Szolnok Megyei Néplap, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-08 / 187. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. augusztus 8. 4 Borsos Miklós 70 éves Augusztus 13-án ünnepli születésének 70. évfordulóját Borsos Miklós, a mai magyar szobrászművészet kiemelkedő képviselője. A művészről készült képünket születésnapi köszöntőül közöljük. Borsos Miklós munka közben. BORSOS MIKLÓS Visszanéztem félutamból A bíró színtelen hangon darálva kezdte olvasni a vádiratot. Aztán felvont szemöldökkel többször megállt és a szemüvege fölött a vádlottra nézett. — Bűnösnek érzi magát? — kérdezte meg végül. — Nem én, kérem — mondta az öreg Kálié. Szikkadt csontos arcát mereven a bíró felé fordította. — Nem? — lepődött meg a bíró. Szintén idős ember, gondos választékkal ősz hajában. — A vádat megértette? — Megértettem. — De nem érzi bűnösnek magát. Egy ember halálában!... — Nem — mondta megint Kalló. Nagy erőfeszítésébe került az önfegyelem. Az arca, ha lehet, még sápadtabbá vált. A bíró az iratok közt matatott. Előre-hátra forgatta a lapokat. Végre megszólalt: — Mondja el, má történt augusztus hetedikén hajnalban! — Hiszen már annyiszor elmondtam — motyogta Kálié csüggedten. — Ha le akar ülni, szóljon. — Nem akarok! — emelte fel ismét a fejét. — Feleljen hát a kérdésemre! Mire ébredt fel aznap reggel Mintha jártak volna a ház mögött. — Nem a csattanásra ébredt — Arra később. Ekkor még megnyugodtaín és elaludtam. Hajnalban jobban tudok aludni Éjjel nagyon keveset... — Tehát, amikor ismét felébredt, akkor volt a csattanás. Azt vallotta, hogy a csattanásra kikelt az ágyból. Aztán mit csinált — Kimentem, kérem, az előszobába. Ahol a biztosítékok vannak. — Tudta, hogy a csattanés mitől keletkezett? — Gondoltam. Meg akartam bizonyosodni, hogy at- tól-e.. — Folytassa! — Feláltam a székre. De anélkül is láttam, hogy a felső biztosíték egészen fekete. Az óráiból még jött a füst. — Miféle biztosítékot alkalmazott? Mondja el! Kállö lenézett a két kezére. Görcsös újjait erővel szorította mozdulatlanná a combján. A karja azonban rángatózott, mint az ággal leszorított kígyó. — Én, kérem, nem gondoltam, hogy baj lesz belőle. — Tehát: mit tett a biztosítékba? — szöget... Nem volt kéznél drót. — Miután kiemelte a biztosítékot, hova tette ezt a szögét? — Már nem volt benne. Meg volt görbülve az égéstől. — Akkor maga eldugta. Mért dugta el? És hová? Mondja csak el szépen, sorjában:! — Nem dugtam ...! mor- rant az öreg. — Bedobtam a hamuba. Mást is oda szektám ... — Valahogy mégis alulra került... No, jó, folytassa! Arra feleljen, mért nem ment ki azonnal. — Kimentem én kérem! Leakasztottam a kulcsot és kinyitottam az ajtót. '— De előbb felmászott a biztosítéktáblához. Pedig lentről is látta, hogy füstöl az óra. Maga viszont megkereste előbb a biztosítéknak alkalmazott szöget. Ahelyett, hogy kirohant volna, hátha segíthetne. Gondolhatta, hogy nem véletlenül csapott ki a biztosíték. Az ezerszeresen túlbiztosított biztosíték. Vagy nem gondolta? — Mit, kérem? — Hogy valakit megütött az áram. — Nem gondoltam. — Mégis, mit gondolt? — Hogy a bolondját járatják velem. Hogy Valamivel a dróthoz piszkáltak a huligánok— A fiúk, azt akarta mondani ... Ügy hitte, többen vannak. Meg hogy rájöttek, mért van ott a drót és csak játszanak magával. — Mindig azt tették. — Mit tettek mindig? Hiszen a drót csak előző este vezette a fa alá. — Mindig dühítettek. Máskor is ... Alacsony és romlott a kerítés, könnyen bejutottak a kertbe és ha kijöttem, csak röhögtek. És kiállr- toztak. — Mit kiáltoztak? — Hogy vén hülye, meg... ilyeneket. Üssön meg.a guta! — Hogy a méregből magát megüsse a guta? — Csak ezt akarhatták! Hergeltek... Aztán elszaladtak. Én meg gondoltam: majd megüt tibenneteket. Várjatok csak! — Ezt mikor határozta el? Hogy megütteti őket az árammal? Amikor először szidták magát, vagy később? — Nem amikor először. — Hanem mikor? — Csak akkor nap, amikor megcsináltam a drótot a fánál. — Dühében csinálta meg a drótot? Emlékezzen csak vissza! Csontos Gábor II tárgyalás első napja — Nagyon dühös voltam, annyi szent Bocsánat...! — nyúlt tétován Kalló a zsebkendőjéért s megtörülte a homlokát. — Leülhetnék? — Adjanak egy széket! Tehát dühö6 volt, amíg szerelt? — Nem voltam jól, az az igazság. A szívem kutyálko- dott. Megviselte ez az egész. Nekem, kérem, nagyon kellene vigyáznom. Megmondta az orvos, hogy az izgalom árit. — Nem vitte túlzásba ezt az izgalmat? Azért a pár almáért, amit néhány kamasz ellopott magától? — Nem úgy van az, kérem! Azt a fát én tizenkilenc évig neveltem. Annak a gyümölcséből én ne egyek az átkozott huligánjai miatt? — Rendreutasítottam. A huligán kifejezést ne használja. Gondoljon arra, hogy egy maga által huligánnak nevezett fiatalember meghalt a maga mesterkedése nyomán. Képes volt megölni! Néhány almáért! — Nem öltem meg! —szorította ökölbe a kezét Kálló. — ö ölte meg magát. Ö jött oda. Őneki kellett a másé! Különben is, figyelmeztettem őket. — Hogyan figyelmeztette? — Két nappal előbb, akkor is hajnalban. amikor mentek az építkezésre, megint bemásztak. Valósággal könyörögtem nekik, hagyják békén az almámat, mert pórul járnak. — Megmondta, hogy élet- veszélyesen körbekeríti a fáját? — Azt én akkor még nem gondoltam, ők meg csak röhögtek. Akkor törték ki a léceket és úgy mentek ki, mintha ott se lett volna a kerítés. — Ekkor határozta el, hogy áramot vezet egy drótba? — Még nem. Le kellett feküdnöm, mert szédültem. Még másnap is szédültem. Amikor ástam a három cölöpnek a gödröt. — Tehát szédült. Mégis megcsinálta. — Elhatároztam, hogy megleckéztetem őket. — Szép kis lecke, amibe bele lehet halni. — Azt én nem gondoltam ... Hiszen, ha gondoltam volna... — Tehát mégis megbánta? — Ezt igen... — Ezek szerint elismeri a bűnösségét? — Azt én soha! — Makacs arcát ismét mereven felemelte és már nem is a bíróra nézett, hanem valahova mögé. Szikár arcán meg- kínzottság látszott, remegett az egész teste. — Jól van — vette le a bíró a szemüvegét. — Ügy értem, a szíve most nem rendetlenkedik? Nem vesz be gyógyszert? — Nem lehet annyit — nyomta a mellére egyik kezét Kálló. — Az is árt, a sok tabletta. — Folytathatjuk? — kérdezte a bíró. B— Lehet. — Mióta van nyugdíjban? — Hét éve már. De még tavaly is bejártam nyugdíjas munkára. Nehezet nem bíztak rám, megkíméltek. Szerettek, minden évben behívtak. Engem, kérem, mindenki megbecsült az utcában is. — Elhiszem — tárta szét a kezét a bíró, mint aki maga is sajnálja, hogy mégis kénytelen bűnét kutatni. — Hát nem érthetetlen, hogy egy rendes munkásembert, egy tapasztalt férfit ennyire elvakíthat az indulata? Hogy nem mérte fel tette következményét? — Engem, kérem, belekergettek ebbe. — A bűnbe általában belekergetik az embert. Az a kérdés, hogy bele kell-e mégis mennie. Ügy gondolja, joga volt tulajdona védelmében életveszélyes helyzetet teremteni? Miért nem fordult a hatóságokhoz? — Rendőr vigyázzon a fámra? Az se megoldás — ingatta a fejét Kálló. — Ezek szerint gondolt erre a lehetőségre? — Gondoltam. De nem mentem rendőrért. Nem az a dolguk. Aztán meg miféle ember az, aki nem tudja a magáét megvédeni? — Így védte meg. — Nem így akartam. De ha csak így lehetett!? Ezek, kérem, mintha nem is mi fajtánk lennének. Csak a készbe beülni, azt tudják! Követelni, elvenni! De semmit se tenni érte! — Minden fiatalra ennyire haragszik? — Az ilyenekre. — Gyűlöli őket? — Megmondom: gyűlölöm őket! — Miről ismeri fel: kiket kell gyűlölnie? — Meglátom én azt, kérem ... — S újra homlokát törölte reszkető kézzel. A bíró lapozgatott, valamit súgott a mellette ülőnek, majd megkérdezte: — Akar szünetet? Jól érzi magát? — Jól én már soha többet nem leszek. — Mire gondol? A lelkiismerete fogja bántani? — Azt én nem tudom, öreg vagyok, ez megtörtént, s mégis csak énvelem, meg azzal a fiúval. Ezt énrólam senki le nem mossa, akármit is mondok vagy gondolok. — De azért csak mondjon el mindent, amit gondol. A bíróság figyelembe veszi az indítékait. A jog a vádlott mellett is ott áll. — Énmellettem már senki és semmi nem áll. — Hagyja ezt a hangot...! Adja elő, hogy bukkant rá a fiúra. — Ott feküdt. Rádőlve a drótra. A cövek meg kifordulva a földből... — Elkín- zottan a bíróra nézett: — Miért fontos ez? — Bízza ránk, mi a fontos ... Tehát rátalált a fiúra. Ott hevert a dróton keresztben. Odament hozzá? — Persze, hogy odamentem. — Mit állapított meg? — Láttam, hogy meghalt. Ismerve az áramütött halottat. Kettőt is láttam régebben. — Ezek szerint pontosan tudta, mi lesz a hatása az áramnak, ha valaki a dróthoz ér. Mire gondolt, amikor a fiút úgy látta? K álló ekkor felemelkedett a székről, görbedt tartásából próbált kiegyenesedni, de nem sikerült. Visszaesett a székre. Alig hallhatóan mormogta: Elmondom ... elmondom majd, hogy mit éreztem. De most nem tudom ... Mégis, ha lehetne szünetet... A bíró azonnal megadta a szünetet. Az öreg Káliót elvezették. ... Este fél tizenegykor kiszálltam a vonatból Firenzében. Az út, az olajz táj már hihetővé tette, hogy Firenzében vagyok. A vasút közelében sietve egy kis szállodába mentem, leraktam csomagjaimat, és megindultam az éjszakai városba. A firenzei pályaudvar akkor még a régi volt. de ugyanott, ahol ma az új. Minden csak néhány perc távolságban van. Nem is szólva a Santa Maria Novella templomról, mely a pályaudvar közvetlen közelében van. Az utcákon alig látni embert. A világítás gyér. 1928 volt és január: idegenforgalom semmi, autót még látni is csak ritkán lehetett. A város sötét, sok különös illat, kávé. fánk szaga fogadott. Néhány perc múlva alig bírtam elhinni, fölfogni, hogy ami előttem magasodik, az valóságos látvány. A Dóm előtt voltam; a harangtorony fölnyúlt az égbe, a sötétség elnyelte a hosszát. Megrendülve álltam; hogy meddig, nem tudom. Szédülve nagy lélegzetet vettem, elindultam a Via Cal- zaiolin a Piazza della Sig- noria felé. ahol a reneszánsz minden nagysága, ereje egyetlen épületbe sűrítve tárult elém: a Palazzo Vecchio óriási kőkockája, a belőle kinyúló hasábtorony, az iszonyú erejű bástyafok; úgy éreztem, fölfoghatatlan számomra. Szívem a torkomban dobogott, mikor megtaláltam az egy méter átmérőjű dom- borművet — akkor még dombormű volt, ma csak betűk —. mely a máglyán elégetett Savonarola fejét ábrázolta. Fiákeresek álldogáltak ott, s lovaik piszkolták be. Néhány lámpa égett csak, a Palazzo Vecchio tornya órára kongatott. Felejthetetlen haranghangok, minden éjjel hallottam Firenze harangjait, egyik ódonabb, mélyebb, mint a másik. Fájdalmas, szorongató hatással voltak rám. Ez éjszakai séta után megértettem Gulácsyt, aki reneszánsz kosztümöt vett magára és úgy járkált Firenze utcáin. Hazamentem a szállodába, mély álomba zuhantam. Másnap kerestem egy eldugott helyen egy zugszállodát, átvittem koffereimet, megindultam a városba. Napsütéses reggel volt, találomra mentem. Azt sem tudtam, hol, merre vagyok. Az éjszakai kép egészen más volt. Egyszer csak óriási, vakolatlan kőfalat pillantok meg; a nap sápadtsárgán ragyog rajta, és zöldesbarna árnyékok tarkítják. A fal előtt szobrok. Majd fölbukkan Michelangelo David-ja, szikrázik a téli napsütésben. Később az eredeti, a sérült Dávid-ot is megnéztem a Galleria dell’Accademia gyűjteményében. A Loggia dei Lanzi magas, karcsú, ívei árkádjai alól kinyúlt Cellini Perseus-a. Körötte antik szobrok, szoborcsoportok tömege. Odébb megpillantom Donatello Judit és Holofernes-ét. Körülnéztem a téren: ott voltam, ahol az éjjel. A Palazzo Vecchio teljes méltóságában nyúlt bele a sápadtkék firenzei égboltba. Ebben a pillanatban soha többé nem ismétlődő öröm töltött el. Már nem siettem. Megnyugodva elhittem, hogy ez mind az enyém, ezután itt járkálhatok, megnézhetem rendre a legnagyobb mesterek műveit, a képeket, a szobrokat, a várost, a Dómot, a palotákat, bejárhatom a várost körülölelő dombokat és onnan nézhetek a városra, az Arno csíkjára. Többre nem vágytam. Talán azóta sem. Végigmentem a Palazzo Medici-Riccardi hosszú oszlopsorral tagolt udvarán: az oszlopsor előtt Firenze legnagyobbjainak szobrai. Az árkád alól az Arno partjára kerültem. A kiugró mellvéden áthajoltam, néztem a csöndes zöld vizet és a Ponte Vecchio aranyporral hintett sárgáját. Sok volt, nagyszerű volt. Mindenhez annyi, de annyi múlt fűződött; olvasmányaimból könnyen ráismertem mindenre, és ezáltal nekem a Lungarno — vagyis a rakpart — annak a folyónak a partja volt, ahol Dante járkált. Ott nézte a Vita nouvá-ban leírt, erősen meztelen mellű nőket, s állítólag Beatricét is ott köszöntötte. Nem volt jóhírű férfiú, s Beatrice bizonyára azért is sütötte le a szemét, vagy fordította el fejecskéjét, mert Dante híre nem volt kifogástalan. De talán éppen ezért tudott égi szerelmet oly szépen leírni. Firenzében nem lehet szellemei nélkül járkálni. A Ponte Vicchio középső, nyugati nyílásán Cellini mester mellszobra idézi meg a brutális ötvösszobrászit, aki önéletírásával műfajt teremtett. Azóta van bátorságunk önéletrajzot írni. Végigdicsekszik, -hencegi, -szépíti, -hazudja tetteit. Csepül, akit ér, s van akit magasztal is: Michelangelót. Verekszik, gyilkol. És mégis kibontakozik belőle a reneszánsz minden szépsége és nagysága. Átmentem a bal partra, a San Frediano-negyedbe. Ez Firenze középkori, legrégibb része; a szűk, árnyékos utcák fölött csak vékony csík ragyogott a kék égből. Az ódon térre kerültem, szemben velem a Santa Maria del Carmine templom délelőtti árnyékos, monumentális), barna kőhomlokzata. A Massacio-freskókat kerestem bent; alig találtam meg. Hátul egy kis fülkében vannak, a Brancacci-kápolná- ban. Majdnem azt kérdeztem, csak ennyi az egész? Ám ezt a kérdést elnyelték az azóta eltelt évtizedek, mert még most sem tudok betelni velük. A nagy remekművek csak nagyon ritkán nagyok méretükben is. Ezt akkor éreztem és láttam először. Kicsinek találtam a képet. A Kiűzetés a Paradicsomból egy pilaszterre van festve egész magasan. Lenyűgözött fakószürkés színe, egyszerűsége, igénytelenségében komoly ünnepélyessége. Szürke színű rajta minden, csak az angyal ruhája vörhenyeges. Később Picasso korai harlequinjein találtam rá megint erre az egyszerűségre és a szürke erejére. (RÉSZLET)