Szolnok Megyei Néplap, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
1976. december 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Égetően valós gondok Csalog Zsolt: Kilenc cigány Társadalmunk ,eí?;ik------------------------- legérzékenyebb problémájához a saociognáfus kíváncsiságával, a szociológus alaposságával, az író alázatával, a politikus felelős bölcsességével közeledik Csalog Zsolt. Felelős bölcsességgel, hiszen nem az extrémitásokat keresd, esze ágában sincs szenzációval traiktáini olvasóközönségét, nem okoskodik, nem alakos- kodik. Ügy szól a cigánykérdésről, hogy hagyja beszélni a cigányokat. Kár azon töprengeni, hogy mit olvasunk: novellákat? Szociográfiát? Szociológiai mélyinterjúkat? Egy bizonyos: az utóbbi egy-két évtizedben magának egyre előkelőbb helyet követelő való- ságirodalom jelentős művel gazdagodott. Figyelemre méltó az olvasók izlésváltozása, ahogyan a fikciótól egyre szívesebben fordulnak a dokumentumok, a valóságot közvetlenül tükröző művek félé. Ennek nálunk éltető társadalmi .talaja is van, mivel átmeneti korunk igazán izgalmas témákat kánál a dokumentaristának. Ilyen jelenségeket ragadott meg az utóbbi időben színre lépő fiatal írónemzedék egy része. például Csalog Zsolt is Tavaszra minden rendiben lesz című első könyvében. Ehhez a fajta irodalomhoz ez az új nemzedék megtalálta eszközeit, sőt technikai eszközét, a magnót is. Csalog első könyvében még kevésbé birtokolta eszközeit, mostanra azonban teljes fegyverzetben áll elénk. Egységes, letisztult, fegyelmezett: anyagával igazán ökonomikusam bánik. Egyetlen ponton rajzolnék könyvébe kérdőjelet. Utószó helyett írt baráti levelében Csalog kísérletet tesz arra, hogy meghatározza bárkinek a cigány mivoltát. KS a cigány? — kérdésére szerintem túlzottan leegyszerűsített választ ad. s ezzel a. definícióval — ha jogos a kérdőjel — bizonyára vitatkoznak majd a szakemberek. Csalog szerint azok tekinthetők cigánynak, akikre a környezetük aat mondja: „ezek' cigányok”. Máshol azonban meggyőzően érvel az író. S teszi ezt úgy. hogy „nem állt be” cigánynak, nem a romantika és a sikk vezérli tollát. Jól mutat rá a faji szemlélet veszélyeire. A cigánykérdés alapjaiban szociális kérdés, s ennék felismerése szülte az égetően Valós gondokat elősoroló könyvet. Rendkívül tanulságos elmélyedni az egyes portrék tanulmányozásában. A könyvben feltárul ez a rengeteg ellentmondást tartalmazó világ, s feltárulnak az ezt tükröző tudatok. Érzékelhető a cigányság belső tagozódása, egymással szembeni előítéleteik éppen úgy mint az őket sújtó előítéletek, az integrálódásuk fokozatai, a társadalomba való beépülés nehézségei és így tovább. Pcalnn felnőtt a felada- to>alUB hoz, sőt, úgy tűnik jelentős tartalékai vannak. Szemléletének érettsége is képessé tenné a mostaninál nagyobb vállalkozásira, örömmel olvasnánk a cigányság problémáit részletesebben tárgyaló írását például a Magyarország felfedezése sorozatban. Itt, mostani erényei mellé, felvonultathatná a társadalomtudományok elemző eszközeit, módszereit is az író. s gondolátokat ébreszthetne, továbbgondolkodásra késztethetne. Egy ilyen nagyobb vállalkozásban már nemcsak a kilenc cigány, hanem a 320 ezer cigány valóságát is megírhatná árnyaltan, felelősen. Az író többre lenne képes: máj- vérbeli társadalomraj- zot is várhatunk tőle. (Kozmosz 1076.) (k. I.) Pogány József illusztrációja Rózsa Endre Örök bujócska Ne keress engem a múltban; nem éltem — el sose múltam. Ne keress engem a mában; nincs — lepke lapul e bábban. Ne keress majd a jövőben; keress egy fonák-időben, egy soha-valóra-váltban, egy soha-el-nem-jövőben! Iszlai Zoltán Ha hiszem Valami derengő kavics. Rövidsugarú szemek. Valami hamvas délután. Jó felnőtt, jó gyerek. Valami befőzött gyönyör, cserépben, polcokon, dió, birsalma, bádogíz csöndesszavú rokon — valami fürdető világ: levél-árny hús vizen; bőrszárnyú angyaliskola. Megőriz, ha hiszem. BOKROS LÁSZLÓ VÁZLATFUZETÉBÖL más felé rohantak és E hevesen összeölelkeztek a kölni pályaudvar 3—A peronján. Te vagy az?! Forró júliusi reggel volt, és Renate az aacheni vonathoz sietett. Erich ezzel a vonattal érkezett Hamburgból. Az emberek a kocsikból a peronra, a peronról pedig a kocsikba törtettek, ők' ketten pedig az útjukban álltak, és nem érezték. hogy minden oldalról lökdösik őket. Némán álltak, mindegyikük a másik arcát fürkészte. Végül a férfi karon fogta a nőt, kivezette a lépcsőn a pályaudvarról, és a téren a székesegyház melletti kis kávéháziján teát rendeltek1. — No mesélj. Renate. Hogy élsz? Istenem, amint váratlanul megláttalak ... Te... Egyszerűen megijedtem. Annyi idő telt el. és amikor felém rohantál a peronon ... — Nem — nevette el magát a nő —. te rohantál felém. És nekem úgy tűnt, hogy csiak tegnap láttalak utoljára, olyan közelinek tetszett minden. Pedig tizen-' öt év telt el azóta, — Milyen pontosan tudod: tizenöt év — egész örökkévalóság. Mesélj, mit csinálsz. Férjhez mentél, gyermekeid vannak, hova utazol, hol laksz most? ... — Várj. Brich, várj. Olyan türelmetlen vagy ... Nem, nem mentem férjhez, még mindig nem — a munkám. .. Tudod, ha el akarsz érni va- . lamit, akikor nem marad időd a családra. — Miiféle munka az. ahol nincs idő a családra? — A férfi ©Inevette magát. — Én ... én... most égy kereskedelmi céget vezetek irtt Kölniben. Képzelheted, reggeltől estig csak a munka... — Vigye el az ördög! — kiáltott fel a férfi, és néhányszor az asztalra ütött a tenyerével. — Az ördög vigye el! Gratulálok! — Ah. mit beszélsz! — mondta a nő és elpirult. — Sokra vitted, gratulálok. Igen, derék ember vagy. És most szabadságra mész? — Igen ... igen ... Négy hétre Hollandiába. Szükségem van rá, egészen tönkredolgoztam magam... Hát te, Erich?... Mit csinálsz?... Mesélj. Kár. gondolta a férfi. Ha nem vergődött volna olyan magas polcra, megkérdeztem volna tőle, akar-e velem maradni. No de így... — Én. — kérdezett vissza. & új cigarettára gyújtott. — Nekem . .. tudod, szerencsém volt. Egy hamburgi hajógyár pénzügyi igazgatója vagyok. Most is hivatalos ügyben vágyók itt Kölniben. — Ó — mondta a nő és valahogy furcsán, nézett rá. Aztán a nagy kezére. Nincs rajta gyűrű. Tizenöt éve élt az emlékezetében, hogy váltak él1. Egy buta kis vita útám. Elváltak, hogy többé ne találkozzanak. Mind a mai napig. Akkor kevesellte, amit a férfi — egy kis fizetésű, örökké olajos lakatos — ajánlani tudott neki. „Előbb érj el valamit — kiáltotta utána. — Akkor talán majd újra beszélgetünk.” Ilyen esztelenül fiatalok voltok. Persze, ezek a szavak a .vita hevében fakadtak, és a nő egyáltalán nem ezt akarta mondahi . . . De aztán májÁLARCOK nem -találták meg az egymáshoz vezető hidat... Most pedig a férfi elért valamit, és — nőtlen. A nő csendesen megszólalt: „Mind a ketten elértünk valamit, mindkettőnknek szerencséje volt.” És nem mondta a férfinak, hogy még mindig jól néz ki. Persze idősebb íett, de jól áll neki. Ha nincs ez a magas pozíciója, én a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül, kereken megkérdeztem volna. Igen, kertelés nélkül megkérdezném, akar-e velem élni... De most... — Egy fél napot elloptam a szabadságodból — mondta Erich. Nem mert a nőre nézni. — Ugyan, Erich, nem lényeges ... Én azpnban nyilván feltartalak. — Ne nyugtalankodj, értem jönnek a hotelba. Tudod, mindig otthon hagyoím a kocsit, ha messzire kell utaznom. Annyira zsúfoltak a sztrádák... — Igen, én is mindig így teszek — mondta a nő. — ... Nőtlen vagy? Vagy otthon hagyod a feleségedet és a gyűrűdet?... Te is olyan vagy? — Elnevette magét. — - Nem ... Nőtlen vagyok ... Tudod, nincs időm. Most meg kellene neki mondanom, hogy még mindig szeretem, hogy rajta kívül egyetlen nő nem létezett a számomra, hogy ezek alatt az évek alatt sosem tudtam elfelejteni, és csak rá gon-; dőltem ... Tizenöt év, istenem, egész örökkévalóság. De most? Semmit sem kérdezhetek tőle. Olyan magasra éviekéit, ugyanúgy kinevetne. mint alkkor. Emlékszem a nevetésére, mind a mai napig a fülembe cseng, tizenöt éve. A nő mosolygott valamin. Most meg kellene mondanom, hogy ő az egyetlen férfi, akivel bárhová elmennék. De most... Most olyan pozíciója van, csak kinevetne. Olyan értelmetlen, ostoba az egész. Megebédeltek a kávóház- ban és rmegiitítak egy-egy pohánka konyakot. A munkáról beszélgettek, s mindketten tisztelettel vették tudomásul, milyen -nehezen érte el a másik a sikert. Kis híján három óra volt, amikor a férfi visszakísérte a nőt a pályaudvarra. Újból a peronon álltok, s mind a ketten oldalra néztek. Jelentéktelen szavakat mondtak, és megpróbálták elkapni egymás tekintetét. Ám amikor találkozott a pillantásuk. megijedtek valamitől, és ismét a pályaudvar tetejét kezdték tanulmányozni. Ha legalább egy szót szólna, gondolta a férfi. Ha.. .* „Mennem keli — mondta a nő. — Örülök, hogy újra láttalak, nagyon örülök ... Olyan váratlan volt az \ egész.” „Igen — mondta a férfi —, pontosan így van.” — És felsegítette a kocsiba. Ha legalább egy szót szólna, gondolta a nő. Azonnal visszatérnék hozzá, azonnal... Kezét nyújtotta neki az első osztályú fülke ablakából. „Viszontlátásra. Erich ... És a jövőben . .. Sok szerencsét!” mikor elmaradt a náA lyaudvar. Renate átment egy másod osztályú fülkébe, és leült ablakhoz. Arcát egy folyóirat mögé rejtve sírt. Milyen ostoba dolog, ej kellett vol-na néki mondanom, hogy ugyanolyan szürke kis eladó vagyok, mint tizenöt évvel ezelőtt. Igen, egy másik boltocskában, kétszáz márkával többért, ám még mindig ugyanazokat a férfiingeket, zoknikat, alsónadrágokat adom él . El kellett volna mondanom. De kinevetett volna, ahogyan ón kinevettem akkor. El kellett volna mondanom. Azonban izgultam, mint egy kislány. Miilyen ostobáin alakult az egész. Erich a páLyaudvarról villamossal Ostheimlbe ment, egy nagy építkezésre. Jelentkezett az építésvezetőnél. — Én vagyok az új darus. — Csakhogy megjött végre. Tudja, hogy már tegnapra vártuk? No sebaj. Majd megmutatják a fészket a barakkban. Nem mondom, hogy komfortos, de meleg víz azért van. Tehát holnap reggel pontban hétkor. Meg kellett volna mondanám neki, hogy darus vagyak. Még mit nem. egyszerűen kinevetett volna, olyan bántón tud nevetni. Nem, semmiképpen sem tehettem meg, amikor ö olyan magasra éviekéit, és olyan nagyvilági dáma lett. (Zahemszky László fordítása) Nyugatnémet prózaíró. 1926- ban született. Volt építőmunkás, bányász és bányamoz- dony-vezető. 1963 óta írói tevékenységéből él. Kezdeményezője és vezető alakja a dortmundi Gruppe 61-nek. Nemrég jelent meg az Európa Kiadónál a „Csúszós utak” c. regénye. Munkásíró volta témáiban, szemléletében és irodalmi szervező tevékenységében egyaránt, megmutatkozik. Iszaak Babel Szent Ipatyij vége Tegnap ott jártam az Ipatyij- kolostorban. és Illarion szerzetes, az utolsó a valaha itt lakott szerzetesek közül, megmutatta a Romanov bojárok házát. A moszkvaiak 1613-b'an járultak ide, hogy felkérjék Mihail Fjodoro- vicsot az uralkodásra. Láttam azt a kitaposott sarkot, ahol Marfa apátasszony, a cár édesanyja. imádkozott, láttam sötét hálószobáját meg a tornyot, ahonnan a kosztromai erdőkben folyó farkas- vadászatokat nézegette. Illarionnal végigmentünk a hórakások alatt roskadozó ódon hidacs- kákon, felriasztottuk a bojár ház nagytermében fészket vert varjakat, és kiértünk a leírhatatlan szépségű templom elé. Kárminvörös és azúrkék színekben, hókoszorúval övezve úgy pompázott a borongós északi égen, mint az orosz virágokkal kihímzett tarka női kendő. Kecses kupoláinak vonalai szűziesek, a hozzátapadó világoskék, apró kis épületek potrohosak. és az ablakok csipkés cirádái hasztalan csillogással ragyogtak a napfényben. Ebben a néptelen templomban pillantottam meg Rettenetes Iván ajándékát, a vaskaput. Elhaladtam az ősi ikonok, a szentségek könyörü- letet nem ismerő kriptái és enyészete előtt. A szentek — pucér, megszállott férfiak fonnyadt csípőkkel — ott vergődtek a vedlett falakon, s mellettük az orosz Szűzanya képe: szétterpesztett térdű, sovány asszony, lógó mellekkel, amelyek két felesleges, zöld kézre emlékeztettek. Az ősi ikonok szenvedélyeik halálos hidegségével libegték körül gondtalan szívem, és alig-alig tudtam megmenekülni tőlük, ezektől a ko- porsós szentektől. Istenük megcsontosodva, tisztán úgy feküdt ott a templomban, mint otthon a ravatalon a megmosott, el- földelésre váró halott. Egyedül Illarion atya bolyongott ott holttestei körül. Bal lábára bicegett, bóbiskolt, piszkos szakállát vakargatta és hamarosan elegem lett belőle. Ekkor kitártam Rettenetes Iván kapuját, s a fekete boltívek alatt kiszaladtam a térre, ahol a jégbe kovácsolt Volga csillogott felém. Kosztroma város füstjei a havat áttörve bodrozódtak az ég felé; a fagy sárga dicsfénnyel övezett parasztok fuvarozták szánkójukon a lisztet, és nehéz igáslovaik vaspatái belevágódtak a jégbe. A dérrel és párával borított vörös igáslovak ott lihegtek a folyón, észak rózsaszín villámai cikáztak a fenyvesekben, és egy tömeg, egy titokzatos ismeretlen tömeg vonult felfelé a jeges lejtőn. Csípős szél fújt a Volga felől, az asszonysereg be-besüppedt a hóbuckákba. de az asszonyok egyre magasabbra hágtak, és mint egy ostromló hadoszlop, süvöltve közeledtek a kolostorhoz. Női kacaj harsogott a domb felett, szamovárcsövek és teknők kúsztak fel a lejtőn gyermekkorcsolyák nyöszörögtek a fordulókban. Vénséges öregasszonyok cipelték terhüket a magas dombra — a szent Ipatvij-hegyre — csecsemők aludtak kézi szánkókban, és kötőféken vezetett fehér kecskék lépegettek az öregasszonyok nyomában. — Az ördögét — kiáltottam fel. mikor megláttam őket, és utat engedtem e hallatlan menetnek. — Nem Marfa apátasszonyhoz igyekeztek, hogy fiának, Mihail Romanov- nak felajánljátok a cárságot? — Eriggy már, te! válaszolt az egyik asszony, és előrelépett. — Ne tréfálkozz itt velünk, nem a te gyerekedet cipeljük itt! Aztán nekigyűrkőzött. és a szánt a kolostor udvarára húzta, s majdnem leverte lábáról az ügyefogyott Illarion atyát. Teknőivel, libáival, gramofonjával beszánkózott a moszkvai cárok bölcsőjébe, aztán megmondta, hogy Szavicsevának hívják, és követelte, mutassák meg a püspöki ház 19-es számú lakását, amely ezentúl az ő otthona lesz. S legnagyobb meglepetésemre Szavicsevának oda is adták ezt a lakást, és utána a többiek is megkapták lakásukat. S mindjárt meg is magyarázták nekem, hogy az egyik leégett épület- szárnyban a Textilmunkások Szak- szervezete négy lakást építtetett kosztromai lenszöv-gyár munkásai számára, és éppen a mai napon költöznek be ide a kolostorba. Illarion atya ott állt a kapuban, megszámolta valamennyi kecskét és valamennyi beköltözőt: aztán meghívott. hogy menjek vele teázni. és némán az asztalra tette a csészéket, amiket akkor lopott el az udvarról, amikor a Romanov-bojárok edényeit a múzeumba vitték, Ezekből a csészékből ittuk a teát. amíg ki nem ütött rajtunk a verejték. mezítlábas asszonyok topogtak előttünk az ablakpárkányokon, mosták új lakásuk ablaküvegeit. Aztán, mintha összebeszéltek volna, valamennyi kéményből megeredt a füst, egy ismeretlen kakas felrepült Szionyij atyának, az apátnak sírhantjára, és hangos kukorékolásba kezdett. Egy harmonika, miután kifáradt a hosszú előjátékban, gyengéd dalba fogott, és egy köd- mönös. idegen öreg néni dugta be fejét Illarion atya cellájába, és egy csipetnyi sót kért kölcsön a leveséhez. Már esteledett, mikor az öregasszony belépett hozzánk; bíborvöröses fellegek duzzadtak a Volga felett, kunt a hőmérő negyven fok hideget mutatott, és önmagukkal tehetetlen, óriási tábortüzek háborog- tak a folyón, de egy szilaj legény mégis felmászott a fagyos létrán a kapu keresztgerendájához, felmászott azért, hogy ott felakasszon egy apró kis lámpást meg egy nagy táblát. amelyen számos SZSZKSZ meg OSZFSZK betűk, a textilszakszervezet címere meg a sarló és kalapács volt rápingálva végül egy szövőszék mellett álló asszony, akitől sugarak ágaznak szét minden irányba. (1925.) Fordította: Wessely László
