Szolnok Megyei Néplap, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-14 / 217. szám

1976. szeptember 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 BUDAPESTI Rádiónapló „Mélyfúrások”, így nevezi a Ráidiónapló sorozatait Dol­gos János a szerkesztő — s ebben igaza is van. Három órás a műsor, ebből mint két óra a tiszita „szöveg”. Lehe­tőség arra, hogy a választott témában valóban a legmé­lyebbre „fúrjon”, ásson a műsor, ám van egy veszélye is: kibírja-e a hallgató? Az elmúlt hét csütörtöké­nek délutánján a mezőgaz­daság valóban legizgalma­sabb ügyeit szondázta a Rá- diónapió. Zölidségikérdés és takarmányok, gyümölcselilá- tás és öntözés, hústermelés és felvásárlás, hogy csupán a legfontosabb témaköröket so­roljuk. Közérdekű gazdaság­politikai gondjaink ezek, elemzésük lehetőséget ad a hallgatónak, hogy a bonvo- Mlt, szövevényes, problé­mákkal terhes mezőgazdasági viszonyokról pontos helyzet­képet kapjon. Már a leírtakból is követ­kezük, alapjában véve jónak, aktuálisnak tartom a műsor témaválasztását. Kivitele, az­az megvalósítása már kérdé­sekre késztet. Vajon nem le­hetne-e közérthetőbben (úgy­mond populárisabban) meg­közelíteni — az egyébként is hosszú — gazdasági jellegű műsorokat? Az adást korrekt szaksze­rűséggel magyarázó vendég, dr. Vallius Pál, az Országos Anyag- és Árhivatal elnök­helyettese, és a rádiós mű­sorvezető, Bán Béla — ez bebizonyosodott — jó isme­rője a témának, méltó part­nere az elnökhelyettesnek. Ám éppen ezért kettőjük esizmecseréje, olykor, bizony nehezen emészthető volt a köz- és mezőgazdaság rejtel­meiben kevésbé járatos hall­gatónak. Ezért hatott szinte már fel­üdülésnek a Rád iánapló szo­kásos rovata, a Tudományos Stúdió, mert kapcsolódva az alaptémához mégis másról szólt, és — meglepő — ez könnyedebb is volt mint az azt megelőző csaknem két óra. A vállalkozás, a sokoldalú tájékoztatás becsülendő, ám a kalkulációból nem szabad kihagyni a hallgatók széles rétegeit. (Pláne, ha meggon­dolom, csütörtökön délután kettőtől ötig kik jelentik a törzshallgatóságot a rádió­ban.) Kicsit kevesebbet markoló (kevésbé tömény), de a mos­tanihoz hasonlóan mélyre hatoló műsor talán több hallgatót tartott volna meg a rádió mellett. „Igaz” történetek Megint nem tudom elhall­gatni, mert megint eszembe jutott: milyen, keveset tudja (akarja?) foglalkoztáin! a Rádió a vidéken élő színé­szeket! Pedig ha lehetősé­get kapnak, lám lám... A Szolnoki Szigligeti Szín­ház művészei működtek köz­re Dobos Ilona néprajzi ösz- szeállításában, mondtak né­pi hagyományaink között is méltán számon tartható „igaz” történeteket, egy jó szemű (és jó fülű) néprajzos gyűjtéséből. Hangulatosan, szerencsére nem népiesked­ve, mégis ízesen, mintha csak az eredeti mesélőt hallgattuk volna. — trömböczky — Minden eddiginél nagyobb létszám Tanévkezdés a szolnoki konzultációs központban Tegnap délelőtt tanévnyitó ünnepséget tartottak a Deb­receni Tanítóképző Főiskola népművelő-könyvtáros kihe­lyezett tagozatának szolnoki konzultációs központjában. A tanévnyitón megjelent Kukri Béla, a városi tanács elnöke is. Ünnepi beszédet Szumnai Ernő, a konzultációs központ vezetője tartott. Bevezetőül hangsúlyozta, hogy a levelező hallgatók ta­nulmányaik mellett aktív se­gítői azoknak, akik önkép­zésre szánják el magukat. Ez aláhúzza felelősségüket. Szunmai Ernő a továbbiak­ban arról szólt, hogy a gya­korlati munkában a haszonta­lan. vargabetűk elkerülése érdekében világnézeti szi­lárdságra van szükségük a hallgatóknak. Emellett arra is, hogy a tanultakat minél jobban összekapcsolják a gyakorlattal. Az előadó röviden kitért a konzultációs központ eddigi munkájára is. Megemlítette, hogy eddig száznégy okleve­les népművelőt és könyvtá­rost bocsájtottak kii, akik Szolnok és Pest megye köz- művelődéséhez nyújtanak hathatós segítséget. Az utób­bi tanévben .negyvenegyen végeztek. Közülük egy hall­gató vörös diplomát kapott, ketten kiválóan végezitek. Az új tanévet minden ed­digit meghaladó létszámban kezdték az első évesek. Het- veniketten iratkoztak be. A nagy létszám magában hord­ja a nagyobb mérvű lemor­zsolódás veszélyét is. Ezért hívta fel Szunmai Ernő a kezdők figyelmét a folyama­tos tanulásra, a konzultációk rendszeres látogatására. Er­re készteti egyébként a hall­gatókat az is, hogy valószí­nűleg utoljára indul a kép­zésnek ez a formája. Aki le­marad, valószínűleg végkép­pen elvész a közművelődés számára. A tanévnyitó ünnepség az első éves hallgatók eskütéte­lével ért véget. A tagozat hallgatói az ünnepségen A bekötőút végén A Kunszentmárton felé haladó autóst az út szélén tábla figyelmezteti a nagy- révi bekötőútra. Mikor el­fordulunk, szinte automati­kusan a kilométerórára pil­lantok: vajon milyen messze van a főútvonaltól a falu? — öt kilométerre — „hi­telesíti” mérésemet Székács Istvármé. a nagyrévi általá­nos iskola tanárnője, aki te­rületi párttitkár, községi könyvtáros, s úttörőcsapat­vezető is egyben. Hiába, ki­csi a falu, egy-egy emberre itt több feladt jut. — Mennyien is laknak Nagyréven? — Most ezerkétszázhat- vanan, de voltunk már töb­ben is. Az 1960-as népszám­lálás adatai szerint például ezerhétszázharmincan. A falu tehát fogy. Oly­annyira. hogy másfél évvel ezelőtt megszűnt az önálló tanács. Nagyrév azóta Ti- szainokával együtt Tisza- kürthöz tartozik, az állam- igazgatási feladatokat mind­két helyen tanácsi kiren­deltség látja el. — Bekötőút ide vagy oda, én nem érzem, hogy a világ végén lennénk. Igaz, nincs vasútállomásunk, de a busz- közlekedés jó. S különben is: épp a múltkor számoltuk össze, hogy ebben a kis fa­luban több mint ötven sze­mélygépkocsi gurul. Hogy miért mentek el mégis tizenöt év alatt négy­százhetvenen? Székácsné szerint ez nemcsak nagyrévi gond ... A fiatalok közül sokan úgy vélik, hogy egy városban, vagy egy nagy­községben könnyebb boldo­gulni. Több munkalehetőség kínálkozik, s ami számukra csaknem ennyire fontos: több szórakozási, művelődé­si lehetőség. Mit is mondott néhány napja Kunszentmártonban egy „hűtlen” nagyrévi? • Nagyrév bizakodik — Egyszerűen nem tud­tam mit csinálni otthon. A mozi bezárt, mert életveszé­lyessé nyilvánították, előbb- utóbb erre a sorsra jut a könyvtár is. a művelődési otthon pedig egyetlen ri­deg teremből áll. — Igaz a „vád”, vagy túlzás? — Tulajdonképpen igaz — válaszol Székácsné. — Két éve nincs mozink, bár a művelődési autó jóvoltából hetente egyszer azért van filmvetítés, abban a bizo­nyos „rideg” teremben. A könyvtárt azóta rendbehoz­ták, most igazán nem pa­naszkodhatok az anyagi és a tárgyi feltételekre. Bizo­nyítják ezt eredményeink is: közel háromszázötven olva­sónk van, közte nagyon sok KISZ-fiatal. Heti egy filmvetítés és a könyvtár ... Más tényleg nincs? — Mit lehet csinálni egy olyan művelődési házban, amely mindössze egy nagy­teremmel. s egy előcsarnok­kal dicsekedhet. Ugye, hogy semmit? ... Gondolkodnék Sáfrány Gáborné kérdésén, de a mű­velődési otthon fiatal igaz­gatónője tovább panaszko­dik: — Rossz a televíziónk, a rádiónk, a lemezjátszónk ... Azt a kétszázötven vasszé­ket kínáljam a fiataloknak talán? Mint elmondja, egy ifjúsá­gi klubot és egy fotószak­kört azért sikerült összehoz­ni, s néha van egy-egy szín­házi előadás. Később kide­rül, idén most lesz az első... — Rosszak a körülmények s egyedül vagyok, akár a kisujjam. Nem segítenek a pedagógusok sem. — Nem? — csodálkozik Magony Imre, az általános iskola igazgatója... — Hát akkor sorolom, jó? ... Szé­kácsné vezeti a könyvtárat, a Korom házaspár a külte­rületi klubot. Áz iskolában összesen hat szakkör műkö­dik. — De a feltételek valóban rosszak. — Rosszak, rosszak, ám téved ha azt hiszi, hogy a közoktatás szerencsésebb. Az óvoda, az általános iskola és a napközi összesen hét he­lyen van, s mégis: két gye­rek kivételével minden vég­zősünk továbbtanult. De visszajönnek, hazatér­nek-e majd a végzős szak­munkástanulók, gimnazis­ták? Munkalehetőség van a faluban, s a jó buszközleke- kedés révén a bejárás is könnyű. Kunszentmárton, Martfű, Kecskemét egyaránt közel van. — Mindent elkövetünk, hogy visszatérjenek a fiata­lok — mondja újra Székács­né. — A KlSZ-alapszerve- zetnek néhány napja sike­rült egy szobát szereznünk, ugyanígy az úttörőcsapatnak is. Ami ennél még nagyobb öröm: határozat született a művelődési otthon bővítésé­re. Néhány év és rá se is­mer a mostani falura. Saját kárukon bár, de a nagyréviek végre felismer­ték, hogy nemcsak házukat kell lakhatóvá tenniük, de falujukat is. Ha sikerül, talán még a bekötőút is rövidebbnek tű­nik majd ... Hérész Dezső Beszéd töredék az autóbu­szon: — Bizony, amióta főköny­velő lett az ura, nagyon fenn hordja az orrát. — Áh, Manci mindig is az uborkáiéit akarta mászni. Pénz az van... Sz. Kálmán a BVM kun­szentmártoni gyára munká­sa akkorát támaszkodott a gienetolye nyélére, hogy csak úgy hajlott. — A jómód sok embert megzavar. Pénz az van, az­tán ami belefér. Pedig ha nem tudja az emlber értelme­sen elkölteni a pénzét, akkor mit (giürizik, miért? Van ér~ telme? Nincs. Csak a rongy- rázásra! A múl tkor össze- ugrottam a komámmal. Mondom neki: guruljuk vé­gig az országot, asszonyos­tól, mindenestől hadd lás­sanak valamit. Nem lehet, komám, mondta. bele­öltem a kis pénzt a kerí­tésbe. Tudod, majd 20 ezerbe került. Begurultam: több pénzed van, mint eszed. Nem lett volna jó neked a szép, zöld fakerítés. Mi a fészkes nyavalyának neked az a ci- radás, méregdrága vas?! Mi­nek, tudom én, minek! Ki­vagyiságból ! Nekem szeren­csém van, hogy az asszonyom se ilyen. Miért (güriznénk, ha nem élvezzük a munkánk gyümölcsét. Csak azért hogy mutassuk: nekünk milyen jól megy. Az biztos, sokan ebben élik !ki magukat. Nem irigylem őket. Divat őfelsége T. Károlyné bolti eladó ki­nyitja tizenöt éves kislánya szekrényét. Kisebb ruhasza­lon. A mama boldogan na- maszkodik: — Nem járhat akárhogyan a gyerek. Már jóformán nem is gyerek. Nézze meg a jász­berényi utcát vasárnap dél­után. Divatban egymást múl­ják felül a sétálók. Hát tu­lajdoniképpen ez is a baj. Akinek jól megy. megveszi a gyerekének a legdrágább hol­mit is. Ezért a ruháért is ácsimkózott a miénk is. Meg­vettük, 800 forint volt. De hiába, állandóan a divatla­pokat bújják. Nagy teher, nagy, de úgy vagyunk vele, ha nekünk nem volt, legalább neki legyen. Nem mondom, akár egy kis dáma. — ön mennyit keres, — Kétezerháromszáz forim- ibot. Kis prémium hozzá, a bolti forgalom után... — A kislánya minek ké­szül? — Tanítónő akar lenni. — Akkor úgy kétezer fo­rint körül lesz a fizetése a kezdet kezdetén. Lakás, éle­lem, ruházkodás, kulturcik- kek.. . — Igen, i gen... — Most mennyit költenek havonta a kislányra? — Jaj, nem is merem meg­mondani, mert az apja agyonvág. Mi lesz, ha önállóan, a tanítónői fizetéséből kell megélnie, a mai, jászberényi „kis dámának”? Nincs másnak ilyen kriptája „Jó családból származó, szuperintelligens, külföld i egyetemet végzett, nyugati nyelveket beszélő”, stb. — házassági hirdetések sűrűn használt kifejezései. D.e foly­tathatjuk: „budai villa, bala­toni nyaraló, kiterjedt üz­leti kapcsolatokkal rendelke­ző” stb... D. a Váci utcában csinál­tatja a cipőjét, mert „ebben a városban egy valamireva­lót nem lehet kapni”. „Jobb körökben” ez a cikk... K. a pipafüstjével dicsek­szik: igen, nagyon kellemes a füstje, speciális keverék, Hollandiából kapom... Az itteniek... é6 legyint. Valaki tízszemélyes krip­tát kínált eladásra. Nem tu­dom elkelt-e de az tény, hogy özvegy V. M.-né 78 ezer 500 forintért 'készíttetett sír­emléket az 1930-as évek ele­jéin elhalt szüleinek. A leg­szebb a temetőben, mondo­gatják. Miről álmodik a lány Gy. Andrea főiskolai hall­gató'menyasszony volt. Volt... — Először is megtudtam „róla”, — kénytelen volt be­vállalná —, hogy nem is mér­nök, csak technikus... Miért mondta? Ezzel akart leven­ni a lábaimról. Mit képzelt, a diplomához megyek felesé­gül, vagy az emberhez. Nem mondom rosszul esett amikor megtudtam. Dehát aki a sa­ját énjére nem tud büszke lenni, akinek „kölcsön kell kérnie” mások eredményei­ből? A takarékbetétkönyvére azt mondta, hogy 100 ezret kapott egy találmányáért. Ez sem volt igaz. Örökölt. Ki­ábrándultam belőle. Utálom a hazugságot, a nagyképűsé­get. Sajnos így történt... N. Piroska, a kunszent­mártoni „Pannónia” szak­munkása: — A múltkor a KISZ-es lányokkal arról beszélgettünk hogy milyen lelkűk, önérze­tük lehet azoknak, akik „rá­szállnak” egy-egy külföldi hapsira, akármilyen csúnya, vagy buta is az, csak azért, hogy elmondhassák: nyugat­ra megyek férjhez. Na, köszö­nöm. Honnan keresi A titkárnők, telefonkezelők mai „betegsége”: a telefoná­lótól, a kopogtatótól nem azt kérdezik meg, hogy X, Y, vagy Z. hivatalvezetőt, igaz­gatót ki keresi, hanem, hogy honnan. Nem is a topográfiai pont az érdekes, hanem, hogy milyen rendű, rangú helyről ikeresik a „főnököt”. Nyilván így „szűri” a „belső szoba” látogatóit, telefonjait, örvendetes, ha a közéleti de­mokratizmust sértő módszert a keresett vezetők elítélik, megszüntetik. A mindennapi ügyek intézésében ne a hon­nan keresik kérdése legyen a mértékadó. Az igyekezet nem törtetés K. Mihályt, az Állami Épí­tőipari Vállalat fiatal szak­munkását megkérdeztem: is­mer-e „uborkafa” embere­ket. — Olyanokat, akik érdem­telenül akarnak „feljebb” jutni? — Igen, ilyeneket. — Olykor nehéz megta­lálni a határvonalat az egészséges ambíciók és a 'karrierizmus között. De meg­lehet. Én pl. nem tartom karrieristának aki törekszik, tanul, tehát becsületesen küzd azért, hogy előbbre jusson. De ha valaki „törtet”, — az undorító. Különben ta­láló ez az „uborkafa” — ki­fejezés. Ilyen fa ugyanis nincs. Az uborkaindára mászni...? Meggyőződésem, különben, hogy a karrieriz­mus elsősorban a buta embe­reket jellemzi. Aki ugyanis becsületesen küzd, állandóan tanul, és „fog rajta a betű”, előbb-utóbb eléri a célját. Annak nincs szüksége tör- tetésre, szemforgató alakos­kodásra, vagyis a karrieris­táik „módszereire”. Ugyanez a véleményen a mértéktelen divathóbortról is. Az értel­mes életet élő emberek hasz­nosabb dolgokkal foglalják el magukat, nem a rongyrá- zássaL Tiszai Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents