Szolnok Megyei Néplap, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-31 / 309. szám
1976. december 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Két minisztérium a lakosság jövő évi ellátásáról Bővül a választék, korszerűbb termékek Honnan vegyük ami nincs? Az MTI munkatársai két minisztériumban érdeklődtek, milyen ellátás várható a legfontosabb iparcikkekből és élelmiszerekből. KOHÖ- ÉS GÉPIPARI MINISZTÉRIUM a kiegyensúlyozottabb műszaki cikk- és vasáru-ellátás érdekében a napokban egyeztették a gyártási lehetőségeket a Belkereskedelmi Minisztérium által közölt piaci igényekkel. Eszerint 1977-ben az előző éveknél jobb lesz az ellátás, nagyobb lesz a választék, néhány korábban hiányzó cikkből több kerül az üzletekbe. Azokból a termékekből, amelyekből egyelőre még mindig nem tudják maradéktalanul kielégíteni az igényeket, a belkereskedelem importtal pótolja a hiányzó mennyiséget, a KGM pedig kiemelten vizsgálja majd az e termékeket gyártó vállalatok további fejlesztéseit. A fogyasztási cikkeket előállító gépipari vállalatok a mintegy 50—60 termékcsoportba tartozó legfontosabb műszaki cikkekből és vasárukból jövőre 9—10 százalékkal szállítanak többet a belkereskedelemnek, mint 1976-ban — ez körülbelül 900 millió forinttal nagyobb árualapot jelent. Egyebek között 77 százalékkal több automata mosógép, 40 százalékkal több villanytűzhely és 25 százalékkal több- magnetofon kerül a hazai, gyárakból az üzletekbe. A villanybojlergyártás korszerűsítése eredményeként 1977-ben már forgalomba kerülnek a korábbinál hosszabb élettartamú, zománcozott tartályú forróvíztárolók, néhány új rádió és televízió-típussal jelentkezik az Orion és a Videoton, s várhatóan az év második felétől — egyelőre kisebb mennyiségben — kapni lehet a kisebb méretű, úgynevezett helytakarékos automata mosógépeket, amelyek NSZK kooperációban készülnek. Több lesz és bővül a választék kéziszerszámokból, evőeszközökből, rúd- és acélidomokból. A lakásokhoz szükséges zárakból, kapcsolókból, valamint kerékpárokból. Továbbra sem lesz viszont elegendő — főleg létszámgondok és kapacitáshiány miatt — hazai gyártású kovácsolt mező- gazdasági szeráru, kábel, sodronyfonat és néhány gáztűzhely típus. KÖNNYŰIPARI MINISZTÉRIUM a ruházatiparban mintegy 6 százalékos termésnövekedést irányoztak elő, így a legtöbb termékcsoportban bővül a hazai kínálat is. A belkereskedelemmel éreztetett tervek szerint a legszerényebb — 1—2 százalékos — növekedés a pamut-, gyapjú- és selyemszövet forgalmában várható. így pamutszövetből valamivel több mint 20, gyapjúszövetből mintegy 5, selyemszövetből pedig körülbelül 4 millió négyzetméter készül haza értékesítésre. A kötött-hurkolt kelmék, nem szőtt textíliák termelésének tervezett növelése nagyrészt a konfekció- ipar megrendeléseit szolgálja. Jövőre összesen 7,6 milliárd forint értékű alsó- és felső- ruházat készül a hazai lakosság számára. Lábbeliből is az ideinél több készül belföldre, várhatóan 22.1 millió pár, bővül a gyermekcipők választéka, s várhatóan több lesz a csinos divatcipő. A belkereskedelemmel történt egyeztetés alapján a minisztérium elsősorban a nehéz felső konfekcióáruk, továbbá a férfi- és fiúingek, a tréningruhák, a kötött kesztyűk és a cipők gyártásának növelésére, e cikkek választékának szélesítésére kérte a vállalatokat, hogy 1977-ben ne legyen időszakos hiány sem. Á hajnali ember Hévül a kemence Egyszer volt. hol nem volt, élt egyszer egy pékmester. Amikor fiatal korában mesterség után nézett, így szólt hozzá az apja: „— Fiam, én molnár vagyok, a bátyád hentes és mészáros, te legyél pék”. Így is történt. Inasnak állt — két év múlva megkapta a mesterlevelet. Ennek már több mint harminc esztendeje. így kezdődöhetne a mese Kalita János pékmesterről. Mesterszállás, Honvéd utca 26. szám. A telken hosz- szú családi ház nyújtózkodik. Hátrább, az udvar végén a pékműhely. Asszonyok, férfiak lépnek ki a keskeny ajtón — kezükben, táskájukban. kosarukban rózsaszínű, ropogós cipó illatozik. Nincs olyan ember a faluban — talán a járásban sem —. aki ne ismerné a péket. Dicsérik a szorgalmát, a tudását, a kenyerét. Kezdődhet a dagasztás Délután, amikor már rég kisültek a cipók, mozdulatlan a dagasztógép, sötétség szunnyad a kemencében, van idő az üldögélésre, a beszélgetésre. — Nem szoktam én tétlenkedni, mindig csinálok valamit — tessékel beljebb a kiskonyhába Kalita János. — Nézze, ott a szőlőlugas, van azzal vesződség, a veteményes kertet is állandóan kapálni, gyomlálni kell, a gyümölcsfák is „elvárják” a törődést. Ha nem a kertben, akkor a konyhában keresek munkát. Szeretek főzőcskéz- ni. Sajnos, csak ritkán jutok a tűzhely közelébe, mert édesanyám vezeti a háztartást és nem kedveli, ha beleütöm az orrom a házimunkába ... — Mióta él Mesterszálláson? — A családom mezőtúri. Ott inaskodtam, ott tanultam a szakmát még 1940- ben. Sokáig megmaradtam a városban, de ’58-ban a feleségemmel és a gyerekekkel Mesterszálláson telepedtem le. Felépült a kismű- hely az üzlettel.. Azóta sütöm itt a kenyeret. — A pékek „hajnali” emberek. Mikor szokott felkelni? — Éjfélkor, amikor más még le sem fekszik, vagy éppen jóízűen a másik oldalára fordul. Akkor kezdek a munkához. Hajnalban kezdődik a sütés és délig tart. Olyankor két óra pihenés következik, háromtól, hat óráig újra kinyitom az üzletet. — Mesélik, nehéz munka volt a dagasztás régen... — Sokáig én is kézzel dagasztottam. de két-három esztendeje vettem egy forgókéses dagasztógépet. A különbség? Egyszerre három mázsa kenyérmasszát dagaszt, 10—15 perc alatt. Amíg kézzel kellett csinálni ez a mennyiség eltartott két- három órát is. — Mi teszi méa könnyebbé a munkáját? — A kemencét már nem fával fűtjük, hanem olajjal. Ez is sokat könnyít. Amíg fával tüzeltünk, az egész éjszaka kellett ahhoz, hogy kellő hőmérsékletre melegedjen a kemence. Most az első sütéshez 1 óra 20 perc alatt forrósodik fel a kemence, a másodiknál már 20 perc is elegendő. — Mennyi kenyeret süt naponta? — Nyolc, tíz mázsát, és még így is van olyan vevőm, akinek már nem jut. Hiába, többet nem bírok ... Igaz, van egy segédem, de a munka nagyja rám marad. — Kik a vásárlói? — Az egész falu. Van olyan vevőm, aki egyszerre hat-hét kiló kenyeret is elvisz. De sütök két áfészJ KCÍljcIni Fotó: M. G. boltnak, tőlem viszik a kenyeret a Táncsics Tsz és a napközi otthon konyhájára is. Nagyon jólesik, amikor felkeresnek Mezőtúrról, Martfűről, Rákóczifalváról. Sőt szolnokiak is megfordulnak a műhelyemben. — Szeretik. vásárolják a Kalita-pékségben sütött vekniket, cipókat. Mi a titka a jó kenyérnek? — Nincs annak különösebb titka, csak a lelkiismeretesség. Percnyi pontossággal figyelni kell, hogy mit kíván a tészta, mert olyan az, mint az asszony. Azt is tutujgatni kell. kívánja, hogy foglalkozzanak vele. Letelt a pihenőidő. A pékmestert várja a boltja. Kell a falunak és a környék lakóinak a friss kenyér. — szekeres — Matematikailag igazolható az állítás, miszerint Magyarországon teljes — azaz: száz százalékos arányú — foglalkoztatottság valósult meg. Ám a matematika igazsága ezesetben sovány, vagy éppenséggel semmilyen vigaszt sem jelent. Igaz ugyan, hogy az elmúlt öt évben a munkaképes korú nők 66 százaléka vett részt a társadalmilag szervezett munkában, ám sokkal többen, még ha akarnánk sem állhatnának munkaviszonyba, többek között azért sem, mert például lakóhelyük környékén nincs munkahely... A munkaképes korú férfiak esetében is csak 84 százalékos a foglalkoztatási arány, de ez is megfelel a demográfiailag lehetséges maximumnak, mert a munkaképes korúak egy része még tanul, vagy — például rokkantság miatt nem vállalhat munkát. A matematikailag kimutatható „tartalék” tehát voltaképpen nem tartalék, legalábbis a jelenlegi körülmények között nem az ... Ilyen helyzetben kezdődött a jelenlegi tervidőszak és tevődik fel .a nagy kérdés: honnan vegyük ami nincs, a szükséges számú és képzettségű munkaerőt? A népgazdasági tervszámítások szerint az összes munkaerőforrás. 1976 és 1980 között körülbelül 40 ezerrel csökken, elsősorban a fővárosban, Észak-Magyarorszá- gon, a Dél-Alföldön és a Dél- Dunántúlon. Kisebb — majdhogynem jelentéktelen — mértékű növekedéssel lehet számolni az Észak-Dunántú- lon és az Észak-Alföldön. (Viszont: e tartalék hasznosítása — elsősorban azért, mert nőkről ^van szó — inkább csak a "helyi munkalehetőségek bővítésével oldható meg.) A terv ugyanakkor a foglalkoztatottak számának körülbelül hatvanezres növekedésével számol a következő öt évben, oly módon, hogy feltételezi a munkaképes korú népességből újabb tízezrek munkába állítását. Ezen belül a terv azzal is szánfol, hogy ugyanebben az időszakban körülbelül 130 ezerrel csökken a mezőgazdaságban dolgozók száma (igaz: ennek realitását az agrárszakemberek közül jónéhányan megkérdőjelezik ...), valamint, hogy az ipari létszám nem emelkedik tovább. így fest vázlatosan a következő öt év országos munkaerőmérlege, s most nézzük — ugyancsak vázlatosan — mivel számolnak a vállalatok, az ágazatok? A gépiparban elsősorban a kiemelt nagyvállalatok jelezték létszámnövelési szándékukat. Ha más gépipari vállalatoknál sikerül az igényeket alaposan visszaszorítani, akkor ez a szándék részben megvalósítható. A nehézipari vállalatok jóval szerényebbek voltak. A Nehézipari Minisztérium számításai és jelzései szerint, a tárca vállalatainál további munkaerőtartalékok mozgósíthatók; mindent egybevetve a nehézipar létszámigénye 1—2 százalékkal lehet alacsonyabb, mint amire a nép- gazdasági tervkészítők számítottak. A könnyűiparral kapcsolatban olvashatjuk a legváltozatosabb számokat; jelentős az eltérés a népgazdasági terv, a minisztériumi és a vállalati számítások között s az igazi gond ott kezdődik, hogy a könnyűipar a legmér- téktartóbb tervezéssel sem mondhat le a létszám bizonyos arányú növeléséről (különösen nem a nyomda- és a ruházati ipar.) Kedvezőbb a helyzet az építőiparban, ahol eleve kisebb létszámnövekedést terveztek, mint amivel a nép- gazdasági terv számolt. Növekvő termelési feladataikat a termelékenység tervezettnél gyorsabb ütemű emelésével akarják megvalósítani. Ez reális törekvés, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az építőiparban alkalmazott bér- és személyi jövedelem szabályozás a vállalatokat nem ösztönzi a jelentősebb létszámbővítésre. A kereskedelem által jelzett munkaerőigények lényegében azonosak a népgazdasági terv számításaival, de az már most is nyilvánvaló, hogy további munkaerőhiány várható a városi élelmiszerkereskedelemben, a vendéglátóiparban és az üdülőkörzetek kereskedelmi, és vendéglátó egységeinél. Az úgynevezett nem anyagi ágazatok munkaerőigényének kielégítése végsősoron két té-' nyezőtől függ: egyrészt a felsőfokú végzettséggel rendelkezők pályázatok útján való elhelyezésének következetes végrehajtásától, másrészt a meglévő létszám stabilizálásától. (A munkaerőigény több mint hatvan százaléka egyébként az egészségügyben és az oktatásban jelentkezik.) A-_í_-L egyértelműen szamok jelzik az igények sok esetben meghaladják a lehetőségeket és a számok mögött az is felfedezhető, hogy sokan — még ma sem és még mindig — egyszerűen nem veszik tudomásul a megmásíthatatlan tényt, hogy tudniillik: nincs és egyelőre nem is lesz — a szó valamikori, ha úgy tetszik klasszikus értelmében vett — szabad munkaerő. Igaz, a népgazdasági tervezők is számolnak a munkaerőforrások bővítésének lehetőségével, de ez ma már egészen mást jelent, mint akár csak tíz évvel ezelőtt. Elsősorban minőségi változásokkal lehet számolni,\ha ezt a termelő- szférában, a gyakorlati életben is komolyan veszik. Változtatni kell az oktatás, a szakképzés szerkezetén, ami — enyhén szólva is — nem minden téren igazodik a népgazdaság szükségleteihez. Alighanem gyökeres reformokkal kellene hatékonyabbá tenni a pályaválasztási munkát és nem volna szabad sajnálni a fáradságot semmitől, aminek segítségével elérhető lenne hogy a nyugállományba készülő, de sokesetben még bőven munkaképes korúak egyre nagyobb hányada tartsa érdemesnek a további munkát. Elodázhatatlan feladat a csaknem félmillió csökkent munkaképességű dolgozó gyors, okos, humánus rehabilitációja, lehetőség szerinti foglalkoztatása. És mindezek mellett: a szakmai továbbképzés, s ezügyben érdemesnek látszik néhány mondat erejéig elidőzni. A televízió műsora a napokban sokoldalúan elemezte az ország munkaerőgondjait. A Szerszámgépipari Művek egyik gyárának vezetője kereken és könnyedén kijelentette, hogy az ő gyárukban betanított munkásokból ritkán lesznek szakmunkások, mert — úgymond — „erre nincs igény, az emberek nem hajlandók tanulni...” Szabad legyen megkérdezni: mennyiben hajlandóság kérdése ez? Persze olyan esetben — mint ezt ugyanebben a tv-műsorban, a Magyar Posztó egyik munkásnőjétől hallhattuk — ha a korszerű gépeken, a magasabb szaktudást követelő munkával lényegesen kevesebbet keresnek a munkások, akkor aligha vállalják a szakmai továbbtanulás kétségtelen terheit. No de hogy fordulhat elő ilyesmi és egyáltalán: micsoda anakronizmus, semmivel sem magyarázható ellentmondás az, hogy aki tanul esetenként hátrányosabb helyzetbe kerül annál, aki nem tanul, aki az egyik évet a másik után ugyanannál a gépnél, ugyanannál a munkafolyamatnál „húzza le”. Nincs rá hely, de könnyűszerrel bebizonyítható: a legnagyobb létszámtartalékok éppen a szakmai továbbképzéssel mozgósíthatók, s ennek beláttatásához még különösebb határozatok, rendeletek sem kellenének, csupán a valósággal komolyan törődő gondolkodás főként a vállalatoknál. S amíg az efféle gondolkodásmódnak a vállalatok jórészénél szinte nyomát sem látni, addig a munkaerőgazdálkodással és -politikával foglalkozó irányítószervek kénytelenek a vállalatok helyett gondolkodni és esetenként cselekedni. Pedig ezeknek az intézményeknek végtére is nem a napi munkaerőgondok már-már tűzoltó módszerekkel való megoldása, vagy legalább enyhítése lenne a feladatuk (s ezt éppen a szóbanforgó intézményekben tudják a legjobban), hanem a nagyobb távlatokban való gondolkodás és cselekvés. Hogy csak egyetlen példát említsek: már évekkel ezelőtt meg kellett volna teremteni annak elvi és gyakorlati feltételéit, módozatait, hogy a rendelkezésre álló munkaerőt esetenként a népgazdaság igényeinek megfelelően átcsoportosíthassák. Ez nem valósulhatott meg, eev- részt mert mind a mai napig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, hogy honnan, hogyan és hova irányítsunk bizonyos számú munkaerőt, vagyis hiányoznak a munkaerő tervszerűen irányított, vagy befolyásolt mobilitásának elemei — és viszonylag objektív — kritériumai. De nem sikerült megoldani e feladatot azért sem, mert ehhez a szakemberek széles csoportjának hosszabb ideig való, rendkívül sokoldalú és alapos együttműködése szükséges. S e szakemberek jórésze sajnos egészen más gondokkal, bajokkal kénytelen nap mint nap megbirkózni. A munkaerőhelyzet normalizálásához azonban egyéb szempontokat is figyelembe kell venni. Mindenekelőtt a teljesítmény és termelékenységi tartalékok jobb kihasználását (egyáltalán: kihasználását!), ami jórészt a normamunka korszerűsítésétől, az anyag, az alkatrész, a szerszámellátás zavarainak lehetőség szerinti kiküszöbölésétől, a nagyértékű állóeszközök folyamatos működtetésétől, a szigorúbb kooperációs fegyelemtől függ. a technológiai és általános munka- fegyelemről nem is beszélve. Annyit azonban ez utóbbival kapcsolatban is meg kell jegyezni, hogy a laza munka- fegyelem nemcsak — és talán nem is elsősorban — az úgynevezett „lógások” megszüntetésével szigorítható, hanem minden olyan tevékenység megszüntetésével (értelmetlen értekezletek, semmire sem vezető tanácskozások, munkaidőkedvezmények stb.), amelyek jelentősen csökkentik az amúgjús szűkös munkaidőalapot. Illusztrációként — és különösebb kommentár helyett — legyen szabad még egy adatot idéznem: az évi munka- időalapból, a fél-egyórás, úgynevezett törtnapi hiányzások miatt országosan any- nyi munkaidő vész kárba, amely kereken 50 ezer ember egy évi munkaidejével egyenlő. Emlékeztetőként: a következő öt évben, ötvenezerrel akarja növelni a foglalkoztatottak számát a gépipar. Vértes Csaba
