Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-22 / 18. szám
1977. január 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Százhatvannégy pedagógust várnak megyénkbe Próbál a martfűi művelődési központ népi tánccsoportja Harci riadó a flottánál A tanév második felének első hónapjaiban fontos döntés előtt áll valamennyi iskola utolsóéves diákja. Az általános- és középiskolások pályát választanak, a főiskolások, egyetemisták pedig munkahelyet. Az Oktatási Minisztérium a közelmúltban rendeletet jelentetett meg, amely a főiskolák, egyetemek nappali tagozatos végzős hallgatóit — három évre — oktatási intéményekben való elhelyezkedésre kötelezi. A rendelet kiadását megelőzően múlt év októberében a Szolnok megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztálya az igények alapján elkészítette a tanintézetek munkaerőgazdálkodási tervét, meghatározta a szükséges pedagógus létszámot. Óvodáinkban harminc, általános iskoláinkban száznegyvenkettő, a gyógypedagógiai intézetekben tizenkettő, a zeneiskolákban tizenöt, a középiskolákban pedig negyvenhárom betöltetlen állás van ebben a tanévben. Az Oktatási Minisztérium az országos helyzetnek, s a végzős hallgatók számának megfelelően meghatározta, hogy hány diplomás fiatal pedagógust alkalmazhat megyénk a következő tanévben. E szerint tíz óvónői, nyolcvanhat általános iskolai, hat gyógypedagógiai, negyvenkilenc középiskolai és tizenhárom zenetanári állást pályázhatnak meg a megyébe kívánkozó fiatal szakemberek. A legtöbb óvónőre Karcag gyermekintézményeiben lenne szükség, általános iskolai tanárokra pedig a szolnoki és a tiszafüredi járásban. A községi tanácsok nem kis erőfeszítéseket tesznek azért, hogy megfelelő körülmények teremtésével vonzóvá tegyék a fiatal pedagógusok számára a letelepedés gondolatát. Sokfelé szolgálati lakást is kínálnak a területi pótlék s az illetményföld mellé. Ahol nincs szolgálati lakás, a szabályoknak megfelelően letelepedési segélyt adnak az erre igényt tartó nevelőknek. Bár ebben a tanévben megyénkben már kisebb mértékben emelkedett a képesítés nélküliek száma, még mindig jelentős százalékot tesznek ki. 1974—75-ben a pedagógusok 6,7, 75—76-ban 7.8 az idei tanévben pedig 7.9 százaléka nem rendelkezik diplomával. Az új miniszteri rendelet eredménye- ként remélhetőleg nagy mértékben csökken majd a képesítés nélküliek száma. Az ember egyik legnagyszerűbb tulajdonsága a kíváncsiság. Megtudni valamit, és abból levonni a megfelelő következtetéseket. Az élet apró és nagy kérdései iránt jelentkezik a kortársak és a túlélők kíváncsisága. A hogy történt kérdése a II. világháború után, napjainkig, könyvtárnyi visszaemlékezést, memoárt teremtett. Az államférfiak, vezető politikusok, diplomaták, hadvezérek, felderítők, a világégés különböző pontjain ilyen vagy olyan ügyért tevékenykedő emberek ezrei írták le véleményüket, visszaemlékezéseiket. Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecov haditengerészeti népbiztos Harci riadó a flottánál című könyve abban a történelmi pillanatban kezdődik, amelyet Zsukov marsall emlékirataiból már ismerünk: „Június 22-én 3 óra 7 perckor felhívott Osz- tyabrszkij tengernagy, a Fekete tengeri flotta parancsnoka és közölte: a flotta légvédelmi figyelő- és jelzőszolgálata jelenti, hogy a tenger felől nagy számú ismeretlen repülőgép közeledik, a flotta teljes harckészültségben van, utasítást kérek. Megkérdeztem a tengernagyot: — Elhatározása? — Csak egyet tehetek: a repülőgépeket a flotta légvédelmi tüzével fogadom. Mindez 1941-ben történt, azon az éjszakán amikor Hitler hadseregei megtámadták a Szovjetuniót. A szovjet haditengerészet második világháborúbéli szeuznyecov könyve a szovjet tengerészekről repéről mindezideig elég keveset tudtunk. A moszkvai és a sztálingrádi csata, Berlin bevétele annyira a szárazföldi csapatokat és a légierőt állította a világ érdeklődésének előterébe, hogy a szovjet haditengerészet tevékenysége kevesebb méltatást kapott. Az kétségtelen tény, hogy a német hadigépezet túlnyomó erői a Szovjetunió szárazföldi területein akartak döntő csapást mérni a szovjet hadseregre, de Kuznyecov memoárja nyomán az eddigieknél sokkal többet tudunk meg a tengerészek hősies harcairól. Felsorolni is lehetetlen, — Kuznyecov könyve nyomán — hogy a szovjet tengerészek hányszőr avatkoztak be, ha nem is mindent eldöntőén, de stratégiai fontosságú- an a Nagy Honvédő Háború harci eseményeibe. Mindezideig nagyon keveset tudtunk az 1941. augusztusi berlini bombázásról. Hitler nagy dérrel-durral bejelentette, hogy a szovjet légierőt teljesen megsemmisítették. A Balti Flotta pilótái ezt követően iszonyatos erejű bombatámadást intéztek a fasiszták fővárosa ellen. Ennek, abban a helyzetben, igen nagy politikai jelentősége volt. Arról már többet tudtunk, hogy a sztálingrádi csata hónapjaiban a szovjet haditengerészek felmérhetetlen segítséget nyújtottak az utánpótlás biztosításával a város védőinek. A szovjet haditengerészet egységei védték a Szovjetunió északi hadikikötőit, ahová a tengerentúlról érkeztek a konvojok. A győzelmes csaták méltatására idézünk Heinz Schön német sorhajó-hadnagy A Wilhelm Gustlav pusztulása című könyvéből: „1945. január 30-án a Wilhelm Gust- lavot Danzigtól nem messze megtorpedózta egy szovjet tengeralattjáró, aminek következtében több mint ötezer ember pusztult el. Ha ezt az eseményt katasztrófának tekintjük, akkor kétségtelenül a legnagyobb katasztrófa volt a hajózás történetében, amelyhez képest még az 1913-ban jéghegyre futott Titanic pusztulása is eltörpül. A Führer háromnapos gyászt rendelt el és agyonlövette a hajókíséret parancsnokát.” A szerző — a flotta hadicselekményeinek legfőbb irányítója, — az összefüggéseket tökéletesen megvilágítva, élvezetes stílusban írja le az eseményeket, köztük a „ke-; rek asztalnál” az angol és az amerikai- admiralitással folyó vitákat is. N. G. Kuznyecov könyve, amely a Zrínyi Kiadó gondozásában jelent meg, tanulságos olvasmány mindazok számára akik alkotó kíváncsisággal kutatják a múlt miértjeit és hogyanjait. T. L. A sikeres film itt kölcsönvett címe egy rendkívül fontos és apránként, de feltartóztathatatlanul változó viszony mindenkori két főszereplőjére utal. Talán az sem véletlen, hogy kettejük közül a férfit írták előre, ezzel is éreztetve „rangját". Történelmünkre visszatekintve úgy tűnik, hogy a „teremtés koronája” mellett valóban csak statiszta lehetett a szebbik nem. Tény azoniban. hogy oldódik ez az időtlen gúzs — ha nem is robbanásszerű gyorsasággal és látványosan. Idestova hatvan esztendeje épül a- szocializmus és a kommunizmus a Szovjetunióban, mégis — amint a napokban olvastam egy irodalmi útirajzban — Belső-Ázsi- ában, Kirgíziában az egyik legnagyobb gond ma is az udvarokat körülvevő legalább háramrhóteres falak megléte. Ezek a falak pedig az asszonyok elrejtésére szolgálnak, hogy idegen szem ne illethesse őket. Nos, a falak helyett itt-ott már a nálunk is ismert kerítés épült, ami a gyengülő patriarchátust jelzi, csakúgy, mint aiz a tény, hogy a kirgiz nők levetették fátylaikat és megkurtították földig érő ruháikat. A második nem azonban — ahogyan Simone de Beauvoir nevezte a női nemet — sohasem volt másodlagos a teremtésben, legyen szó munkáról, vagy az emberi faj fenntartásáról, új- raszüléséről. ök voltak - a mindenkori megtartók. Még egy Olyan fejlett kaptitalista országban is, mint az NSZK, ahol elég kiterjedt a házimunkát csökkentő szolgáltatások hálózata, még ott is a gazdaságilag aktív népesség 52 milliárd munkaórát dolgozik, ebből egyhar- mad esik a nőkre. Marx szerint az „embernek az emberhez való közvetlen, természetes, szükség- szerű” viszonyából, így a férfinak a nőhöiz való viszonyából „meg lehet ítélni az ember egész művelődési fokát". Társadalomtudósok serege vizsgálja manapság is ezt a „természetes, szükségszerű” viszonyt, és időről időre figyelmeztetnek. Tur- gonyi Júlia például így: „A nő nem lehet szabad, nem realizálhatja emberi lehetőségeit, ha a férfi a társadalmi, családi, szülői szerepkörét az előző társadalmaktól örökölt szokások, előítéletek szerint tölti be”. Molnár László: „A tényleges táirsa- dalmi egyenlőség megvalósítása a politikai és jogi egyenlőséget és ezen túl azt kívánja, hogy a szerepfelosztás a családban és a családon kívüli makrotársadalomban, amely a patriarchális viszonyokban gyökeredzett. és amit az osztálytársadalmak felerősítettek és konzerváltak, korunkban fokozatosan megszűnjék, és bekövetkezzék a szerepek újrafelosztása”. A gyengébb nem érdekében sok minden történt már a mi társadalmunkban, s pártunk XI. kongresszusának programnyilatkozata kimondja: „A nők teljes egyenjogúsága össztársadalmi érdek, a szocialista társadalom fejlettségének egyik ismérve”. Az eredmények közismertek: a munkaképes korú nők kétharmada társadalmilag szervezett kereső munkát végez, s munkájukat kulturális, szociális, egészségügyi intézmények rendszere támogatja. Jóllehet komoly erőfeszítésiek történtek a házimunka robotja alól legalább részben mentesítő társadalmi szolgáltatások meghonosítására, hazánkban a nők átlagosan mégis 33 órát fordítanak hetente a házimunkára. Ami figyelmeztető: a nők 40 százaléka teljesen egyedüli, 30 százaléka minimális segítséggel végzi a kereső munka utáni újabb műszakot. Ezek az arányok is jelzik, hogy a családokon belül még igen kevés helyen valósult meg a társadalom- tudósok és politikusok által sürgetett új szereposztás, vagyis a férfiak eddig alig mutattak hajlandóságot a változásra. A nők terhei növekedtek, hiszen eddigi házimunkájuk és a gyereknevelés mellé kereső munkát is vállaltak, s az előző két tevékenységből a férfiak keveset vesznek át. Ez az egész problémakör a közelmúltban erőszakolta magát figyelmem középpontjába. Egy földmunkagépészekből álló szocialista brigád vendégeként találkoztam egy olyan munkással, aki vállalta azt a bizonyos új családi szereposztást. Ennék volt egyik látványos jele, hogy az asszony turistaúton vett részt Törökországban, méghozzá férje nélkül. Tudnunk kell azonban, hogy ez a lassan középkorú házaspár falun él, ahol még jobban szorítanak az örökölt viszonyok. A férj szívesen beszélt az utazásokról: többször jártak külföldön együtt, de a félesége egyszer már egyedül is elment Romániába. Közös céljuk, hogy megnézzék Velencét, a vízre épült várost. A brigád többi tagja nem volt oda ettől a gyakorlattól, s hangoztatták is a falu, a régi családtípus ismert kételyeit, előítéleteit. Ez a férfi végül is tiszteletre méltó győzelmét aratott régi énje fölött. K. L. I Melegszívű barátok közt 1 5. 1 Vérpezsdítő kilencven perc Szombat a Marek mérkőzés jegyében. Kjusztendiltől Sztanke Dimitrovig a jó negyven kilométeres úton szinte egybeért a kocsisor. Igyekeztek a hívek a futballmeccsre. Aztán a 600 éves város kapujában megtorpant a menet: az új autósztráda még csak most épül, így az egyetlen bogárhátú kő- hídon lehet belépni a városba — természetesen időnként utat engedve a szembejövőknek. Talán még most is ott állnánk, ha nincs Pencsú; a felülmúlhatatlan pilóta észvesztő slalomba kezdett és mire a szememet kinyitottam, ott álltunk a lelátó aljában. A húszezres stadionban hú- szonötezren kiabáltak teli torokból. Valahol a tömegben egy komplett fúvószenekar mondta a magáét, de a hangzavarban teljesen elvesztek az egyébként jó torkú rezesek. A pályát félméteres hó borította és a kékmezes várnaiak bizony finnyáskodva ízlelgették a havas játékteret. A dísztribünön a városi pártbizottság első titkára is ott toporgott. Újonc szurkoló még, mondta, korábban nem volt túlságosan szoros kapcsolata a sporttal, most már rendszeresen kijár a mérkőzésekre, és magával ragadta véglegesen a szurkolók fanatizmusa. Mert abban nincs hiány. Amikor a kjusztendili Velbost csapatától kikaptak otthonukban a magasabb osztályban szereplő Marek-legények, a közönség kifűrészelte a kapufákat és egy levél várta a játékosokat a csonkoknál: „Ez még semmi, ha ismét szégyent hoztok ránk, a pályát is felszántjuk”. Rumen Szerbov az egyesület párttitkára elmondta, hogy idegenbe 6—8 ezer drukker kíséri a csapatot, — \ legutóbb egy 18 kocsiból álló vasúti szerelvény és 48 autóbusz vitte a szurkolókat, a személygépkocsiknak pedig se szeri, se száma. Amikor Szófiában legyőzték a Levsz- kit, az egész város kivonult a kőhidon túlra, s ott várták a kedvenceket zeneszóval, lobogó tábortűzzel. Elkezdődött a mérkőzés és a hazaiak a hatalmas hóban válósággal legázolták a várnaiakat, akik tulajdonképpen fel sem tudták fogni a 90 perc során, mi történik. Félidőben 4:0-ra vezetett a Marek és a dörgő hangorkánban, melyet megsokszoroztak a hegyek, még csak meg sem fordult a játékvezetőnek a fejében, hogy a hazaiak ellen is ítéljen. A második félidőben már a számos helyzetéből csak egyet értékesített a hazai csapat, a bíró pedig vígaszdíjként 11-est ítélt az ellenfélnek nem sokkal a befejezés előtt. Az 5:l-es győzelem az őszi összesítésben a harmadik helyet jelentette, ami egy újonctól ugyebár de- rekas helytállás. Sztanke Dimitrov, a mártírhalált halt névadó fedőneve a Marék, magyarul csirkét jelent. A bolgár lapokban szellemes karikatúra dicsőítette a város csapatát: a baromfiudvar összesereglett népének — öreg kakasoknak, tekintélyes rucáknak — egy csirke tart előadást futballból. A vérpezsdítő kilencven perc után végigjártuk Sztanke Dimitrovot, az egykori Dupnicát a bolgár dohányfeldolgozás második számú központját. Megtekintettük a Marek bázisüzemét, azt a gyógyszervegyészeti gyárat, amelyik 1971-ben épült és munkásainak átlag életkora a 26 évet sem éri el. Érthető hát, hogy a fiatalok számára nyomban sportcsarnokot létesítettek és az 1400 alkalmazottnak rövidesen fedett úszoda és műjégpálya szolgálja majd a testedzését. Búcsúzóul egy megtisztelő meghívásnak tettem eleget: Sztanko Dimitrov, a Kjusz- tendil megyei pártbizottság első titkára fogadott, s el- modta, hogy a tervkészítés kellős közepén tartanak, csoportosítják a gondokat és az örvendetes eredményeket. Az iparban kevés a munkáskéz, még a bányászat is munkaerőgondokkal küzd. A köny- nyűiparban is van bőven betöltetlen munkahely, még az elektrotechnikában a legjobb a helyzet. A mezőgazdaság sem mentes a gondoktól mondta, de erő is van a hetedik ötéves terv során a nehézségek leküzdésére. Végül ezekkel a szavakkal búcsúzott: A két megye kapcsolatának alapjait leraktuk, most már az következik, hogy ismerjék meg egymást a munkáskollektívák mind az iparban, mind a mezőgazdaságban. A közeli jövőben minden bizonnyal számos Szolnok megyei vendégeskedik majd Kjusztendil megyében, ök lehetnek a tanúim: Bulgária e gyümölcsös kertjében mindig melegszívű vendéglátókra találnak. (Vége) Palágyi Béla
