Szolnok Megyei Néplap, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-17 / 246. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. október 17. aj — mondtam. De csak úgy mondtam, nemigen volt rá semmi okom. Mindössze egy parányi, egy pillanatnyi érzés, mintha forró vízzel öntöttek volna le. Az egész nem tartott addig, ameddig ezt megérezheti az ember. Hőség: ezt kimondani egy másodperc, végiggondolni : egy ezredmásodperc. Ennyi ideig se tartott. De hogy mégis volt, azt észrevettem, mert kivert a veríték. Hülyeség. Klári rám nézett: mi van veled? -— Semmi — mondtam, s igazam is volt. Illetve... mert hogy szép kezével aggódva végigsimított az arcomon, közben féltem, féltettem a tenyerét, hogy izzadt, hogy nedves lesz a fejem verejtékétől. — Mire gondolsz? — Tudja az ördög. Rád. Ez persze hazugság volt, semmire se gondoltam. — Most hazudsz. Ühm. Lehet. Egyébként sosem hazudok. De hát evvel se lehetett kitérni, mert válaszolt ilyenképpen: — Ez valahogy kétértelmű. Mert vagy azt jeleníti, hogy most nagyon hazudtál, de egyébként, tehát máskor nem hazudsz ... vagy pedig azt jelenti, hogy rám hagyod, mint kis hülyére, hogy ühm. Lehet... de megjegy- zed finoman, hogy mégse lehet, hogy én vagyok hülye. Hallgattunk. Furcsa módon úgy éreztem, így ültömben, ölembe eresztett kézzel, hogy most minden pillanatban kificamodhat a karom. Szóval, hogy nemva- gydk többé ura kezemnek, lábamnak, az izmaimnak, amíg eddig, évtizedekig olyan engedelmesen szolgáltak ... Ez is pillanatig tartott csak, de mégis ébresztette azt a gondlalatot, hogy jó lenne kiszökni magamból, így kívülről, néhány lépésről szemlélni azt, hogy mit is csinálok én, a másik én tudniillik a karom, lábam, nyakam, fejem, egyszóval testi porhüvelyem, miközben ... S már nem is igen gondolkoztam másról, csak magamról. Elkezdtem félni. Megnéztem az ólát: háromnegyed tizenegy lesz öt perc múlva. Pontosan öt perc múlva — ezt azért hangsúlyozom, mert a mutató kecsesen éppen a nyolcas számon állt, s mert éreztem, hogy minden perc fontos. — Nem csináltam semmit életemben — jutott eszembe. — Nem én fedeztem fel a relativitás elméletét, nem én komponáltam a Psalmus Hungaricust, s nem én mondtam ki, hogy a reflexeknek feltételei is vanSarkadi Imre Memento nak, s ezek művi úton is előállíthatok: szóval nem én számoltam le a szabad akarat biblikus, bolond és csökönyös hitével. Ahogy Klárira néztem, nyilván iszonyat lehetett a szememben, mert megijedt. Nem az arcán láttam az ijedtséget, hanem a szemén. — Várj — mondta s kiment. A legrosszabbkor. Mikor megszűnt egy pillanatra a fizikai jelenléte, egy ideig számoltam: egy perc múlva visszajön. Innen már csak másodpercekkel mértem az időit. Hogy mikor jön vissza. Pedig hát semmi bajom nem volt, csak az, hogy nem mertem megemelni a kezem, féltem, hogy önálló munkába kezd, hátracsapódik s étrepül, mint égy madár. Felállni se mertem. — Mit félsz? — akartam kérdezni magamtól, de any- nyi eszem volt, hogy mégse kérdezzem, belátva hiábavalóságát. S ékkor hirtelen — öt másodperc telhetett el. hogy Klári itt hagyott — éreztem, hogy valami erő engem — nem engem, hanem a testemet — ki akar fordítani, minit egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csörgött rólam a veríték, most már belakapos zkod tam volna az asztal szélébe, ha engedelmeskedik a kezem — bár ez akkor se jelentett volna semmit. Az asztal széle egy olyan apró tárgyi valóság, ami semmit se jelent, akkor, mikor ilyen bonyolult és nehéz dolgok van. nak — és ismeretlenek. Ismeretlenek. Ez mi? Tudtam, de nem mertem kimondani. Még vártam, a szűkre szabott másodpercekből kitelt. Születtem, fiatal voltam, s aztán nem fiatal, szerelmes voltaim s később apa, féltem, sikerem volt s balsikerem, volt pénzem egyszer-egyszer s pénztelenségem máskor... mi hiányzik még, amire kíváncsi lehetnék? Ezt nem mertem kimondani magamban. Közben a tárgyak elvesztették tárgyi valóságukat. A szék megfogott, nem látható kezekkel, de száz kézzel, a kisújjamat se tudtam mozdítani. — Ha mozdulni tudok, ugrok, szaladok, s legfeljebb elesek — ötlött az eszembe a küzdelem utolsó lehetősége: a menekülés. De nem volt hova. A szoba bezárt, s egy töredék pillanat alatt nem volt már más a világon, csak én. Eddig az egy pillanatig ez volt az egész világ. Én. Bennem testesült meg az emberiség, a tudás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság — ha lett volna időm és gondolatom, lenéztem és megvetettem volna mindent s mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik... de időm se volt és hitem se, hogy rajtam kívül létezik valami. Lassan átgörgettem újjaim közt a csillagokat, az And- romeda-köd szétfolyt a tenyeremen, s a Klári puha lépéseit is meghallottam, ahogy bizonyára jön, s hoz egy pohár vizet. Sajnos, már millió fényévre volt. iáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pilla, nat alatt sikerült, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve a széken, Klári odatartja a szám elé a poharat. — Mi van veled, kedvesem? — De a puha. simogató hangja se volt többé puha és simogató, hang se volt, csak olyan, mint az integrálszámítás. aminek emberi agy által felfogható értelme ugyan nincs, de azért mégis van. Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat, nem is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme a nagy Ballagi-szótárban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak, mint a poloskák. s egy pillanatra bezárult minden. Aztán se nyílt ki soha . többé. Szalai Csaba Pocsolya vérű tört lapály, piros muharban békanyál. Gyeplős szelekben érdes káka zsörtölődik most a világra. Madámyom címer talpadon. Lófarkú nád a váltadon, zápkedvvel ülünk itt a fű zászlajában angyalain? Nyafogsz. Csalán csíp, szúr a csimbók, harisnyádon a szem szalad, s nem veszed észre, orrod előtt göcsörtös arcú, görcs alak: nadályszedő, gatyás cigány poshadt lóúsztatón tapos és rá se ránt, hogy barna lába érett súlyommal hólyagos. Hunyadi István wv Ősz Korcsulán Kedves, kint jajgat a bóra megverve iszkol a tenger árbócfa inog és táncol a bója sikít a sirály a víztarajon. Kedves, vond össze a sálat fogadd az őszt türelemmel hajadban fakóbbak a szálak szőke nyarad elúszott, nebánjad, itt bóra dühöng, forgatja a tengert, az veszetten rágja a szirtet: hullásunk nem keseríthet. Fave lingvis! A sirályok sirassák szép nyarainkat, kedvesem, nincs mire várnod! A pálma is ősz, eldobja gyümölcsét. Jobban ölelj! Húzd sálad is összébb. FIATAL LÁNY FEKETE SZEMÜVEGGEL A Jeu de Paume a Tui- leriák kertjében áll, a Concorde tér és a Rue de Rivoli sarkán. Termeit délelőtt tízkor nyitják, délután ötkor zárják. A belépőjegy ára egy frank. Itt láthatók Manet és Monet. Renoir és Degas, Van Gogh, Cézanne, Pissarro és a többiek festményei, a nagy impresszionista ragyogás. A fiatal lány a Jeu de Paume termeiben sétálgat — csupa ilyen cím között: Gyümölcsöskert, virágzó fákkal — Lila csokor, piros legyezővel — Erdő, napfényben — Nyári rét, pipacsokkal. Ő maga is beállhatna a festmények közé: Fiatal lány fekete szemüveggel. De kezdjük talán az elején .. . Milyen tökéletesen megfogalmazták Párizst a költői, írói, festői, zeneszerzői, szobrászai — egyetlen város sem dicsekedhet ennyi szerelmi vallomással és leleplezéssel. Már nem is tudom, miért — valamelyik este a Rue de Rivoli fényeiből betértem egy mellékutcába, innen a következőbe, majd a keresztutcába : és egyszerre egy másik Párizsba kerültem, ez már nem sugárút volt, kirakatsor, kocsik áradása, székesegyház és királyi paloták méltósága, nem a kivilágított Concorde tér tachikar- diás érverése — ez váratlanul levegőtlenség volt, igazi szegénység, bármerre fordultam, kegyetlen, leplezetlen zsúfoltság. Egy másik Párizs, idegen Párizs. Idegen? Csak az utcatáblára kellett pillantanom — és már nem volt idegen. Rue des Rosiers — és már hallottam az Apol- linaire-verset: A bús kivándorlók közül néhányan végül itt maradnak — A Rue des Rosiers vagy a Rue des Ésouffes szűk odvain szerényen megtapadnak — És gyakran látom este őket, le- vegőznek kint a házak mellett — Mint a sakktáblák bábui, csak néha lépnek egyet-egyet. Radnóti Miklós fordította így, ilyen híven, szépen. „Mint a sakktáblák bábui” — kitölthetetlen kép. És Proust. Csak rövid heteim vannak itt Párizsban, de nemcsak a tereivel, szökőkútjaival, utcáival, diadalíveivel társalgók — az embereiről is tudok valamit. Például ez a pimasz, gőgös, kegyetlenül szép kislány, itt a Champs- Élyesées alján, a szökőku- taknál és pázsitnál... hisz ez Gilberte, Swann és Odette kislánya a nagy, prousti regényfolyamból. Az a Gilberte, akit a kisfiú Marcel oly reménytelenül kísérgetett és szeretett ugyanitt, a fényben, a szökőkutak porzásóban. És a Luxembourg kertben, a langyos és ragyogó alkonyaiban, idősebb férfi ül egy pádon egy korosabb hölggyel. Jobban odanézek, és megismerem őket: Bergeret űr Zoé nénjével. Még Anatole France mutatott be neki. Üj lakásukról beszélgetnek, a férfi sóhajtozva emlegeti az ötödik emeletet. Lift nincs. De ideje, hogy visszatérjünk a Jeu de Paume-ba, a magányosan sétáló, fekete szemüveges, fiatal lányhoz. Karcsú, magas lány. Citromsárga selyemkosztüm, fekete haj, fekete cipő, feketével szegélyezett gobelin táska. De a sok feketeség között legfeketébb a szemüvege. Í gy. szemüvegestül, sodródik teremről teremre, majd a földszintről fel az emeletre. Néhányan megnézik, utánafordulnak, néhány pillanatig furcsállva, csodálkozva figyelik. Ugyan mit láthat ez a lány Manet kékjeiből és zöldjeiből, Cézanne harsogó csendéleteiből, Renoir asz- szonyainak világító bőréből, Gauguin tragikus pirosából és barnájából, Sisiley és Pissarro vakító halványkékjéből? Csak nem attól fél, hogy ez a sok könnyű szín és fény valóban elvakítja? Nincs felelet. A lány konokul ragaszkodik fekete szemüvegéhez. •‘Hosszan álldogál Degas táncosnőd előtt, majd Monet egyik kerti jeleneténél. Hogy mégis mát láthat a sötét üvegen átszűrve a tavaszi fényekből? Titok. Ügy látszik, mégis izgatja az embereket, mert valaki rászól: — Vegye már le azt a fekete szemüveget! A lány kissé oldalt fordul, végigméri az idegent, aki megzavarta. Előbb gondolkodik, hogy feleljen-e? Majd néhány szótagot mégis megkockáztat. Lustán közömbösen kérdi: — Miért? Fiatal férfi az, aki ilyen tapintatlanul rászólt. Rosz- szul beszél franciául, a kiejtése elárulja, hogy holland, vagy német. A közelükben állok, hallom a meginduló párbeszéd kardpengéinek csattogását. — Miért? Miért? — bosz- szankodik a férfi. — Mert maga éppen azt nem látja, amit itt érdemes látni. A lány elfordul, mintha nem is érdekelné a férfi. — Mire gondol? — Hát a színekre! Az impresszionisták színeire! — És ha engem más érdekel? — Ugyan mi lehet az a más, ami magát érdekli? — Elég, ha én tudom! Körülbelül így beszélgetnek. A lány lustán, álmos, tökéletes franciasággal. És a férfit már nemcsak a fekete szemüveg izgatja — úgy látom: a lány is. A férfi támad: — Ha beteg a szeme, miért jött ide? — Kinek beteg a szeme? — A magáé. A lány már nem a Monet- vásznat nézi. A fekete szemüveg most teljesen a férfi felé fordul, rászegeződik, jó ideig így marad. Majd a lány — mintha levetkőznék — leemeli a fekete szemüveget. Meleg fényű, barna, egészséges szeme van. Egy ideig fürdeti a fényben, nézi a férfit, hallgat. És már' megint rajta a fökete szemüveg. — Bocsásson meg ... Csak látni akartam a szemét... — mondja végül kissé szemtelenül a férfi. — Már megbocsátottam — feleli a nő. Hogyan folytatódott á párbeszéd? Nem tudom. Gauguin képeihez értünk, ök továbbmentek. Később a Rue de Rivoli egyik teraszán láttam kettejüket, kettesben. Ebédeltek. A férfi éppen a lány szemüvegét próbálgatta. Négy vagy öt nap múlva ismét felmentem a Jeu de Paume termeibe. Ismerőseinket a legnagyobb tömegben is hamar megtaláljuk. A sárga kosztümös lány megint csak itt sétáltatta fekete szemüvegét. És ekkor végre megismertem. Emlékeznek még Maupassant novellájára? A fiatal csinos nő temetőben, gyászruhában, idegen sírok előtt álldogálva ismerkedik arra sétáló férfiakkal, akik megszánják a gyenge, fiatal nőt, hazakísérik lakására. Majd ottmaradnak. Ö volt. A ruhája sárga, de a szemüvege fekete. Feltűnően fekete. Igen, ő volt, Maupassant hősnőjének dédunokája. A temetőiből egyenesen idesétált, a Jeu de Paume-ba. És már ott volt mellett az új férfi. .Akit megint a fekete szemüveg ejtett meg. M ár az impresszionista festők tudták, milyen hatásos a fekete szín, ha erősen, harsányan belehúzzák a sárgákba és pirosakba. Milyen jól megfogalmazták az írói Párizst. Egy-egy pillan atát, a sakktáblán egy-egy bábuját. / Illés Endre
