Szolnok Megyei Néplap, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-20 / 118. szám

1976. május 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Nevelés honvédelemre OTTHONKERESŐK Szövetkezeti kórusok találkozója — Marika, jól érezted ma­gad vasárnap Margit néni­nél? — Nagyon! — Biztosan jót főzött... — Jót főztünk. — Te is? — Én hámoztam a krump­lit... kis kötényt adott Mar­git néni, aztán együtt moso­gattunk. Igaziból olyan volt... olyan lehetett, mint­ha otthon lettem volna. Margit néni a Tisza Cipő­gyár egyik brigádjának ve­zetője. — Erzsi, fáj még a dere­kad a „gyakorlati” után? Óh, már megszoktam. Nem a tűzőgépnél dolgo­zom. „Aljaköri” lettem. — A vágyad is ez volt, ha jól emlékszem? — Az, csak ... hát most már mertem kérni, mert Juszti néni, a mesterasszony kézenfogott és egy teljes órán át beszélgettünk. Csak rólam! Én nem is tudtam, hogy ennyi minden történt velem a tizenöt év alatt, .. Emlékeztem még anyám fe­kete ruhájára is, pedig őt tíz éve nem -láttam. — János, ha végzcl a szakközépiskolában, hogyan tovább ? — Megkeresem apámat. Elhívom ide, ebbe a gyár­ba. Aztán dolgozom ... ta­lán még technikus is lehe­tek. Huszonöt csinosan, divato­san öltözött fiatal lány és fiú. Színes blúzokban, tri­kókban, magastalpú szan­dálokban, a tizenévesek jó­kedvű, harsány tempójával indulnak a gyárba, a tan­műhelybe, vagy az iskolába. Állami gondozottak. Kis­újszállás, Ököritófülpös után — ahol az általános iskolát végezték — Martfű, a Tisza Cipőgyár, a cipőipari szak- középiskola és a 641-es szakmunkásképző ad ott­hont, lehetőséget a tanulás­ra. a szakmaszerzésre. A Il-es számú női mun­kásszálló félemeletén él ti­zenkilenc szakmunkásképzős lány, a többiek — a szak­középiskolások, három fiú és három lány — az iskola kol­légiumában laknak. A mun­kásszállón a félemelet egyébként hivatalosan a szolnoki Gyermekvédő Ott­hon „kihelyezett” része. Két nevelőnő, Sebők Magdolna és Farkas Sándomé is velük lakik. „Magdi néni”-vel többször beszélgettem már. Egyszer utazás közben, ami­kor az SZTK-ba vitt egy köhögő kislányt, majd a ta­vaszi szünet első napján, amikor nehéz szívvel hagy­ta „magukra” a gyerekeket. Két kislány kísérte a buszhoz. Búcsúzkodtak, meg­hatódtak. — Várlak benneteket! Felírtátok a menetrendet? Vigyázzatok az utazásnál! A nevelőnő hosszan né­zett vissza. — Iskolai szünet... ök nem mennek haza ... nincs hova. Hét végén majd jön­nek hozzám — mondja Se­bők Magdolna. — A többiek? — Sokan hazautaznak, mert élnek a szülők, csak a körülményeik miatt adták állami gondozásba őket. Diáktáborba is mennek so­kan, most Tatán töltenek három hetet. Vártam a szü­netet, mert pihennék... de jobban várom, hogy vissza­jöjjek a gyerekeimhez. Tizenhét éve múlt, hogy Sebők Magdolna napjai, éj­szakái az állami gondozott gyerekek között telnek. A sokat tapasztalt gondozónő Martfűn is családias környe­zetet teremtett. Egészséges szigorát, megértését becsü­lik, őt magát nagyon szere­tik a lányok. A szobákban rend. nyuga­lom. Nem szenvednek hiányt semmiben. A berendezés jó részét a gyár adta, a tanu­láshoz szükséges felszerelést az iskola biztosítja, mosógé­pet, centrifugát, vasalót, rá­diót a gyermekvédő otthon, tói kaptak. Két este üldögéltünk együtt a közelmútlban a lá­nyokkal. Sok közöttük a „csaló­dott”. Tizenhat, tizenhét évesen bizalmatlanok az „érzés”, a szerelem iránt. Fehérvári Györgyné, az is­kolaigazgató is említette: — Ezek a gyerekek szere- tetre vágynak. A „kollektív” szeretet, a nagyobb gondos­kodás, a melegség „általá­ban” veszi őket körül, itt az iskolában, a gyárban, a tan­műhelyben, az otthonban. Nekik az egyéni „személy­re szóló” szeretet hiányzik. A „csak engem figyel, csak rám gondol, a csak én hiányzóm neki..Aztán a magakorú fiú, aki másként nőtt fel, más környezetben él, könnyen visszaél a nyílt­szívű lány érzéseivel. Vala­hogy itt kell, ebben kell jobban szárnyunk alá venni őket. Mert egyébként min­denük megvan. Hetenként háromszor a gyárban, a műhelyekben dolgoznak. Nem volt nehéz beilleszkedni, a gyári szo­cialista brigádok védnöksé­gének köszönhető ez. Rájuk külön vigyáznak. A hétköz­napok után ünnepek, vasár­nap sem szakad meg kap­csolatuk: családi ebédre, ki­rándulásra, közös program­ra hívják őket. Többségük örömmel mesél ezekről az utakról. Többségük... de akad ki­vétel is, a kis Karcsi pél­dául. Ajándékkal, amolyan kis „mütyürkével” akart kedveskedni a nevelő tanár­nak, spórolt is rá. Mikor ki­választotta a kirándulóhe­lyen a kis emléktárgyat, a brigád nem hagyta, hogy ő fizessen. Összegyűjtött fo­rintjai — úgy mondta — el­vesztették értéküket. Mert nem ő vehette meg. Érzékenyek, talán az át­lagnál is érzékenyebbek ezek a gyerekek- Több ta­pintat, figyelem kell, mert a túlzott gyámkodás, a még­oly jóindulat is — csalódást okozhat. A végzősök, a ballagok tavaly meghívtak ünnepsé­gükre. Nagyon sokan vol­tunk. Egy-egy fiatallal nyolc-tíz asszony, férfi is ünnepelt, a brigádok nevé­ben ajándékokat, takarékbe­tétkönyvet adtak a friss bi­zonyítvány mellé. Egyöntetű véleményük, hogy jó szakmát tanultak, tanulnak. Az országban mindenhol keresik a cipőfel­sőrész-készítőket, a nagyüze­mi gépek értőit. De Martfű az első, hisz Ott” tabuinak,' ott élnek. Sokan maradnak is. Egyesek úgy tervezik jö­vőjüket, mint ahogy Hódi Éva is tette; a szakmunkás­bizonyítványhoz levelezőn, munka mellett megszerzik a szakközépiskolai — esetleg a — technikusi minősítő bi­zonyítványt is A délutáni, esti csendes órákban — amikor én is ta­lálkoztam velük — családdá alakulnak. Meghallgatják egymás aznapi örömét, bá­natát, „értékelik” a fiúkat, tervezik a jövőt, a felnőtt­kor kezdetét. Önállóan. Mert az az egy mondatuk más csak, mint a többieké: „A szakmunkás­bizonyítvánnyal a kezemben legelőször is kiválasztok egy helyet, ami az én igazi ott­honom lesz...” T. Szűcs Etelka Mint arról röviden már hírt adtunk vasárnap került sor Jászberényben a Szé­kely Mihály zenei napok eddigi legnépesebb rendez­vényére, a szövetkezeti kó­rusok országos találkozójá­ra: a résztvevő 18 énekkar közül tzienikettő Szolnok megyei volt. A hangversenyek egyben a résztvevő kórusok minő­sítő versenyei voltak. A ma­gas színvonalat bizonyítja, hogy egy „Fesztivál-díj”, hat arany és két ezüst fokozat sorsáról döntöttek — ezen a napon. A találkozón kiemelkedő teljesítményt nyújtott a Ta­nítóképző Főiskola alig két éve alakult női kara és az ugyancsak fiatal kamarakó­rusa. Igényes müsorválasz- tásukkail, a bemutatott kó­rusművek művészi ■ tolmá­csolásával érdemelte ki a női kar a „fesztivál” foko­zatot, a kamarakórus pe­dig az aranydiplomás minő­sítést. Jó eredményt ért el a jászberényi Vasas Munkás­kórus. a Hűtőgépgyár — művelődési központ Madri­gál kamarakórusa és a kis­újszállási ifjúmunkás kórus. Gazdag programmal jöttek a találkozóra, a műveket tiszta intonálással és nagy művészi erővel adták elő. Mindhárom együttes arany fokozatú minősítést kapott. Kulturált, fegyelmezett éneklésével adott számot tudásáról az ugyancsak arany fokozattal minősített kapuvári össz-szövetkezeti népi együttes énekkara és a budapesti „Balaton” Cipő­készítő Szövetkezet Vörös Csillag énekkara. Megvédte ezüstdiplomás minősítését a jászladányi nagyközségi és szövetkezeti vegyeskar- A szécsényi egye­sült szövetkezet Erkel Fe­renc' vegyéskarának éneklé­sét és eddigi munkáját a zsűri ezüst fokozatra minősí­tette. Eredményesnek értékelte zárszavában Fasang Árpád zsűri elnök valamennyi résztvevő kórus szereplését, örvendetes eredmény — mondta — hogy tovább nőtt a Székely Mihály zenei na­pok iránti érdeklődés az öntevékeny művészeti együt­tesek köirében­Szép befejezése volt a dalostalálkozónák a város főterén rendezett egyesített kórusok közös éneklése, ahol Molnár János, a Szolnok me­gyei KISZÖV elnöke kö­szöntötte a résztvevőket. Ko­dály A magyarokhoz és Bárdos A munka dicsérete' című kórusműve hangzott fel. A íionvéÉIesuTTg? veres testületek fejlesztésé­nek kérdése. Nincs a tár­sadalomnak olyan rétege, amelyiknek ne lenne érde­ke a haza védelme, s ame­lyik a katonai szolgálat ré­vén közvetlenül ne lenne érdekelt* hazánk védelmé­ben. Talán, ezért is szűkül le meglehetősen széles körben a honvédelem fo­galma a fegyveres szolgá­latra, a fegyvernemek kor­szerűsítésének gondolatkö­rére. Már pedig ennél sok­kal többről van szó, — át­fogó témáról, amelynek „ha­tárai” az általános iskolától a termelő munkáig terjed­nek. Ország-világ • előtt nyil­vánvaló, hogy vezérlő el­vünk, a marxizmus—leniniz- mushoz híven államunk bé­kepolitikát folytat. Közis­mert, hogy a szocialista ál­lamok a béke legfőbb őrei. A népeink javát szolgáló politika csak békés alkotó­munka -alapján virulhat Ezért törekszünk a különbö­ző társadalmi rendszerű Or­szágok közötti békés egy­más mellett élésre. Az utób­bi évtizedek tanulsága vi­szont az — többek között Vietnamban — hogy csak katonai szempontból is egyenrangú partnerként ke­rülhetjük el az alárendelt, tehát kiszolgáltatottságot is jelentő szerepet. Honvédel­mi munkánk ezért jelenti mindennapi életünk szerves részét. Pontosabban szólva, kell hogy jelentse, hiszen sokrétű feladatokról van szó, amelyiknek a fegyver- forgatás csak egy része. Itt van például a kezdet; a ha­za szeretettre nevelés. Sen­ki sem kívánja, hogy akár a legelemibb katonai isme­reteket általános iskolában sajátítassák el a fiatalokkal. Érdekes módon még nem fedezitek fel a Tiszafüreden és környékén élők — és a Szolnok—Tiszafüred útvona­lon autózók — milyen pom­pás pihenő-, kirándulóhely a tiszaigari arborétum. Csak­nem háromszázféle különle­ges fa és cserje alkotja a húszhektáros parkot. Talál­hat itt a látogató toronyma­gas mocsári ciprusligetet, szokatlanul vastagtörzsű és szép koronájú tiszafát, cso­dálatos virágokkal pompá­zó egzotikus cserjéket. A talajt elborítja és a fák törzsére is felkúszik a bo­rostyán. Itt-ott hófehér szi­getek szakítják meg a bo­A haza szeretete, az érte való áldozatkészség, kifej­lesztése viszont már első­sorban — az általános ne­velés részeként — a peda­gógusokon múlik. És ha rendszeres a munkásőrség­gel és a hadsereggel való kapcsolat, ha a fiataloknak nemcsak beszélnek, a ha­za védelméről, hanem ese­tenként fegyverbemutatókon is részt vehetnek, sokkal in­kább kifejlődik, erősödik bennük a fegyveres szolgá­lat iránti tisztelet. Az oktatómunka színvo­nalának növelésével is elő­segíthető, hogy a hadsereg­ben a tudomány, a techni­ka vívmányaira épülő fegy­verek kezelését a fiatalok hamarabb elsajátíthassák. Erre való tekintettel • van nagy szerepe az MHSZ-ben folyó nevelőmunkának is, hisz azáltal a hadseregben kevesebb idő alatt történhet a gépkocsivezető, rádiós és ewéb szakmákban is a ki­képzés. A fepveres a honvé­delem csak egyik formája az aktív hazaszeretetnek. A szocialista országok béke- politikájának eredménye­ként napjainkban az alkotó munka, az ország javainak gyarapítása került előtérbe. A nemzetközi életben bekö­vetkezett enyhülés remény­teli, békés évtizedeket ígér. Céljaink elérésének, jól fel­fogott érdekünknek ez fe­lel meg. Kedvező körülmé­nyek adódnak tehát a bé­kés alkotó munkára, ha­zánk felvirágoztatására. S aki szívvel lélekkel dolgo­zik ezért, könnyen felismeri: félteni, óvni is kell érté­keinket, s megvédeni őket, ha a helyzet valamikor úgy adódnék. S. B. rostyán zöldjét: virágzik a gyöngyvirág. Ha elfárad a látogató a „botanikai múzeumban” tett sétától, kényelmes, fatör­zsekből készített padokra ülhet, uzsonnáját faragott asztalon csomagolhatja ki, csend van, csak madárszó hallatszik. Iskolák, úttörőcsapatok, üzemi kollektívák szervezett kirándulásainak lehetne színhelye ez a szép park, lehetne tiszafürediek, kun- madarasiak, karcagiak, kun- hegyesiek és autóval a 34-es úton utazók hétvégi, dél­utáni pihenőhelye. Felfedezőkre váró arborétum I ... I. _ A Képzőművészeti Kivitelező őzemtől szembe vállalat faszobrász restaurá­tor műtermében felújítják a fertődi kastély dísztermének gazdagon faragott, aranyozott rokokó tükörkereteit és a keszthelyi volt Festetich kastély velencei tükörtermének fémintarziás falburkolatát. Képünkön a keszthelyi kastély fémintarziá«„ falburkolatának figuráit restaurálják A szünetekben, a tíz­órás nagyszünetet ki­véve, nem engedtek le bennünket az udvarra. Egy nagy gimnázium máso­dik emeletén kegyelemből tűrték meg az osztályunkat néhány más osztállyal együtt, bizonyára azzal a feltétellel, hogy a „kicsik” lehetőleg keveset lesznek láb alatt. A szüneteket a folyosón töltöttük, s az ab­lakból lestük, hogy a „na­gyok”, a gimnazisták ho­gyan sétálnák lent az ud­varon, vagy heverésznek a frissen kizöldült gyepen. Abban az esztendőben ko­rán jött a tavasz, április második felében már me­zítláb lehetett futballozni a vásártéren. A kemény tél után olyan erővel tört ki rajtunk a futball-láz, hogy a tanárok és a szülők egy­aránt aggodalommal figyel­ték a szaporodó rossz jegye­ket összecsaptuk a leckét, s rohantunk futballozni. Játszottunk tenyérnyi ud­varokon, poros utcán, réten, játszottunk lyukas harisnyá­ból kötözött rongylabdával, ökölnyi, kopott gumilabdá­val (némelyikbe nem lehe­tett nagyot rúgni, mert lyu­kas volt, és a nagy rúgás­tól behorpadt), játszottunk mindennel, ami gurult. Az órák közötti szüne­tekben is főleg a futballról beszéltünk, miközben nyom­vei körbe-körbe sétáltunk a folyosón. Leggyakrabban az osztály vagy az iskola fut­ball eredményeiről folyt a szó, ritkábban a falu csapa­táéról, amelynek minden hazai mérkőzésen ott vol­tunk és rekedtre ordítottuk magunkat, vagy még. rit­kábban, de annál lelkeseb­ben a válogatottéról. A vá­logatott a kebelfeszítő, szív­derítő igazi nagybetűs Cso­da volt számunkra, legendá­kat szőttünk róla és dalt zengtünk a „tizenegy hős futballválogatott” dicsőségé­ről: „Repülj csatár, légy kemény, védelem /a pályán majd így terem győzelem”. Aznap valami miatt nem álltunk be a sorba, amely, mint egy saját farkába ha­rapó kígyó, tekergeti előt­tünk. Az egyik sarokban be­szélgettünk oégyan-öten. feltehetően akkor is a fut­ballról, és ügyet sem vetet­tünk a többiekre. Egyszer csak egy tanár állt meg mellettünk. Nem­rég került az iskolába, olyasfélét hallottunk róla, hogy korábban pap volt. Ezt nem tudtuk biztosan, de azt igen, hogy vasárnap délelőtt gyakran orgonáit a templomban. Szóval meg­állt mellettünk, ránkmosoly- gott, és kicsit mézesmázas, kicsit gügyögő hangon ami­lyenen már évek óta senki sem beszélt * velünk, azt mondta: — Kisfiúk, nem szabad a kislányok lábát nézegetni! Ránéztünk, azután zavar­tan egymásra. A meglepe­téstől torkunkon akadt a szó. A tanár nem várt vá­laszt, mosolyogva otthagyott bennünket. Amikor hallótá­volságon kívül ért, kirob­bant belőlünk a nevetés. — Micsoda alak! Nem is a lányok lábát néztük, kit érdekel az! tató lovak módjára kettesé­Amíg az ember férfi lesz _ Akkor gyorsan napirendre tértünk az eset fölött^ de egy kis tétova bizonytalanság maradt bennünk: — Miért mondta a tanár, hogy nem szabad nézni? És attól kezdve kitartóan bámultuk a lányok lábát. Őszintén szólva nem tudtuk, hogy mi benne a jó. Mert arról még voltunk győződve, hogy ha tiltják, akkor va­lami jónak kell lennie ben­ne. Máskor is meg-megálltunk a folyosónak abban a szögle­tében, beszélgettünk (termé­szetesen a futballról), de egyre gyakrabban rajtakap­tuk egymást, hogy félszem­mel a lányok Végtelen sor­ban elvonuló lábait, figyel­jük. Az egyik pipaszárhoz, a másik szilvához hasonlí­tott, egyiket sem tartottuk elég jónak ahhoz, hogy be­rúgjon egy tizenegyest. Azután, ahogy -telt az idő, megtanultunk különbséget tenni. Felfedeztük a forrná - sabb lábakat, már nem ne­vettük ki, aki beszélgetés közben rájuk, vetett egy-egy pillantást, dé. egyébként is jóval kevesebb szó esett már közöttünk a futballról. Bistey András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents