Szolnok Megyei Néplap, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-10 / 240. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. október 10. 0 szomszédomban feltűnően csöndes család lakott eddig. Mindössze egy vékony, úgyszólván papírfal választott el tőlük, amilyen a budapesti lakásokat szokta apró skatulyákra osztani. Heteken, hónapokon át alig okoztak nagyobb zajt, mint az egér, amely papírosrongyok közt zörög. Sem hangosabb szó, sem csörömpölés, bútortologatás vagy szögnek a falba verése nem zavarta meg azt a szinte megdöbbentő csöndet, amely odaát uralkodott, és amely semmi jót sem ígért. Néha azt hittem, hogy mind meghaltak a szomszédban, és hogy az üres falak közt csak az örök hallgatás, az örök űr kong. Olykor mégis találkoztam a család egy-egy tagjával. Szerény, félénk modorú emberek voltak, nem mertek az ember szemébe nézni, és a falhoz lapultak, utat engedték, ha valaki el akart menni mellettük. Lerítt róluk az élhetetlenség, a gyámoltalanság, a gyermekes zavar, amelyet azok éreznek, akik fogak, karmok nélkül állnak szemben azzal a farkasküzdelemmel, ami az élet. Mennél több személyt láttam körülük, annál inkább a szívembe lopózott valami csöndes részvét, kíváncsiság. És azokból a halk impressziókból, amiket rám tettek, leszűrődött egy hasonlat, amellyel jellemezni igyekeztem őket, anélkül, hogy egyet is ismertem volna közülük. Vannak ilyen családok, amelyek a szomorúfűzfát juttatják az ember eszébe. Éppoly magánosán állnak, éppoly tehetetlenek, és a szomorúság, az árvaság képét idézik fel. Ha szél búg az ágaik közt, nyöszörögnek, ha énekes madár röppen rájuk, dalolnak. Nincs saját hangjuk, nincs saját bátorságuk, ini- ciavitájuk, és a mindenna- , pi élet komédiájának a szemébe oly meghökkenve néznék mintha örökké a végzet megdöbbentő arcát látnák maguk előtt. Oly finomak, törékenyek, hallgatagok, hogy szinte arra születtek, hogy némán, feltűnés nélkül múljanak el. Megvallom, érzékennyé és idegessé tett a szomszédságuk. Néha szemrehányást tettem magamnak, hogy miéijt nem hallom meg a falon át néma panaszukat, miért nem megyék át hozzájuk hívás nélkül is, miért nem segítem őket, alak nem mernek, nem tudnak kérni, tolakodni. A házban a cselédek, a házmester, a műveletlen lakók gúnyosan tárgyalták nyilvánvaló nyomorúságukat. A házbért nem tudták rendesen fizetni, hetenként törlesztették, és így is nehezen. A fűszeresnél felírásra vettek, míg a boltos meg nem tagadta nekik a hitelt, amelyet egészen kimerítettek. Végül már csak kenyeret és tepertőt ehettek, mert a házbeli hentes jószívű ember volt, korlátlanul hitelezett nekik kenyeret és tepertőt, amelybe néha irgalomb A sonkahulladékot is kevert. Ebből éltek, de erről az egész ház tudott. Idővel megtudtam azt is, hogy mi az az egérmotosz- kálásszerű zaj, amely a szomszédból nagy csöndesség idején néha-néha áthallatszott. Ilyenkor a családfő köhögött. Halkan, félénken, diszkréten köhécselt, mint egy nagyon finom hölgy, és szinte láttam áttetsző, pergamenszerű kezét, amelyet szája elé tartott. Ilyen szemérmes, kíméSzíni Gyula: A HU CSAL IK jfo letes, csöndes tüdőbajost még nem hallottam. És nyilván ő terjesztette maga körül azt a hangtalan világot, amelynek szomorúsága szinte átszűrődött a falon. Egyszer a lépcsőházban találkoztam egy kis szelíd, félénk leánnyal. Csak az arcába kellett nézni, hogy az ember kitalálja, hogy a csöndes, szomorú családból való. Valami szerencsés gyorsasággal nyúltam a zsebembe, kihalásztam egy koronát, és átadtam a leánykának: „Vegyen cukrot rajta”. A kis leány elpirult, de a következő pillanatban felragyogott a szeme, szuggesztíve tapadt az ezüst pénzre, görcsösen fogta az ujjai közt, elfelejtette megköszönni, és róhant vissza, egyenesen be a szomorú család házába. Mindez oly gyors és jellemző némajáték volt, hogy a lelkem mélyéig megrendített. Elhatároztam, hogy legközelebb, amikor a kis leánynyal találkozom, egy aranyat fogok neki adni. Ezt az aranyat papírosba csavartam és eltettem az erszényem külön reteszébe. Ennek az aranynak megvan a maga saját tragikomikus története. Én sem vagyok gazdag ember, egyszer én is megszorultam, és ez az arany mentett meg egy röppent kényes helyzetből, mintha magát a jó szándékomat is jutalmazni akarná, mint a mesékben. Mikor legközelebb találkoztam a kis leánnyal, már nem volt nálam az arany, és a leányka különben is oly gyorsan futott el mellettem, hogy kisebb pénzdarabot sem kínálhattam fel neki Azontúl pedig mintha föld nyelte volna el a kis leány*, soha többé nem láttam. Lehet. hogy a szülei elajándékozták, hogy ne nehezítse életük terhét... Minden héten elajándékoztak valamit, aminek nem tudták gondját viselni. Egyszer egy galambot, másszor egy macskát és végül egy kis kutyát, amely jóformán a családhoz tartozott, csöndes, engedelmes, hű állatnak látszott. Azt hiszem, szívszorongva és könnyezve vettek búcsút ezektől az állatoktól, mert velük együtt nőttek fel, és nem tudták többé enni adni nekik. Máig sem tudom megérteni, hogy ennyi nyomorúság sem indította meg a házbelieket. De volt a családban valami előkelő, zárkózott, gőgös vonás, amely távol tartotta tőlük az embereket. Igazán szenvedtek, és talán azért nem tudták mutatni a koldusság képét, amely nélkül nem lehet hatni az emberekre. Lehet, hogy félénkségük idővel embergyűlöletté fajult, és talán azért tartottak annyi állatot a háznál. Az asszony, aki nyilván minden percét a beteg férje ápolására szánta, még nyomoruk legborzasztóbb napjaiban is tisztán, jól öltözve ment ki az utcára, kissé gőgösen vonult el a szomszédok ablakai alatt és senkinek sem köszönt. Lehet, hogy ilyenkor nyakába vette összes ismerőseit, hogy valamelyik talán segít rajtuk, de nem tudott színészkedni. Nem hitték el, neki, hogy tiszta, szép ruhában, üde, mosolygós arccal is lehet az ínség minden fokát átvánszorogni. Egy napon aztán az asz- szony is eltűnt. A házbeliék ezt elégtétellel vették tudomásul, mert megjósolták, hogy ez a cifrálkodó, gőgös asszony nem sokáig fogja bírni a nyomorúságot. Én azonban meg voltam győződve arról, hogy a nyomorúságnak valami hihetetlenül nagy foka. a család megmentésének valami rettenetesen kényszerítő oka vitte el az asszonyt valahová. Ügy érzem, hogy bűn volt, hogy eddig is közbe nem léptem. A családfő címére nagyobb pénzösszeget küldtem el posta útján, és megírtam, hogy kölcsönképpen ajánlom fel ezt neki. Harmadnap visszakaptam az utalványt és a pénzt a postának ezzel a megjegyzésével: „Címzett meghalt”. 0 ogy halt meg? Mikor halt meg? Miért nem tudott róla senki? A házmester valamit makogott, hogy egyszer korán reggel emberek jöttek érte, elvitték kosáron, de már akkor alig volt benne élet. Hová vitték? Nem tudom. Ki kellett költözködnie, hogy november elsejére helyet csináljon az új lakónak, aki kivette a lakást, és már újrafesteti is. Hangos lakó, követelőző, élni tudó. A szemétládánkat, amely kissé az ablaka alá csúszott, úgy félrerúgta, hogy a 6zemét mind kiömlött belőle az ajtónk elé. Száz éve, október 9-én született Színi Gyula-iV POGÁNY JÓZSEF RAJZA 0 Kossuth Könyvkiadó újdonságaiból A Kossuth Könyvkiadó az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézetének gondozásában megjelentette A munkásosztály politikai, ideológiai műveltségéről és aktivitásáról című tanulmánykötetet, amely az 1960—70 közötti évtized tapasztalatai alapján készült, szerzője Kovács Ferenc. Magyar tudósportrék címmel tíz kiváló tudósunk — Babits Antal, Berend T. Iván, Gil- lemot László, Kardos Lajos, Köpeczi Béla, Marx György, Mátrai László, Straub F. Brúnó, Szalai Sándor és Zólyomi Bálint — munkásságát, tudósegyéniségét ismerhetjük meg. Kardos István tévésorozata alapján. Ismét megjelentette a kiadó a néhány ^éve rendkívüli közönségsikert aratott A Vadnyugat története indián szemmel című könyvét, Dee Brown tollából. Földes Mihály regénye A szökevény címmel, Galla-Ko- vács Ágnes útijegyzeteinek remek kötete pedig Nem vadásztam Tanzániában címmel látott napvilágot. A szocialista életmód kérdéseihez szól hozzá Kozma Ferenc elgondolkodtató eszmefuttatása, a Jólét szocialista módon. Fontos témája van Szentes Tamás könyvének, címe Az elmaradottság és fejlettség dialektikája a tőkés világgazdaságban. Megjelent a Munkaügyi Kislexikon is, Józsa Ödön szerkesztésében. Iszaak A 6. hadosztály parancsno- Babel: ka bejelentette, hogy ma------------ hajnalban elfoglaltuk Nov ograd—Volinszkot. A törzs kivonult Krapinovóból, és fogatolt vonatunk zajongó utóvédként húzódott végelát- hatatlanul a brest—varsói országúton, amelyet I. Miklós cár épített az orosz muzsikok csontjain. Bíborvörös pipacsmezők körös-körül. a szél játékosan borzolgatja a sárgálló rozsvetést, s a szemhatár peremén mint távoli kolostorfal emelkedik a szűzies hajdina. Kanyarog a csendes Volhin. elfordul a nyírfaligetek gyöngyházszínű ködébe, ott kúszik a virágos halmok között, és gyengülő karjai belevesznek a komló sűrűjébe. A narancsszínű nap mint valami levágott fej gördül alá a mennybolton, "gyengéd fények ragyognak a fellegek rései között, az alkonyat zászlai lengenek a fejünk felett. Másnapos vér- és lóhullaszag csöpög az estbe hajló hűvösségbe. Sötéten zajong a Zbrucs, és örvénylik zuhogói tajtékos sarkai körül. A hidakat lerombolták, és gázlón keltünk át a folyón. A fenséges hold ott ringott a hullámokon. A lovak szű- gyön felül merülnek a vízbe, a zeng- zetes áradat ott folyik a sok száz pár lóláb között. Valaki elmerült, és ércesen káromolja a Szűzanyát. A fo- lvót ellepi a szekerek négyszögű feketesége. A holdkígyókkal és ragyogó gödrökkel behintett folyó tele zajjal, füttyel, dallal. Késő éjszaka vonulunk be Novog- radba. A kiutalt szállásomon egy állapotos asszony és két vékony nyakú veres zsidó fogad; a harmadik ott alszik a földön a falhoz simulva, betakarva a feje búbjáig. A kiutalt szobában feldúlt szekrények, a padlón női bunda kacatjai, emberi ürülék és a szent edények cserepei hevernek, amelyeket a zsidók évente csak egyszer — húsvétkor — használnak. — Takarítson ki — szólok az asz- szonynak. — Hogy élhetnek ilyen piszokban, asszonyság... A két zsidó felemelkedik. Nemeztalpú papucsban ugrándozva össze- söprik a cseréptörmeléket, némán, majomszerűen ugrándoznak, akár a japán artisták, nyakuk kidagad, jobbra-balra forog. Szakadozott derékaljat terítenek a földre, és lefekszem a fal mellé, a harmadik, az alvó zsidó szomszédságában. A megszeppent nyomorúság bezárult fekhelyem fölött. A csend mindent megölt, csak a hold átölelve két karjával kerek, csillogó. léha fejét, csak a hold kószál ott az ablak alatt. Kinyújtom megdagadt, elgémberedett tagjaimat, s ott heverészek a szakadozott derékalion, és már el is ragad az álom. A 6. hadosztály parancsnokáról álmodom. Ott száguld nehéz ménjén a dandárparancsnok nyomában, és két golyót röpít a szemébe. A golyók átütik a dandárpa- rancsnok fejét, mindkét szeme a földre pottyan. „Miért fordítottad vissza a dandárt?” — ordít Szavickij, a 6. hadosztály parancsnoka a sebesültre. — S ekkor arra ébredek, hogy az állapotos asszony az arcomon motoszkál. — Pane — szólongat —, nagyon kiabál álmában, meg hánykolódik. A másik sarokban ágyazok meg magának, mert itt lökdösi az apámat. A padlóról felemeli sovány lábát, nehéz hasát, és lehúzza a takarót az alvó emberről. Halott aggastyánt pillantok meg hanyatt fekve, a torkát kiszakították, arcát szablya hasította ketté, a kékes vér mint valami ólomdarab tapadt oda a szakállához. — Pane — kezdte a zsidóasszony, és felrázta a derékaljam —, a lengyelek lekaszabolták, pedig úgy könyör- gött: a hátsó udvaron öljetek meg, ne itt a lányom szeme láttára kelljen meghalnom. De azt tették, amit jónak láttak, s apám itt halt meg a szobában. Utolsó gondolata is az enyém volt... S most azt szeretném tudni — folytatta az asszony hirtelen, szörnyű erővel —, most azt szeretném tudni, hol találok kerek e világban még egy ilyen apát, mint az én apám... Novograd—Volinszk. 1920. július Rózsa Endre: Jelenlétek Egy kegyencre Ha már a hegy csúcsáról lefelé gördül egy kő — legombolyítja az egész hegyet. Ki ujjlenyomatokból álltái össze — most eltűnsz a merülő kezekkel, és nyomod a levegőben tüstént beheged. A gazdátlan szoba Amint megérkezem haza, hiányomat, mint vizsla a vadat, teszi elém a gazdátlan szoba. Ittlét vagy ottlét — aligha jelenlét. De az ember tanácstalan. Ha tartozik valahová — már tartozása van, s nem tudni, mikor, ki vagy mi ellen vét. Toldalagi Pál: Németalföldi mester A hosszú haj, mely inkább már sörény vállára omlik, szinte érzik a nyáresti város csillogó kövén dübörgő mének nagy, nehéz szaga s a fáklyák füstje. Két sötét szeme tudással néz, talán emlékezik. Szemöldökére keskeny, fekete, a hallgatásában pedig szelíd. Mögötte fákat látni és hegyet, a hegyi úton ernyős taligát Ezek a fák, ezek a fellegek egy kétszáz év előtti, vén világ játékai, kegyes csalásai, amiknek színe ide menekült, és ő a bátor kapitány, aki szeretkezett, csatázott s elterült. Nagy fövegén egy élénk >zínű toll álmélkodik, kezében puszta kardja. Tűnődve néz, kicsit felém hajol s tudom, míg élt, az életet akarta, ölelt, evett és térdig vérben járt, most két sötét, jvirágszerű szeme, mely megtanulta bölcsen a halált, tovább ragyog és nincs ellenfele. DONÁTH GYULA RAJZA
