Szolnok Megyei Néplap, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-05 / 132. szám

1978. június t. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Ma országszerte pedagógusnapi ünnepségeket tartanak. Állami és pártvezetők, az ifjúsági szervezetek, a szülői munkaközösségek és a tanulók képviselői köszöntik lelkes, hivatásukat értő és szerető nevelőinket. Ennek gz ünnepnek fényét, jelentőségét növeli az a tudat, hogy a párt oktatáspolitikai határozatának eredményeként a pedagógusok társadalmi rangja elismert, munkájuk értékelése és megbecsülése hivatásukhoz méltó. S mindez nem- i csak szép szavakban, ünnepi köszöntőkben nyilvánul meg, hanem egyre sok­oldalúbbá és rendszeresebbé váló társadalmi segítségnyújtásban is. Néhá- nyuk munkájának, mindennapi életének vázlatával Együtt egy sásért Gyermekkori álma: nevelő lesz, vagy katona. A tanítás mellett döntött. S mellesleg egy ideig ejtőernyős volt az MtlSZ-ben. A bátrak sport­ját anyja kérésére hagyta ab­ba. A céltudatos bátorság, a nehéz helyzetekben való helytállás azonban továbbra is jellemzője maradt. Ez ha­tározta meg húszéves peda­gógiai pályafutását. Az ellen- forradalom évében kezdett tanítani Majoros Károly né, a szolnoki Ságvári körúti Álta­lános Iskola igazgatója. — Mérhetetlen erőpróba volt az ellenforradalom. Ak­kor fogalmazódott meg ben­nem, hogy kérem felvétele­met a pártba. Amint arra le­hetőség nyílott, elméleti is­mereteket is igyekeztem sze­rezni. A marxizmus—leniniz- mus esti egyetem megszerve­zésekor és voltam a legfia­talabb hallgató. A gyermekek szeretete, a mások érdekében végzett munka családi örökség volt nálunk. A nevelői hivatás 6zámára több az egyszerű pályaválasztásnál. Ezért jo­gos a kérdés: célkitűzéseiből az igazgatói poszton mit si­került elérni? — Kialakult egy olyan kol­lektíva, amely vallja: kor­szerű nevelés a szaktudás és a marxista elméleti isme­retek gyarapítása nélkül neon lehetséges. Ez a felisme­rés a jó emberi kapcsolatok­nak köszönhető. Ügy érzem, nem „felülről” irányítottam. Mindig, mindenben együtt dolgoztam a tantestülettel és a gyerekekkel. — Az iskola falain kívüli Icö^^zönf "ftsSc neveltlnket élet is mindig érdekelt. Több mint tíz éven át ezért vál­laltam propagandista megbí­zatást. Számomra sokat je­lentett ez. A munkásokból sugárzó akarat és cselekvés nagy hatással volt rám. — És a társadalom hatása az intézmény életére miben mérhető? * — Ma már e»_re inkább érezzük, hogy a »társadalom mindjobban törődik az okta­tó-nevelő munkával. A Ti- szamenti Vegyiművek, a re­gionális vízmű, á rákóczifal- vi Rákóczi Tsz, a Kilián Re­pülő Műszaki Főiskola, az EPSZER Vállalat segítségér nemcsak az iskola fejleszté­sében mérhetjük. Felbecsül­hetetlen ez a segítség a vi­lágnézeti nevelésben, a szo­cialista hazafiságra és a munkára nevelésben egy­aránt. Nélkülük csak elvon­tan lehetne szó a munkás­élet sokoldalú megismerésé­ről. Hitelesebb, ha ők szól­nak munkájuk szépségeiről és nehézségeiről. Az életre való felkészítést pótolhatat­lanul szolgálja ez a kapcso­lat. Együtt, egymásért tenni, — ez a cél. Ügy vélem, a szocialista hazafiságot elmé­lyíteni, cselekvő gyakorlattá tenni csali így tudjuk. Majoros Károlyné először negyvenöt első osztályost ta­nított. Most kilencszázötven tanuló és száznyolcvankét felnőtt irányításának gondja nehezedik vállaira. S ráadá­sul az intézmény hálózatá­nak fejlesztése. 1970 óta pél­dául épült két óvodájuk és egy ezeradagos konyha. Most újabb kilenc tanteremmel bővül az iskola. Szükség is van rá, hiszen a nevelők képessége csak megfelelő feltételek között bontakozhat ki teljes egészé­ben. Cserébe egy új világot Sok-sok éve már, hogy egy kengyeli kislegény elhatároz­ta, hogy ő bizony az elemi iskola elvégzése után is ta­nulni fog. Elvégezte a tanító­képzőt, de ezzel nem elége­dett meg. Beiratkozott a ta­nárképző főiskola magyar szakára, s tanári oklevelet szerzett. Még mindig kevesei- te tudását, ezért pár év múl­va a főiskola történelemsza­kával is végzett. Aki azt gon­dol jg, hogy hősünk ezzel be­fejezte tanulmányait, az ala­posan téved. A főiskola után az egyetem következett. Mol­nár István, a kengyeli álta­lános iskola pedagógusa 1974 nyarán a szegedi József At­tila Tudományegyetemen megkapta újabb, ezúttal kö­zépiskolai tanári oklevelét. „Természetesen” most is ta­nul, a megyei pártbizottság oktatási igazgatóságának egy­éves művelődéspolitikai tan­folyamán. — Honnan ez a csillapítha­tatlan tudásszomj, miért ta­nul ennyit? — Apám napszámos volt, keservesen megdolgozott azért, hogy fiából tanult em­ber legyen. Ügy éreztem, cse­rébe szorgalmasan kell tanul­nom. Nem bántam meg. Olyan világot ismertem meg, melynek szépsége a tanulás minden fáradságát felejtette. — Középiskolai tanári ok­levéllel általános iskolában tanít. Nem vágyik el? — Kengyel a szülőfalum, miért hagynám el? Egyéb­ként nem én vagyok az egyetlen aki egyetemi diplo­mával „kisiskolában” tanít, s ez nem is baj. Az általános iskolán, az első tanítón, taná­ron múlik minden. Amit itt elrontunk azt már nagyon nehéz helyrehozni. Nehéz, de szép munka a miénk, ezért szeretem. — Történelmet és magyart tanít. Melyiket szívesebben? — A történelmet. Azit val­lom én is, hogy pem elég ír­ni, olvasni megtanítani az embereket, hanem marxista világnézetre kell nevelni őket. Nebulóimmal a törté­.nelmi összefüggéseket igyek­szem megláttatni, s arra tö­rekszem, hogy saját történel­mi szerepüket is értsék, érez­zék. — Eredményes a munká­ja? — Ezt én is sokszor kérde­zem magamtól. Ilyenkor gon­dolatban azt válaszolom, hogy igen. Nézzen szét, egyre szeb­ben, egyre okosabban élnek az emberek. Nekem meggyő­ződésem, hogy ebben a peda­gógusnak isv része van. — Pár nap múlva vége a tanévnek. Mivel engedi el a nyári szünetre tanítványait? — Azzal, hogy olvassanak, nézelődjenek sokat. Nyáron is az ismeretszerzésre bízta­tom őket. — És mit csinál a nyári szünetben Molnár István? — Zánkára megyek úttö­rőtáborba, a családdal bel­földi és külföldi túrára ké­szülök. Ha pedig itthon le­szek, pihentetőként olvasok. „Enyém a fél falu” A középiskola, a főiskola éveire szinte mindenki öröm­mel, szeretettel emlékszik vissza. Mennyi tréfa, mennyi vidámság ■— mennyi kedves emlék... Muhari Arpádné életében az óvónőképzős évek a fé­lelmet, a rettegést jelentet­ték. A háború utolsó évében szerzett óvónői diplomát. — Hónapokig nem tudtam elhelyezkedni — emlékszik vissza a pályakezdés éveire. — Végre Jászjákóhalmára hívtak, nyári napközi ott­hont vezetni. Tiszta, világos, jól felszerelt óvodáról ál­modtam, s Jászjákóhalmán egy rommal, szeméttel teli szoba várt. Májustól szep­temberig százhúz gyerekkel foglalkoztam ingyen, azaz reggeliért, ebédért, vacsorá­ért. Vasárnaponként egy-egy módosabb család látott ven­dégül ... A mostoha körül­mények ellenére nagyszerűen éreztem magam, s majd a szivem szakadt meg, mikor szeptember végén becsuktuk az óvodát. Állás nélkül vol­tam újra... Szerencsére már nem soká­ig. A következő év tavaszán újra megnyílt a jákóhalmi óvoda, s a község vezetői megkeresték, a „régi” óvó­nénit: jöjjön, várják a gye­rekek. — Egy szoba, egy főzőhe­lyiség, egy raktár — ez volt a birodalmunk. Bútorok? Já­tékok? Szinte semmi sem volt... Először szalmazsáko­kat sikerült szereznem, az­tán ágyakat csináltak a he­lyi asztalosok. Mindenki c / gített, aki csak tudott. A romos, szeméttel teli szo­bából az évek során tiszta, világos, jól felszerelt óvoda lett, olyan, amilyenről a pá­lyakezdő óvónő álmodott. S bár bővítést bővítés követett, a régi óvodát kinőtte a falu. 1954-ben új intézmény épült, Muhariné azonban maradt a régiben. Itt kezdte, itt is sze­retné befejezni... — Idén lesz száz éve an­nak, hogy Poldermann Júlia Jákóhalmán létrehozta az első óvodát. Néha végiggon­dolom: mennyi minden vál­tozóit azóta... A mi óvo­dánkban például öt óvónő és három dajka gondozza, ne­veli a gyerekeket — megvan mindenünk, ami csak kelL Most például tornatermet fo­gunk építeni, mert úgy ér­zem, a testi nevelés területén még vannak hiányosságaink. A másik nagy pedagógiai fel­adat a közösségi nevelés erő­sítése. Olyan gyerekeket sze­retnénk az általános iskolába küldeni, akik minden téren megállják a helyüket. Hány gyereket nevelt Mu­hari Arpádné az elmúlt har­minc év alatt? Ezret? Két­ezret? Többet? Próbálom ösz- szeszámolni, de sehogyse sikerül. — Sokat, nagyon sokat — zárja le a kérdést végül Mu­hariné. — Olyankor veszem ezt észre, mikor a főutcán végigmegyek. Hivatalosan csak két gyerekem van, de tulajdonképpen enyém a fél falu. „ilomiskoia” igazgatójaként Rácz Gyula, a szolnoki 605. számú F. Bede László Szak­munkásképző Intézet igazga­tója három iskola építésénél szorgoskodott. Az elsőt, Kecskeméten szinte a két ke­zével építette fel. 1948-at ír­tunk akkor... — A romokból raktuk ösz­sze az iskolát, s a diákott­hont. Sietnünk kellett, az or­szágnak szakmunkásokra volt szüksége. A második iskola, a jelen­legi 633. számú Szakmunkás­képző Intézet Szolnokon, a Petőfi Sándor úton. — Mikor 1953-ban Szol­nokra kerültem csak a régi, földszintes épület állt. Tud­tam, ilyen körülmények kö­zött lehetetlen elegendő jó szakmunkást képezni. Nyolc évig kellett várni az új intéz­ményre, de megérte. A ked­vező tárgyi feltételek hatásá­ra ugrásszerűen javult a pe­dagógiai munka színvonala is. Rácz Gyula a harmadik in­tézményre a legbüszkébb, s ez természetes. Ez a legszebb, a legmodernebb (talán az or­szágban sincs párja), s ebben dolgozik, immár 1973 óta. — Egész életemben erről álmodtam, egy ilyen iskolá­ról. Korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt .szak­tantermek, kabinetrendszerű tanműhelyek — néha úgy ér­zem, ez már a XXI. század iskolája — Mennyibe került az in­tézmény? — Eredetileg huszonötmil­lióba, de ehhez azóta néhány milliót már mi is hozzátet­tünk. Mi készítettük el pél­dául az audiovizuális eszkö­zökhöz az információhordozó anyagokat. Csak két számot említenék. Huszonnyolcezer darab diafilmre és huszonegy kilométer hosszú magnósza­lagra volt szükség ... — Ez a tantestület munká­ját dicséri? — Igen, de segítettek a gyerekeink is. Elmondhatom, hogy ma minden feltétel adott ahhoz, hoev jó szak­embereket képezzünk. — Csak a szakmai képzést tartja fontosnak? — Szó sincs róla! Az a cé­lunk, hogy szakmailag kép­zett, sokoldalúan művelt, kö­zösségi embereket neveljünk? A szaktárgyak mellett ezért nagy gondot fordítunk a ko­rábban kissé elhanyagolt közismereti tantárgyak okta­tására is. — A közösségi nevelést milyen módon segítik? — Klub, szakkörök, művé­szeti csoportok várják a fia­talokat. A megyei és az or­szágos sportversenyeken év­ről évre szép sikerrel szere­pelünk, a legutóbbi Verseghy diáknapokon több arany-, ezüst- és bronzérmet szerez­tünk, mint jó néhány nagy­hírű gimnázium. — Ezek szerint elégedett.­— Elégedett? Ez rossz ki­fejezés. örülök az eddigi si­kereknek, s bízom a további eredményekben. Simon Béla — Kérész Dezső foto: Nagy Zsolt 0 lem az? "35 Hát így kezdődött. És most ■"•indítsuk el képzeletünk vetí­tőgépét! Komló, 1952. június 25. Az egykori parasztfaluból lett bányász­falu rángj át’,tekintve már város. Az alakuló' új városközpontban áll a Szánbányászati Tröszt büszke épü­lete, épülőben a tanács, a posta és a pártbizottság székháza. Kökönyös kockaházainak képe bejárta az or­szágot. Innen lentről, a sáros falusi főutcáról, olyanok a dombtetőről ér­kező fények, mint a látomás. Min­den nap-hoz valamit. Gének jönnek, idegenek, vendégek, riporterek. Kom­lónak nincsenek hétköznapjai. Fe­szített és felfokozott az élet Sár. zsúfoltság, rendezetlenség — az akkori városról készült képek körülbelül ennyit mondanak a mai nézőnek, akkor azonban mindez az erőről, az ígéretes holnapról beszélt. Az épülő falak felett este lágyultak a villanyok: a kőművesbrigádok dolgoztak éjszaka is. A város leg­fontosabb pontján, valahol ott. ahol a Május 1. mozihoz kanyarodik az út — dicsőségtábla állt: minden nap új harci jelentésekkel, új hősök ne­veivel. Lehet, sőt biztos, hogy sokan nem hittek mindábban, amit a jelszavak harsogtak, de kivonni magát szinte senki sem tudta e hatalmas sodrású rohanásból. Egy öreg komlói mond­ja: olyan volt ez. mintha egy óriási, földöntúli zenekar játszott volna — vérforralóan és ellenállhatatalanul. Az indulók hangja betöltötte a vá­ros, a lakások minden szegletét: be­hatolt a fejekbe, a szívekbe, s az emberek többségét magával ragadta, vitte, repítette mámorítóan új élmé­nyeket adva. Volt, aki nem akarta ezt, megpróbált ellenállni, de bármit is érzett, vagy gondolt, az esze, a szíva bárhogy is tiltakozott, a lába egyszercsak megmozdult, s ha óva­tosan is, de verni kezdte a taktust... Tehát: Komló, 1952. június 25. Délután fél kettő. Anna-akna udvarán teherautó áll meg: megérkezett a bányászzenekar. Az irodisták kisettenkednek a fo­lyosóra, megtelnek kíváncsiskodók­kal az ablakok. A Zobálc felé vezető úton vagyunk, egy megejtően szép völgy fenekén. Az erdő lefut egé­szen az aknaudvarig, a házak, fésze­rek belopakodnak az erdőbe. Itt ér valahol véget a város. Anna-akna a komlói szénmedence egyik legrégibb aknája, s egyben az az akna, mely­nek sorsa, életútja a legszorosabban összefüggött a nagy, országos ese­mények alakulásával. Jex Simon mérnök kitűzése alapján Engel Adolf mélyítette itt, a keleti bánya­mező szélén, az első aknát. Innen indult a harc a komlói szénmezők birtoklásáért, mert az akna üzlet- politikai szempontból is stratégiai helyen épült." Néhány évtizeden át ebből az aknából indult el szinte minden valamire való kezdeménye­zés, hogy növeljék a termelést, il­letve, hogy alaposabban megismer­jék a geológiai helyzetet. S aztán, 192G-ban. becsukták az Anna-aknát. Üj aknák énültek, nagyobbak, erő­sebbek. S általában: defenzívában volt akkor a bányászat. Az újra- ■ nyitásra 1952-ben került, sor. Ez ön­magában is beszédes tény volt. s tmost ide, ebbe a halottaiból fel­támadt bányába érkezett meg a ze­nekar, s jöttek szép sorjában a vá­ros vezetői... Anna-akna Komló közepe lett, s már csak percek választották el at­tól, hogy nevét szárnyra kapja a hír. Itt van Ambrus Jenő. a városi pártbizottság titkára, Gallusz József, a DISZ-bizot];ság titkára, üzemveze­tők, műszakiak, s ki tudja hány új­ságíró ... Még tíz perc van két óráig. Búg a ventillátor, lelkes kis iro­distalányok szaladgálnak. A zene­karra senki se jiéz — hát játszani kezdenek. Aztán két óra lesz, de nem törté­nik semmi. A helybeli vezetők za­vartan nézelődnek: a zenekar új számba kezd, majd elbizonytalano­dik és csend lesz. S ekkor a csatlós elkiáltja magát: megjöttek...! A zenekar apait-anyait belead, az újságírók előre tülekednek, hogy lássák Komló, az egész magyar szén­bányászat új hőseit. öten jönnek, öt kormos, rongyos, rósz testtartású ermjer. A sáros gu­micsizmák szára letűrve, egyikük fején ütött-kopott bőrkobak, a má­sikon egyszerű svájci, a harmadi­kon siltes sapka. A fekete ingek köldökig nyitva. Porálarc a nyakban, nehéz lámpák, öt elgyötört ember. Öt átlagember. Legalább magasab­bak, erősebbek lennének, ha már ilyen sárosak, piszkosak szegények! Az újságírók tagadhatatlanul csaló­dottak, Melyik lehet Molnár? Nyil­ván a legerősebb, az a vállas A. De nem, ez se stimmel. Molnár majd- hogy nem a legkisebb. Vékony láb­szárán klaffogva lötyög a csizma. Zúg a taps, zúgnak a hangszerek. A nap izzik. Az öt ember pedig jön és nevet. Közelről még egyszerűbbek, még mindennapiabbak. Nem baj... mégis, szép ez a nap... Molnár István ifjúsági vágatha.i- tócsapata teljesítette vállalását, s el­érte a havi 100 méteres előrehala­dási sebességet. Megtörtént, amit senki sem hitt. Egy hónap alatt kö­zel három hónapi teljesítményt ér­tek el. ölelések, csókok, virágok. Ok öten szédülve állnak az ün­neplők gyűrűjében, de az igazi él­mény számukra, a lelkűk legmé­lyén, mégsem ez az ünneplés. Na­gyobb, igazabb, emberibb dolog, ami áthatja őket, s ez saját erejük tu­data. Mindent elérhetünk... Min­dent lehet.. A vezetők Molnár István kezét rázzák, szenes arcát csókolják; ő pedig arra- gondol: megmondtam, ugye. . . Fél három van. amikor az újságírók élrohannak. Molnár marad s nem is sejti, hogy most indult el egy úton, amely beláthatatlan mesz- szeségekbe vezeti majd. 1 (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents