Szolnok Megyei Néplap, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. november 7. ft.v* i * Ír ‘ 1 ingftni !" IJl/ |kjgÉÜ||^ *k JM6&> HPai ■ ' aáBNi' JT^' iftmlmi'acia aljmutefetben mmHIVI --■Mm -i . jSEStei. Hli vJ Az elmélet kristálytiszta: „A demokrácia jellegét alapvetően az határozza meg, hogy van-e a dolgozóknak joguk és tényleges lehetőségük a beleszólásra az állam és a társadalom ügyeibe, kapnak-e lehetőséget a döntésre, az ellenőrzésre.” És a mindennap gyakorlata? Dönthetnek, beleszólhatnak, ellenőrizhetnek? - Variációk egy témára négy főszereplővel és kommentárral. A főszereplők Dóba Márton, a BVM kunszentmártoni gyárának üzemvezetője: — Ha száz munkást megkérdezne, ma még nyolcvan azt mondaná, nem szólok, mert krétáslesz a hátam. Megjegyeznek. Nem így van, de sokuk tudatában még ez motoszkál. Kalmár József, az ÉPSZER kőművese: — Ha látja az ember, hogy érdemes véleményt mondani, mert reagálnak rá, akkor is szót kér, ha híján van a beszédtehetségnek. Bánhegyi Sándor, a Prometheus Tüzeléstechnikai Vállalat lakatosa: — Téved, alki azt hiszi, hogy a munkást statisztikai javítónak választják be a különböző testületekbe. Igaz, többet kellene tudnunk, hogy okosabban élhessünk a lehetőséggel. Jó lenne tudni, hogyan tanulhatnám meg. Csabai József, a MÁV Járműjavító szerelője: — Ha már megkérdeztek bennünket, úgy voltunk vele, elmondjuk a véleményünket. Tudja, a néma gyereknek ... 1 négy brigádvezető részt vett és szólt 1975. januárjában azon a megyei tanácsülésen, amelynek a témája a munkások helyzete volt. Több mint 120 ezer Szolnok megyei ember közérzete és környezete ott, ahol dolgozik (,,közel 50 százalékuk egészségre ártalmas kedvezőtlen munkakörülmények között, átlagban havi 2500 forintért”), ott, ahol él, (sokuk még komfort nélküli lakásban, és 3000 neve van az igénylők listáján”), állapította meg köntörfalazás nélkül az 1974-es állapotokról képet adó dokumentum, amelyben mikor mára testület elé került, csaknem 1000 munkás véleménye is megfogalmazódott. A nagyteremben ülök között ott volt 21 szocialista brigádvezető. Meghívottak. És ott volt a 15 munkástanácstag. Választottak. Aki közülük szólásra emelkedett, egy munkáskollektíva nevében beszélt. — Emlékszik még mit is feszegetett akkor? — A lényegére —, töröl- gette meg komótosan oiaj- foitos kezét Bánhegyesi Sándor. — Azt mondtam, nem jó, hogy kevés a munkások között a kiművelt emberfő, a jól képzett szakmunkás. (Jelentés: „A megye ipari munkásainak több mint 50 százaléka betanított, vagy segédmunkás, a fizikai dolgozók 43 százaléka nem végezte el az általános iskolát.”) — Még azt is mondtam, hogy az üdülők kaitegórizá- lásával az embereket is kategorizálták. A kiskerese- tűeknek csak a legolcsóbb szobák vaságyaira futja. — És úgy érzi nem a levegőbe beszélt? Nem tudom, hány ezren vágtak neki azóta a 168 órás tanfolyamnak, hogy elvégezzék a 7—8. osztályt, hányán iratkoztak be a kétéves szak- középiskolába és a dolgozók gimnáziumába, hogy sokan, az biztos. A vezetők is jobban szorgalmazzák mint régen. Az ösztönzésnek is kialakultak azóta a jó módszerei. (Örabéremelés, jutalom, tanulmányi szabadság, kihelyezett iskolák...) — Ügy vélem kezdetnek nem rossz. — Hát az üdülők? — Semmit sem tudok, senki sem válaszolt az aggályomra. — Akkor kért szót először nagyobb fórumon, és azóta sem. — Arról beszéljen az ember, amihez ért. Akkor rólunk volt szó, munkásokról. És most ide írhatnám a többi szocialista brigádvezető nevét is, mert ebben egyöntetű volt a véleményük, de egyikük-másikuk a beleszólásra lehetőséget adó kezdeményezés méltó folytatását hiányolta. „Csak találgatok” Dóba Márton gépész, a BVM kunszentmártoni gyárának művezetője, a pártvezetőség titkára, községi és megyei tanácstag, többek között a környező községekből naponta ingázók közlekedési gondjait vetette fel. (Határozat: „A munkások szállításával kapcsolatos problémákat kiemelten kell kezelni”) — Nem azt kérjük, hogy azonnal oldják is meg, de mondjanak valamit, győzzenek meg, ha nincs igazunk, így csak találgatok. Örökös dilemmám, merjek-e szólni, javasolni, ha egy témának csak a részproblémáiról tudok, ha csak szűkebb környezetemből vannak tapasztalataim!, az egész összefüggéseit pedig nem ismerem. Lehet, ha ismerném, sokszor meg sem mukkannék. Dóba Márton nagyon energikusan, határozottan, mondta el véleményét most is, és akkor is amikor a népes testület előtt szólt. Kalmár József, az ÉPSZER kőművese, az ellentéte. Meg-megre- megett kezében a papír, torkán ragadtak az izgalomtól a szavak. „ Keveset tudok” — Nem is töltöttem ki a hozzászólási lapot. A végén mégis úgy döntöttem felállók. Látja itt van, már meg is sárgult a csíkos irkalap, amelyre tőmondatokkal ösz- szetákoltam a mondandómat. „Jó érzés tudni, ez a tanácskozás is bizonyítja, hogy egyre szorosabbá válik a munkások és a vezetők között a kapcsolat” — ez volt az első lámpalázas mondata. — így gondolta a beleszólást a társadalom ügyeibe, így gondolta részesévé válik a közéletnek? — Hát ez is egy módja. Meghívtak, kértek mondjam el a véleményemet. Az üzemen belül ez már-már megszokott, ott magunk között vagyunk, de az egész megye sorsáról döntő fórumon ... szóval nekem ez új dolog. Keveset tudok, ezért is voltam bizonytalan, amikor a félkész lakások építését, az olcsó gyermekruhák hiányát firtattam. (Határozat: „Megyeszerte bővíteni kell a stabiláras gyermekruházati cikkek kínálatát.”) — Tudja ... — hirtelen elhallgatott. — Mondhatom? Ha úgy gondolja ne írja le. Több volt az a meghívás egy nemes gesztusnál, de a hatása, a folytatása nem gyűrűzött vissza hozzám. Én, innen alulnézetből legalábbis így látom. És ők, a Járműjavító Béke szocialista brigádjának tagjai, és vezetőjük Csabai József is így látja? — Nem a kuriózum kedvéért hívtak meg arra a tanácskozásra. Nem kérdeztek volna, ha senkit sem érdekel, hogy mit beszélek. Azért volt a tanácsülés, a vita, mert tenni, lépni akartak az érdekünkben. — Történt-e azóta valami a járműsek lakástámogatásáért, akkor az volt a véleménye, hogy maguk mostohagyerekek. — Gyertek csak ide fiúk! Tóni, Feri, Józsi te is. A brigád néhány tagja a hosszú olajos asztal köré gyűlt. — Életem nagyobbik felét itt töltöttem el, de annyi kétkezi meinst még soha sem segített új lakáshoz az üzem, mint az utóbbi két évben. Csak itt a tehergépkocsi osztályon, ami egy kispont az egészhez képest, hárman is kaptak 65—80 ezer forintot. — A brigádvezető vitte a szót, a többiek bólogattak és röpködtek a nevek, mikor ki kapott és mennyit, meg hogy aki családi házat akar, fillérekért viheti a bontási anyagot, a betontörmeléket, a gerendát. Ilyen lehetősége 100 éve nem volt a jármű- seknek. — Hát, hogy azért-e mert szóvá tettük — morfondíroztak félhangosan. — Valamit biztosan nyomott a latba. És a kommentár — Áttételek és. kozmetikázás nélkül megismerni azoknak a véleményét, javaslatát, akiknek az érdekében a határozat születik. Ez volt a lényege a kezdeményezésnek —., mondta Sipos Károly, a megyei tanács elnökhelyettese. Nagyon sok probléma felszínre került — sokra a munkások hívták fel a figyelmet —, amelyeken feltétlen változtatni kellett. — Már múlt időben is beszélhetünk? — Egy folyamatról, és nem papíron leírt intézkedésekről van szó. Néhány változást a munkásak —. akikkel beszélt — is tapasztaltak. De kiegészítem, annak ellenére, hogy átfogó felmérés azóta még nem volt, (1976. december 31-i határidőt tűztünk ki akkor) kérték, hogy legyen munkaidő utáni ügy- félfogadás a tanácsoknál, megtörtént. Ma az új lakások jelentős hányadát munkások kapják. 1975-ig kevés vállalatnál volt munkáslakásépítési akció, azóta számuk megháromszorozódott. Örömmel mondhatom, hogy az üzemi egészségügyi ellátást hamarosan teljessé tesszük. Az ipari osztály pillanatfelvételt készített néhány üzemben. Megnézte, hogy elkészültek-e az intézkedési tervek (amelyre akkor határozat született), hogyan állnak a nehéz fizikai munka gépesítésével, az egészségre ártalmas munka- körülmények megszüntetésével, a közétkeztetés megoldásával. Nagyon jó dolgokat tapasztaltak. De lélegzetvétel nélkül hozzáteszem. hogy hogy még többet kell tennünk és fogunk is tenni. A két évvel ezelőtti tanácsülés csak a kezdet volt. Azóta több téma, (lakásellátás, tömegközlekedés, szolgáltatás, nagycsaládosok helyzete) szerepelt a vb-ülésen, s a testület tagjai előtt fehéren- feketén ott volt jó néhány munkáskollektíva véleménye. Azt hiszem ez a néhány példa is hitelt érdemlően bizonyítja, hogy egyre demok- ratikusabbá válik a tanácsi munka, de ez nem jelenti azt, hogy elégedettek vagyunk. Van még tökéletesíteni való. Mindenek előtt az információáramlást kell akadálytalanná tenni, különösen lefelé. Mert, akik szóltak, joggal szeretnének bizonysat got szerezni arra, hogv szavuk nem csak a iegyzőköny- vek sorait gyarapította. Kovács Katalin Éjszakai édes élet Az egyik végén beomlik a répa, a másikon kizúdul a kristálycukor — azt mondják rá, cukorgyár. Kémiai órák lombikjait idéző tartályok, agyafúrtan kacskaringózó csövek — fémbe zárt boszorkánykonyha. Tenyérnyi kémlelőnyílások üvegfala mögött barnállik, piros- lik, zubog, fröcsög — azt mondják rá, szirup. Nincs éjszakája, se nappala, se szombatja, se ünnepje, öt hónapig szinte törvényen kívüli — azt mondják rá, cukorgyár! munkás. Hideg az éjszaka, a várakozó tehervagonok feje búbjára kiül a dér. Túl a síneken, a rakodó betonlapján pótkocsis vontató fékez, csattanva nyílik oldala. Behe- mót ormányát kapja az „el- fa” percenként 24 ezer liter vizet ágyúz sisteregve. Aztán már répától könnyebbül- ten dagasztja a ZIL a sarat, s a vízágyú is megpihen, a szétszórt répákat a csatornába terelte. A közúti kirakótói keskeny átjáró ível az úsztatóhoz, a tárolóhoz. A fémhíd alatt sínpárok kiúsznak, a cukorgyár vasúti fogadója teher- pályaudvamyi. Már kilúgozott répaszelettől púposán szerelvény zötyög kifelé. Egyébként csendes a vasút, a mészégető tövénél a magányos Diesel-mozdony is elbóbiskolt. Hej, de hogy zörög, csattog odébb a gazfogó. Vaskarmai meg nem állnak, víz színéről markolnak levelet, szárat, mindent, mi nem cukornak való. A betoncsatornában csak a répahad úszik, lebukva a szivattyú torkába, s a kaparó fémhátán utazva tovább. Torony magasodik, műszereinek agyközpontja adná a jeleket. Néhány évvel ezelőtt az avatás fényes ünnepségén bejelentették: az automata embert és munkát vált meg, központi gombnyomásra indul szalag és szárító. Azóta feledték a tósztot. Maradt a műszerfal balottan, 100 ezer forintok sötét lámpái áramütőér nélküli diódái, kondenzátorai — nekrológot senki sem mondott. Most kábelek vonalán szalad az ember, (kapcsolj ide, indíts és állj), rohan az elfához és vissza az úsztatókhoz, szitkozódik, hogy gépesítenek... Nyolcvanéves kiszuperált kovács ügyeli szalagok monoton futását, sóhajt, be jó, hopr automatizálnak. És, mert pót- alkatrészt évek óta nem kapnak, kétezeregynéhány forintért üvegablakú kuckójából irányítja a szalagot. Szemét mereszti, mert távoli már a gyár homlokán a piros lámpa, amely ha ég, diktálja: elég a répából. És a répa sodródik tovább. A toronyban gyülekeznek a mechanizációsok — micsoda név, a répát nem gépesíthetik — de már csak így hívják őket, elf ásókat, kaparógép-kezelőket, szerelőket. Nyugodt a szó, akár az éjszaka, csak a pókhasú villanymotor böffen. Reccsen is rá — felszakította leláncoló betonágyát. A motor leáll, de erőre kap a szó: Gy.-t megpofozták, négyen „kozmetikázták”, na persze megint egymásnak estek a váltóműszakosok. Féldecik acélozták az izmokat, orruk alatt somolyognak az emberek — honnan, honnan az ital? — hát annyi őrt nem fogadhatnak, amennyien a kerítést végigérnék. Túl a kőfalon, a söntésben nincs személyzeti osztály, csak a zsebeket méregetik, hány féldecire telik. Kifúj a pofozkodás, errefelé egymásnak estek már máskor is az emberek. „Mindnehová néz és sehová” forma ember kapja fel a szót. Mint katona a roham előtt, lassú tánccal, csizmája cuppogtatásával erősíti magát. Pedig csak annyit mond, hogy a vágányokon túl messzi a WC, hogy a torony közelében nincs öltöző, hogy nincs mosdó, no meg, errefelé nem osztanak prémiumot. Nem úgy, mint néhány méterrel arrébb az úsztatóknál, pedig azok ugyanolyan segédmunkások, mint ők. Bátorságának maradék jégcsapja egy pillantás alatt tocsogóvá olvad. Mondandójától visszakéri a nevét, hogy éjszaka múltával tán még megorrolnak rá, s kárát látja, hogy beszélt. Ugyan, az irodában legyintenek, igaz mind, az öltöző, a mosdó, meg aztán a prémiummal sincs minden rendjén. Persze a prémiumot a szűk esztendőben mindenki megszavazta, hisz senkit sem érdekelt, hogy a, „semmi prémium” hányfelé és kinek osztódik. Most meg!... Lehet, a „mindenhová néz és, sehová” embernek meg kellene magyarázni, hogy a munkájáért senki sem nyú- lászkodik, de talán az az álma, hogy ismeretlen és veszélyes igazságokat mond. És a répa sodródik tovább. Az. úsztatóból a mosóba ember vastagságú csatornán bukik ki a répa. Megállíthatatlan vaskarok sodorják tovább az árt, zubogva szakad vissza a víz, mintha a válást siratná. A mosó után félig szárazon, felvonóba ül a répa, s szédül a magasba bunker gyomrába. Odafenn televízió kamera lajtstromoz, s adja vissza képernyőre a jelet a mosógép-kezelőnek, megálljt parancsol, vagy éppen zabálni kér. A televízió mellől a kezelő gombokkal adja tovább az ukázt az úsztatóknak, káromkodik, ha a mosó már nem bír a répával, és leáll a motor. A villanyszerelőkért rohan, s a biztosíték-csere után a bohémot újra indul. Ha nem, ott szemben vele a kisebb masina, a tartalék munkába áll. És a répa sodródik tovább. A rakodótól a raktárig mo- sakszik, levet ereszt, majd szirupba vált, végül kristály- lyá szárad, pörög a répa. Tizenhat kilométert utazik. Azt hinné az ember, távoli- ak a munkahelyek, s egymás mozdulatát nem érzik a gyáriak. Azon az éjszakán eltörött a kőfogó. Eldugult az úsztató. Szerelők rohantak, izzadtak, s a tisztítás után sarat köptek az úsztatok. Mint őrláncon a hír, bukdácsolt a szó: megállt a répa! Nem beszélt egymással a kezelő, a köszörűs, a vákuumos, a lepárló, a gép vitte a hírt. Pedig, — mert látszólag zárt, kötött a gyártási lánc még a szem is alig fér hozzá —, azt hinném: az ember csak szolgálja a gépet. De nem. Pörgeti, vagy lassítja forgását, hevíti, vagy hűti testét, nógatja, vagy csitítja — gombbal, karral, retesszel. Mindenekelőtt ésszel. És a répaszelet sodródik tovább... Ma még az ész az úr, évtizedek tapasztalata, de mint hatalmas szárnyú lepényhal, feltartóztathatatlanul terpeszkedik az automatika. A répavágónál még asszonyok köszörülik a kicsorbult kést, s férfiak cserélik tokjában, de fotocella és manipulátor dolga az egész, — és kész a gép veheti át a munkát más foglalatosságot találnak már az embernek. Vagy ott lentebb, hol tartályok hátán fémjárda dobog, a diffúzióban néhány milliméternyi répaszelet zubog, meleg víz áramlik, fémcsiga forog — ott állnak a nyersoldali ma- nipulánsok. Az utolsó csavart is ismerik, ahogy mondják, „aranygallérosok” ők a munkások között. Annakidején a vizet adagolták, a nyers levet csapolták, bizalmi állás volt, isteni szóval. Ma szivattyút kezelnek, mert minden mást a falnyi automatika végez, diagrammok szaladnak, lámpák villódz- nak. Két diplomás mérnök irányít. Az egyik paroliról lekoptak az arany csillagok, illetve más váll-lapokra nőttek. És a szirup halad tovább... A kémia avatott tudója az, ki végigsorolja miképp bombázzák a répát, míg végül cukrot sajtolnak belőle. Röviden, ami megmaradt: mésszel derítik, hevítik, gá- zosítják, vákuum kamrába terelik, szédítő centrifugába ültetik, hűtik és ki tudja hányszor meg-megcsapolva forgatják. Hosszú a lélekzet, de biztosan még így is néhány lehelet kimarad. De bármennyire is az okos műszereké és gépeké a jövő, a cukorgyári munkások a mában dolgoznak. A cukorfőző két szakmáját adja, mert egy már nem elég, három lépcsőnyi pódiumon szaladgál fel, alá, ki csak utána lép is megszökik. Egyszer majd jön a műszer, amely méri és adagolja a szirupot, de ma cukorfőzőnek húsz év tapasztalata a mérce, hogy sötét, vagy világos a szirup és melyik az az egyetlen pillanat, amikor villámként indul a kristályosodás. Ha téved a szem, késik a kéz, hetven mázsányi anyagot forgathatnak, újra emésztve, gőzt és áramot, s az újabb szállítmány elől foglalva a tartályt. A cukorfőző meséli, hogy innen nyugdíjba megy, szezonra már nem igen jön vissza... Vagy azért, mert utolsó útjára kísérték, vagy mert az ereje fogyott el... A szirup halad tovább... A cukorgyári munkások a kampányban, öt hónapban, rá sem néznek a naptárra. Nincs szabad szombat, se vasárnap, az ünnepet sem ismerik. Erre az öt hónapra a Munka Törvénykönyv rendelkezései alól is felmentést kapnak, az idénymunkások a pihenő napokat egyben, a szezon után veszik ki. Az éjjel-nappali munkához képest — elismeri ezt mindenki — keveset keresnek. Ezért a szezonmunkások seregét háztartásbeli asszonyok, nyugdíjasok vagy már mindenhonnan tovább- állt vándormadarak adják. Pszichológus még nem mérte fel a szakadatlan munka lelki, szellemi „visszacsapá- sát”. A cukorgyáriak csak legyintenek: megszokták. Gyanítom csak áltatják magukat, mert ezt a „soha nincs szünetje” munkát megszokni nem lehet. Ám ha elhitetik magukkal, elviselik. Sorolhatnék válási történeteket, a felbomlott és meg nem született barátságokat. De elmélkedjünk inkább arról, hogy majd jönnek az automaták és akkor az embereknek lesz szabadszombatjuk és vasárnapjuk —• egész évben magánéletük is. És a cukor a szalagon halad tovább. .. Ennyi a mozaikhalom az édes illatú cukorgyárból, ahol mostanság derűs arcú emberek fogadják a látogatót. Mert évek átka alól jött a feloldozás. Mert hosszú évekig hiába kapaszkodtak, készültek és dolgoztak nem termeltek annyit, mint amennyit a gyár és az ember adhatott volna. De mostanában már minden szám öttel kezdődik. Napi ötszáz vagonnál több a répa, ötvennél a cukor. Rekordokat döntögetnek. Az érdem a gépeket felkészítő szerelőké, és az emberé, aki idomítja a berendezéseket. Édes illatúak a raktári cukorhegyek. És cukor ömlik rá, végtelen a fehér folyam... Mélykúti Attila
