Szolnok Megyei Néplap, 1975. december (26. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-25 / 302. szám
IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. december 25. Beszélgetés Polgár Géza 3ászai-díjas színművésszel A színház erejéről Gazdák és cselédek A múlt árnyéka a kengyeli tanyavilágban Az írott malaszt újságíró hősét nem kell bemutatni, ismeri az egész ország. A televízióban azt is láthattuk, amikor a veszprémi fesztiválon átvette a legjobb férfialaki- tásért járó különdíjat — Észre lehet venni a legjobb színészen is, hogy meggyőződéssel vagy rutinnal formálja-e szerepét. Az írott malaszt-beli alakításából nagy-nagy szeretet sugárzott, és az igazság legyőzhetetlen ereje.-±- Ha szabad így mondanom: ilyen vagyok a magánéletben is. Állandóan szemlélem, vizsgálom, vizsgáztatom magamat, a körülöttem lévő világot és keresem az összefüggéseket Az igazság nagy érték, igyekszem felismerni és nem szeretem elveszíteni. Újságíró hősöm megformálásában is ez az alkotói szándék vezetett. — A televíziós díj előzményei? Nagyot szív a Symphornl- án, kétszer, háromszor, gyorsan egymás után. Füstölgő cigaretta nélkül elképzelhetetlen. Az ujjai kissé sárgák, ni- kotinosak, mint az ideges embereké általában. Most különösen feszült idegállapotban van úgy látom. A La- biche-bohózat főpróbája előtt beszélgettünk. — Színészi múltam? Ez a szerepem a kilencvenkilence- dik. Majdhogy jubileumra jött, a századikra. Az első, emlékezetesebb színpadra lépésem Miskolcon volt, Szine- tár György Első tavasz eímű drámájában, 1959-ben. Egy kommunista katonát igyekeztem megformálni, a "nagyok” között. Darvas Iván, Latino- vits és Molnár Tibor voltak a partnereim. — Miskolci éveiért kapott Jászai-díjat. Szerette a várost. A város is önt. Ezt miskolci kollégáitól tudom. Miért vált hűtlenné? — A hűtlenséget nem vállalom de tény, hogy eljöttem. Nyolc évig játszottam az Avas alján, az ötödik esztendőben már Jászai-díjat is kaptam. Mégis eljöttem. Mert... Mert úgy éreztem, elveszítettem a magasságmérőmet — Ez elég furcsán hangzik! — Attól még igaz. Miskolcon mindent eljátszottam, amit csak akartam. Andalító szeretet övezett — először jól esett, azután nagyon jól esett majd félni kezdtem. Féltem, hogy elalszom. Nem tudtam már, hogy mennyire vagyok az alapszintemtől, alacsonyamé, vagy olyan magasan, ahol szeretnék lenni. Szóval el kellett jönnöm. — A siker tehát veszélyes. — Nagyon. Művész számára a legveszélyesebb lehet Mondom: elveszíti az ember a magasságmérőjét, azt hiszi, hogy megfelelő magasságban repül, nem érzi, hogy menynyire lent van, s nekiütközik egy dombnak. Érdekes ez a magasságmérő hasonlat. Tulajdonképpen a helyzetmegítélés kérdését jelenti. Azt hiszem nemcsak művészre vonatkozik, mindenkire. Az Avas-alja után a Bakony széle, Veszprém következett Parádés, nagy szerepeket játszott Németh László „házi színházában” is. A „magasságmérő” jól mutatott a dombok alatta maradtak ... A magyar színpad első Zorbája volt — sőt ha np tévedák Európában — színpadon — ő formálta meg először Zorba élettől duzzadó, mindent, mindig újra kezdeni tudó alakját. Sajnos, ebben a szerepében nem láttam, de úgy vélem a színész ás a dráma nagy találkozása lehetett Polgár Gézában ugyanis nagyon sokat találtam Zárba szépségeket kereső, okos életéből. Nem a színpad Zorbája, nem hazardíroz, mert a színház iránti felelőssége mindennél nagyobb, s Zártával ellentétben nem ösztönösen építkezik. Ez persze nem mond ellent annak, amit Polgár Gézáról mondanak: ^nagy- 6zívű színész”. Zorba is mindig keresett valamit... — Szolnokról miért akar elmenni? A színházban ilyen hír járja. De mégegyszer mondom, nem tudom, mennyi ebből az igazság. Űjabb Symphomia, bodor füstfelhő, közben felveszi a jelmezét; párizsi divat anno 1851,. „ elegáns úr. — Nem térek ki a kérdés élőL Valóban nagyon gondolkozom azon, menjek-e avagy maradjak. — Az ötödik évadja a Szigligetiben. Feltehetem a „miértet"? Az előzőekre... — Tegye, válaszolok rá. Nem érzem itt jól magam. — A városban vagy a színházban? — A kérdései révén nem jutunk nagyon is személyes indítékokig? Most én kérdeztem. .. — Nem erőltetem, dehát aki á-t mond, mondjon b-t is. — Sokat töprengtem én ezen az á-n is, a b-n is. Furcsa város ez. Kevés olyan hely van, ahol ennyire elkényeztetnék a színészt: lakást adnak, összkomfortot, magas fizetést — de még nem voltam hivatalos egyetlen szolnoki társaságba sem, és mindig az az érzésem, a különböző benyomások hatására, hogy minket, színészeket Itt valami csodabogaraknak tartanak. Minden idegszálam tiltakozik ez ellen. Olykor úgy érzem mindenkinek el kell mondanom, hogy én ugyanolyan, a szocializmusért dolgozó ember vagyok, mint bárki más, aki szíwel-lélekkel tesz eszménk, ügyünk sikeréért. Talán túlérzékeny vagyok, de úgy vélem, nem fogadott be — engem vagy bennünket? — még mindig ez a város. Ezt nap mint nap tapasztalom Legföljebb letelepített és gondoskodik a tisztességes megélhetésünkről. Köszönet ezért, hiszen nagy dolog ez, de mégis kevésnek érzem. — Ha így mondja, bizonyára így érzi, így gondolja. Persze, nem adok önnek mindenben igazat. Mert hallgat- tassék meg a másik fél «... És a másik ok? — Ez már szakmai kérdés, erről nem szívesen beszélek. Talán csak annyit: a Szigligeti tipikusan rendezőcentrikus színház. A színész alkotó tehetsége másodlagos, alárendelt — A magánvéleményemet mondom: A revizor, amelyben önnek is kulcsszerepe volt, enyhén szólva nem aratott sikert. Sokféleképpen lehet magyarázni. De az a tény is ehhez a kérdéshez tartozik, hogy olykor talán túl szemérmesek és tapintatosak vagyunk. Mintha elfelejtenénk egy színházi alapigazságot: középszerű vagy rossz színházban nincs bukás. Völgy csak hegy mellett van. — A Gogol-darab jól indult Kisiklott. En is. De ennél többről van szó. Én a közönség ambicionálása nélkül nem tudok játszani. Ilyenkor fölöslegesnek érzem magam. A közönség nélküli színház haszontalan. Csak akkor töltjük be hivatásunkat, ha mondanivalónkkal eljutunk az emberekhez. Könnyű lenne mindent a közönségre fogni, kényelmes lenne —- és hízelgő — abban a tudatban élni, hogy mekkora művész vagyok, de engem a közönség még nem ért meg. Ez a magatartás a művész halála! Én közönségpárti vagyok. De vigyázat, nem kiszolgálni akarom a közönséget, hanem szolgálni. Nagy különbség. — Amennyi a modernség és a modernkedés között van. És úgy hiszem, hogy napjainkban a színházak feladata nem elsősorban az útkeresés műhelymunkája, hanem mindenekelőtt a közönség igényes nevelése. — A jelenlegi bérletrendszert nem tartom megfelelőnek, sok benne a látszat. Nem lehet eredményesen szolgálni a szocialista művelődés ügyét, ha ilyen, meg olyan oknál fogva nem jutunk el a közönséghez. Nemcsak a szakma véleménye számít. A közönség ítélete a döntő. Kinek a pénzén csináljuk a színházat? Azoknak-kell magas művészi színvonalon játszanunk, akik eltartanak bennünket — A színház „válsága* — ma erről elég gyakran hallani —, erről mi a véleménye? — A néphez szóló színház nincs válságban. Legfeljebb az „emelkedett” irányzatok hívei vajúdnak önmaguk zsákutcáiban. Mindenkitől elnézést kérek, senkit sem akarok megbántani, de nekem azt tanították a mestereim — az öreg szakik a Magyar Optikai Művekben, ahonnan indultam —, majd a főiskolán, jó tanáraira, Gellért Endre, Apáthy Imre és mások, hogy igazul kell szólni mindig, minden körülmények között Tiszai Lajos Átalakult a határ, a kisparaszti parcellák helyén naigy területeken gazdálkodó termelőszövetkezetek nőttek. A téeszek hatalmas táblái között csupán elszórva itt-ott maradtak apró szigeteik — a magángazdálkodók földjei. Esőzás idején nehezen megközelíthető a kengyeli ta- nyavlláig. A műútról traktor- jánta csapások, gidres-gödrös dűlőik vezetnek a négy Bó- di-Kovács testvér tanyáihoz. Régen volt friss rajtuk a meszelés. És a „viliág” a falak között ugyancsak idejét múlta... — A tanyák a termelőszö- vetkeaeit földje között vannak — mondja Csesznék János a kengyeli Dózsa Tsz elnöke. A Bódi-Kovácsok szabadon engedett állatai letiporják, lelegelik a vetést. Felajánlottuk, hogy a távolabb eső földjeik helyett megkapják a tanyák környékét. Nem fogadták el... Inkább évről évre fizetnek 5—10 ezer forintot a mező- gazdasági károkért. A -kengyeliek szerint van miiből. — Hát jól megy nekik anymyi bizonyos. Minden nap egy kocsi tejet visznek a csarnokiba. — Mindegyüknek megvan a tisztes portája. Antalnak T Is zaíold váron, M iMóenak i-tt Kengyelen, Mihálynak és Zoltánnak Törökszen tmikló- scn áll a nagy háza — Güriznék, mint az állatok. Fogcsikorgatva ragaszkodnak a földhöz, a tanyához. önmaguk szolgái ... Hajtják magukat meg az embereiket De a fiaik már nem fogják meg a villa nyelét ..: — Többen dolgoznak náluk a faluból. Ott van a Molnár gyerek meg a Mazug, aztán három vagy négy cseléd kinn lakik a tanyán. Olyan otthontalan, szegényem berek. A tanya udvarán hatvan körüli asszony szorongatja egy pulyka nyakát Az alacsony köpcös férfi, Bódi-Kovács Antal kacsasültet bieskázik. — Hogy élünk T — hát a magunk erejéből — mondja. — Eddig a gyerek is itthon volt Nemrég vitték be katonának. Eladnám már a tanyát, beköltöznénk Tisza- földvárra. Csak hát nincs nekünk nyugdíjunk. Ezért nem mehetünk. Dolgozni kell, amíg lehet. Hatvankettő vagyok, az asszony hatvan. Hat tehén, két ló, két fiasdisznó a malacaival. Ketten vagyunk hozzájuk. — Segítség? —• Itt nincsenek cselédek, ha erre gondol. Az öeséim, azok tartanak. Űri módra élnek. A kezük meg mindenhova elér... A szülői örökséget is ck kaparintották meg. Nem beszélünk: „Adjon isten, fogadj isten” — ennyi az egész... Antal és Zoltán, külön- külön, Mildes és Mihály együtt gazdálkodik — így a községi tanácselnök Zsíros József. — Tavaly több mint egymillió forint jövedelmük volt — csak a tejből. Nem mondom, keményen megdolgoznak érte, ők is meg az embereik is. Miféle emberek? Alkalmi munkások — mondják ők ... Az SZTK-nak nem fizetnek utánuk. Egy hétig dolgoznak, aztán odébbáll- naík. Ez igaz. Csakhogy nem jutnak tovább a testvér tanyájánál ... Körforgás. És emiatt nem tehetünk semmit ... Nem kötelezhetjük őket, hogy úgy bánjanak ezekkel az emberekkel, ahogy az alkalmazottakkal kell. így még nyugdíjjogosultságuk sincs... Szemetszúró a kosz, a rendetlenség a második Bódi-Kovács tanyán. Ócska istállóban szoronganak a tehenek, malacfalka túrja a trágyát. Az istálló mögül egy ember kerül elő. — Hányán vannak? — Ml ketten a Pistával — tnt az istáUóajtában megjelenő másik ember felé —, és a gazda meg a felesége. — Jut itt munka bőven... — Reggel öttől. Etetés, itatós, fejés, takarítás, este ugyanez. — Fizetés? — Ennivaló, cigaretta, szállás. Meg ezerkétszáz tisztán. Máshol sem marad meg több... — És ez megmarad? — Hát... Gumiskocsi hajt be az udvarra. A bakon egy harmadik munkás és a gazda. Tessékel befelé és beszél, beszél ... Hogy mennyit kell dolgozni, hogy nem éri meg, hogy nagy adag jut a gondból, hogy ... Panaszkodik. — Az emberei érdekelnek. Ismeri őket? — Az együk Alsóvadászra való, a másik kiskunfélegyházi. A harmadik csak most segítkezik. Magunk közt mondom: — fogja bizalmasra a hangját —, nem rendes emberek. Isznak. Nem nyugszanak, amíg pénz van a zsebükben. Eltűnnek, egy-két hétig színüket se látom. Ezt sehol sem csinálhatnák meg ..; — Itt mégis. 11 — Én nem szólok. Ha visz- fzajönnek, tudják, mi a dolguk ... De télre már nem kellenek. — Fizet utánuk az SZTKnak? — Én ? Hogy fizetnék, amikor nem lehet rájuk számítani! A Pista most is elteli ergett, tegnap került elő. Azt mondja, beteg volt. Állítólag kórházban járt, mert eltört valamije... Szükségem van rájuk?... Nekem? ök örüljenek, hogy itt lehetnek ... Enni azt kapják, amit én, a fekhelyük itt van a konyhában. Én mondom, örülhetnek... A bagimajori kocsmáros Molnár József ismeri a tanyákon dolgozó munkásokat — Néha betérnek egy-két pohárra . .. Nem sokszor, mert találnak közelebb is. A legöregebb testvér méri nekik a bort, pálinkát. Az a pénz, amit ők keresnek nem jón ki a tanyákról... Körforgás. Mihály és Miklós közös, gazdasága: két tanya, négy ló, húsz tehén, anyadisznói?, malacok s a népes baromfi- sei'eg. A kutyaugatás terebélyes asszonyságot csal elő a tanyából. A ház népe a konyhában reggelizik. Az asztalnál a közös „uradalom” egyik feje Kovács Mihály, a sarokban a sámlin két fátyolos tekintetű „odavebt” ember. A görnyedt hátú nő közel lehet a hatvanhoz, a férfi még idősebb. — Mit akar itt? — támad a gazda felesége. — Menjen a... a gyárba, onnan írkáljom. Minket ne reklámozzon. Azok kétten riadtan pislognak fel a tányérból. — Nem kell nyilatkozni, Maca néni — néz erőteljesen a sarokban ülő nőre az asszony. Annak mégis megered a nyelve. Elmondja, hogy másfél éve került a tanyára, amikor elhagyta a férje. Nincs senkije. Itt ehet, alhat, dolgozhat, élhet Olykor pénzt is kap. Egy-két százast... A férfi is beszédesebb lesz. Évek óta él a tanyán, rákócziújfalusi. Itt talál nyugalmat, neki való elfoglaltságot Nem mozdul innen, míg a harangot nem neki húzzák... — Nem családtag, nem eltartott Dolgozik. Megfizetik? A gazdára pillant. — Ha szólok, hogy kellene egy százas, hát adnak Ügy havonta... A Maca néninek is. — Hát mennyit adnánk — jön indulatba a gazdq —, máikor munkaképtelen ? Egy napot dolgozik egyet beteg így van? Epilepsziás. Azért vannak itt, hogy ne legyünk egyedül Hálásak lehetnének, hogy idevettük őket — így az asszony. — Hallotta, jól éráik itt magúkat Akkor meg mit plcar?„ A kengyeű megbízott Fehér István rendőr zászlós szerint a törvénnyel nem volt dolguk a Hódi-Kovácsoknak. A gazdaságuk pedig tovább bővüL Az ötödik testvér, aki eddig Szajolban lakott — nemrég megvette a Deák-tanyát — Még több jószág lesz, még több munka, s még több munkáskéz kell — sorolja. Honnan ? Vannak még „olcsó” emberek... Ha nincs, hát sziereznek. Két éve tán, hogy valamelyik elmegyógyintézetből hoztak egy nagydarab embert. Tíz hónapig náluk dolgozott... Jószágok, tanyák, szépen berendezett nagy házak. Mindebből az „odavettek- nék” csak a mindennapi betevő falat, cigaretta, néhány száz forint, egy öltözet ruha jut és a prices — a konyhában, vagy az istállóban — amelyen tíz-ti zennégy órai munika után pihentetik fáradt tagjaikat Alkalmi munkások — mondják ... Elesett emberek — mondjuk — akik valamilyen óknál fogva kiszolgáltatottá váltak. A Bódi-Kovácsoknál meghúzódhatnak. Felkarolják őket, „törődnek” velük. Ök pedig hálából dolgoznak nekik. De mi lesz, ha teljesen munkaképtelenek lesznek? Nyugdíjra, járandóságra nem számíthatnak. Sem arra, hogy a Bódi-Kovácsok eltartják őket. Akkor az államnak kell majd gondoskodni róluk. A tanyáktól nem messze magasodik a martfűi cipőgyár kéménye. Fél óra járás lehet. De a roggyant istállóktól ötven vagy száz év a távolság... A Bódi- Kovácsok emberei nem látnak, vagy nem is akarnak odáig látni... T. Katona László Szépen, békességben — Régi karácsonyok? Túl a századikon nem könnyű beszélni róluk. Az elsők, akár csak a gyermekkorom, szegények voltak, mindig közbeszólt a nincs. A nehéz sors nem hagyott el később sem. Kilenc gyermeket neveltem — 1924-től özvegyen. Az ünnepek táján a majdnem csupasz karácsonyfa eszembe juttatta, hogy nehéz édesanyának és nagyon rossz szegénynek lenni. Sárközi Istvánná, aki az idén januárban ünnepelte századik születésnapját és életének századik karácsonyát így emlékszik vissza a régi időkre. Négy éve lakója a jászberényi Városi Tanács szociális otthonának. A nővérekről, gondozónőkről mint kedves jóakaróiról, a szobatársairól mint családtagokról beszél. — Azt mondják, hogy idősebb korban már nem annyira keserű az, ami régen nagyon nehéz volt. Talán azért, mert a múlt küszködéseiből inkább fiatalsága jut eszébe az embernek. Én mégis azt mondom, nem sírom vissza fiatal éveimet, mert nehezek voltak. Most öreg napjaim nyugalomban, szépen, békességben telnek. — Gyermekeim? Magam választottam, hogy itt éljek korombeliek között, és jó ez így, hiszen gyermekeimnek is megvan a maga gondja. Amikor tehetik meglátogatnak, néha az unokák is. Huszonhat unokám, negyvenhárom dédunokám és öt apró ükunokám van — mondja derűsen, büszkén. — Vártam a karácsonyt, hogyne vártam volna! Lehet, hogy nem úgy mint mások, de én is vártam. Túl a századik éven többször töpreng az ember a saját sorsán. Tudom egy magamfajta öregasszonynak minden nap amire ébred, kegyes ajándék az élettől. Ajándék az is. — és nem is akármilyen — hogy gondtalanul egy békés otthonban, kedves emberekkel körülvéve és talán egy-két unoka látogatásának örülve ünnepelhetem életem immár századik karácsonyát. — illés —
