Szolnok Megyei Néplap, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-14 / 192. szám
1976. augusztus 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 AHOL ÉLÜNK HA NINCS BENNÜNK kibékíthetetlen ellenérzés, vagy valamilyen külső tényezővel meghatározható idegenkedés környezetünkkel szemben — általaiban szeretjük a bennünket közvetlenül övező világot. A „csak elviseljük” érzésnél jóval bensőségesebb ez, a lakóház, a kerület, a falu, a város iránt táplált érzelmünk; hiszen a szűkebb pátria figyelmes szammeltar- tását tükrözi, azt a jóleső rokcmszenvet, amellyel az ember magáénak vall egy környéket, egy emberi, lakóhelyi közösséget. Ennek a — szűkebb pátria iránti — pozitív érzésnyilvánításnak (fogalmazhatunk úgy is: táj és ember, lakóközösség és személyiség együ- vétartazásának) sok-sok jelét órzékelhettüki az elmúlt hetekben, hónapokban. A népfront szeptemberi kongresz- szusára készülve, felvakban' és városokban — egészen kicsinyke közösségtől a nagyokig — számbavették, s mérlegelték a nópfrontbiziott- ságok a helyi patriotizmus sokféle, sokszínű megnyilatkozásait. Most érdemes ismét — helytörténészeknek, honismereti szakkörök ügybuzgó tagjainak — elidőzni a települések fejlődését idéző beszámolóknál, méricskélve kicsit a felszólalók, a mondandójukat fogalmazók gondolatait. Az emberek, ha a házuk tájáról van szó, az utca a közösség, a kisváros mai meg holnapi teendőiről, általában igényesen őszinték. Nyíltan, tán kicsit a követelés nyugtalanságával szódnak olyan1 teendőkről, amiket sürgősnek éreznek. Hajlamosak tán a felnagyításra is: vélve, hogy ha az aprógondokat éllel mondják, megnyomva a hangot, előbb kerül sor a legyűrésükre is. Szövődnek a gondolatok. A népfront- kongresszust előkészítő tanácskozás-sorozat is hordozott magában, ilyen — nem elítélendő — követelőző türelmetlenséget. De — és ez a fontosabb,— elsősorban ékesen bizonyította, sugározta az emberek érzelmi kötődését a szőkébb hazához, a lakóhelyhez, ahol élnék. Lehet lokálpatriotizmusnak nevezni a jelenséget. A szóhasználat idegensége, néhol- még lebecsülendő csengése arra Indít: maradjunk inkább a szülőföld szeretete kifejezésnél. A szeretet felelősségénél — ha ezt a szálat tovább gombolyítjuk —, amely elemeire bontva például így fest: egy közösség holnapjáért korántsem csak a tanács, a hivatal felel. A lakóhelyek arculatát, mindjobban és mind több helyen a közösségek határozzák meg. Formálják, hozzáadva a magukét — erőben, munkában, nekigyűrkőzésben — az állami ipaikodáshoz. A sok helyütt estébe nyúló népfront-tanácskozásokon ilyen „hozzáadjuk” — számadásra is jócskán jelentkeztek, tanúbizonyságul. Tsz-ek és ipari üzemek embereinek tíz- és tízezer javaslata, ötlete, kezdeményezése íródott jegyzőkönyvbe, vagy — írásnál is többet mondóén — öltözött kézzelfogható, jó akciókba máris, CSELEKVÖKÉSZSÉG és buzgalom jellemzi a „kisebb haza” szere tétét és értő figyelését. Olyan cselekvőkészség, amely együvé adódva már a haza javán buzgólko- dó egységes nemzeti akaratot mutatja. Vm. Fatelepítés! kísérletek Fatelepítési kísérletet folytat Győrött, a Duna ártéri területén a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem. Négy hektár mélyfekvésű területen nemes füzekből a különböző tájegységeken honos fajtákat telepítették. A szakemberek azt vizsgálják, melyik az a fűzfajta, amely legjobban alkalmazkodik a környezeti adottságokhoz. Az értékelések alapján elkészítették a legkiválóbb egyedék törzskönyvezését, s a legalkáimasabb fajták szaporítását megkezdték. Bélyegújdonságok A következő hetekben három bélyegújdonságot hoz forgalomba a posta. Augusztus 19-én adja ki 9 forintos névértékben az úgynevezett „Hafnia ’76” bélyeg kisívet, az augusztusban Koppenhágában megrendezésre kerülő nemzetközi bélyegkiállítás alkalmából. A hónap végén kerül forgalomba az „Évforduló-e=e- mények 1976” bélyegsorozat részeként a Tiziano emlékbélyeg, a festő halálának 400. évfordulója alkalmából. A 4 forint névértékű bélyeg Tizi- ani „Flóra” festményét ábrázolja. A „Budavári gótikus szobrok” elnevezésű, négy 2,50 plusz 1 forintos bélyegből álló sort a posta szeptember 4-én bocsátja ki. A lovag, a fegyverhordozó, az apostol és a püspök szobrokat ábrázoló, négyszínű of- setnyomású sorozathoz Vertei József grafikus készítette a keretrajzot. I illafüreden, a ^ Hámori-tó partján épült Palota Szállóban nagyarányú felújítási munkát végeznek. A SZOT jelenleg legnagyobb gyógyüdülője, már nem elégítette ki a kényelmes pihenés feltételeit. Megerősítik a homlokzati részt, új borítást kap □ tető és korszerűsítik a belső tereket LÁTLELET A GYÓGYSZERÜGYRŐL Eltékozolt százezrek Az orvosok és a gyógyszerészek tipikus vagy extrém esetekkel a túlzott gyógyszerfogyasztás és az öngyógyszerezés káros hatására és megannyi veszélyre hívták fel a figyelmet. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Kétségtelen, a leglényegesebbről, az ember egészségéről van szó. Van azonban egy másik figyelemreméltó következménye is a gyógyszervásárlási láznak. Nem lényegtelen, hogy „jó, ha van” alapon több százezer, vagy lehet, hogy több millió forint értékű gyógyszer halmozódik fel otthon, az asztalfiókokban az egészséges embereknél. Félreértés ne essék, nincs az a gyógyszermennyiség, amelyet sokallani lehet, ha a beteg gyógyulását szolgálja, de egy fiola tartalma is pazarlás, ha csak a pangó házipatika inem ritkán káros vagy éppen haszontalan választékát gyarapítja. Dr. Király István, a megyei társadalombiztosítási igazgatóság felülvizsgáló fő-' orvosa nem egy példát mondóit arra, hogy semmi se drága, ha betegség leküzdéséről van szó. — Vannak a megyében is olyan kisgyerekek, akiknek egy bizonyos születési rendellenesség miatt drága gyógy- tápszert kell adni — ingyenesen.. Egy gyermek gyógykezelése az államnak havi 3 ezer forintot jelent. Élnek sokan, akiknek mindennapi létfenntartásukhoz szükséges a gyógyszer. Ilyenek például az idült cukorbetegek, akiket ingyen gyógyítanak. Vannak a megyében gyerekek, akiknek hiányzik egy anti- anyag a vérükből, nekik születésük óta havonta rendszeresen adjuk az injekciót. A betegnek semmibp nem kerül, az államnak viszont havi 200 forintba. Nem kevés azoknak a száma sem, akik más okból jutnak térítésmentesen gyógyszerhez (ipari tanulók, a nagyon kis jövedelmű családok). Mindez a humánus, társadalombiztosítási törvényünkből fakad, abból, hogy ma már minden magyar embernek állampolgári joga az ingyenes gyógykezelés. Néha az az érzésem, nagyon sokan nem is tudják, mennyibe kerül a gyógyszer. Szinte természetesnek veszik, hogy filléreként meg lehet kapni. A szólás-mondás, hogy „drága minit a patika” már régen nem állja meg a helyét, legalábbis a gyógyszerfogyasztók oldaláról nem. Vajda Jenőné dr., az intézet megyei igazgatója egyetlen hónap számadataival érzékeltette. — Szolnak megyében az egy biztosítottra jutó gyógyszerköltség januárban 32 forint volt. Márciusban már 40 forint. Ez utóbbi például abban az egy hónapban azt jelentette, hogy gyógyszerekre a társadalombiztosítási intézet 17 millió 71 ezer forintot fizetett ki a megyében.-* Kétségtelen — fűzte hozzá —, hogy a biztosítottak körének bővülésével a humanista törvények végrehajtásával, a gyógyszerkiadások is növekedtek. Ezek objektív, elfogadható okok. De sorolhatnánk még jó néhány eredőjét az emelkedésnek. Még az orvostudomány fejlődésének is vannak a gyógyszerkiadásokat növelő hatásai; ma már csírájában felfedezhető betegségek, kiszűrhetők olyan betegek, akik nem, vagy csak betegségük későbbi stádiumában fordultak volna orvoshoz. Ezek korábbi gyógyszerezése sokkal hatásosabb. A számításainkból azonban arra következtetünk, hogy mindezek hatása csupán egy töredékét jelenti a gyógyszerfogyasztás emelke- désénék. A magvát nem itt kell keresni, hanem a felíratom és felírom lehetőségét korlátozva a szemléleten is kell változtatni. A táppénzes helyzet alapos vizsgálata után az országban és a megyében nem kevés olyan esetre derült fény, amelyből a biztosítási joggal való visszaélésre lehetett következtetni. Tavaly novemberben, amikor a táppénzhelyzetről készítettünk riportsorozatot éppúgy, mint most tényeket, egymásnak ellentmondó véleményeket, feltevéseket rögzítettünk. Akkor sem a „betegek jogait, gyógyulásuk érdekében teljesített igényeit kérdőjelei tűk meg. Csupán a ielkiis- meretlenül kikényszerített, jogtalanul felhasznált táppénzeslapokat 'és recepteket, amelyeket a kitöltésük pillanatától mintegy bianeó- csekket az államnak nyújtanak be. Ezért is mi fizetünk — a közösség. Az „arany fedezetét” ugyanis a dolgozó emberek munkája teremti meg”. Ezúttal sem jutottunk, de nem is juthattunk más következtetésre, mint arra, hogy a közösség rovására tájékozatlanságból félreértelmezett divatból, „gyógyszersznobizmusból”, gyakran saját egészségét is kockáztatva senki se növelhesse indokolatlanul a népgazdaság amúgyis tetemes kiadásait. És végül mondjuk ki nyíltan, nem elégedhetünk meg a'rábeszélő szép szavak hatásával. Van, akinél az egészségügyi felvilágosítás, a helyes életmódra nevelés találkozik az öntudatos egyetértéssel. Addig azonban, amíg ebben nem mindenkire lehet számítani, a tékozlást rábeszéléssel megszüntetni nem lehet, a lehetőségét kell határozott, szigorított intézkedésekkel felszámolni. Emellett keresni a módját — már jó kezdeményezések bizonyítják megyénkben is, hogy lehet, mint például Törökszentmiklóson —, hogy a fiókban féltve őrzött házipatikákat szakemberek rendszeresen felülvizsgálják, s talán arra is lehet megoldást találni, hogy a feleslegessé vált, de még használható gyógyszert a gyógyszertárak visszaváltsák. Éppen azért, hogy szakemberek közreműködésével juthasson' el az értékes készítmény a valóban rászorulókhoz, ne vesszen kárba, vagy ami még rosszabb, ne a szomszédasszony, s a megannyi önjelölt laikus „orvos” jóindulatú tájékozatlansága kényszerítse olyan beteghez, akinek inkább méreg, mint gyógyszer — a gyógyszer! Kovács Katalin Igriczi Zsigmond VÉGE. Gimnazisták a nevelésről Többet várnak a szüleiktől S okszor ácsorgók az állomások forgatagában, gyakran utazom. Akkor is a vonatra vágtam, amikor Karesz, a cigány fiú harsányan reám köszönt. — Szervusz! Hát te mit keresel itt? — veregette a váltamat. — Hova utazol? Beszélj már, olyan régen hallottam a hangodat! — nógatott és persze nem hagyott szóhoz jutni. Ilyen. Unszol, hogy beszéljek, s dől belőle a szó. Nézem, méregetem: nem sokat változott. No igen, a haja az rövidebb, mint minden katonának. Más a „szerelése” is. A sereg azért kicsit átformálja ezeket a nagyhajú, vagány srácokat is. Karesz vagány gyerek volt, nagyszájú, kötekedő. A városban mindenki csak úgy emlegette, hogy Karesz, a cigány fiú. Nem szerették az emberek, egyáltalán nem. Sőt: viselt dolgaiért szinte gyűlölködve néztek rá, pedig ebben a városban szájait, kötekedett több tucatnyi fiú. Csakhogy Karesz cigány volt. Fütyültem az előítéletekre, elégedetten kortyolgattam a langyos kávét, amit Karesz varázsolt elém a restiből. Hallgattam, belőle pedig ömlött a szó, a katonaéletről mesélt. Hm, emlékszem milyen szokatlan módon ismerkedtünk meg annakidején... Mikor is?... Két éve? Igenekkor éppen tél volt, s én albérletben laktam, mint ősidők óta mindig, csakhált akkor a szokottnál is rosszabb volt az a fűthetetlen ho- dály. Fáztam, így ha tehettem, csak aludni jártam haza. Azon a bizonyos estén is kutya hideg volt, egyik ismerősömmel ültem a presz- szóban. Akkor történt. Karesz egy árva hang nélkül letelepedett az asztalunkhoz, maga elé húzta az italt, és egyetlen nyikk nélkül melitta, majd megjegyezte: „Ezt azért tettem, mert ti lenéztek engem. Most már van rá okotok”. A meglepetés szótlanná teszi az embert, igy csak hosszú másodpercek múlva tudtam annyit elmo- iyegni, hogy miből gondolja? Karesz szemében mintha lángot fogott volna a konyak. „Beültök a: szép ruháitokban a presszóba, szórakoztok. isztok, csokoládét majszoltok. De én? Hiába veszem fel a legjobb ruhámat, akkor is csak cigány maradok. Pedig azt sem tudjátok, ki vagyok, milyen ember, csak kiutálnátok innen, ne fertőzzem a levegőtöket, mert... Ne mondjátok, hogy nem igaz! Én rendesen dolgozom, és mit érek vele? Nem bírom, ha kigúnyolnak, ha ebédnél elhúzódnak mellőlem, ha egy rendes lány keresztülnéz rajtam... Tudjátok meg, én még gimnáziumba is jártam, de megszöktem az iskolapadból! Mutogattak, mint egy bazáiri majmot, mert az ugyebár nem szokás, hogy cigány gyerek gimibe járjon! Még nem szokás...” — Miért nem figyelsz rám? — bökött oldalba Karesz. és ügyesen egyensúlyozta kávés poharát az állomási tumultusban. Mit mondhatnék? Hiszen reá figyelek. De ő csak azt látja, hogy elmerengtem, elkalandoztak a gondolataim. Mit mondhatnék? Mentegettem magam, hogy megint suliba járok, özön a bajom... Csak legyintett, s folytatta fordulatos történeteit arról, hogy milyen rossz katona ő, hogy elaludt az őrségben, és zárkát kapott, az pedig egy kutya rossz dolog, de az a lényeg, hogy a srácok nagyon rendesek, remekül kijön velük, igazán remekül, de komolyan, prímán kijön mindenkivel, ha hiszem, ha nem... Ennek a se vége, se hosz- sza bizonygatásnak örültem, bár a végén már a se füle, se farka esküdözés homá\- lyos gyanúként motoszkálni kezdett a tudatom mélyén: Karesz örök fecsegő, ha nincs kiborulva, kínosan szeretné leplezni problémáit, a nagyszájúságával önt magába lelket, s az örökös hőzöngés talán... talán önvédelem? Talán... Egy hónap múlva levelet kaptam tőle. Kórházból írt. „Máir nagyszerűen érzem magam és igazán minden rendben, elhiheted, most már minden oké, prímán kijövök mindenkivel, de tényleg...” És oldalakon át fogndkozott, hogy majd ezután, meglátom másként lesz, nem, ö többet tényleg nem csinál ilyen ostobaságot, s miért is próbálná meg ismét az ön- gyilkosságot, hiszen minden, de minden oké... Sürgősen felkerestem a kórházban Kareszt. A cigány fiút — ahogy a városban emlegetik. Török Erzsébet Mit vár az ifjúság a nevelőktől és a neveléstől — erre a kérdésre kerestek választ a szakemberek, amikor néhány száz középiskolás véleménvét hallgatták meg. Az Egészség- nevelés című folyóiratban közölt tanulmány számos érdekességgel szolgál. A megkérdezettek saját neveltetésükkel általában elégedetlenek voltak. Az első osztályosok 30 százaléka és a negyedikesek 27 százaléka minősítette úgy, hogy „nem megfelelő”. Az elsősök helyesnek tartják a céltudatos szigort, ha hagyják őket önállóan gondolkodni,, ha a családon belül kötelességük és joguk is van, ha tiltás helyett felvilágosítást kapnak, ha problémáikat megbeszélhetik, ha a szülők jó példát mutatnak és szexuális kérdéseket is szóba hozhatnak. Ugyanez á korosztály hibásnak tartja a nevelésben, ha nélkülözi az őszinteséget, ha a prolémá- kat nem beszélik me“ velük. A 18 évesek helyeslik, ha a családban adnak a véleményükre és bevonják őket a gondok megoldásába. Súlyt helyeznek arra is, hogy ne tekintsék őket gyerekeknek, elvárják, hogy korúkhoz képest tiszteljék őket,, és megbíznak bennük, s nem nagylelkűségből megtűrt eltartottnak tekintik őket. Ezzel szemben szót emeltek a kétféle nevelés ellen, rossznak tartják, ha keveset foglalkoznak velük, ha nem tudnak beszélgetni, s ha sók az a téma, amiben nem értenek egyet. A diákok felfogása szerint helyes, ha az iskola is feladatának tartja a családi életre való nevelést. Érdekes például, hogy a megkérdezettek „szigorúbbak” néhány kérdésben mint szüleik, például hívei annak, hogy csak 20 éves koruk betöltése után lépjenek házasságra. Ebben úgyszólván megegyezik az elsős és negyedikes fiúk véleménye, az elsőosztályos lányok a korábbi házasságra „szavaztak”, az érettségizők viszont szintén a 20. év betöltése utáni házasságkötést tartják üdvözítőnek. KARESZ