Szolnok Megyei Néplap, 1975. december (26. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-21 / 299. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. december 21. *1 GIOVANNI BOCCACCIO; Nyolcadik nap LÁZÁR ERVIN: December tábornok Élt tehát valaha Milánóban egy német, ki szolgálatban állott, bizonyos Gulfardo nevezetű; derék és hűséges annak irányában, kinek szolgálatába szegődött, mi pedig ritka dolog a németeknél; mivel pedig mindig hűségesen megadta amaz pénzt, melyet néki kölcsönadtak, számos kereskedő akadt volna, ki csekély kamatra szívesen kölcsönzött volna neki akár- mely nagy summa pénzt. Ez tehát Milánóban lakozván, beleszeretett bizonyos madonna Ambruogia nevezetű szépséges hölgybe, ki felesége volt Guasparruolo Cagast- raccio nevezetű gazdag kereskedőnek, ki jó ismerőse és barátja volt; és szerelmében oly tartózkodóan viselkedett, bogy sem a férj, sem más semmit nem vett észre; üzent tehát egy napon a hölgynek, s kérte, hogy kegyesen hajoljon szerelmére, ó pedig vi- szontag készségesen hajlandó mindent megcselekedni, mit csak tőle kíván. A hölgy sok huzavona után arra az elhatározásra jutott, hogy megteszi azt, mit Gulfardo kíván, hahogy az két feltételt teljesít: egyik, hogy emez dolgot soha nem szabad senki előtt felfednie; másik, hogy mivel néki bizonyos okokból szüksége vagyon kétszáz aranyforintra, azt kívánja, hogy gazdag ember lévén, adja meg ezt néki, s annak után mindenben kedvére leszen. Gulfardo, mikor eleképpen értesült az asz- szonynak kapzsiságáról, felháborodott" hitványságán, holott eleddig becsületes asz- szonynak ^gondolta, és akkor forró szerelme szinte gyűlöletre vált, és feltette magában, hogy megcsúfolja őt; üzent tehát neki, hogy nagyon szívesen megteszi ezt s minden egyebet, mi hatalmában vagyon, s mit a hölgy kíván; miért is üzenje meg néki, mikor kívánja, hogy meglátogassa őt, mert akkor elviszi a pénzt is, és bizony emez dolog felől senki meg nem tud semmit, legfeljebb egyik pajtása, kiben fölöttébb megbízik, s ki minden ügyesbajos dolgában mindig el szokta kísérni. A hölgy, vagyis, inkább ez a ringyó, ennek hallatára megörvendezett, és visszaüzente néki, hogy férje, Guasparruolo, kevés napok múltán üzleti ügyeiben Genovába utazik, és ezt ő majd idejében értésére adja és üzen érette. Gulfardo pedig alkalmas időben elment Gu- aspanruelóhoz, és szólott hozzá ekképpen: — Valamely üzletet szeretnék nyélbe ütni, melyhez kétszáz aranyforintra volna szükségem; kérlek kölcsönözd nékem imez pénzt oly kamatra, miként máskor is szoktál kölcsönt adni. Guasparruolo felelte, hogy szívesen, és azon nyomban markába olvasta a pénzt. Kevés napok múltán Guasparruolo elutazott Genovába, miként felesége megmondotta, miért is az asszony üzent Gulfardóért, hogy jöjjön hozzá, és hozza magával a kétszáz aranyforintot. Gulfardo maga mellé vette pajtását, és elment a hölgynek házába, kit is ott lelt, amint reá várakozott; és mindjárt első dolga volt, hogy pajtásának szeme láttára markába olvasta a kétszáz aranyforintot, és szólott hozzá ekképpen; — Madonna, fogd ezt a pénzt, s add oda férjednek, ha majd hazatér. A hölgy elvette a pénzt, és azt hitte: azért beszél így, nem értette, miért beszél Gufardo ekképpen; azonban hogy pajtása ne gondolja, miképpen netalán fizetség fejében adta néki. Miért is szólott ekkénpen: — Szívesen megteszem, de meg akarom j olvasni, hogy mennyi. És kiöntötte a pénzt az asztalra, s mikor látta, hogy megvan mind a kétszáz, fölöttébb megörvendezett magában, eltette a pénzt, és visszatért Gulfardóhoz, kit is ágyasházába vezetett, s nem csupán amaz éjjel, hanem még sok éjszakán által részesítette őt testének gyönyörűségeiben, mígnem férje megtért Genovából. Mikor tehát Gausparruolo . Genovából megtért, Gulfardo meglesvén, mikor van együtt feleségével, nyomban hozzája ment, s az asszony előtt szólott hozzá ekképpen; — Guasparruolo, a pénzre, vagyis a kétszáz aranyforintra, melyet a minap nékem kölcsönadtál, nem volt szükségem, mivelhogy nem tudtam nyélbe ütni amaz üzletet, melyre kértem; annak okáért nyomban visszahoztam feleségednek, s általadtam néki: töröld ki tehát számadásomból. Guasparruolo feleségéhez fordulván megkérdezte, vajon megkapta-e a pénzt Az asszony, ki ott látta a tanút, nem tagadhatta le a dolgot, hanem szólott: — Bizony hogy megkaptam, csak még eddig elfeledtem megmondani neked. Mondotta akkor Guasparruolo: — Gulfardo, rendben vagyon; Isten áldjon, én majd elrendezem a számadásokat Gulfardo eltávozott, az asz- szony pedig hoppon maradt, és odaadta férjének becstelensége szennyes bérét; és ekképpen a furfangos szerelmes ingyért élvezte kapzsi hölgyét Rcvay József fordítása December 21. Giovanni Boccaccio halálénak 600. évfordulója. A nagy olasz író világhírű elbeszélései, a Dekameron című gyűjteményben foglalt borsos történetek azóta sem veszítettek elevenségükből. Az elbeszélésekben a tréfás, szomorú vagy kacagtató mesékben az író felvonultatja korának egész társadalmát, a középkor alkonyán már az újkor előhírnökeként a vakhit helyett, a józan ész, az őnsanyargatás helyett a derűs életörömöt hirdeti. égkristály-tű borosta az arcán, deres halánték, sas orr, sas tekintet. Zúzmara szállt a trónterem falára, amikor December tábornok beviharzott, pára csapódott a drágakövekre, megtompult az aranylemezek fénye. — Győzelem! — rikoltott December tábornok, szájából kivillogtak a szép fehér, lapos fogak. A trónszákhez lépett, teli tüdőből ráfújt. November tábornok maradványai fáradt pernyeként szétlebegtek, elenyésztek a semmibe. December tábornok a trónra huppant — a királyi szék nagyot nyögött. — Én vagyok a király — ordított December tábornok, az alattvalók mélyen meghajoltak. — Király vagyok! — ismételte December tábornok s az alattvalókból halkan, sziszegve, mint a téli szél, eIŐ6us- tos'gott: Éljen a király! A terem kárpitjai mögül fagykígyók csusszantak elő, törékenyszárnyú didergések és vacogások lebegtek a mennyezet alatt — És mostmár soha többé ... senkinek ... ! — mond ta December tábornok. — Ez a trón már örökre az enyém! G u rgúLázva hahotázotk Boldogan. Égdörgés decemberben? De furcsa. A hang végighömpölygött a tájon, forgolódott a völgyekben, felágaskodott a hegycsúcsokon — aztán ma- gábaszívta a palszürke ég. De akkor egy icikepicike „jaj”, sóhajnyi se, csak akkorka, mint egy pilleszárny- moccanás. Aztán még egy, megint egy és újra, újra.-r- Támadnak — kiáltott rémülten az Első Ezredes. — Már elesett öt másodperckatonám. TOLDALAGI PÁL; Nem kérdelek A hegyvidék, mit nézel, visszabámul és mélyértelme máris benned él. A tölgyek és a házak arra, hátul, a sziklás úton gördülő szekér, a felhők és a felhős, lusta barmok e perctől fogva halhatatlanok. A tested más és mostan más az arcod és benned többé én nem olvasok. Nem kérdelek, mert mit felelne szájad? Szelet, földomlcfít, záport, vagy csigát. Ha alszol, majd alusznak mind a tájak és veled együtt ébred a világ. MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA December tábornok felbő- dült a trónon, jégcsapszakál- la nőtt. — Egvetlen katonámat nem adom! Egyetlen másodpercemet sem! Minden erővel védekezni! Az ablakhoz ugrott, végigtekintett glédába állított hadseregén. — Nem adjuk meg magunkat! — Hurrá! — zúgta a sereg, felemelt kezekkel vivá- toztak a másodperc-hadosztályok, a perc-ezredek, az óraszázadok és a nap-szakaszolé Hurrá! A nagy zaj elnyelte a haldokló másodperc-katonák kiáltásait. December tábornok szeme végigpásztázta katonái fegyverzetét: a fagv-pikákat, zúzmaravetőket, hóvihartankokat, fényelhárítókat, jég- páncélosakat és széllökőket. — Nem győzhetnek le — mormolta elégedetten. Ekkor egy hangos jaj-kiáltás, a hadsereg elnémul, és végig a suttogás: Elesett az első nap. Ott elől már bomlanak a sorok, hallatszik a fegyverek csettegése, süvíte- se. pattogása, rianások pen- dülnek. — Elveszünk — siránkozik az Első Ezredes, már csont és bőr, félelem niroslik a szemében, menekülne, de December tábornok vállon ragadja. az első sorba löki. — Harcolj, kutya, még nincs veszve semmi! S az Első Ezredes ott, a sor elején, ouff, elzuhan. Egy hét már'hősi halott. — Tovább! — rikkant December tábornok és csatasorba állnak a Második Ezredes katonái, mintha most csitulna a harci zai, csak kis jajok, csak aoróka iaidulások. — Ki törődik velük, kicsoda?! — üvölti December tábornok — csak hulljatok másodpercek, adjátok értem a véretek, percek! Csak én maradjak meg! Ti se érdekeltek — vicsorogja az Ezredeseknek. És ott kinn újra feldübörög a csata. Piff-paff, esnek el a napok, a hős csütörtökök, vakmerő szerdák és lánglelkű péntekek. Reszket December tábornok, üvölt December tábornok, tombol December tábornok. Az utakat hó fújja be, elakadnak a vonatok, nyögnek a háztetők a fehér súly alatt. — Nem adom meg magam — vicsorog December tábornok rongyos csizmában, széthasadt mentében. — Jég a bordája, jég a térde, jég a szíve. Jégtábornok. Roszog a jég, csukladozik. Már csak egy napja van, egyetlenegy. De mi ez? Az emberek táncolnak, jókedvűen járják az utcákat, fújják a trombitái. — Mi ez? kérdezi December tábornok, trónusára rogyva, már jártányi ereje sincsen. — Téged búcsúztatnak — mondják az utolsó órák — és Január tábornokot köszöntik. Ö lesz az új király. — Nem lehet — liheg December tábornok —, ez az én trónom. Markolná a karfát, de az erő már elcsorgott uj- jaiból, csak ordítani tud még egy utolsót, azt is szánalmasan, egyre halkulón. — Én December... ecem- ber ... camber... ember... L átod — súgja neki az utolsó perc — ha ajándékba adtad volna a napokat, az óráikat, a másodperceket. Ha szép hókristályokkal, vastag hóbun- dával, szánkózó gyerekekkel ... És meghal. Vele pusztul kínba dermedt királya is. Hallottad, Január? Jó reggelt fény Huh István verseskötetéröl 1970-ben egy csupaidegen fiatalember kopogott be szerkesztőségünkbe: verseket hoztam, öt év múlva az első kötetét kaptuk, amelyben százkilenc versét olvashatjuk. Iluh Istvánt lapunkban már bemutattuk — 1936-ban született Törökszentmiklcson, az apja napszámos volt, az anyja cseléd, nagy családból jött, tízéves korában már kenyérkereső; volt vízhordó, téglagyári munkás, öntvénylisztító és paprígyá- ri betanított munkás — most mégis, újra, valami ilyesmit teszünk, mert1 első kötete csaknem önéletrajz. Szigorú szavakkal vall koráról, önmagáról, és ezt ars poeticád ihletettsógű vemében meg is okolja: ...népet, hazát / Igazam az szeret / Ki rosszat is kimond. Miről is ír Iluh István? Szinte földrajzilag is „be lehet határolni”, Életút járói, amely a téglagyár környéki szülői házból a szolnoki Kisgyepen keresztül a Szolnoki Papírgyárba vezetett, és onnan tovább a beteg költő alcsiszigeti kölcsönházacská- jáig. (Inkább viskó!) Ezen az úton — nem sztráda, itt nem lehet suhanni — emberekkel találkozott, ütközött, s a versek nagyon pontosan visszaadják ezeket az élményeket Enyéim sorsát hozom / s enyéim igazát — vallja, és eszel már azt is megmondta, hogy minden hamis, a kétkezi emberek érdekeit sértő igazsággal szemben áll! Iluh István munkásköltő. Ügy értem: a munkásélet énekese. Elkötelezett, vagy felelősségérzettel szól, a kevesek ismerik jobban, mélyebben a táskában kenyeret, szalonnát hordó emberek világát, mint ő. Éles szóval utasítja el, hogy valaha is „szépszájú kegyenc” legyen. Mindennel szemben áll, ami a szocializmus eszméinek idegen, de nem lá- zongómód lövöldöz árnyék- bajokra. Bárhonnan is indítja gondolatgazdag költői sorait, mindig az „övéihez” jut vissza. így teszi ezit a Szívrepedésig című versében is, amely cselekvő szándékait egyértelműen megvilágítja. „A porbahagyoíihoz lehajolni / S felemelni az égig / A jog zászlaját vinni-vinni / Szívrepedésig. Az előző költői sor után talán már felesleges is azokkal vitatkoznunk, akik Iluh Istvánt pesszimista jelzővel illetik. Iluh hisz a mai elesettek, a még betű nélkül, alkoholon, putrikban élő embereik felemelkedésében, sőt harcol ezért. Megtévesztő — ez kétségtelen — Iluh hangulati elemeinek világa, különösen akkor, ha a környezetrajzokat öncélúan értelmezzük, holott ezek a túllépés óhaját és követelését hordozzák magukban, erős költőd izzással. A Magvető Kiadó dicséretes gyorsasággal adta ki a „Jó reggelt fény”-1, amely Iluh — a kézirat leadásáig számítva — költői termésének fele-harmadát foglalja magában. A válogatás — egy-egy vers esetéiben — talán nem is a legszerencsésebb. denát minden .válogatás torzít, vagy így vagy úgy. Ez esetben — úgy véljük — egy kicsit Iluh kárára, mert hiányoljuk pl. szerelmes versednek további remekeit, és nagyon is pártos költészetének még szókimondóbb darabjait, amelyekkel a munkásélet loptikáján keresztül nem felnagyít, hanem világosságot teremt. Mindezekkel együtt örülünk Iluh István első verskönyvének és várjuk újabb kötetét — ti —
