Szolnok Megyei Néplap, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-01 / 232. szám

1976. október 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 ■ ■ Üzenet a zenei világnapra A túrkevei Közlekedésgépészeti Szakközépiskola diákjai gyakorlati foglalkozáson tanulják az autószerelést. A motorok gyújtáshibáit Ellcon S 100 A típusú vizsgáló műszerrel állapítják meg. Képünk műhelygyakorlatod készült, Poczok Sándor és Negyedi Vilmos egy Zsiguli motor mű­szeres vizsgálatát végzik a r r ■■■■ rr ■ ■■ ■ r Összefogás es egyuttmukodes Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy közművelődésünk leg­nagyobb gondja a munkahe­lyi művelődés, az is elsősor­ban a kis- és köziepes nagy­ságú üzemekben, szövetkeze­tekben. Az okokat vizsgálva, egy-kettőre kiderül, hogy ré­szint rosszak a személyi, anyagi, tárgyi feltételek, ré­szint pedig eddig még nem igen sikerült megtalálni a legcélravezetőbb módszere­ket. A jelenség, mint emlí­tettük országos, ezért külö­nös figyelmet érdemel me­gyénk ipari szövetkezeteinek eredményes közművelődési tevékenysége. Közvetlenül a közművelő­dési párthatározat után az OKISZ elnöksége áttekintette az ipari szövetkezetek köz- művelődési helyzetét és meg­jelölte a legfontosabb fel­adatokat, a munkahelyi mű­velődés tennivalóit. A nagyszabású közművelő­dési program megvalósításá­nak kezdetén a megyében dolgozó negyvenhárom ipari szövetkezet többsége nem hogy jó, de még elfogadható feltételiekkel sem rendelke­zett. Pénz még csak akadt volna, ám közösségi művelő­désre alkalmas, jól felszerelt helyiség, szakképzett, céltu­datosan dolgozó népművelő szinte egyáltalán nem volt. Ha valaki akkor azt állítja, hogy 1976 őszén tizennégy művészeti csoportot, s tizen­hat ifjúsági klubot tartanak majd számon a KISZÖV szö­vetkezetpolitikai osztályán, egész biztosan kinevették volna. A tizennégy művészeti cso­port és a tizenhat klub ma valóság. S hogy nem akár­milyen közösségekről van szó, azt egy puszta „névsor­Hz ipari szövetkezetek közművelődési muokájárél Olvasás” is bizonyítja. A művészeti csoportok között a Jászsági Népi Együttes, a mezőtúri, a törökszentmikló­si, valamint a jászberényi (Palotásy) szövetkezeti kórus, a szolnoki „Híd” irodalmi színpad nevével találkozunk, az ifjúsági klubok között pedig olyan nagyszerű kö­zösségekkel, mint a szolnoki „Mini”, a mezőtúri „Möda”, vagy a (törökszentmiklósi „Csikós József” klub. Szinte a semmiből építet­tek „várat” a KISZÖV mun­katársai, érdemes tehát meg­nézni, hogy hogyan. Nos, a „titok” mindössze két szóban megsúgható: összefogás és együttműködés. Sok kicsi sokra megy. A mostoha tárgyi feltételekben a régi közmondás igazságát elfogadva segítettek a több­ségükben kis, vagy közepes nagyságú ipari szövetkezetek; összefogva, közösen építettek maguknak könyvtárat, klu­bot. Említhetnénk itt Szol­nok, Jászberény, Törökszent- miklós, Kunmadaras példá­ját, hozzátéve, hogy a leg­több helyen társadalmi mun­kában dolgoztak a fiatalok az idősebbek is. Ennél nehezebb feladatnak látszott a közművelődési munka szakmai irányításá­nak megoldása, vagyis meg­felelő személyi feltételek megteremtése. Szakképzett népművelő néha még mű­velődési otthonba se kerül, hogy számíthatna akkor erre egy párszáz tagot számláló szövetkezet, ahol e munka­kör teljes függetlenítésére bi­zony nem igen van mód. (A szövetség megyei elnökségé­nek közelmúltban született határozata szerint az ötszáz dolgozónál nagyobb létszá­mot foglalkoztató munkahe­lyeken kell fő állású népmű­velőt alkalmazni.) Annak vi­szont semmi akadálya, hogy egy-egy ipari szövetkezet és a területileg illetékes közmű­velődési intézmény együtt­működjön. Ezt felismerve, elsőként maga a KISZÖV és a megyei könyvtár kötött együttműködési szerződést, melyet városi és nagyközsé­gi., illetve közáégi szinten számos hasonló követett. A módszer egyszerű, szinte már gyanúsan az. Mindössze ennyit kéne tenni a munka­helyi művelődés sikeréért, eredményességéért? Nyitány­ként ennyit... S a folyta­tás? Az anyagi, tárgyi, szemé­lyi feltételek megteremtése után most a legcélraveze­tőbb közművelődési módsze­reket próbálják kikísérletez­ni a KISZÖV szövetkezetpo­litikai osztályán. A népmű­velők tervei szerint a közel­jövőben elsősorban az ötszáz szocialista brigádra fognak építkezni. Mint a legutóbbi elnökségi határozat is hang­súlyozza: a szocialista brigá­dok kulturális munkájában kell leginkább kibontakozni annak, amit közösségi mű­velődésnek nevezünk. H. D. Nekünk muzsikusoknak, nagy ünnep ez a mai nap, a zenei világnap, amelyet a vi­lág sok országa velünk együtt ül meg. Természetes, hogy e napnak a muzsika „névnapjává” kell válnia; a névnapjává ama művészet­nek, amely jelentős társa­dalmi hatékonysággal bír, amelynek nincs szüksége ví­zumra és amely fordítás nél­kül is érthető szerte a vilá­gon. Ügy gondolom, e napon kedves író, festő és filmes kollégáink is méltatni fog­ják művészetünket, szólnak róla jó néhány szót rádió­ban és televízióban. A zene új világokat nyit meg; Robert Schumann mondotta, hogy a zene „szel­lemi életünk mélységes fo­lyamatainak reflexiója. A muzsika élete végéig, szüle­tésétől a sírig elkíséri az em­bert. Észrevétlenül is sok zenei terminust használunk a köznapi beszédben: a né­met a jó modort „jó hang”- nak mondja (guter Ton); a tapintatos viselkedést „ütemérzékkel megáldott­nak” (taktvoll). Beszélünk harmonikusan fejlett szemé­lyiség neveléséről, szilárd, jó ritmusban végzett munkáról, stb. Nem meggyőző bizonyí­téka ez annak, milyen szé­les alapot át a muzsika egész életünknek? A nagy zenemű nemcsak egyetlen ember eszméit és gondolatait tükrözi, hanem sokakéit. Az igazi, jelenté­keny muzsikus alkotásában mindig benne cseng az egész nép hangja. Vagy tán más bizonyít Beethoven és Bizet, Verdi vagy Muszorgkij, Pro- kofjev vagy Britten művé­szete? Aki zenét hallgat, érezheti összetartozását az egész világgal, érezheti, hogy haladó kortársainak szívével azonos ritmusban ver a szí­ve, érezheti, hogy törekvései összemosódnak az egész nép gondolataival és reményei­vel. A zene összeköti a né­peket, mélyebb érzéshez, ön­maguk jobb megismeréséhez Nagyrészt társadalmi ösz- szefogással újjászületik Sza- bolcs-Szatmár megye egyik legrégebbi emlékmúzeuma, a nagy író szülőfalujában* Ti- sziacsécsén álló Móricz-em- létkház. A megye inagy írószülötté- nek életévei kapcsolatos újabb dokumentumok kerül­nék majd bemutatásra és fel­újítják Móricz Zsigmond gyermekkorának állomásai­segíti őket, gazdagítja érzel­meiket és gondolkodásukat. Az 1975. évi, első zenei vi­lágnap jelentős dátummal esett egybe: az emberiség­nek a fasizmus fölött ara­tott győzelme 30. évforduló­jával. Ismeretes, hogy azan- tihumanizmus ellen szövet­kezett emberiség harcában éppen a zene nem játszott alárendelt szerepet. A külön­féle nemzetiségű zeneszer­zők alkotta, a háború témá­jának szentelt dalok is, szim­fóniák is sok országban csen­dültek fel a II. világháború idején, s vészcsengőként szó­lították az embereket a fa­siszták elleni eltökélt harcra. A zene eme jelentőségét nem értékelhetjük eléggé nagyra. Napjainkban a zene, akár­csak a többi művészet, bo­nyolult korszakát éli: új eszközöket keres, hogy kife­jezhesse nyugtalanítóan iz­galmas, ám dicsőséggel teli jelenünket. A mi országunk­ban kiváltképp — de másutt is — szocialista ideálok él­nek, az emberek várakozás­sal tekintenek az új társada­lomra. A zenében, akár az alkotó munka bármely területén, feltétlenül szükséges az új utak keresése. A művészet alkonyát jelentené, ha fejlő­dése megrekedne. Ezért he­lyes és örvendetes is, hogy korunkban a művészet meg­újulásának sok útja ismere­tes, különböző országokban különböző alkotó egyénisé­gek más-más módon lépnek ezekre az új utakra. Mégis az érzelmeknek ilyen egye­temes nyelvét ismerjük a zenén kívül? Mi más rendel­kezik ama képességgel, hogy könnyedén áthidalja ama szakadékot, amely máskü­lönben kultúrákat és embe­reket elválaszt? Manapság sokan mondják: a modern művészet bonyo­lultságát az magyarázza, hogy eszközei újak, anyaga újonnan szervezett. De iga­zunk van-e vajon, ha „tel­jes elavultsága” okán kikap­csoljuk a művészetet és az ról, a Tiszacsécsén eltöltött gyermekéveinek, történetéről valló demonstrációs táblák szövegrészeit is. A tervek szerint jövő év (tavaszától már az „újjászü­letett” csecsei emlékmúzeum várja az érdeklődőket, akik korábban is igen nagy szám­ban keresték fél Móricz ifjú­korának színhelyét és (tekin­tették meg annak emlékeit. embereket — ha csak átme­netileg is — valódi szellemi segítség nélkül hagyjuk él­ni? Természetesen nincs — nem lenne — igazunk, ezért anélkül, hogy abbahagynánk alkotói kutatásaink intenzív folytatását, a legfontosabb­ról soha nem feledkezhetünk meg: a művészetnek a né­pet kell szolgálnia; miköz­ben különféle területeken kísérletezünk, s folytatjuk új kifejezőeszközök felkutatá­sát, emlékeztetnünk kell a művészet fejlődésének fővo­nalára, s e vonulat történel­mi folyamatosságára. Miköz­ben a jövőbe verünk hidat, ne romboljuk le hát azokat a kötelékeket, amelyek mai művészetünket a nagy múlt­hoz kapcsolják. A kortársi művészetnek, a zenének stafétaként méltó­képpen tovább kell vinni az emberiség nagy alkotó fel­fedezéseit. Ma, a zenei világnapon, a muzsika hangja színházak és hangversenytermek, szabad­téri színpadok és rádióban, képernyőn és előadótermek­ben szól. A zene eme ünne­pén, amelyet az UNESCO Zenei Tanácsának kezdemé­nyezésére és határozata nyo­mán rendeztek meg, szilár­dan hisszük, hogy a muzsika korunkban is teljesíti nemes hivatását, az embereket ko­runk leghaladóbb és legna­gyobb eszméinek, elsősorban a békének és a népek barát­sága gondolatának jegyében közel hozza és egyesíti. Bár sokszorozódnának meg a ze­neművészek és zenebarátok sorai. Hozzon a muzsika bol­dogságot az emberiségnek, gazdagítsa szellemi életét, segítsen az emberiségnek a szenvedés könnyebb elviselé­sében s a földi élet őrömé­nek aktívabb és teljesebb át- érzésében. * * * Az UNESCO Nemzetközi Zenei Tanácsa 1975-ben zenei világ­nappá avatta október elsejét. Dmitrij Sosztakovics üzenetét ebből az alkalomból közöljük. Oktatástechnikai szeminárium Nemzetközi oktatástechni­kai szemináriumot rendez Budapesten iaz Országos Ok­tatástechnikai Központ, az UNESCO és az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Alapja (UNDO) támogatásával. Ok­tóber 3-a és 9-e közöitt 11 ország szakértői vitatják meg az oktatástechnológia fej­lesztésével (kapcsolatos kér­déseket. Újjászületik a Móricz-ház nyám megállt a léposő aljában és onnan in­tegetett; „Na, fiam itt már elboldogulsz va­lahogy.” Bizonytalanul in­dultam el a hosszú folyosón, melyet aranyló szalmasző­nyeg borított és ugyanez a sárga szalma buggyant elő az emeletes ágyak zsákjaiból Mintha harakirit követtek volna el a degeszre tömött otrombaságok. Végignéztem a sodronyos ágyak katonás rendijén, és a jövendőbeli fekvőhelyemet kerestem. Az elsők közt érkeztem, mind­össze a sarokban álló ágy­pár legfelső emeletén láttam valakit: egy rövidnadrágos srác feküdt összekuporodva a szalmazsákon. Szipogott és időnként egy-egy szilvasze- met dugott a szájába. A szil­va besztercei« volt. Ismerős. Ilyen termett a kertünkben. Természetesen a fiú mellé költöztem. Így kezdődött sok évre szóló ismeretségünk Galambos Álmossal. Egymás után érkeztek a többiek és a szoba lassan benépesült. Számomra, a kis­iskolás számára, aki a szü­lőfalu határát is csak ritkán lepte át, ismeretlen volt a világ és gyanakodva mére­gettem. A régebbi NÉKOSZ- osok otthonosan hangoskod­tak és válogattak a barnára festett szekrények között, majd a birtoklás jeléül azon­nal rákaittintották az ajtóra a 2,70-es Cato lakatot. Amit valamennyi kulcs nyitott. Mert valamennyi lakat egy­azon gyártmány volt. Később benézett a kollégi­um igazgató is a hálószobá­ba, akit a nyolcadikosok han­gos „szervusz Béla bátyám­mal” köszöntöttek. A diákotthon korábban lak­tanya volt. Szigorú, szürke, lehangolóan homályos folyo­sójával, rácsos ablakaival nem sok jót ígért számomra. De aztán délutánra minden jóra fordult. A parányi ud­varról ismerős pufogás hal­latszott fel a második eme­letre. Futballoztak. A fűzős foci egy szekrény mélyéről, a röplabdaháló. néhány sár­ga-fekete gránát és komor súlygolyó társaságából került elő. Éppen választott a két csapatkapitány mikor leér­tein. Meglepően hamar „el­keltem” és két kabátesomó között túlbuzgó igyekezettel bizonygattam, hogy kapus­ként bármikor számíthatnak rám. A pálya az épület lá­bához simuló enyhe dombol­dal volt, a labdát akár meg sem kellett rúgni, magától is leguruüt a bokrok közé. A csatároknak nemegyszer a bozótot is ki kellett cselezni a lövés előtt. Lovas Feri az egyik öreg NÉKOSZ-os kör­be is nézett tágasabb játszó­tér után. Az épület végében jókora szántás barnállott, igazi focipálya lehetett vol­nál, ha nem borítják kalap nagyságú rögek végesteien végiig. Rövid tanakodás után lapátokat, gereblyéket kerí­tettünk a alagsori raktárból és az apró hangyamép a szántás elegyengetéséhez lá­tott. Valaki nótát is kezdett: „Elvtárs a csákányt jól mélyre vágd ...” Ütöttük, vágtuk a rögeket, és a Bum- kócska után rákezditünk az Amiúri partizánok dalára. Jól haladt a munka. Las­san, lassan már gurult is a szántáson a labda. Csak ép­pen egy henger kellene ... Valaki emlékezett rá. hogy az angol intemátus kertjé­ben a teniszpályák mellett látott egyet. Hangos kiabá­lással vágtattunk be az in- ternátus díszes vaskapuján, és a seregünk egyik fele tolta másik fele már húzta is a hatalmas vaskoloncot. Sza­dellus széttart karokkal állta el a kaput: — Ezt, aztán egy tapodtat sem innen ... Az igazgató úr ha megtud­ja ... Szavait elnyomta a vir­gonc lárma. — Menjünk át rajta. Csi­náljunk belőle palacsintát! Az öreg az utolsó pillanatban lépett félre a dübörgő vas- szömyefeg elől. Vágtatott, ugrált a henger a macska- köves úton. Mi kisebbek csüngtünk rajta és úgy em­lékszem, mintha nem is mi húztuk, — vontuk volna, ha­nem az vitt bennünket ma­gával feltartóztathatatlanul. A pályának kinézett föld tulajdonjoga egy percig sem izgatott bennünket, hiszen a kollégium, a város, az or­szág — minden a miénk volt. így érezte ezt az a tízéves kisdiák is, aki csak nemrég pottyant ki a családi fészek­ből. Mert vájjon nem más világ az ahol a diák tegez­heti az igazgatót? Amikor megjelent a szem­közti vályogházból az az em­ber, akinek az udvarán nap mint nap tucatnyi maszatos arcú gyerek lármázott, és megpróbált leterelni ben­nünket a földjéről, már markoltuk is a röget, és zá­poroztak felé a levegőben szétmorzsolódott lövedékek: „Ez .a miénk, ez a miénk...” Valaiki azt is kiáltotta, hogy nincs magántulajdon. Bár mi kisebbek nem egészen ér­tettük mit jelent ez a ko­molyan hangzó kinyilatkozás, mégis valamiféle megfelleb­bezhetetlen ítéletnek hang­zott számunkra is ami egy­szer s mindenkorra törvé­nyesíti jogainkat a pályához. Vasárnap kora reggel mészdarabokat törtünk, ké­szültünk a délutáni pálya- avatóra. Amikor begurult az udvarra a fagylaltos tri­ciklije, jóformában észre sem vettük a lázas munká­ban. Aztán megjelent a szomszéd is a vályogházból. Egyideig tanakodott a neve­lőtanárral, aki sorba állított bennünket. Valamennyien egy-egy forintos fagylaltot kaptunk a markunkba. Az öreg Varsányi — így hívták a föld gazdáját —a zsebébe nyúlt és kifizette mind a két tégelyit. — Fiúk, vetni akarok a földbe... — mondta gyámol­talanul, aztán fejébe húzta kalapját és hazaballagott. Délután már senkinék nem volt fontos a pálya. Lázasan csomagoltuk a könyveinket a hétfői évnyitóra. A kollé­gium végébe két kőbányai fiú próbálta rángatni a hen­gert a szántáson. Nem bol­dogultak vele. 0 étfőn Varsányi Antal újra felszántotta a pá­lyát. Az eke nyomá­ban hangos fiúcsapat haladt, és dobálta kifelé a földből kifordított, tekergőd- ző kukacokat. A tyúkok olyan mohón nyelték a fi­nom csemegét, hogy szinte fulladoztak bele. Palágyi Béla Szeptemberi honfoglalás bó bákssi, a halk hangú pe­Dmitrij Sosztakovics:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents