Szolnok Megyei Néplap, 1976. július (27. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-01 / 154. szám

1976. július 1.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Mesterek és tanítványok

Hazatalálnak a helytörténeti emlékek

Tisza kürti vázlatok

Amatőr képzőművészek alkotótáborában

A régmúltról sií

irodalmi és politikai olvasmányaimban gyakran találkozom a „mester úr” és tanítvány kapcsolatát bemutató írásokkal. Az inasok, öreg inasok, segédek kivétel nélkül mindenhol kiszolgáltatottak voltak, nyomorogtak, fáztak, magas tandíjat fizettek, vakoltak és hányódtak egyik mestertől a másikig. így igaz. De igaz az is, hogy a mérce mindenütt igen magas volt — elsősorban az iparos érdekében, de a tanuló számára is — gyorsan és precízen kellett dolgozni. Aki tanult mesterségéből akart megélni, magas szinten kellett művelni szakmáját. A szaktársak, a munkásotthonok sohasem hagyták magukra a kezdőket; a közös sors, az érdekazonosság arra kényszerített, hogy ne csak szakmára tanítsanak, hanem emberségre, öntudatra is neveljenek.

A szakmunkásképző intézetekben a gyermekek ma ingyenesen tanulhatnak, a szakma fogásait lépésről lépésre módszeresen sajátítják el. A szakoktató nem végez termelőmunkát, kizárólag a gyerekeket tanítja, többek között arra hogy adott idő alatt kötelességük a lehető legjobban elsajátítani a szakma minden csínját-bínját. Ha valakiben van egyfajta ösztönös szakmai érzék, szívós akarat, figyelmes és lelkiismeretesen dolgozik, jó szakmunkássá — s ha az oktató is úgy akarja —, öntudatos munkássá válik. A vizsgák után, mint szakmunkások, rendszerint visszakerülnek azokba a brigádokba, ahol a gyakorlati órákon munkájukkal már bizonyítottak. A gyárakban, az üzemekben, a szövetkezetekben a munkavégzés folyamatos, idős és ifjú szakemberek elfoglaltak, normára és határidőre dolgoznak. Nemigen jut idő a kezdők tanítgatására, pallérozására. A kezdő mérnökök, orvosok, irodisták, technikusok betanításánál hasonló a helyzet. Nem egy pályakezdőtől hallottam: kíváncsiskodó' kérdéseikre fél- szavakkál felelnek, hátra- mozditónak, okvetetlenke- dőknek tekintik őket és nem értik, hogy miért nem tud valaki valamit, ha egyszer tanulta. Sőt. Az is előfordul, hogy féltve takargatott titokként őrzik a szakmai fogásokat. A pályakezdők közül sokan teljesen magukra vannak hagyatva. Előfordul, hogy napok, hetek telnek el, és nem tudják a mellettük dolgozó szaktárs nevét, nem ismerik családi körülményeit. „Majd meglátjuk, mit tud” — mondják a régiek, a kezdő szakember pedig elkezdi élete első munkanapját úgy, hogy nem érzi: ezentúl közéjük tartozom én is.

Kevesen vállalnak többlet- munkáit, kevesen vállalkoznak arra, hogy egy kezdő fiatalember munkahelyi

gondját nyakukba vegyék. Pedig ha valaki megtanult egy mesterséget, többnyire messzire van szakmája csúcsaitól. A csúcsot mindenki igyekszik elérni, de nem mindenki bírja szusszal. Nem mindenkiben van kitartás és erŐ6 akarat, vannak közöttünk gyengébbek is, olyanok, akik képtelenek a szakadatlan harcra, akiknek biztató szóra és jóleső hátbaveregetésre van szükségük.

Nem gyakran, pusztaijuk azt is, hogy egymásra talál a természetadtá tehetséggel és szorgalommal bíró kezdő és szakmáját magas szinten művelő mester, méghozzá olyan mester, aki nemcsak szakmájában kiváló, hanem tanítványával közvetlen, emberi, baráti kontaktus kialakítására is képes. De ez csak akkor fordulhat elő, ha a mester maga választja ki a tanítványok heterogén tömegéből azt az embert, akiről úgy érzi, hogy érdemes a kötelező feladatokon túl is foglalkozni. A kettejük közötti szakmai és

emberi kapcsolatot — mely gyakran egész életére szóló kötődés — nemcsak a tanítvány, hanem mestere munkáját is előbbre lendíti. Mert a kapcsolat kétoldalú: nemcsak adnak egymásnak, hanem kapnak is egymástól. A fiatalabbak az idősebbektől szaktudást, emberi tartást, az idősebbek a fiataloktól újabb alkotásra serkentő lendületet és lelkesedést. A szerencsés mester—tanítvány viszony éppen az előbbiek miatt nem ismeri a szakmai irigységet, nem lát riválist abban, aki jól, vagy sokkal jobban érti a dolgát a másiknál, s még azt is elviseli, ha a tanítvány túlnövi mesterét.

Persze jól tudjuk. hogy tanítómesternek sem mindenki alkalmas. Mert nemcsak a fiatalok között vannak rosszkezűek, hanem az idősebbek között is akadnak suták. Régen rossz annak a jókezű, vagy jóeszű kezdőnek, akit balkezes mester vesz a szárnyai alá. És menynyi baj van az ügyetlen tanítvánnyal, aki ráadásul a beszédmodorra is kényes és panaszt tesz, ha fenekére csap a mester, mert rosszul fogta a szerszámot. A körülményektől függetlenül valakinek, vagy valakiknek, ma is kötelessége vállalni a pályakezdők teljes emberré formálását. Még akkor is, ha ezért senki sem vonható felelősségre.

A tapas2lalatÄ,sS;

mesterfokon művelő szakember szakmai és emberi felelőssége igen nagy. Hivatott szakmájának tartozik annyival, hogy ne csak a saját munkájával, hanem a fiatalok nevelésével is növelje a szakma becsületét. És tartozik osztályának, népének annyival, hogy bátor, szókimondó, önálló munkára és véleményalkotásra képes generációt hagyjon maga után. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szocialista brigádokat sem. Ezek a szoros, szakmai és emberi közösségek gyakran egy emberként vállalják a fiatalok indítását. Szerencsés helyzetben van a kezdő, aki egy brigádba cseppen, hisz a közösség mindenképpen több irányú hatást képes gyakorolni, mint az egyes ember. A tanult szakma első gyakorlati lépései nem mindegy, hogy hogyan sikerülnek. Mestereknek és tanítványoknak az a dolguk, hogy ne csak lépegetni, hanem továbblépni is tanítsanak és tanuljanak. Szakmában is és emberi tartásban is.

D. Varga Márta

A közelmúltban helytörténeti börzét rendezett a Hazafias Népfront budapesti helytörténeti bizottsága. Dr. Gerelyes Ede, a budapesti helytörténeti bizottság elnöke, a börze házigazdája a következőket mondta az értékes kezdeményezésről:

— Budapesten sok a költözködés: egy emberöltő alatt az átlagot számítva, minden lakosra jut egy költözés. Sűrűn kerülnek tehát egyik kerületből a másikba azok a hely- történeti becsű anyagok is, amelyek a korábbi lakóhelyén jutottak egy-egy fővárosi lakos birtokába. A kerületenként működő helytörténeti bizottságok, klubok éppen ezért gyakran őriznek más kerület gyűjteménye szempontjából értékes emlékeket. Ezeknek a „hazajuttatási” módjáról gondolkozott már egy ideje a budapesti bizottság, amikor a zuglóiak jelentkeztek a megfelelő formára vonatkozó javaslattal, a cserelehetőség megszervezésének gondolatával. Ennek alapján szerveztük meg tavaly az első, kísérleti helytörténeti börzét, amelyre a főváros tíz kerületét hívtuk meg a huszonkettőből.

Az első börze anyagai között akadtak olyanok is, amelyek nem voltak meg a Párttörténeti Intézet, illetve a Szabó Ervin könyvtár gyűjteményében. Néhány példa: a XIV. kerületi bizottság régi újságokat adott át a Szabó Ervin Könyvtárnak, amely Zuglóra vonatkozó anyagok repróival „fizetett”. Az újpestiek a Városligetről és a vurstliról hoztak érdekes dokumentumokat, fényképeket. Hiánypótló anyagok kerültek elő a ma már Budapesthez tartozó Rákosról, amelyek annak idején levéltárilag nem a fővároshoz, hanem Pest megyéhez tartoztak. Átadtak a börzén egy 1910-ből való, kis példányszámban kiadott képeslapot a XVI. kerületieknek, a Cinkotai Nagy- itce akkori képével.

Számos röplap, egykorú plakát mellett szerepelt a börzén egy újpesti képviselőtestületi tag naplója. A szo- ciáldemókrata kerületi képviselő feljegyezte, hogy körzetében kinek milyen ügyesbajos dolgában segített, kinek próbált például munkát vagy ingyen ebédet szerezni.

A mostani börzére mind a 22 kerület hivatalos volt, s különösen a csepelieknek hozott sok érdekességet: a XX. kerület átadásra szánt anyagai között röplapok, képek voltak a csepeli munkásmozgalomra, valamint az ottani munkás dalkörre vonatkozóan.

Június utolsó heteiben népesebb, mozgalmasabb lett a tiszakürti fiú nevelőotthon. Az ebéd utáni és esti órákban három-négy hálóban többségében csak felnőtteket talál az ide betoppanó. Vannak itt nyugdíjas bácsik és pelyhes szakállúak, harminc- és negyvenes évjáratúak. A szobák falán az előző tanévA kunszentmártoni járásban aligha találhatnánk karakteresebb, „festőibb” környezetet az itteninél. Zegzugos utcák, régies formátumú parasztházakkal, aztán a természet buja gazdagsága a Ti- sza-parton és az arborétumban. Elsősorban Smuta Kál- mánné népművelési felügyelő elképzelésének és szervező munkájának köszönhető, hogy ebben a járásban is megvalósulhatott ez a továbbképzési lehetőség.

Ösztönzésül, továbblépésről hallhattunk az ismerkedési esten is. Az összetolt kerti asztalok mellett legtöbben ezt az igényt fogalmazták meg. Zömében rajztanárok jöttek el ide Szolnok megye

Noha a tiszakürti tábor elsősorban az alkotás lehetőségét kínálja, ennek ellenére mód nyílik az emberi kapcsore utaló gyermekdíszítéseik, a szekrényeken és az ágyakon pedig az új lakók munkái. Ceruza- és szénrajzok, festmények és fafaragások. Ezekről folyik a szó, ezek kapcsán lettek szobatársak az idejövök. Az idén első alkalommal nyitotta -meg kapuit Tiszakürtön az amatőr képzőművészeti alkotótábor.

különböző helyeiről, de akadt i-tt mérnök és géplakatos, dekoratőr és középiskolás is.

Levegős, változatos programot kínál az alkotótábor. Természetesen anyaggyűjtésre és faragásra jut a legbőségesebben idő, ám az előadások és filmvetítések sem hiányoznak. Mindjárt az első nap Maksay László művészettörténész spanyolországi képes beszámolóját élvezhették a tábor lakói. Később a Népművelési Intézet munkatársai mutatták be a vizuális nevelés korszerűbb, szélesebb alapállású lehetőségeit. De a meghívott előadók között népművészeket és képzőművészeket is találunk, akik egyben korrigálják is a munkákat.

latok gazdagítására is. Hiszen a megyében élő amatőr képzőművészek meglehetősen elszigetelten élnek, alig tudnak egymásról valamit. Szenti Ertiő és Márton László megyei szakfelügyelők, s a járási hivatal vezetői gondoltak erre is. Mert az esti vetítések után időnként össze* jönnek a lakók, s a poharak csengése mellett a -távolságok is csökkennek.

Steincel Ferenc újszászi tanárral arról beszélgettünk például, miért nem megy év közben a munka. Mert hiába bizsereg az ember marka, néha-néha szorít az idő ás a fáradtság. Nem is szólva arról, hogy -kinek és hogyan csinálja. Hiszen a szűkebb környezeten -kívül kit érdekel az, mi kerül ki a keze közül.

Kiállítás a munkákból

Itt viszont annál inkább. A táborozás utolsó szakaszában ugyanis a legjobban sikerült munkák keretek kapnak, s kiállításra kerülnek. A meghívó alapján megtudhatjuk azt is, hogy nem csupán a tiszakürtiek ismerhetnek rá szűkebb környezetük vizuális szépségeire, hanem a járás többi községeiben is -bemutatásra kerül ez az anyag.

Július elején már a megszokott rendben folytatódhat a tiszakürti fiú nevelőotthon élete. Kiürülnek a szobák, csak a gyermekdekoráció gazdagítja majd a falakat. Egy év múlva azonban újra kinyílnak az alkotótábor kapui. Szuromi Pál

Festői környezet

Születő barátságok

Harmincöt növendék zárta szerencsésen a tanévet az Országos Szórakoztatózenei Központ Szolnok megyei kirendeltségének stúdiójában. A nyolc éve míiködö stúdió célja a zenészek továbbképzése, felkészítése a kategóriaszerző vizsgára. Képünk — amelyen a stúdió tanárainak szalonzenekara látható — a szolnoki Árkád presszóban

megtartott tanévzárón készült- ’óvá, hová? — kérdezte a Lenin körúton, a Nyugati előtt, Sámsonbereki régi ismerősét, Bojtorjánt, akivel régebben együtt dolgozott a Főhivatalban.

— Ide a vonathoz, negyedóra múlva indul. A kunveresi szerszám-szövetkezetbe indulok egy kis ellenőrzésre.

— Szerencsés flótás vagy — lelkendezett Sámsonbereki. Egyszer én is voltam náluk revizor. Te, hogy azok milyen ebédet adtak! Akkor ünnepelték a szövetkezet fennállásának ötödik évfordulóját és két nappal korábban tartották meg a jubileumot, högy én is ott lehessek az ünnepi díszebéden. Te, hogy ott milyen trakta volt! Meglátod, kitalálnak valamit a te tiszteletedre is. Ne egyél semmit a vonatban, oda jó étvágy- gyal kell megérkezni!

Bojtorján gyorsan elbúcsúzott a hasimádó Sámsonberekitől és megkereste vonatját. Időközben Kunveresen, Puskási, a szerszám-szövetkezet elnöke kiadta az utasítást az üzemi étterem szakácsnőjének:

— Mari néni, jól kösse fel a kötényét, mert pesti vendég érkezik, megtelefonálták a Főhivatalból. Ebéd pont egykor! Remélem, a revizor gyorsan végez és négyre már ott lehetünk a tekeverseny döntőjén. Este hétkor díjkiosztó vacsora. Délre talán a híres kunveresi gombócleves, vegyes sült és rétes, este malacpecsenye bihari túróssal. A borokról a bérelszámoló már gondoskodott. Mindent bele, a sportkör számlájára megy.

Amikor azonban Bojtorjánt az ebédlőbe invitálták, a revizor nem fogadta el a meghívást, hanem aktatáskájából két szendvicset vett elő és egy pohár vizet kért.

— Megszoktam, hogy délben csak keveset eszem — mentegetődzött.

— No de legalább egy kis rétest. Megraktunk egy tálat almással, dióssal, túróssal. Mari néni megyei díjat nyert már a rétesével.. És meg kell kóstolnia a mi híres borainkat is.

— Köszönöm, csak a pohár vizet fogadom el.

— Megsérti Mari nénit, ha meg se kóstolja a rétesét.

— Talán meg fog bocsátani. Kérem a pénztárkönyvet és az anyagköny- vélést.

Puskási savanyú arccal tett eleget a kérésinek, aztán az ebédlőbe ment a többiekhez. Nem volt valami nagy étvágya. Ebéd után telefonált a tekepályára, hogy nem lehet jelen a versenyen, de este hétkor megtartja a díjkiosztó vacsorán a beszédet.

Délután Mari néni megjegyezte:

— Mégis bekültítem néhány rétest a revizor elvtársnak, de visszautasította. Ilyet még nem láttam — panaszkodott az asszony. Még képe6

lesz a vacsorán a ropogós malac helyett is szendvicset enni.

— Amilyen lázasan dolgozik, talán már vacsora előtt kimegy az ötötvenes vonathoz. De ha a nyolchu- szassal utazik, ezt akkor is hiába kí- nálgatnánk. Hopp, valami eszembe

jutott! Mari néni, a konyhaajtót ne csukja be! Azt akarom, hogy a malacpecsenye és a bihari túrós illata az irodában megcsapja az orrát. Jól öntözze meg, hogy minél jobb aromája legyen.

— Gondolja, hogy mégis elfogadja az ételt?

— Ne törődjön vele, bízza rám a mi vendégünket — mosolygott hamiskásan az elnök.

Bojtorján közben a terv jelentést, a selejtjegyzéket és a túlóradíjakat tanulmányozta. Már félhét elmúlt, amikor a revizor végre elkészült a munkájával. Csak kisebb szabálytalanságokat talált, a jegyzőkönyvet aláírta, azután búcsúzni akart, amikor megcsapta orrát a malacpecsenye Ínycsiklandozó illata.

— Mi jót sütöttek? — kérdezte kíváncsian, miközben már a kabátját gombolta.

— Malacot — válaszolta Puskási.

— Mari néni csodálatosan csinálja. Amikor sül, állandóan vörösborral is

öntözi.

— Megérzi az ember orra — bólintott elismerően Bojtorján.

A revizor tovább szimatolt. Mi ez a másik remek illat? — tűnődött és meg is kérdezte.

— Az? Hát a bihari túrós, Mari néni módra. Főtt tészta túróval, dióval, mandulával, sok mazsolával, az egész tepsiben átsütve.

Bojtorján ekkor már elhatározta, hogy amennyiben meghívják, ezúttal kivételesen szakít szigorú elveivel és részt vesz a díjkiosztó vacsorán. Lassan, nagyon lassan nyúlt a kalapja után, mert várta az elnök invitáló szavait. Már a kezében volt az aktatáskája is, de Puskási még mindig késett a meghívással. Végre megszólalt:

— Gondolom, megéhezett már, remélem, vonatindülás előtt kap az Utasellátóban egy kis pörköltet. Néha egészen ehető. De a borukat nem ajánlom. Nagyon gyenge.

És miközben a malacpecsenye, mintha lelke lett volna és megértve az elnök szándékát, még csábítóbban terjesztette az iroda felé illatát. Pus- kási búcsúra nyújtotta kezét Bojtorjánnak és így szólt a csalódott revizorhoz:

— Köszönjük a munkát, jó utat kívánunk!

Aztán kiszólt a konyhába Mari néninek:

— Hét óra! Tálalhat!

Palásti László

Vacsora hétkor