Szolnok Megyei Néplap, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-02 / 129. szám

19T6. Jttnlus 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Veszprémi tanulságok Jóján nem érdektelen luSűt! az olvasónak, sem, ha ezúttal nem a szokásos módon, az elmúlt hét műso­rait teszem mérlegre jegyze­temben, hanem olyan kérdé­sekről szólok, amelyeket egy- egy program kapcsán épp ezeken a hasábokon már fel­tettem, de; a feleletet vagy legalábbis a magyarázatot most Veszprémben, a tévéta­lálkozó vitáiban kaptam meg;* Mert Veszprém nemcsak a díjak odaítélésének, hanem a kölcsönös véleménycseréknek is színhelye: az elmúlt esz­tendő java termésének alap­ján esik szó eredményekről, természetesen gondokról, hiá­nyosságokról - is. Ezekből né­hányat, amelyek nem is any- nyira a múltra, mint inkább a jelenre, sőt a jövőre vonat­koznak. Mostanában gyakorta fa­kadtam ki amiatt, hogy egy- egy műsorhét programja sem szerkezeti felépítésében, sem tartalmában nem elégíti ki a néző jogos várakozását. Nem egyszer a hét kiemelkedő ese­ménye: a krimi. Nos, tudni­illik, hogy a televízióban eb­ben az esztendőben új mű­sorszerkesztési rend megho­nosításán fáradoznak, s mint minden új bevezetése, ez is némi nehézségekkel jár. Át­meneti nehézségekkel. Egyet­len példát csupán. Évente hetvenöt tévéjáték vagy téve- filrn készül a televízió műhe­lyeiben, az idén is ennyi, semmivel sem kevesebb. Mégis az utóbbi hetekben ritkábban 'találkozhattunk velük a képernyőn. Hová lettek? Dobozban maradtak volna? Korántsem. A televí­zió büszke rá, hogy egyetlen elkészült tévédráma sem jut a selejtezés , sorsára, vala­mennyi oda kerül a közönség elé. (Csak megjegyzem, oly­kor nem ártana a szigorúbb elökontroll sem.) Hátiakkor? ^‘tévéjátékok, téváfilmek át­meneti megcsappanásának okát az új műsorszerkesztési mechanizmusban , kereshet­jük. Ugyanis ebben az esz­tendőben az új rend szerint már csak az a mű tervezhe­tő a programba, amelyik tel­jes egészében elkészült. Ré­gebben? Félkész állapotában is betervezték őket a televí­zió műsorába. Így követke­zett tehát be a fáziseltoló­dás és.ahogy a televízió ve­zetői mondották, több olyan tévédráma van készülőben, amelyik hamarosan képer­nyőre vihető. S akkor talán helyreáll a műsorhét szerke­zetében tapasztalható belső egyensúly, amely az értékes­nek és a kevésbé értékesnek a megfelelő arányán nyug­szik. S akkor bizonyára nem tűnik majd úgy nekünk sem, egy-egy hét elmúltán, hogy csak egy krimi volt és más semmi. (Egyébként a Colum- bo-sorozatnak újabb tizenhá­rom folytatását vásárolta meg'a televízió.) A^ másik gond: feltűnő hi­ánycikk a képernyőn a mai témájú, friss szemléletű, erős politikai töltésű eredeti mű. A televízió az irodalom függ­vénye, hangzott el az egyik tanácskozáson. Ha megfelelő mennyiségben és minőségben nem kap a ma konfliktusait ábrázoló irodalmi anyagot, nehéz helyzetbe kerül. Mos­tanában gyakran. A Vesz­prémben odaítélt díjak is azt mutatják, hogy a tévédrá­mák között túlsúlyban van­nak a klasszikusok — Volpo- né, Bánk bán, — vagy a tör­ténelmi témájú művek — A Rókus templom harangjai — s csupán Szőnyi G. Sándor Férfiak, akiket nem szeret­nek című tévéjátéka képvi­selte a díjazott művek kö­zött a valóban eleven mát, a politikai szólás közvetlen lehetőségét. Persze a klasz- szikusok feldolgozása is lehet korszerű, ha mai szemmel közelítünk hozzájuk, de még­is csak közvetett módon szól­hatnak hozzánk, megoldandó problémáinkhoz. Épp ezért a televízió fiatal tehetségek megnyerésével, csatasorba ál­lításával igyekszik segíteni ezen a baján. Ami a klasszi­kusokat illeti, elsősorban a magyar remekírókra gondo­lok, az föltétlenül elismerés­sel állapítható meg, hogy te­levíziónk szívügyének tekin­tette és tekinti kulturális örökségünk ápolását, igen következetesen népszerűsíti és emeli köztudatunkba műit idők értékeit. Más kérdés, hogy olykor egy-egy klasz- szikus alkotás gazdag, ár­nyalt világképének némi le­egyszerűsítése is előfordul. A klasszikus mű zanzásitásávai a televízió nem közelíti, sőt eltávolítja a nézőt a remek­műtől. Hangsúlyosan vetődött fel Veszprémben a humor kér­dése. A humoré, amely csak­nem teljesen hiányzik a kép­ernyőről, akár vígjáték, akár szatíra vagy más műfajában. Lehet-e vajon előbbre lepni ezen a téren? A televízió leg­égetőbb gondja ez, ami két­ségtelenül összefügg az iro­dalmi termésből is hiányzó, vagy épp kis mértékben je­lenlevő művekkel. Pedig hu­mor nélkül nem lehet meg a néző. Egyelőre a próbálkozá­sok idejét éljük, s talán egy­szer megszületik majd a te­levíziós kabaré is meg más egyéb is. És rövides) meg egy problémá­ról, a tévédrámák hosszadal­masságáról. . Talán az egyik legnagyobb veszély a képer­nyőn a bőbeszédűség vagy túlbeszéltség, amikor egy hatvanperces tévéjáték ki­lencven percig tart a képer­nyőn, mért nyúlik rétestész­ta módjára, mert hiányzik belőle a művészi ökonómia. A mai témájú alkotásokban is gyakorta megesik, hogy a televíziós mű szívverése ala­posan elmarad az élet pulzu­sának ritmusától, az izgalmas élettől, amelyből vétetett. Eredmények és gondok, de biztató: a televízió tudatá­ban van a ráváró megoldan­dó feladatoknak, és felelős­ségvállalásból sincs hiány. A veszprémi találkozó tanács­kozásai erről győztek meg. Így a nehézségek is bizonyá­ra csak átmenetiek lesznek. V. M. Sáros Mrás Miklós kiállítása a Szigligeti Szisiiiázlian A Képzőművészek Szövet­sége Középniagyarországi Te­rületi Szervezetének legfiata­labb tagja Sáros András Miklós gratikus művész. Né­hány évvel ezelőtt, közvetle­nül a Képzőművészeti Főis­kola elvégzése után bemutat­kozott a szolnoki művászte- lepen a térülé'ti szervezet tagjainak, a kollégáknak. A zártkörű, a kolónia kollektív műtermében alig néhány na­pig látható kiállításon kivá­ló szakmai felkészültségű, általános érvényű problémák iránt érzékeny, humorban és lírában is. otthonos grafikust üdvözölhettek mindazok, akiknek tudomására jutott a kamarakiállítás, és módjuk is volt megtekinteni. 1970-től viszont rendszeresen láthat­tunk két-három lapot tavaszi tárlatainkon a Derkovits- díjas fiatal művésztől. S akik felfigyeltek kompozícióinak sajátos világára, méltán örül­nek első nyilvános szolnoki bemutatkozásának, amelyet a Damjanich Múzeum a Szig­ligeti Színházban az évad utolsó kiállításaként rendez. Sáros András Miklós utób­bi hat évben készült grafikái­nak tárlatát Kaposvári Gyu­la, a Damjanich Múzeum igazgatója június 4-én 18 óra­kor nyitja meg a Szigligeti Színház előcsarnokában. Édes anyanyelvűnk Az ötlet Kodály Zoltántól származott A zenei napok fináléja Hétfőn este Jászberényben operahangversennyel ért vé­get a Székely Mihály zenei napok gazdag rendezvényso­rozata. A Kossuth Tsz szék­házában rendezett hangver­senyen felléptek: Házy Er­zsébet, Ágay Karola, Erese Margit, Bende Zsolt, Begá- nyi Ferenc és Nagy János az Állami Operaház tagjai. A rendezvény, amely mél­tó befejezése volt a tizedik alkalommal megtartott Szé­kely Mihály zenei napoknak, az operairodalom remekei­ből nyújtott át szép csokrot, Jászberény zenét szerető kö­zönségének. Annyiszor megcsodált gyö­nyörű szopránjával Doni­zettii műveinek szép tolmá­csolásával aratott megérde­melt sikert Házy Erzsébet. Bámulatos koloratur szop­ránjával, megkapó művész­egyéniségével az est ünne- peltje volt Ágay Karola, aki Mozart, Puccini, Gounod operáiból adott elő egy-egy áriát. Üj vendégként köszöntöt­te a közönség a Jászberény­ben első alkalommal fellépő Erese Margit mezzoszopránt és Nagy János hőstenort. A Trubadúr: Azueena és Man- rico duettje, a Don Carlos: Eboli ária, vagy a Tosca: Levélária után azonban már a „befogadott” kedves isme­rősöknek szólt a hálás taps. Maradandó szép élmé­nyekkel ajándékozta meg a közönséget Bende Zsolt. Le­nyűgöző hőstenorjával Do­nizetti, Mozart, Verdi ope­rákból nyújtott ízelítőt. Begányi Ferenc erőt sugár­zó baritonjával biztosan „lopta be magát” a hallgató­ság szívébe. A művész sok­oldalúságát, a klasszikus operaszerzők műveinek tol­mácsolása mellett Gershwin: „Porgy és Bess” előadásával bizonyította. „Főszereplője” volt az operaestnek a mű­sorvezető Gál György Sán­dor az operairodalomban jól eligazító összekötő-szövegé­vel. Jelentősen hozzájárult a hangverseny sikeréhez Patkó József remek zongora­kísérete. — illés — Jövőre lesz 25 éve, hogy élőször hangzott fel a Ma­gyar Rádió hullámhosszán az „Édes anyanyelvűnk” című műsor. Szerkesztője dr. Lő- rincze Lajos, címzetes egye­temi tanár, a Magyar Tudo­mányos Akadémia Nyevtudo- mányi Intézetének osztályve­zetője. Lőrincze Lajos neve azon­ban nemcsak e műsorok ré­vén vált ismertté. • Számos nyelvi ismeretterjesztő mü­vet írt és szerkesztett, s jár­ja az ország városait, közsé­geit. Néhány napja Szolno­kon a megyei bíróságon és a TIT megyei szervezetében tartott előadást. — Kinek a kezdeményezé­sére indult az „Édes anya­nyelvűnk” című rádióműsor? — kérdeztük elsőként a két előadás közti szünetet kihasz­nálva. — Az ötlet Kodály Zoltáné — szólal meg jól ismert, jel­legzetes hangján, a már tőle megszokott szép kiejtéssel. — Együtt dolgoztunk akkoriban a Nyelvtudományi Intézet­ben. s a Magyar Nyelvőr szer­kesztő bizottságában is. — Egyébként a kapcsolatom Kodály Zoltánnal 1938-ban kezdődött, az első, helyes ki­ejtési versenyen, amelyet ő rendezett, s én nyertem meg. — Javaslatára indítottuk el a műsort 1952-ben. Kezdetben színészek mondták el a meg­írt szöveget, de néhány adás után én vettem át a felolva­sást is. Néhány évig 15—20 perces volt a műsor, de 1953- től már csak ötperces. — Hány adás hangzott el eddig? — Erre a kérdésre így, isi­ből nem tudok pontosan vá­laszolni, az ötpercesekkel kö­rülbelül az ezerkétszázadik- nál tartunk. — Mi alapján választja meg az egyes előadások té­máját? A természetet és a virágot kedvelőknek nyújt bizonyára felejthetetlen élményt a jú­nius 18—20. között Nyíregy­házán megrendezendő orszá­gos virágkötészeti verseny és kiállítás. Az ország szinte minden részéből érkeznek a nyíregyházi vetélkedésre vi­rágkötők — nők és férfiak egyaránt — és kertészeti szakemberek, akik öt kate­góriában, kötelezően előírt és — Évente több mint ezer levelet kapok a rádióhallga­tóktól, amelyben a nyelvünk­ről kérdeznek, de nemcsak Magyarországról, hanem a világ minden tájáról, ahol élnek honfitársaink. Leg­utóbb például Buffalóból jött egy levél, amelyben azt kér­dezik, hogy magyar szó-e a „feszt”. Tehát egyrészt a le­velekből választom a témá­imat, másrészt az újságok nyelvhasználatából, s a köz­napi beszédből is. — Mi a véleménye az új­ságok nyelvezetéről? Hamiskásan elmosolyodik, majd így válaszol: — Jobbak a mostani lap­jaink, mint azok, amelyek még az én fiatalkoromban jelentek meg. Egyébként a műsor indulásakor éppen az Önök lapjától kaptam az el­ső levelek egyikét. Az újság­író ezt írta az egyik kiváló­an dolgozó termelőszövetke­zetet dicsérve: „A kombájn úszik a vállig érő gazban”. Az olvasók nem értették, hogy miért lelkesedik a cikk írója, mikor vállig érő gaz­ban folyik az aratás. A ma­gyarázat egyszerű: a „gaz” a gabona szárát jelentette ezen a vidéken, de ezt a szót már csak az idősebbek ismerték. — Ezek szerint nem aján­latos a tájszavakat használ­ni? — Attól függ, hogy hoL Mindent lehet használni, táj­szavakat idegen szavakat egyaránt, de csak a maga helyén, adott helyzetben. Ez a nyelvhasználat mű­vészete. Egyébként napjaink­ban mintha új életre kelné­nek a régies szóalakok, a „tudnók”, az „említettem volt”, a „Vácott”. Ez nem baj, ha megfelelő szövegkör­nyezetben mondjuk. — A helytelen szóhaszná­szabadon választott számok­ban bizonyíthatják tudásu­kat. A résztvevőknek körül­belül másfél négyzetméter­nyi területet kell berendez­niük virágokkal, csokrokkal és „fantázialkotásokkal”. A 18-án hajnalban kezdődő versenyen legjobban szereplő virágkötő a nemzetközi vi- rágkötész versenyen képvise­li majd hazánkat. laton kívül, melyek a leg­gyakoribb hibák? — A kijelentő és a felszó­lító mód felcserélése, még mindig él a „suk-sükölés”, s elég gyakori a -nák igerag használata a -nék helyett az egyes szám első személyben. Például a tudnék helyett a tudnák-ot mondják sokan. — Jövőre lesz 25 éve, hogy szerkeszti az „Édes anyanyel- viink”-et. Milyen hatással van beszédünkre ez a hétröl- hétre ismétlődő adássorozat? — Azt hiszem nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy ennek a műsornak is része van abban, hogy meg­nőtt . az érdeklődés a nyel­vünk iránt. Hogy változott-e a hallgatók stílusa az adás révén ezt nem tudom; való­színű. —Lesz-e folytatása e rá­dióműsorokból összeállított, s már megjelent két kötetnek az „Édes anyanyelvűnk”, va­lamint a „Nyelvőrségen” cí­mű könyvnek? — Igen. A harmadik kö­tetet a műsor 25. születésnap­ján, a jövő évi könyvhéten vehetik kézbe az olvasók. Tál Gizella Fotó: T. K. L. Tanévzáró - műsorral Műsorral készülnek a tan­évzáró ünnepségre Jászal- sószentgyörgyön a községi művelődési ház gyermek­szakkörei. Zenével, tánccal, búcsúznak a nyári táborba készülő gyermek néptánc- csoport, az ifjúsági pávakör és a citerazenekar tagjai. Egy év alkotásait mutat­ja be kiállításán, a rajz­szakkör, a hímző-kézimunka szakkör és a fotószakkör. Virágkötők versenye ár kisgyermek koruk­ban nagy szerelem volt az övéké. Ügy kezdődött, hogy a fiú min­dig bámulta, ő pedig úgy csinált mint aki nem veszi észre. Egyszer iskolából jö­vet elé állt a mokány, klott- gatyás legényke. — Elhiszed, hogy le me­rek nyelni egy húsz fillérest? — Az is valami? biggyesz­tette csöpp ajkát a leányka. — Tudd meg, hogy az egy forintost is le merem nyel­ni! — Azt már nem hiszem ... Bizony lenyelte a kis hó­dító, aminek imádottja csak egy hosszan elnyújtott „hűűűű”-vel tudott adózni. Ez már ugyebár felér egy szerelmi vallomással, így hát a fiú győzött mielőtt olyan­ná kellett volna válnia akár a szerencsemalacnak, per­selynek, melyekben csörög az aprópénz. Akkoriban, az ötvenes években, kevesebb volt a pénz mint manapság, de a falu nyelve még jobban működött Hamarosan meg­jelentek mindenféle rajzola­tú, nyíllal átlőtt, vértől cse­pegő, avagy csak úgy simán odavetett szívek az iskola fa­lán, s bennük két név köz- hírelte: Annuska és Pista. Látta ezt Annuska apja is, aki roppant nyugodt, szelíd juhász ember volt, s amikor nagyritkán földühödött el- káromkodta magát: ,,Azt a kutya nyunyunyu!” így. Ezek voltak a legszömyűbb szavai. Ezt mondta az írás láttán is, de ezúttal borzasztó mérges lehetett, mert nevetve An­nuska után hajította a ka­lapját. Azután megbékélt, be­lenyugodott a megváltoztat- hatatlanba, s „nagylányom­nak” szólította Annuskát. Éppen így volt ezzzel a falu Igaz, a leányka továbbra is eljátszogatott az „öregasz- szonymacskával”, paint az­előtt, sőt, még a babájával is, de egyre több munkát bíztak rá a „nagyokéból”. Enni adott az „Ötépékocá- nák”, megfejte a tehenet... Megtanulta hogy a tehén csak akkor adja le a tejet, ha kukoricadarát, sült krumplit, répát kap fejés közben. Egyszer pedig ki­küldték a mezőre Annuskát, hogy vigyázzon a juhokra, amíg apja valami fontos ügyet intéz a közeli város­ban. Igen bokros ügyek le­hettek azok, mert elmúlt a délután, sötét köpenyét rá­borította a tájra az este, de az apja 'sehol. Nagylány ide, nagylány oda, Annuska félt. Beült a juhok közé, magához szorította a kedves kis pu­lit és várt. Ekkor határoz­ta el. hogy legjobb barátai mindig az állatok lesznek. Telt-múlt az idő, s a nagy­lány bátyját elvitték katoná­nak, így azután Annuskának kellett kijárni a mezőre min­den délben, hogy a tehén­mámát hazahajtsa, mivel a kisbofjú szopizni kívánt. Ló­háton ment, s igen szerette ezeket az utakat, a ló is csu­da jó barátja lett. Igaz, min­den nap egyszer komoly ve­szélybe került a barátságuk, mivel menetben, a kocsma előtt haladván mindig meg­állt a ló. Az ajtó előtt. Csi­nálhatott Annuska bármit, szép paripája nem mozdult. Ügy tíz perc múlva azonban magától elindult, s attól fog­va felhőtlen volt barátságuk. A leány nem értette a lo­vat mindaddig, amíg a soka­dik alkalommal egy ismerős bácsi el nem magyarázta, hogy a bátyja itt mindig megállt egy sörre, s ezt na­gyon megszokta a ló. Ez a felismerés volt a Pista veszte. De menjünk sorjában! Annuska tényleg nagylány lett, Pista pedig nagyfiú, s ahogy az már ilyen régi, elszánt szerelme­seknél lenni szokott, össze­házasodtak. Éltek mint más. Pista igen jó ember volt, Annuska igen szép menyecs­ke, nem is volt semmi hiba. A két férfi (após, vő) na­gyon megértette egymást, fő­leg ha meccs volt a tévében. — Hogy az éhes tetű mász­káljon a kopasz nyakadon! — szidta a focistát Pista. — Azt a kutya nyunyunyu! — kontrázott az após. Mivel az ura amolyan jö­vő-menő ember volt, termé­szetes, hogy bejárt egy hé­ten kétszer a közeli városka piacára. Lóháton! Év év után röpült, már egy kislá­nyuk is volt, Marika. Annus­kának pedig kezdett feltűn­ni, hogy az ura egyre ké­sőbb tér meg útjairól. Elein­te valami ital is érzett ró­la, utóbb már az sem, még­is egyre később jött. Mondja egyszer az szom­széd öregasszony. — Az éjjel magukkal ál­modtam Annuskám. Azt ál­modtam, hogy valami tanya­si menyecskéhez járt az ura. De hogy miért álmodtam ezt? — Hát igen, néha olyas­mit álmodik az ember, ami­hez semmi köze nincs — hagyta ott az öregasszonyt. Ekkoriban lett beteg az ura. Annuska felült a ló há­tára, s elment gyógyszerért a városba. Útközben észébe jutott egykori lova, amelyik mindig megállt a kocsma előtt. Kiváltotta a gyógy­szert, s hazaindult. Hagyta a lovat, haddmenjen kedvé­re. Haladt is a rendes úton, hanem egyszer egy dűlőútra fordult, s meg sem állt egy tanyáig. Ott állt vagy há­rom órahos&zát, utána ma­gától hazaindult. Azóta Annuska egyedül ne­veli Marikát. Egyetlen álla­tot sem tart: azt hiszi így nem lesz boldogtalan a leá­nya. Körmendi Lajos is. IVlif sűgoft a ló A&iMMskának?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents