Szolnok Megyei Néplap, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-16 / 115. szám
4* SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 197é má jus ift. Igrmez Rózsa Kiki a magáét Nevetni jó Shakespeare-komédia a Szigligeti Színházban z angolszász ember ön- tisztelőén magabiztos, írásában legalábbis. Ha ír, nagybetűvel jelzi az egyes- szám elsőszemélyt. Az ,,én”-t. Úgy írja: „I”. Mi, és megannyi szerényebbnek tetsző népnyelv tudója és használója kisbetűt ró, amikor önmagát emlegeti. Írásban. Nem úgy élőbeszédben. Mi magyarok, és különösen idöttöltött nőnemű honfitársaink a soknál többször kezdik úgy beszédüket, hogy ÉN! S nemcsak a közléseiket, gyakorta feleletnek szánt szavaikat is. Sok beszélgető társ nem is válaszol a hozzá intézett kérdésre. Felelet helyett: mondja a magáét. — Hogy vagy ? — kérdi például a piacról bevásárló kosarával hazatérő lakótársnő, közös kapunk előtt. — Sajnos, — felelné a megszólított, — a reuma a ballábamban, — Én — vág szavába a lakótársnő, — már kétszer voltam fürdőn, — de én most is tíz fürdőjegyet sírtam ki a körzetitől, dehogy várok én soromra a Rudasban, én nem bízok, ezekben a pirulákban, rheopirin, meg algopirin, én nem csak a ballábamban érzem, hanem én most a legjobb helyre megyek, és Hajdúszoboszlót tartom a legjobb gyógyhelynek, mert én — A megszólítottnak az egészséges jobblába is elzsibbad, míg kényszeredetten hallgatja a szóáradatot. Mikor szabadul, tovább sántikál. Végre a piacig. — Mit vásárol, kedvesem? — szólítja meg egy piaci félig ismerős. — Ne a maszektól vegye, nem ajánlom, én csakis a sasadiaktól veszek, karfiol nézze, szép, igaz? Én pörköltnek készítem el, csak nem szabad előre túl főzni a karfiolt, én előbb egészen puhára dinsztelem a hagymát, tudja az én kosztom az nem mindennapi, még a vejem is azt mondja, hogy én vagyok a legjobban főző anyós, pedig ó húsevő, de én — A piacról hazatérőt, megint csak a kapuban, közeli kedves, idős ismerős állítja meg. — Milyen sápadt vagy! — szól részvéttel. — Nem voltál nyaralni? — Nyári munkám volt, még ezután szeretnék, ha — — Ö, én már megjártam fél Európát. I busszal. Remek volt. Én élek-halok ezekért a szervezett Ibusz-utakért, szerencsém is van, tudod én nem hagyom magamat, én mindig remek ismeretséget kötök ilyen utakon, úgy intézem, hogy én választhassam meg a szobatársamat Te. én most is azon a szép autóbusz-úton, én még Spanyolországban is, én — Tizenötpercig mondja. Boldogan, hogy dicsekedhetik? Nem mindenki közlékeny éppen ennyire. Akad, aki nemcsak magáról beszél. Vagy ha mégis, azt olyanképpen teszi, hogy szavaiból a beszélgetőtárs is meríthessen valamennyi valóban neki szóló tanácsot, útbaigazítást. Például a kedves körzeti ápolónővér. Aki házhoz jár el, hogy egy- egy gondozottjának injekciót adjon. A beteg köszöntettél honorálja a nővérke fáradságát és megkérdezi: mit tanácsol, 'menjen-e el újra a rendelőbe, felülvizsgálatra, mivel úgy érzi, hogy mostanában a szive — — Ó, — mondja a drága Ilonka, — én is teljesen kivagyok. Én azelőtt rengeteget túráztam. Még ma is tagja vagyok egy természetjáró csoportnak, de nein megy már a hegymászás, illetve az talán menne a jó levegőn, de éti már nem birom ezt a házakhoz járó rohangálást, ebben a fülledt, rossz városi levegőben. tessék bejárni ezután a rendelőbe az injekcióra is. ha el bír járni, én most nem jöhetek többször, és éppen a szivem miatt, beutalást kaptam a füredi szívkórházba, és én már feküdtem egy ízben a szivem miatt, s most majd olt lesz közelben a Balaton, de én most még fürödni sem mehetek majd. — Ilonka joggal mondja a magáét. Kimerült szegény. D e mintha beszédüket „én”-nel kezdőknél még többen volnának azok, akik az egyes szám első személy birtoklását jelző szavait, az „enyém”-et a „nekem”-et használják előszeretettel. Úgy venni észre, hogy leginkább eredményeikkel dicsekvő férfiak. Hogy mi jár nekik. Mi az övék. Tetterős férfinépnek — úgy tetszik túlzott önérzettel ejtett üyés szavait gyáva- óvatosan, nem meri példákkal idézgetni e széljegyzet rovója. Nehogy magára ismerjen valamelyikük. Csak any- nyit mer megjegyezni, hogy megfigyelése szerint az ál- Szerény öndicsérés — leginkább férfi szokás. No meg egymással hencegve vetekedő gyermekeké. Nem arra a nemes vetélkedésre gondolunk, amit napja: inkban gyermekcsoportok a végre végeznek, hogy megmutassák ki tanult többet, ki tud jobban. Hanem arra, ahogyan felnőttek vezetése nélkül ösz- szeverődött gyerekek egymással dumcsiznak. Felhallatszik a közeli játszótérről az egymással hencegve vetekedő fiúcskák beszéde. De hogy eleven példákkal lehessen jellemezni őket, ahhoz az kellene, hogy előbb észrevétlenül közelükben tartózkodva a jegyzetíró megtanulja a mai gyerekek újsütetű, kérkedős szókincsét. Csak szavaik újak. Úgy látszik, hogy régi, sőt örök gyermeki-emberi szokás az egy- .— .-.-„„j v • akedö hencegés. Mondhatnánk azt is a : mindenre raliéi táiás. o most ohataianul eszembe jut (ezúttal nekem is egyes szám első személyében) egy nagyon régi, nagyanyámtól hallott gyermek törtánfetecske. Három falusi székely kislány beszélgetése. Az egyik már járt egyszer éleiében városon is. A másiknak szegődött jv(h- púsztor volt ez apja Magyar- békáson. Testvér leien, magányos gyermek yoit a harmadik. Egy órahosszat ribizkét szedtek nagyanyám kertjében. Fejenként egy-egy nagy- csupor kávéért, meg egy-egy t húszasért Utána leültek egy | kis időre pihenni, meg játsza- i ni egyet a lekopasztott ribiz- ke bolnrok tövébe. Egy darabig öt-öt kövecskével kapd-el fogd-meg-et játszottak, aztán azt elunták, s mielőtt hazamentek volna, még amúgy női-gyarmek módra — beszélgetni kezdettek. Nagyanyám a veranda könyöklőjéről hallgatta őket. — Hm, —. szólalt, meg a juhpásztor leánya, — tudjátok tudomásul, hogy nekünk már hat saját berbécsünk is van. Biza. S nekem es van egy kicsi bárányom. Biza. A városon járt kislány apjának semmi efféle kincse som volt, saját báránykája, de még egy árva macskája sem. De azért ő sem hagyhatta magát. — Igen. — mondta, — némi fejtörés után, — de nekünk poloskánk is van. Saját, ha tudni akarjátok. Én fogtam is egy ilyen vérszopót, Hüledezett a juhász leánya, mert olyat, hogy poloska ó még sohasem látott. És ezek után mivel tudjon dicsekedni, a kis magányos harmadik? Kinek se barány- kája, se testvérkéje, még egy fia poloskája sincsen? Hogyan tudjon valami olyant mondani, aminőt a másik kettő semmiképpen sem tudhat? Hogy vele is van, vele is történt valami, aminek közlése a másik kettőnél hatalmasabb? Szippantott egyet, könny- ' csepp gurult szemesarkába és keserves büszkén kivágta: — Igen, de nekem meghalt édesanyám is. / Í y mesélte nagyanyám. Talán azért, hogy az ok. . tálán vetekedésről, hencegésről, a mindenáron felülkerekedni akarásról leszoktasson. De mintha ma is akadna embertárs, — nő, férfi, vagy gyermek, — aki, csakhogy egyesszám első személyben mondhassa a magáét, — jobb híján, — bajával, betegségével. esetleg éppen gyászával kérkedik. fl? íirfím a nevetés terHl Uiutii mészetes joga és igénye az embernek — és a színházba járó nézőnek is. A nevetés felfrissít és gyógyítja a bajt is, lelkieket, testieket egyaránt. A Makrancos hölgy előadásával a színház mindenekelőtt ennek a természet adta igényünknek tesz eleget: örömre hív, nevetni csábít. S ez jó dolog. Klasszikust csak eljátszaI ni. lehet tiszteletreméltó kötelesség, de az ilyen játékban általában nem sok köszönet van. . Klasszikus remekmű előadásában min- jj denfcor csak az szerezhet |l igazi szellemi öröme1; és csak az nyújthatja a felfedezés bizsergő izgalmát, amiben valami új van, amiben ott munkálkodik a keresés vágya és igénye. Különösképpen áll ez A makrancos hölgy-re. Hisz Shakespeare olyan vígjátékáról van szó, amelynek színrevitele koronként és nemzetenként a legszélsőségesebb elképzelésekkel párosult, értelmezése vagy félreértére számtalan változatot produkált. Felújítása így újabb és újabb megoldásokra ösztönöz. Most a szolnoki színház is előállt a maga elképzelésével, és sajátos, egyéni felfogásban tálalja az ellentmondásoktól egyáltalán nem mentes komédiát, amelyben eszmeileg középkoriság keveredik reneszánsz felvilágo- sultsásgal, időszerűtlennek minősíthető gondolatok vannak jelen nagyon is időszerű mai eszmék társaságában. Valló Péter elfordulva A makrancos hölgy . hazai játszásának többé-kevésbé konvencionális hagyományaitól. újszerű színpadi szemlélettel közelít Shakespaere vígjátékához. Ősi forráshoz, a vásári játékok, a népi ko- médiázás hagyományaihoz nyúl vissza, hogy. igy popularizálja a reneszánsz komédiát. Nem holmi cirkuszi mutatványt, hanem népnek szóló játékot teremt. Plebejus alaoállásból ábrázolja a lényegében feudális világot, amelyben például a lány. a nő, a szerelem adásvétel tárgya, a házassághoz alku a belépő, amelyben Petruchio szíve is csak a makrancos hölgy aoja vagyonának hallatára dobban meg. Az előjátékot is ebben a szellemben módosítja, ötletesen teremtve meg annak illúzióját, hogy erre az estére a színház valóban mintha egy városka terévé változnék, ahová — mint hajdanán — ekhósszelíéren vándorkomédiások érkeznek, s a szállítóeszközből rögtönzött színpadon mulatságos játékot játszanak nekünk, akik a „térre” egybesereglettünk. És ettől közvetlenné válik a játék. Megjelenésében szegényes, egyszerű színpadi világ ez? Sima. csupasz tér, középütt egy otromba szekér, tarka függönyökkel! Valóban egyszerű, de nem az elszegényítő leegyszerűsítés, hanem a célszerű tömörítés produktuma. Célszerűen, ötletesen és stílusosan elképzelt világ, amelyben a változás, a változtatás csupán pillanat kérdése. Egyetlen mozdítás a kocsi-színpadon, s máris Baptista házában, Lueentio rezidenciáján. vagy épp Petruchio vidéki otthonában vagyunk, Tartalom és forma talált itt egymásra, s ez a stílusában is helyénvaló formai egyszerűség valójában: lényegrétörés. dússá szellemünk teszi, S mint nap tör át sö- tétlő fellegen. hitvány ruhán is úgy süt át a virtus” — Petruchio vigasztaló szavai ezek, s akkor hangzanak el. amikor feleségének azért mutatja meg csupán a díszes ruhát és a divatos kalapot, hogy elvegye tőle. Tartalmát tekintve igazi humanista bölcselem, átvitt értelemben kulcsmondat is lehet, ami az előadás felfogását illeti. Az idézet lényeg és látszat különbségére hívja fel a figyelmet, s a megállapítás valahogy érvényes az előadás egészére. Tudniillik, ha va- amil a szolnoki „Makrancos hölgy”-ben feltétlenül szembetűnő. az épp a látszat visz- szaszorítása a lényeges kifejezésének szándékával. Túl határozottan népi szemléletén. ebben rejlik az előadás korszerűsége: tömör egyszerűségében, a lényegtelen részletek kíméletlen lefaragásában. Ezzel egyetemben költői módon elképzelt színpadi vízió ez, amelyben nem-, csak a vaskosabb humornak van helye, hanem, a finomabb líra is megcsillan benne. Talán nem oly gazdag és sokrétű, mint a Shakes- peare-é, de markáns színpadi világ. Az elmélyültebb, árnyaltabb jellemrajzot olykor elnagyoltan karikatúrisz- tikus vonások helyettesítik, de ez nem is annyira a koncepció. mint inkább a színészi kifejezőképesség dolga. Mindent egybevetve: kihívás ez a produkció a természetesség nevében mindenféle hamis színpadi galantéria és mindenféle álérzemény ellen. Az előadás legszínesebb figurája Petruchio. Piróth Gyula úgy formálja meg, hogy saját palettájáról is új színeket kever, eddig tőle szokatlan színeket is. Pet- ruchiója tüzes olasz, akiből ömlik a sző, s aki annak ellenére, hogy csaknem halálra gyötri szegény Katáját, mégis szeretetreméltó, mert, éreztetni tudja, hogs’- ami történik, mindaz csak játék, s a „nőidomár" maszkja csupán álarc rajta, amelyet legszívesebben mielőbb ő is levetne. Játékában lendület ,.van, kitűnően érzékelteti a fordulatokat, élesen vág és pontosan, nagyszerűen ko- médiázik. Csomós Mari valamivel halványabb, de megejtő makrancos Katica. Jól áll neki a durcásság, legszívesebben azonban már az első percekben átadná magát érzelmeinek, dehát nem lehet, így játssza a durcás nő szerepét. Furcsa dolog, azt kellene belénk vésnie örök tanulságul, hogy a nő férje iránti engedelmességre rendeltetett, játékából azonban sokkal inkább az sugárzik, hogy a nő igazán szerelemre született. Nem ellenfél, társ szeretne lenni, ha már egy- behozta őket az élet. Az' ő játékukban a shakespeare-i szöveg szépsége nem szenved csorbát — élvezhetjük Jé- kely Zoltán remek fordításának nyelvi zamatát — míg sajnos más szerepekben megesik. hogy a színész elragadtatva a komédiázás lehetőségeitől, pl. Fenyő Ervin megfeledkezik arról, hogy a tiszta, szép beszéd, az érthető szöveg is a játék része. Nem szívesen részletezném a többi „játékos” erényeit, és esetleges gyengéit, hisz az előadásban, az ízig-vérig közös alkotásban színészi erények és esetleges gyöngésé- gek oly módon egyenlítik ki egymást, hogy végül is. amikor a komédiások szekere „kifut” a színről, az előadás befut a hosszan tartó tapsos sikerbe, amelynek egyaránt részese Peczkay Endre, Czi- bulás Péter, Bárdos Margit, Györgyfalvay Péter, Ivánka Csaba Hollósi Frigyes. Sar- lai Imre, id. Tatár Endre, Sebestyén Év$, Simon Péter, Benyovszky Béla, Lengyel István. nusz evvel József Attila Színházban „kacsalábon forgó” díszletekben játszották a Makrancos , hölgyet, most Szolnokon rusztikus ke. rekeken mozgó, durva szekérre „ültették rá”, de így sem zörög, nyekereg. A játék jelenetről jelenetre olajozottan, nagyszerű ritmusban gördül,' magával ragadva a derűre és nevetésre kiszomjazott publikumot. A makrancos hölgy újabb bizonyítéka a színház keresőteremtő szenvedélyének. Valkó Mihály E lőrebocsátom, hogy' az egészet azért mesélem el. hogy' jelentkezzék az az ismeretlen férfi, akit saját szememmel láttam. Biztos voltam benne, hogy találkozásunk után az egész család megismeri a nevét, de épp fordítva történt: az illető eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Talán hibát követek el, amikor világgá kürtölöm még alighanem szabadal- mazatlan találmányát. Mégis rászánom magam erre az esetleg jóvátehetetlen lépésre. Nyár végén történt az eset, amikor a gesztenye kezd kipattanni burkából. Mint akit kergetnek, úgy rohantam a kihalt külvárosi utcácskán : abban reménykedtem, hogy még elmenekülhetek a sűrűsödő felhők elöl. De utolértek: épp hogy sikerült beugranom egy gesztenyefa alá, s maris rákezdte, mintha dézsából öntötték volna. Az ég szünet nélkül dörgött, mintha az angyalok valamilyen rendkívüli plenáris ülést tartottak volna, s a villámok gyorsírása tudatta volna a megfellebbezhetetlen határozatokat. Ügy látszott, hogy’ eltart egy darabig a vihar, ezért kíváncsian körülnéztem a gesztenyefa által védett kis területen. Kiderült, hogy rajtam kívül még egy töpörödött emberke is ott keresett menedéket, de különösebben ő sem keltette fel figyelmemet, mert se gitár, se finn tőr. se más, korunkra -jellemző szerszám nem volt nála. Csak egy kopottas fekete tokot szorongatott hóna alatt. A vihar erősödött, mind több esőcsepp hatolt át a gesztenyefa lombján. Én is, az ismeretlen is közelebb húzódtunk a törzshöz. Oldalamhoz alig érezhetően, lágyan hozzáért a tok. — Zenekarban játszik? — szólaltam meg kissé esetlenül, abban a reményben, hogy kiveszi a bordám közül a tokot — Zenekarban? Miféle zenekarban? — kérdezte, mintha az eső- rsepoekkel egvütt ő is az égből poty- tyant volna alá— A fuvolára gondoltam — magyarázkodtam, miközben hatarozot- tan ellöktem magamtól a tokot. — A fuvolára? Miféle fuvolára? — értetlenkedett megint csak, s a nyakamnak szegezte a tokot. Egy heves szélroham levert egy gesztenyét, s a fejéhez vágta. Az ismeretlen fájdalmasan felviny- nyogott — Hát a. tokban — húztam el a nyakam — nem fuvola vanj Mielőtt válaszra méltatott volna, sapkájából megpróbálta kiszedni a gesztenye burkát, de sikertelenül, — A tokban nem fuvola van — nyögte. További lövedékektől rettegve egy ideig hallgattunk. — Nem fuvola — ismételte az ismeretlen, s tőrként szegezte mellének a mocskos, fekete tokot. — Ez és a fuvola! — Fürkészve rám pillantott. Komoly humorista szemem állta tekintetét VYUUTE ZIUNSKA1TE* A kéz — Ebben a tokban — magyarázta bizalmasan — minden túlzás nélkül állítom, az eletem van. Egy találmány rejtezik itt. melyre huszonhat évemet áldoztam. Épp ma reggel fejeztem be! Arcát győzelmesen az ég felé emelte, de aztán eszébe jutottak a gesztenyék, s gyorsan ismét lehorgasz- totta fejét. — Részletesebben — sürgettem, — Nem értem. — Majd mindjárt, megérti — biztatott. s kinyitotta a tokot. — Ügy hiszem, nem volt hiábavaló, hogy e találmánynak szenteltem egész életemet Kinyitotta a tokot, s én megdöbbenve felsikítottam. A doboz alján fekete bársonyon egy kéz pihent. Egy normál méretű, ötujjas, rövidre vágott körmű, zsírpámás emberi kéz. Ügy tűnt, hogy csak pár pillanattal ezelőtt vágták le egy békésen káposztát ebédelő állampolgárról. Üjra f el ny űszí tettem. — Ne ijedjen meg, — mosolygott az ismeretlen — műkéz. Tapintsa meg. Legyőzve félelmemet megérintettem a kezet Hideg volt, kemény és sima, — Vegye jobban szemügyre — biztatott a feltaláló. — Ez egy jobb kéz. — Jelentőségteljesen elhallgatott. — Ért már? — Sajna. — Nem érti? Csodálom. — Le- vertnek látszott. Becsukta a tokot — Hát akkor — sóhajtott — elmagyarázom ... Most például egy jelölőgyűlésre tartok. Hosszú órákat kellene ott ülnöm és a számat táta- nom, míg a végén, mikor elhangzik a „ki van mellette?” kérdés, felemelném a jobb kezem. Ez a találmány — simogatta meg a fekete ta- sakot — megszabadít engem, $ később. majd mindnyájunkat is ettől a formális procedúratóL — Hogyan ? — Ahelyett, hogy mindent magunk csinálnánk, elküldjük munkakezünket a gyűlésekre, konferenciákra, értekezletekre és tanácskozásokra. Akusztikai berendezéseket szerelünk beléjük. Amint felhangzik a „ki van mellette?” kérdés, a kéz automatikusan magasba emelkedik, s egészen a ..ki van ellene?” kérdésig függőleges helyzetben marad. Ha pedig — a feltaláló újra gyengéden megsimogatta a tokot — a szavazás urnák segítségével történik, elég rászerelni az urnákra egy magnószalagot. A kezek az urnák előtt maguktól felemelkednek, s fogják a szavazólapokat. Ezután a megbízottak vagy akár a takarítónők, ösz- szeszedik a kezeket, és visszaküldik a tulajdonosaiknak. Ilyen egyszerű az egész... E lgondolkozva állt. fején a gesztenye szúrós burka, pillantása. mely átható volt, , mint a lézer, beláthatatlan messzeségbe révedt. Mit látott ott? Bizonyára hatalmas szigetet, rajta kézerdőt, munkakezek erdejét, melyek mintha összebeszéltek volna, egyszerre emelkednek a magasba... — Remélem — mondta szerényen a feltaláló — sőt meggyőződésem, hogy megkapom a megfelelő jutalmat. — Hát persze! — bizonygattam, miközben, tüskékkel övezett fejét bámultam. — Kétség sem fér hozzál • Bojtár Endre----------------------fordítása » Mai litván elbeszéld.
