, mintha he­tekkel ezelőtt esett volna meg. H'ogy mi történt benne, feszegetni kár lenne. Se mé­ricskélni nem érdemes, össze­vetve az előzőekhez, vagy épp csak önmagához mérni. Volt. Legfeljebb a televíziós szilvesztereket figyelve kö­vetkeztetésként megállapít­ható: ha így haladunk, meg­érjük mi még egyszer a mű­sor nélküli óév-búcsúztatót is a képernyőn. Szilveszter Amit most tapasztalhat­tunk ugyanis, valójában szer­vesen illeszkedik be egy, már évekkel ezelőtt elkezdődött folyamatba: le kell szoktatni a nézőt a képernyőről. Ne csüngjön rajta, mint a kis­gyermek anyja kebelén. S mi lehetne legjobb alkalom erre, hatásos, mint épp a szilvesz­ter. Ha a néző ugyanis meg­szokja, hogy amit kap. rend­re elmarad a várakozásától, majd csak feléri maga is ésszel: többet ér egy baráti körben eltöltött víg este bo- , rozgatás között, mint egy bá­gyadt műsor a képernyőn. Ilyen értelemben a húszéves jubileumra készített szilvesz­teri Nem ismerünk lehetet­lent, jól sikerült tévégesztus. A műsor egyengette az útat a közösségi élet felé, az apát visszaengedte családjához, a szerelmest a kedveséhez és így tovább. A televíziós szilveszter más szempontból is figyelemre­méltó, például abban, aho­gyan a jeles évfordulót ün­nepelte. Hányszor, de hány­szor panaszkodunk vagy mérgelődünk azért, hogy kis intézmények, csöpke vállala­tok már fennállásuk egyéves évfordulóját is túlméretezett formákban akarják emléke­zetessé avatni ország-világ számára. Lám, a Televízió­ról véletlenül sem lehet állí­tani. hogy akár anyagi, akár szellemi kapacitásának vala­miféle nagyobb megterhelé­sével akarta volna létének jelentőségét fitogtatni. A húszéves intézmény „sze­rény” önvizsgálata, némi iróniával akár antijubileum- nak is felfogható. Húszéves lett tehát a tele­vízió, s az idővel lassan a csodából hétköznapi eszközzé vált. De érzésem szerint még korántsem élt annyit — bár sok küzdelem árán jutott el idáig —hogy mint megfáradt öreg ember, vagy legalábbis egy fáradt ember bölcs re- zignációjával tekintsen visz- sza múltjára, a megtett útra, és ugyanakkor kétség fogja el a jövőbe nézve, „ugyan mikor is érem meg, hogy jó lesz a műsorom” gondolatok kíséretében. Húszesztendő nem kor egy művészeti intéz­mény. egy hírközlési tömeg­eszköz életében. Másról van itt szó: az idők során bekö­vetkezett bizonyos fajta el­kényelmesedésről. A nehéz­ségek legyűrésében mintha nem mutatkoznék meg az a néhai lelkesedés, szorgalom, amellyel a kezdetek kezdetén hányszor lett úrrá bajain a Magyar Televízió. Manapság azonban — pedig ereje teljé­ben van — egyre gyakrabban enged a „megadjuk magun­kat a sorsnak” — ez van! — kétes értékű csábításának. A szilveszteri műsor lefoko­zása „hétköznapivá” ilyen alapon is felfogható. Hogy évek óta arra szoktatgat ben­nünket a televízió, ne vár­junk igazi kabarét tőle, vala­miféle kirobbanóan víg, po­puláris szórakozást, abban egy már-már a tehetetlen­ségből származó gyengeség, humorbeli gyámoltalanság testesül meg. A mi televí­ziónkról ugyanis el lehet mondani minden jót, hogy közéletig hogy művészileg igényes,' hogy pártfogója az értékeknek, hogy művélője a népnek, csak egyet nem: nem képes, nem tud szívből ne­vetni — nevettetni. Évek óta nincs kabaré a képernyőn, így nem alakulhattak ki a nevettetés közvetlenebb tele­víziós formái. Hogyan lehet­ne hát azt várni, hogy vala­miféle csoda folytán egyszer­re csak szilveszterre megszü­lessék, egy igazi kabaré. Portré Mesterháziról A televízió dicséretesen gazdagítja irodalmi arckép­csarnokát. Karácsonykor a Vass Istvánról, új évre a Mesterházi Lajosról készített portréfilmet sugározta: mind­kettő tündökölt gondolatgaz­dagságával. Különösképp az utóbbi bővelkedett friss, mai gondolatokban. Mesterházi élettapasztalataiból, a társa­dalom gyakorlatából kiindul­va, majd oda visszatérve vi­lágított meg nem egy lényeg­bevágó kérdést, szenvedélyét, indulatait kifejezébeli tömör­ség és pontosság mögé rejtve. Megszívlelendő, amit a sema­tizmusról, a realizmusról, irodalom és politika viszo­nyáról megfogalmazott. To­vábbá az, ahogyan a művé­szet tükör-szerepét .elemezte. Jó, hogy ez a portré megszü­letett, feltárva a gondolkodó, elveit szigorúan valló író szí­nes, emberi egyéniségét. V. M. Orosházán Darvas Jőzsef emlékmúzeum Orosházán emlékmúzeumot rendeznek be Darvas József szülőházában az író gyermek- és ifjúkorára vonatkozó írá­sos és tárgyi emlékekből. A szervező munkát — az Or­szágos Petőfi Irodalmi Mú­zeum segítségével — a Békés megyei Múzeumi Szervezet megkezdte. Kérik azokat, akiknek Darvas Józseftől származó irodalmi, tárgyi emlékek vannak birtokuk­ban, értesítsék az orosházi Szántó Kovács János- vagy a békéscsabai Munkácsy Mi­hály Múzeumot. Rádióban Zenei Magazin Látószög Az új év számos új rádió műsort is tartogat a gyermek- és ifjúsági hallgatóknak. Ze­nei Magazin címmel január­ban indul az ifjúsági rádió négy hetente „megjelenő” hangos folyóirata, amelynek középpontjában az ifjúsági öntevékeny zenei élet áll. A Látószög hetente öt-öt percben jelentkezik és a fel­nőttebb fiatalokhoz szól. Az Ifjúságpolitikai műsor több­nyire aktuális, az ifjúsági mozgalomhoz kötődő, vagy éppen általánosabb etikai, ideológiai kérdésekről nyil­vánítja véleményét. A hangjáték-kínálatban szerepel Déry Tibor: A por­tugál királylány című elbe­szélésének rádió játék-válto­zata. írtak, beszéltek már a giccsről. míg csaknem áldozatul esett a herendi por. celán és a kalocsai festett tányér, a világos, díszes lá­bas, a festett üvegpohár, már-már Zala György szob­rai a Hősök terén, vagyis: túlzóink a fürdővízzel együtt kiöntötték volna a csecsemőt is. Közben pedig divatja jött Mészöly Géza és Brocky Ká­roly alföldi tájainak, a he­rendi porcelán madarak ex­portunk javát képezik, lába­sainkra ismét felkerültek a virágok. Nem a látható valóság áb­rázolása a giccs, nem a vi­rág a lábason vagy a falon, még nem is a régi gobelinek utánzata gépen szőtt falvé­dőn. Lehet persze ez is. A giccs kérdése nem egyszerű. A svédeknél törvény tiltja, hogy svéd kirakataikba svéd giccseket tegyenek, tesznek hát németet, angolt, mind­egy. De Velence tiszteletet kiváltó Szent Márk terének környéke nem a giccs orgiá­ja-e: csicsás, csillogó gondo­lákkal, üveggalambokkal? S ha átlépünk a francia hatá­ron, a spanyol autósztráda mellett nem a nagyszerű spanyol kerámia torzait lát­juk-e? A giccs elöntötte a világot. Szukamo képtárának két kötetben megjelent albu­mában az ötvenes években, selyem kötésben ott volt minden, amit mi a giccs lomtárába süllyesztenénk. De maradjunk a saját portán­kon. Joggal és indokoltan kezd­tünk hadjáratot a giccs el­len, de a giccs minden in­tézkedés ellenére előretört, elöntött bennünket s elöntöt­te a világot. A giccs terjed, mint a dudva, nehéz meg­határozni. ezért üldözzük hát inkább az érzelgősséget, az olcsó megalkuvásokat, a kis­polgári hazugságot, a giccs bennünk gyökerező okait. Mindenkiben van hajlandó­ság a giccs valamiféle meg­nyilvánulására. Ezt talán könnyebb lesz kiirtanunk. Vagyis: a nagyszerűen meg­formált, kifestett madárka a maga idejében a herendi porcelán remekműve volt, de értelmetlen holmivá lett napjainkban, vitrineinkben. Ezért nem a porcelán a fe­lelős. A holmik ellen kell küzdenünk. A fölösleges, használhatatlan, csak a ran­got, státust jelentő jelképek ellen. Más a Csárdáskirály­nő, mint operett, és megint más a" porcelán figura —■ mondta Gorka Géza. neves keramikusunk. — Az operett a maga nemében klasszikus érték, a porcelán történeté­ben pedig erőltetett, hamis. Operettnek jó, porcelánnak rossz. Álmainkban olyan ízléssel körülírható lakások tűnnek fel, mint voltak a polgárság biedermeier otthonai, volt Berzsenyi Dániel niklai há­za. vagy Kisfaludy Sándoré Sümegen. De alföldi mező­városainkban is találhatunk az első világháború tájáról való házakat, ahol a nagy­kaputól az ereszcsatornákig, a bútoroktól a kályhákig, az evőeszközöktől a fali tékáig egyazon stílus határozta meg a formát — a népi szecesz- szió. Egységes stílusban szü­letett otthont, mint a népi építészetben, ma hiába ke­resnénk. hogy ami a ma­ga helyén betölti feladatát, kimoz­dítva onnan, nem megfelelő helyen giccsé válhat. De hogyan élhet ezekben a mi lakásainkban egymás mellett a bukovinai szőttes, a nádudvari csöcsös korsó, a kalotaszegi bokály, a biedermeier szekrény, a német kávéfőző a szocializ­mus jegyében? És mégsem váltak giccsessé. Hiszen ezek már régen nincsenek eredeti helyükön? Valahogy úgy, ahogy Le Corbusier, száza­dunk nagy építésze lakott átöröklött bútorai között. Ezek az öreg bútorok épp úgy szolgálták Le Corbusier kényelmét, mint ahogy a szőttesek és kávéfőzők jelen­tik a mai ember kényelmét, ízlésének, igényének kifeje­zéseit. Ha egy népi művészetből leledzett korsót, egy huta­kész üveget, vagy éppen szu- székot, szökrönyt, festett té­kát, tulipános ládát, almá- riomot teszünk otthonunk­ba, ez nem valamiféle né­pieskedésről árulkodik, ha­nem arról, hogy felfigyeltünk a népi kultúra évezredeken át kialakult szerkezetes tö­kéletességére, ornamentiká­jának a tárgyakkal szorosan összefüggő egységére, vagy éppen a polgári lakáskultúra nagyszerű eredményeire. És már itt vagyunk a mában, amikor az anyag és a for­ma, a díszítés és tartalom egységét keressük, hogy tár­gyaink őszinteségére, a tar­talom és forma egységére fi. gyelmeztethessünk. Termé­szetesen ezek is émelyítők lehetnek, értelmetlen túlzsú­foltságban, s feladat nélküli holmivá válhatnak. Más a múzeumi raktár, s más a la­kás. Minden olyan törekvés, mely a házgyári lakások egységes formáját, ízlését hangsúlyozza, sokszor végig nem gondolt okoskodás. Ahány lakás, annyi méret, annyi lehetőség arra, hogy berendezkedjünk. S bezsúfo­lódik ezekbe a lakásokba minden, amit hazulról hoz­tunk, amit mi szereztünk, ami mi vagyunk emlékeink­ben, igényeinkben, és így együtt sokszor igen vegyesen. Egy feltétlen parancsnak kell engedelmeskednünk, semmi fölösleges holmi ne terhelje környezetünket. Nem azért, mintha a fölösle­geset se tudnánk elviselni, de semmilyen körülmény között ne tessünk másnak, mint amik vagyunk. Tükröz­ze környezetünk a mi leg­bensőbb valónkat, igazunkat. Mint ahogy Berzsenyi Dániel háza ő maga volt. Niklán. De Babits otthona se volt más Szekszárdon, Kisfaludy Sándoré sem Sümegen, Ma- dáché sem Sztregován, mint amit ők jelentenek számunk­ra, egyszerűségükben, ha­zug sallangok, mást mutatni akaró külsőségek nélkül. körülmény kö­zött élünk, ne akarjunk kör­nyezetünkkel másnak látszani, mint amik vagyunk. Semmilyen tetszel- gési vágyért ne viseljünk el környezetünkben olyan tár­gyat, ami valójában csak holmi, és nem szolgálja mirt- dennapjainkat. Persze ezek lehetnek lelkünk tükrei épp úgy, mint kényelmünket szolgáló bútoraink. Kinek környezetében ne lenne olyan fölösleges lom, amit nyomban ki ne selejtezhet­ne? Ami a helyén van. ami nem fölösleges holmi, ami­nek szerepe van életünkben, azt tűrjük csupán. Eredmé­nyes lehet a harc a giccs el­len, ha igazabb énünkért harcolunk, anfelyik eleve til­takozni fog a hazugságok el­len. Koczogh Ákos Sokat Mondtuk Bármilyen FÖLDIUIUIUKnSOK Pompástól a nagy gépig Cseh László, akinek a sorsában szinte az egész magyar földmunkásság sorsa benne foglaltatik „A nevem Cseh Lászflió, öitvenöit eszten­dős vagyok. Nagyot alakult az én. sorsiam azóta, mióta feladtak az iskolába. Tanyán laktunk, gyatogszeriel jártam Jászladány- ba, kínzóét az idő. Amikor letelt a padban, 12 éves voltam. Rögtön a vastagára került a dolog: kasza, kapa. Ettől kezdve mun­kából állt az életem. Bepakoltam a tanyáról Jásziadányba 1958 végén, akkor már haltéves házas vol­tam. A 12 éves korom óta végzett mun­káimért negyed rész házat kaptam apám­tól. A ház másik feléért tartottam a beteg nagynéníémiöt hat éviig, a híja negyed részt pedig megvásároltam. A hatvanas évek közepén kzeditem foglalkozni az építés gondolatával. A feleségem hivatalsegéd lett az iskolában; spóroUlgattumk. Hetven­ben két és félszobás házat építeitittüink a portára, de ezt úgy tudtuk elérni. hogy semmiféle háztartási gépet, ruhát nem vet­tünk. Azóta persze beszereztünk mindent, jól élünk. Azt gondoltam, lassan dolog nélkül maradok, vége lesz a sok munká­nak. De nem! Augusztusban tartottuk a lányom lakodalmát, aki levelezőn tanul, gyógypedagógus lesz. Most nálunk lak­nak, jövőre építkeznek, hogyne segítenék! A fiam nyolcadikos. Túikevére készül a közlekedésgépészeti szakközépiskolába, öt is szárnyára keli még bocsátanom. Mindig sokat dolgoztam. Gazdálkodtam a kis földünkön, majd 58-tól eljáró mun­kás lettem. Kubikos. Az apósom is az volt régen. Pestről tolta haza Ja taüyigáit, bódé­ban aludtak a Teleki téren: ott zajlott az ambervásár. Nem volt az arányúiét! A mi­énk máSaibb lett azért, bár ... Amikor csa­tornát fektettünk Pesten, 3—1 méter mély­ről. raktuk a földet, lentről már sarat, vi­zet: csepegett, csurgott az emberre. Nem lett ez könnyebb a paraszti munkánál, ha­nem a munkaiidő!... Sehogysem akartam belienyuigodni. hogy a Nap magasan jár, amikor dolgozni kezdtünk. Mikor abba­hagytuk, még mindig magasain állt. Pedig előtte tavasztól télié mindig munkából lát­tam a napot feljönni és lenyugodmi. TiszgSüiyöm is fculbifcolltam, a gazdaság rizstelepén. I Hallottam, hogy ároknyitó sáncekék érkeznek. Féltem, hogy a gép el­veszi a kenyeremét, holott az hozta meg igazán. Átmentem a vízügyhöz 1961-ben: féli évig sáncefcét kezeltem, majd DT-vel húztam a sáncolót. Az első munkával, ami­kor végeztünk, éppen aratás volt. Vala­miért várni kellett kát napig: ez igen hosszúnak tűnt. Azelőtt 16 hóid búzát tó levágtam kiskaszával egy szezonban, most meg csak sétálgatni, lesni az utat... Szin­te naplopónak éreztem rnaigam az aratók élőtt A nehézgépkezelői tanfolyam nehéz volt, iskola után 25 évre került erre sor, aköz­ben csak a munkai, esetleg a fizetési pa­pírnak, ha aláírtam. Ezután szkréperládáz- tam, de a szovjet DT olyan kicsi volt, hogy görbén fértem benne: izomlázam volt, alig tudtam menni, amikor ldszállll- tám. Na, kaptam egy SZ—100-aslt. Meredek rézsűin kelleltt járkálni, a gép annyira fél oldalt állt, hogy az üléslen a lejtés irányár­ba csúszott az ember. Féltem, de láttam, hogy a többi nem bárul fel... Azóta ez a munkám: csatornáról csatornára Nagyon megváltozott az életem. Például az eljárás! Azelőtt csak a szomszéd köz­ségben jártam, vásáron; utána pedig be- csavarqgtam az országot. Vaigy: a hatva­nas évek elején már úgy gondoltam, nem fogadnám vissza a földet. Már számítottam a nyugdíjra is. Parasztként azt hittem, csak a föld az élet, törekedtem, kapálóz­tam, 'hogy öregségemre gyűjtsék. Nagy vál­tozást jelentett a fizetés is kéthetenként: azelőtt terményben, jószágban bízott az ember, de egy aszályos esztendő mindent tőnkre tett. A gépet vagy a jószágot sze­retem-e jobban? Ha a jószág jobban kö­tött volna, akkor a téeszbe megyek. A gé­pet jobban szeretem, ez biztos. A jószágba beleéltem a sok munkát, s nem tudtam, mi lesz belőle: hol elpusztult, hogy nem volt értéke... Azért szeretem ón az állatot, most is van két hízó és néhány malac. Régebben a lovat Pompásnak, a tehenet Fátyolnak neveztük, most meg a gépem­nek csak egy szám a neve: ő a 335-ös. TM—335-ös, a szürke. Ö már százszor többet bír dolgozni, mint Pompás. Ez az én életsorsom. kérem, eddig ível: a Pom­pástól a nagy gépig.” Körmendi Lajos Következik: Hatköbös fölmunkások

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents