Szolnok Megyei Néplap, 1976. április (27. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-03 / 80. szám

1976, április 3, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Április 24—25 -én kommunista műszak Dolgozzon együtt az egész ország ifjúsága A KISZ Központi Bizottságának felhívása ' - A Magyar Kommunista If­júsági Szövetség Központi Bizottsága felhívással fordul a KISZ tagjaihoz, a magyar fiatalokhoz: április 24—25- én legyen országos kommu­nista műszak. Már csak hetek választa­nak el bennünket attól a májusi naptól, amikor össze­ül , ifjúsági szövetségünk kongresszusa, hogy megvi­tassa életünk és munkánk, közeli és távolabbi terveink, tennivalóink fontos kérdé­seit. Az előkészületekből már eddig is kivettétek a része­teket Megbeszéltétek, véle­ményetekkel egészítettétek ki a Központi Bizottság kongresszusi levelét és a szervezeti szabályzat terve­zetét, s így részeseivé válta­tok a közös munkát szolgáló együttgondolkodásnak. A taggyűlések és a küldött- gyűlések tartalma, hangula­ta is tenniakarásotokról ta­núskodik — hangzik a KISZ KB felhívása. A közelmúltban számos munkafelajánlás született, s a központi bizottsághoz ér­kezett javaslataitok is azt igazolták: a kongresszus al­kalmából jó munkátokkal, új vállalásokkal akartok hoz­zájárulni céljaink elérésé­hez. Most országos akcióra hívunk mindannyi ótokat: kommunista műszakok szer­vezésével köszöntsük közel­gő kongresszusunkat! A kommunista műszakok napja országszerte április 24-e és 25-e legyen. Minden közösség azt a napot válasz- sza ki, amelyiken — a helyi sajátosságokat, igényeket és tennivalókat figyelembe vé­ve — a leghasznosabban tud tevékenykedni. Ott és azon munkálkodjunk, ahol és amiben valóban szükség van ránk! — Ha valamennyien neki- gyürkőzünk, egyetlen nap alatt több mint egy milliárd forintnyi értéket termelhe­tünk. Vonjuk be a kommu­nista műszakok szervezésébe és a közös munkálkodásba az úttörőket, KISZ-en kívüli fiatal társainkat, és idősebb, tapasztalt barátainkat is. Dolgozzon együtt az egész ország ifjúsága — £árul a felhívás. (MTI) I téglák egymásba kapaszkodnak Takaros. Apró sátortetős, a falain hatalmas ablaksze­mek. Nem messzire tőle a beépítetlen telkeken gyü­mölcsfák hajladoznak a fa­gyos márciusi szélben. Piros tetősapkájával, félig lehú­zott rolóival terpeszkedik a már-már idilli kép közepén. Csak a kéménye nem füstö­lög. Benn a szobában kide­rül, miért; olaj kályha ontja a meleget. Csernyánszki Ba­lázs háza elkészült Szolnok kertvárosában, Szandaszöl- lősön, a Sport utcában. — Apúméktól kaptuk a telket, ők itt laknak a szom­szédban. A többi már csak elhatározás kérdése volt — így a házigazda, de közbe­szól a feleség. — „Már csak” néhány át­töprengett éjszaka — s hoz­záfűzi, — meg a sok-sok fontolgatás. • = Nehéz belevágni, de ha egyszer valaki elkezdi, már csak akkor tud megállni, ha a feleségét (s mint később elmondják, a gyerekét) át­emeli a küszöbön, mert hát ez a házszentelőhöz hozzá­tartozik. Van egy két és fél szobás lakása, említik hóla. Csak így egyszerűen, mert ki tudja azt, hány megjárt hivatali lépcső, hány óra ideges várakozás (amíg a papír elkészül) és hány meg­feszült izom rejlik az egy­máshoz kapaszkodó téglák mögött. — Én a gyárnak, a Szol­noki Cukorgyárnak köszö­nettel tartozom, mert nem tudtam volna a két kezem­mel bírni — szól a házigaz­da. — Amikor egyéves vára­kozással tisztázódtak a pa­pi rügyek, — hogy mire kel­lett ez a sok idő, ma sem tudom — beadtam a kér­vényt 70 ezer lorint kölcsön­re, s két hát alatt meg is kaptam. Hiába, a gyárban gyorsabban megy minden. Néha azon gondolkodom, mi­től „izmosodik” jobban az ember lába. A hivatali lép­csőktől vagy a téglahordás­tól. Kérvények, beadványok, levelek, válaszlevelek ... Aki házat épít, tudja, a téglával együtt fel kell emelni a hozzátapadó gon­dokat is . .. — A ház tervét a gyárban készítették — folytatja a családfő. — Amikor kijöt­tünk a telekre, fogtam a raj­zot, s néztem a sima földet. Ijesztő volt. De nekiláttam, s tényleg jóleső érzés: hívás nélkül jöttek a többiek se­gíteni. A „többiel::” a KISZ-for- gácsoló brigád tagjai. Ott voltak az alapozásnál, ami­kor- helyére került á beton, sőt ezt megelőzően ott vol­tak, a bontásnál is. Erről a házbontásról, erről a csep­pet sem mellékes momen­tumról is a feleség beszél. — Én az ÁFÉSZ-nál dol­gozom, most ugyan nem, mert megszületett a kicsi. Nos, a vállalat hozzásegített egy szanált épülethez, amely­ből a használható anyago­kat, téglákat, cserepeket,1 el­fogadtuk. Mert hát ez aján­dék yolt... — Azzal a feltétellel — folytatja a férj — hogy há­rom nap alatt lebontjuk az épületet, és elszállítjuk az anyagot. Dolgozott a brigád keményen, és rengeteg min­dent átmentettünk... A brigád. Tizenkilencen vannak. Volt olyan vasár­nap, hogy húszon egy néh á - nyan ültek az asztal mellett ebédnél. „Olyan ebédet!’’ „Azt ások nevetést!” „A ten­gernyi munkát...” A vasár­napot vasárnap követte. A nagy hőség miatt vrtes ing­ben dolgoztak, a cukorgyári ZIL-ek egyre-másra fordul­tak a homokkal, a sóderrel, a keresztgerendákkal. A brigádtagok mellé beálltak a rokonok, s egyszer csak az összehordott téglának kez­deti ház formája lenni. Fotók az építkezésről. — Itt az alapot ástuk . . . A Rontó Imrének látszik, vizes a háta. — A betont keverjük ... A keverőt az egyik rokon szerezte. Reggeltől estig alig pihentünk. — Már állnak a falat Ezen a kinyúlt csigán emel­gettük az anyagot. Fönn épp Csomár Józsi hajlong. — Ezkkel a zsalutáblákkal volt a legtöbb baj. Elvitték a tenyerünkről a bőrt, míg mindet a helyére raktuk. — Hogy én mennyit dől- ' goztam? — kérdezi magától a kommentátor, a háztulaj­donos, az. esztergályósJ Cstír- nyánszki Balázs. — már nem tudom, órában mennyi, csak arra emlékszem, hogy az es­te mindig itt talált, ismerek minden téglát, minden cse­repet, a falakon a hajszálre­pedést. Villanyt szereltem, mozaikot raktam, parket­táztam ... Éjszaka soha sem forogtam álmatlanul az ágy­ban. A kerítés ideiglenes és még a festés is hiányzik kí­vülről. De a lépcsők tágas előszobába vezetnek. A csinos konyhával szemben fürdőszoba, káddal, boyler- rel, csempével. A hálószobá­ból nyílik a nappali és még egy szoba: a gyereknek — a kis Margitka értően ga­gyog. A házban: 70 ezer forint kölcsön a gyártól (kamat­mentesen, 20 évre) több mint 100 ezeret érő átmen­tett építkezési anyag, 1500 B—30-as tégla, s ki tudja mennyi munka. És most már heverő, szekrény, a falon ké­pek. az ablak mellett tele­vízió. Csemyászki Balázs háza a Sport utca 15 szám alatt Szandaszöllősön, Szol­nok kertvárosában elkészült. Hajnal József Kitöltetéseket adtak át Szoinkii (Folytatás az 1. oldalról) A Szolnak megyei Tűzoltó arancsr.okságon Szilágyi ászló tűzoltó ezredes kátün- etéseket, jutalmakat és di­cséreteket adott át. A Haza Szolgálatáért ér­demérem ezüst fokozatát Ge- rőcs József főtörzsőrmester 'Jászberény), a Tűzbiztonsági érem arany fokozatát Gál 'tálmán főtörzsőrmester Szolnak), ezüst fokozatát ít, bronz fokozatát egy tűz­oltó kapta. A Polgári Védelem me­gyei Parancsnokságának ta­nácstermében vették át a honvédelmi miniszter által adományozott Kitüntetéseket. A polgári védelem terén végzett kimagasló munkájá­ért a Haza Szolgálatáért ér­demérem arany fokozatát kapta Taikács Gábor száza­dos. A Honvédelmi Érdem­érem különböző fokozatait hatan kapták meg. ' A Szolnok megyed Tanács­nál tegnap délután appará­tusi értekezlet volt, amelyen megjelent Barta László, a megyei pártbizottság titkára. Dr. Kuli György, a megyei tanács vb-tittkára mondott ünnepi beszédet. Ezután dr. Hegedűs Lajos, a megyei ta­nács elnöke kitüntetéseket adott át Jakobicz András szolnoki lakos az Életmentő Emlék­érem kitüntetést kapta. A „Tanács Kiváló Dolgozója” kitüntető jelvényt kapta Bo- dócs Istvánné, a kunszent­mártoni Járási Hivatal elő­adója; Gál Sándor, a megyei tanács személyzeti és okta­tási osztályának főelőadója, megyei főtanácsos; Gebri Gyula, a ’tiszafüredi Járási Hivatal osztályvezetője; He­gedűs Gézáné, a kunszent­mártoni Járási Hivatal fő­előadója; dr. Mosonyi Sán­dor, a jászberényi Járási Hi­vatal osztályvezetője; Solti Istvánné, a szolnoki Járási Hivatal osztályvezetője; Vá­lik Gáspámé, a jászberényi Városi Tanács V. B. csoport- vezetője. Bencze Ernő, a megyei tanács egészségügyi és szóéi álpolitikai osztályá­nak csoport vezető je az „Egészségügy Kiváló Dolgo­zója”; Juhász László, a me­zőtúri Városi Tanács főelő­adója, Lipcsik Károlyné, a kőteleki Községi Tanács elő­adója és Orosz Béláné, a jászberényi Városi Tanács főelőadója „Kiváló Pénzügyi Dolgozó” kitüntetésben ré­szesült Április fényei Holnap lesz harmincegy esztendeje, hogy felszabadult egy kis falu az ország nyugati peramién. De ez jelentett országos felszabadulást, amely­nek azóta április negyediké a dátuma, jel­képe és ünnepe. Nem csak egy,kis dunán­túli falu megtisztítását jelenti1 április ne­gyediké: tíz,és fél évszázad minden kínló­dása és ígérete, s a jövendő minden ki­látása benne van. Ahogy november hete­dikében nemcsak a Téli Palota sikeres ostroma, hanem ami arra vezetett, egy népkolosszus sók százados meggyötretése is benne volt, mindazzal együtt, ami egy tüneményes felemelkedés lehetőségében vált aznap esedékessé és lett azóta való­ság. S ahogy annakidején, ama július ti­zennegyedikén nemcsak egy Bastille nevű párizsi erődbörtönt rombolt le a nép, ha­nem benne volt azokban a székereékben az izmoknak az az ereje is, amely magá­val a mozdulattal évszázadok béklyóit pat- [tintotta le. s amely attól a naptól fogva még a kalendáriumban is új időszámítást diktált, vagy másfél évtizedig. Egymás után július 14., november 7., április 4.: egy-egy dátumba foglalt korszakos diadal. Az ország szabad volt már, mire 1945. április 4-én az utolsó kisközségből az utol­só náci katona is kitakarodott. Olyan ütemben tisztult meg az ország, ahogy az ellenséget magulc előtt kerget­ték a felszabadító seregek. A Nyugat fe­lől behatoló új eszme ezer évvel ezelőtt mind keletebbre, a Kelet felől érkező' har­mincegy évvel ezelőtt mind nyugatabbra űzte a barbárságot Mindkét magasabb eszmény jegyében, s mindkétszer a bar­bárt. Harmincegy évvel ezelőtt már olyan barbárt, amelyhez képest jámbor hittérítő volt minden kannibál. A második világháború végén Debre­cen,ben, Szegeden, Gyulán kezdett már érvényesülni emberség és becsület, s min­denekelőtt a parancs, hogy „ne ölj!”, míg Budapest közterein és rakpartjain, majd dunántúli városokban, s falvakban még javában mutatott be rakásra ermberáldoza- tot, javában koncolt, rabolt, irtott a tör­ténelem minden barbárjánál alábbvaló, az immár csak mocskos, elbutult fasiszta ha­ramia. Békés megye már októberben sza­bad volt. Debrecenben kisvártatva kor­mányt, törvényhozást is adott magának az ország megtisztult fele, a ma,gyár történe­lem mélypontját, a nyilasvilágot az Alföld nagyrésze meg sem tapasztalta már — amikor Budapesten még csak elkezdődött, s túl a Dunán aztán április negyedikén ért csak egészen véget az, amivel 1945 eleje tetézte 1944 iszonyatát s szégyenét. Ügy változott, egészségesedéit, pimosult élőre az ország, ahogy léptek, zúdultak előre a felszabadító seregek. — Roppant magas határoszlop április negyediké, ellát­sz! k hátra a honfoglalásig, s előre a határ­talan jövőbe. Egyszerre, varázsütésre nem történik semmisem. Ezeréves történelemnek — s külön annak a hosszú és dicső mondatnak is, amely a keleti országszéltől a nyugati peremig foglalná magában a felszabadító hősregét — zengő felkiáltójele április ne­gyediké. De olyan mondat ez, amely foly­tatódik még a felkiáltójel után is. Hiszen hol tart “már mánálunk is azóta! S mily szépen, logikusan fűziik szavait más ha­zákban is! Nem, varázsütésre ott sem történik sem­mi. De áld nem vak, látja, hogy aminek nálunk április negyediké, s aminek világ- raszólóan november hetedike véget vetett — s nemcsak Horthy-világ, nyilasvilág, cá­rizmus, hanem mindaz, ami kisebbségi osztályok uralmának bárminő formája —, annak hatalmi szférája s kilátása mind szűkebbre zárul. Legdurvább európai ma­radékaik közül a portugált nemrég dön­tötte meg, a spanyolt most kezdi likvi­dálni a történelem. Ami a letűnőben levő osztálykisebbségek uralmának parlamentá­ris formáit illeti, azokat — Olaszország­ban, Franciaországban — előbb-utóbb sze­műink láttára veszi birtokába a parlamenti elv lényege, a nép maga. Nem veszélyek nélkül, de okulást merítve múlt dolgok intő példáiból is — viszont mind határo­zottabban, s már szabad szemmel is lát­hatóan. A hosszú elnyomatás történetére Kubában, Vietnamban s egyebütt már ki­tettél:, más földrészeken most teszik ki egymás után a felszabadulás felkiáltó jelét Seholsem egyszerre: hol itt, hol ott Ide­jét sem lehet percekkel mérni, siettetésre sem szorul, de hátráltatni nincs hatalmá­ban már* senkinek. A dalban, hogy „nem­zetközivé lesz holnapra a világ”, a hol­nap nem naptári jóslat, de jövendölésnek biztos jövendölés, amelynek 1917 óta él mind erősebb ütemű teljesülésében a világ. Mag/arorszáj SÄ» szőr szomorút — lezárónak, s újrakezdő­nek nagyszerű lehetősége virradt fel 1945. április 4-én: mindabban, ami azon a na­pon véglegessé vált. Mi, akiik már síkkor is túl voltunk a harmincon, még bele is szédültünk, mint akinek hirtelen csap szemébe a fény. De csal: egy percre, mert roppant murika várt Akik akkor, vagy azóta születtek, előbb- utóbb az ország többségét teszik, vagy tán máris ők vannak többen. Figyeljük léptei­ket a világosságban, amelyet útjukra áp­rilis negyedikénél: fénykévéje vet. Rónai Mihály András Kisbojtár az íróasztal mögött — Egyedüli gyerek voltam a családban, amikor apám ottmaradt a háborúban. Er­ről az időről más kellemet­len emlékeim is vannak. Számomra az is elrettentő volt, ha a katonák vonultak valamerre. Az iskolát is egy évvel később kezdtem, s hetedikes koromban be is fejeztem. A tanárom és az igazgató kérte anyámat, hogy taníttasson, de hiába, mert anyagi erőnkből erre nem fujotta. A földosztáskor kaptunk ugyan a négy hold mellé még ötöt, de a beszol­gáltatások annyit elvittek, hogy éppen csak maradt va­lami otthonra. így aztán 1952-ben számomra is el­kezdődött az élet. Persze nemcsak én jártain így. Nád­udvari Jánossal, egy másik atráespusztai gyerekkel •együtt mentünk először az aratokhoz, utána pedig a cséplőgéphez. Ősztől belép-, tem az erdőgazdasághoz időszaki munkásnak, de nya­ranta még mindig tőrei: szúrta a nyakamat. Nem hin­néd rólam, hiszen elég meg­termett ember vagyok, de nagyon keservesen birkóz­tam meg a munkával. Ami­kor a hasonló kbrú fiúk már részesként vitték a zsákot, én még mindig háromnegye­des voltam. — Aztán jött 1959, amikor anyámmal együtt beléptem a téeszbe. Most ne gondold ró­lam, hogy valami utólagos hízelgés, amit csiánlok, de azt kell mondanom: akkor kezdtem érezni, hogy könv- nyebben szedem a levegőt. Az1 előbb keserűen, most szinte lelkesen beszélek, de így is érzem: akkor kezdő­dött a valódi életünk. S per­sze az én bojbírságom is. Nem voltam sokáig juhász, rövidesen elküldték egy szaktanfolyamra, amit csil­lagos ötössel fejeztem be, és így felfedeztek. Még 59 őszén megnősültem, két lá­nyunk született. (A kicsi most nyolcadikos, a nagyob­bik Mezőtúron a középiskola második osztályába jár.) — Ekkor volt életem leg­vidámabb korszaka? Talán. Mi, tanyán élő báboekai fia­talok, műkedvelő előadáso­kat, sakkversenyeket szer­veztünk. Volt három hege­dűsünk, esténként elgyere- keskedtünk. Tamasi Pali bá­csiék muzsikáltak, mi meg táncoltunk. Egyszer Öcsödön, a községi művelődési házban is felléptünk, s borzasztóan örültünk a sikernek. —• A munkában sajnos nem mindig találtunk ennyi örö­met. Bizony előfordult, hogy kölcsönkért . árpaszalmával etettük a birkákat, és így utólag nem is csodálkozom, hogy mind gyapjúból, mind pedig bárányból jó, ha a mostaninak ,40 százalékát produkáltuk. Láttam, ismét vállalnom kell valamit. El­mentem Csongrádra. és el­végeztem a mezőgazdasági szakiskolát. — Erre következett az a nyár, amikor beköltözhet­tünk a tanyáról, a faluba épített házunkba. Ebben az időben fejeztem be esti ta­gozaton a nyolcadikat is, s lettem Nádudvari Laci bá­csi keze alatt beosztott ál­lattenyésztő. A kaposvári fel­sőfokú technikumnak 4,5-es államvizsgával mondtam bú­csút Közben voltam kultu­rális vezető, elnökhelyettes, főállattenyésztő. Ez utóbbi tisztségemet 1971-ben kap­tam, és az idén január 1-én tettem le. Azóta.állattenyész­tési ágazatvezető vagyok, 4 juhok és a libák tartoznak hozzám. A marxista esti egyetem már a hátam mö­gött van, és ősszel kezdem az üzemmérnökit Kaposvá­ron. — Miért? Rólam, mindenki tudta, hogy apám nincs, anyám pedig nagyon sokat dolgozik. Támogattak, segí­tettek, vissza kell adnom annyit, amennyi a képessé­geimből telik. Engem a falu­ban most legtöbben libás Pistának hívnak, de eddig is Pista voltam mindenkinek, Danyi Pista. Nem bánt a gúnynév, sőt örülök neki, hiszen ezzel tulajdonképpen a munkámat ismerik el. Igaz, én még most is a birkát tar­tom a legkülönb állatnak, de a libára nem lehetett nem odafigyelni, mert a Szabad­ság Tsz állattenyésztése ár­bevételének 45 százaléka eb­ből az állatból származik. — Mire vagy még kíván­csi? A pártnak 1961 óta va­gyok tagja, és a tízéves munkásőr emlékérmet is megkaptam már. Hogy elé­gedett vagyok-e az életem­mel? Ennyit se reméltem, fő­leg 1959 előtt. Akkor, tisztes­ségesen megélni a munkám után, csak ennyi volt az el­képzelésem. Hogy hová ju­tottam, jutottunk egykori Bdsbojtárok, azt magad is el­döntheted. Lejegyezte: Braun Ágoston

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents