Szolnok Megyei Néplap, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-02 / 259. szám

1976. november 2. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 5 Szerencsés hetet mondhat magáénak a jegyzettíró. Mind­három műsor, amelyet kivá­lasztattam, oilyain említésire méltó érdemeikkel jeleske­dett. amelyekről öröm írni. Érzelmes szivárvány Rádió-szeirte ritka csemege volt a Szivárvány vasárnapi adása, Boros János műsora. Talán Petress István nép­szerű éjszakai sorozata, a Mikroiánc közelíti meg leg­inkább a témaválasztásban, ám — lóvén ez az összeállí­tás kétórás — még annál is teljesebb, komplexebb volt. A központi gondolat, amelyre riportok sorát fűzte fel a szerkesztő: ki kire, és hogyan emlékezik. Ha a filmművészetben szubjektív kamerából lehet 'beszélni, ezt szubjektív mikrofonnak kell neveznünk. A 'beszélgetések izgalmát, érdekességét az ad­ja, hogy a megszólalók leg- bensőlbb magánügyeikről, emberi konfliktusaik mély nyomokat hagyó emlékeikről szerelmeikről, életútjuk ká­tyúiról és kiemelő pillanatai­ról beszélnek. Nehéz, talán a legnehezebb területen jár Boros János — a jóízlés keskeny ösvényéről mégsem téved le. Bér egy- egy ember legbensőbb ügyeit tárja elénk, a riporterek ta­pintatosak, úgy tesznek fel „kényes kérdéseket”, hogy az nem tűnik magánügyekben vájkálásnak. Humortörfénelem Ez is új próbálkozás. A Rá­dió Karinthy Színpada a ma­gyar humor és szatíra törté­netét igyekszik egy adássoro­zatban megismertetni velünk. A legutóbbi műsor a rene­szánsz humorába engedett bekukfkanJtást. Féltem, talán azért nyúlnak a múltba humoristáink. mert mai témájuk kifogyóban. Szerencséire nem erről van szó. Az ügyesen szerkesztett, kultúrtörténeti szempontból is új színeket felcsillantó összeállítás maradandó él­mény volt. Olyan szerzőik, mint Janus Pannonius vagy Balassi Bálint szólaltak meg. Talán csak a „vastagabb” humor kapott arányaiban több teret a keneténél, ám ezzel együtt is kellemes szó­rakozásnak Ígérkezik ez az új sorozat. Utazás a Föld központja felé Szocialista brigádok akadé­miája. Ismeretterjesztő soro­zat a javából. Erényeit sza­vakba így lehetne foglalni: pengős érdekes, tanulságos, újat mondó és közérthető. E dicsérő jelzők közül a közérthetőségről érdemes még néhány szót ejteni, mart szerkesztőinek a legfontosab­bat sikerült elérniük. Neves, és a témát legjobban ismerő szaktekintélyek úgy beszéltek bonyolult földtani, geológiai problémákról, hogy azok a kétszer kettő egyszerűségével megérthetők voltak és még­sem egyszerűsítettek le sem­mit. Bár minden ismeretter­jesztő előadás ilyen lenne! — trömböczky — Zongoraóra Madarason A kunmadaras! művlődési házban a karcagi zeneis­kola tanárainak szakmai irányítá­sával tanulnak zongorázni a ma- darasi gyerekek. Képünkön Szabó Andrea és Tóth Erika Évente egymillió flmi a számlán nem szerepel — Volt kérem egy bécsi­szelet, egy savanyúság, két kenyér, feketekávé, nagy- fröccs, azonkívül egy sótartó, két mokkáskanál és egy ha­mutálca. Nem tudom, mit szólna a „kedves vendég”, ha a pin­cér e szavakkal adná át a számláját. Pedig sokszor jo­gos lenne. — Előfordult már, hogy láttam, amikor a vendég zsebre teszi a kanalat. Fize­téskor felszólítottam, hogy adja vissza. Volt, aki minden további nélkül kirakta az asztalra, más viszont tagad­ta. — mesélte az egyik pin­cér. Tóth Jánosné, a Jász- Nagykun Vendéglátó Válla­lat előadója: — A fogyóesz­köz féléves leltározásakor a mintegy száznyolcvan egy­ségünkben több mint fél­millió forint hiányt talál­tunk. Ennek csak egy része a természetes elhasználódás — törés, kopás, romlás — a többi eltűnik. Vagyis a kár egy év alatt meghaladja az egymillió fo­rintot. Azt, hogy mennyit visznek el, nem lehet ponto­san kiszámolni. Talán az összeg egyharmadrészét, de lehet, hogy a felét. Amikor a Kassai söröző megnyílt, a négyszáz cseh import pohárból két hónap múltán alig maradt negyven. A Nemzeti-Tallinn Étterem tavaly augusztusi nyitása után a féléves leltárkor a hatvan menázskészletből negyven hiányzott. (Ezek da­rabja 150 forint.) A Tisza Szállóban a két­száz ezüstözött fogvájótartó — darabja 500 forint volt — öt év alatt eltűnt. Évenként általában száz ötvös só- és fogvájó készletet kell vásá­rolni. A Tisza Szállóban a fogyóeszközök értéke eléri a kétmillió forintot. A pótlá­sukra évente félmilliót for­dítanak. Mindenütt a kulturáltabb, színvonalasabb kiszolgálásra törekednek, ehhez viszont fogyóeszközök kellenek. És persze, miinél drágább terí­ték kerül az asztalra, annál kapósabb. S így jóval több a kár. A szolnoki Halászcsárdá­ban a legutóbbi leltározás­kor a megengedettnél mint­egy 4 ezer forinttal volt több hiány. A fogyóeszközök egy része elhasználódik, egy részét gondatlanul kezelik, a többi pedig eltűnik. Ezeket sokan haszonszerzésből, mások hob­biból viszik haza. Kevés az olyan vendég aki meg is té­ríti az árát. Mit lehet tenni a fogyóeszközök elhordásá- nak megakadályozására, vagy legalább a csökkentésére? A szolnoki ÁFÉSZ egy idő­ben 'anyagilag tette felelős7 sé az éttermek, presszók, bisztrók vezetőit. De soha sem fizettek egy fillért sem, mert a döntőbizottságok mindig nekik adtak igazat. Amit a vendég használ, azért a személyzet nem vál­lal felelősséget. Kevés a felszolgáló, egy- egy személyre, sok asztal jut, nem érnek rá figyelni a ven­déget. Volt, aki úgy véleke­dett, hogy üzletrontás, ha rá­szólnak a vendégre. Felvetődött, hogy monog- ramozni kellene a fogyóesz­közöket. Ez viszont sokba ke­rül. S ha rányomják a cég­jelzést, a gyűjtőknek még értékesebb „lehet”. Aztán az is igaz, hogy a személyzet ré­széről — tisztelet a kivétel­nek — sincs meg a kellő fe­lelősségtudat. Volt, ahol vál­táskor leltár szerint adták át a fogyóeszközöket, de ez sem vált be, — abbahagyták. Nincs ezekre jogszabály — mondják az illetékesek. Ez különben nemcsak megyei, hanem országos gond. Pedig valamit tenni kelle­ne. Megközelítő számítások szerint megyénk vendéglátó- helyein az elhordott fogyó­eszközök értéke évenként meghaladja az egymillió fo­rintot. S ha összeadjuk, hány millió forint értékű tűnik így el az országban? A pót­lásuk nemcsak vállalati, ha­nem népgazdasági érdek is, hiszen társadalmi tulajdont képviselnek. A személyzet nagyobb fe­lelősségtudatával, kellő pro­pagandával, felvilágosítással, szigorúbb ellenőrzéssel, talán megmantbenénk ebből vala­mit. (pataki) Ha lakásuk vaa... lakáshelyzetének elemzése mindig megkülönböztetett figyelmet érdemel. S ha az egyik legszélesebb értelmisé­gi réteg — a pedagógusok — lakásgondjainak taglalá­sa kerül terítékre, a figye­lem szinte társadalmi mére­tű. Miért? A tanító, a tanár nem csupán a munkahelyén dolgozik, hanem a legtöbb­ször otthonába is elkíséri a munkája. Kijavításra váró dolgozatok, elkészítendő ne­velési tervek, kidolgozást kívánó másnapra feltétlenül szükséges óravázlatok, s le­hetné még jó néhány ottho­ni feladatát ide sorolni. A pedagógus-munkának ez az otthoni „megoldása” a pálya minden korosztályára jel­lemző, a fiatal, hivatásának gyakorlását éppenhogy kez­dőre ugyanúgy, mint az idő­sebb pedagógus-nemzedékre. A Pedagógus Szakszerve­zet, érdekvédelmi szervként is, de a munkaterület értő patrónusaként is törődik — immár huszadik esztendeje megkülönböztetett figyelem­mel a nevelői társadalom la­kásgondjainak enyhítésével. A szakszervezet legutóbbi el­nökségi ülésén, ezt a két év­tizedet elemezve, igen sok kedvező változást tekinthet­tek át, s a további teendők sorát is számbavettéfc. Kezdjük talán az adatok­kal! Az ország mintegy 100 pedagógusa közül 10—12 szá­zalékúknak a lakáshelyzete kedvezőtlen. A megyénkben dolgozó több mint ötezer pedagógus közül közel hat- száznak nem megfelelő a lakáskörülményei; kétszáz­ötvenöt — főként fiatal — nevelőnek pedig egyáltalán nincs lakása. Két évtized viszonylatában elégedettek le­hetnénk: az a sokféle ked­vezmény, hitelforma, tanácsi és szakszervezeti törődés, amely társadalmunkban öve­zi a nevelőket, igen gazda­gon kamatozott. Csak ízelí­tőnek egy kevés a segítés formái közül: a szociális szempontból leginkább rá­utalt nevelők maximálisan 200 ezer forint kölcsönt kap­hatnak lakásépítésükhöz. A községi, járási, megyei taná­csok is juttatnak saját ke­reteikből lakásokat azoknak a nevelőknek, akik kisisko­lákban, gyengén ellátott te­rületeken vállalnak munkát. Nehéz lenne pontos adato­kat mondani arra, hogy húsz év alatt hány lakásgondot sikerült megnyugtatóan meg_ oldani. Szemléletes fejlődést jelez viszont az utóbbi öt esztendő áttekintése. Szolnok megyében például közel öt­száz szolgálati lakás áll a pedagógusok rendelkezésére Ebbői negyvenkettőt az utóbbi öt évben vásároltak, vagy építettek, s ugyanebben az időben háromszázhuszon- két nevelő élt a hosszú le­járatú pedagógus kölcsön segítségével, s oldotta meg ily módon lakásgondját. A szákszervezeti számve­tések atomiban nem eléged­hetnek meg csupán az ered­mények jóleső rögzítésiével. Többről van szó. Olyan elő­relátásra kell törekedni a pedagóguslakás-gazdálko- dásban, amely már a követ­kező évtizeddel is gondol. A jövő esztendőtől a nappali tagozaton végző fiatal peda­gógusok kizárólag pályázat útján helyezkedhetnek el, s három évig első munkahe­lyükön kötelesek tanítani. A „kötelesek” .szó — lehetősé­geket és feladatdkat is ta­kar. Sok-sok kisebb település érdeke, közös gondja: meg­tartani azokat a pályakezd > ifjú nevelőket, akik — telve ambícióval, töprengésekkel s természetesen anyagi prob­lémákkal is küszködve — a katedrákra lépnek. Ha nem méregdrága albérlet, hanem legalábbis „elérhető” távol­ságban szolgálati lakás lehe­tőségével számolhatnak; ha olcsón megvásárolható telek kínálkozik építkezésre; ha a családalapítás nem vágy­álomként, hanem derék mun. kával közelíthető valóság­ként szerepelhet az életük­ben —• az első munkahely meg tudja tartani őket. Nem három évre „szerződnek” ak­kor, hanem — reméljük, mi­nél többen — az életük munkáját ajánlhatják fel ott. ahova a pályázat szólít­ja őket. Tenni értük nemcsak em­beri kötelesség, hanem első­rendű közösségi érdek is. Ezért is kíván sorsukkal to­vábbra is nagy figyelemmel foglalkozni a szakszervezet, biztosítva a mozgalom útján és érveivel is a különféle kölcsönök lehetőségét. Ezért dolgozik — karöltve a taná­csokkal — újabb segítő for­mák kimunkálásán is. ft pedagógusok könnyítése lelekiismeretes nevelői munkában, nyugodt légkörű, színvonalasabb ok­tatásban kamatozik. S úgy is, hogy értő, szíves támoga­tói lesznek a helyi közmű­velődés minden törekvésé­nek. B aleset történt az üzem­ben. Nem súlyos, de az öreg Biczót mégis úgy kellett hazaszál­lítani, kocsival. Pelvették a .baleseti jegyzőkönyvét, amint az elő van írva, megállapítot­ták, a tényállást, a felelőssé­get — „felelős a sérült” — IkiHki aláírta a dokumentu­mok és ment tovább az élet. Az öreg Biczó pediig otthon az ágyban folytatta életét, az öreg segédmunkás, aki sose vitte annyira, hogy leg­alább valami gép mellé ke­rüljön. Igaz, bíztak rá néha érdemlegesebb munkát is. de szakmunkás nem lett belőle. Pedig sokszor mondták neki, a csoportvezetője, a műveze­tője, munkatársai: tanuljon, tegye le a szakvizsgát, a ke­reset is joíbb, a munka is szebb. Valami különös gyámolta­lanság tartatta vissza. Apja 'harangozó volt egy északi fa­luban, magával hozta az örökséget: az oktalan igény­telenség sokszor szánalmas Ikeresztjét... Felesége se volt, aki ápolja — a nősülés­hez sem volt 'bátorsága — magára maradt zúzódott '' - ibával az egyszerű, szegényes kis .lakásban, de két társa, 'aki hazaszállította, búcsúzás­kor megígérte neki, eljönnek majd minden-nap, ne fél­jen ... És ha valami kellene, szóljon, üzenjen. A néhány nap alatt, amíg odahaza feküdt, szorgalma­san el is látogattak hozzá, felváltva a műhely dolgozói. Volt, aki egyenesen a mű­szakból. olajos ruhában, kis­sé szégyenkezve, más lemo­sakodva, kiöltözve, de eljöt­dezni készül: „Hát Palkó? Mi van vele?” Aztán mégis meggondolta magát. Igaz, hosszú napok után, de Palkó egyszer mégiscsak beállított. Lehajtott fejjel, fakó arccal, egyszerű ruhájá­ban, de patyolat ingben, úgy. tett az ajándék, amit hozott. A csomagot és a virágot su­ta mozdulattal a beteg ágyá­ra tette. — Na, nem ezért várta­lak ... komorodott el az öreg. — De köszönöm. — Bocsásson meg, Jani bá­ANTALFY ISTVÁN Húshoz csont tek hozzál. És mindenki ho­zott magával valami aprósá­got, hiába szabadkozott Bi­czó. — Éppen erre jártam... tudta, hogy hozzá jöttek. Persze. Jó emberek. Szeretik. Valaki azonban váratott magára. Múlták a napok és az öreg Biczó amennyivel jobban lett, annyival kedvet­lenebb, szomorúbb. Hiába vette kezébe az újságot, a 'könyveket, amit társai hoz­tak — nem volt szűkében ételnek-italinak sem, jobb so­ra volt, mint életében bármi­kor. Nem kérdezte látogatóitól, nem említette a in evét sem annak, akit várt, pedig sok­szor már úgy volt, hogy kér­ahogyam Biczó még sohasem látta a fiút. Köszönése alig hallatszott el az ágyig, pedig igazán nem volt messze az ajtótól. A fiú kezében valami csomagot szorongatott és né­hány szál virágot — látszott, hogy a boltban vette. — János 'bácsi, ne hara­gudjon ... — szólalt meg nagy sokára. — Hát mégis eljöttél? Pal­kó? Majdnem elkéstél... A fiú szeme meigrebbent. Az öreg felnevetett. — Na, nem. úgy. . . nem akarok én meghalni.. . csak hát... pár nap múlva már megint megyek dolgozni... Ezért vártalak nagyon ... A fiú ismét lehajitotta-a fe­jét, majd hirtelen eszébe ju­csi! — mondta ismét a fiú, most már határozottabb han­gon, kisebb maginduttsággal, de folytatni csak akkor tud­ta. mikor az öreg elmosolyo­dott. Most egyszerre kitörtek belőle a szavak, amelyeket napok óta fogalmazott magá­ban. — Én voltam a hibás... én tettem a létrát a csövek mel­lé ... azért, hogy valaki meg­botlik benne... Én voltam ... azt hittem, jó vicc lesz... de nem gondoltam, hogy baleset is lehet belőle... Bocsásson meg. Jani bácsi... és azért is, hogy a múltkor eldugtuk a sapkáját... Most már talán mondta volna tovább is. 'hiszen — az öreg tudta, —, volt bőven a számláján. A tanulók között ő volt a legelevenebb, a leg- játékosabb, esetenként a leg- szemtelenébb, de az öreg mégis nagyon szerette. Akárcsak a fia lenne. „Nem lesz ebből soha semmi” — mondták gyakran a többiek a műhelyben, de ilyenkor ő /minidig védelmébe vette a gyereket. Magához húzta a fiút, meg- simogatrta a fejét. — Tudom ... mindent tudok. De látod, nemcsak játék az élet. Talán jó is, hogy most ez a kis baleset tortént. Ha majd te ás idős e bér leszel, biztosan megértf J ... Vagy talán már most is, hogy ti­etek ugyan a jövő;, a, fiatalo­ké, de azért még mi is élünk... S én azt hiszem, iránik is szükség van még .. Tudod, fiam. a húshoz csont is jár ... Amikor az ajtó becsukó­dott a fiú után. az öreg úgy érezte, már meg is gyógyult a lába. Palkó pediig waevot szippantott a friss levegőiből, zsebéből pingponglabdát vett elő, azt dobálta a járda asz­faltjához, köziben meg-meg- ugrott ő maiga is, és füityö- részve indult hazafelé. Köz­iben pedig egyre azt hajtogat­ta magában, amit az öreg mondott: — Húshoz csont... húshoz csont...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents