Szolnok Megyei Néplap, 1975. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-11 / 264. szám

1975. november 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP a Á barátság otthona Pillanatképek a Szovjet Kultúra és Tudomány Házából Éppen vasárnap volt két éve, hogy Budapesten az egykori országos úri kaszinó ízlésesen átalakított, moder­nizált épületében megnyílt a Szovjet Kultúra és Tudo­mány Háza, amely azóta a magyar és szovjet nép barát­ságának jelképévé vált. Az­zal a céllal nyitották meg, hogy a Szovjetunió bemutat­hassa kulturális és tudomá­nyos eredményeit, a gyárak­ban, a földeken folyó terme­lőimunkát ... a hétköznapja­it. A két éve szinte egyfolytá­ban „üzemelő” kulturális centrum azóta széles körben ismert és kedvelt otthon, a barátság otthona lett. Adat­ként csupán egyet: ez év szeptemberében már átlépte kapuját az egymilliomodik magyar látogató. Saslik és Matrjoska Ha a turista egy idegen or­szággal ismerkedik, minden­képpen igyekszik a legjel­legzetesebb ételt, s a legjel­legzetesebb népművészeti tárgyat felfedezni. Ha pedig az ország mutatkozik be az idegennek, elhozza bemutat­ni azt, amit úgyis megkeres­ne az idegen odakint. Ter­mészetes hát, hogy a Szov­jet Kultúra és Tudomány Háza mellett szovjet étterem és népművészeti bolt is nyí­lott, ahol a vendég kedvére válogathat, ahol fehér asztal mellett egy ültő helyében be­járhatja az egész Szovjetuni­ót az orosz borsostól a grúz sas ükig, az örmény konyak­tól a moszkvai vodkáig. .„ Pár lépésre onnan betér­het a Nyírfácska boltba, ahol a Baltikum legszebb boros­tyánjait veheti, ahol a híres orosz vert csipkegallérok kö­zött válogathat, s ahol a fel­nőttnek, gyerekeknek egya­ránt kedves, egymásba ösz- szerakható babasort, a Matr- joskát vásárolhatja meg ajándékba, hogy meglepje vele... z epés* egg semmi­séggel kezdődött. Iri­na, a feleségem azt kérdezte: — Véletlenül nem tudod, hol van a rúzsom? Gondolkoztam, aztán ezt mondtam: — Véletlenül tudom: ke­resd o frizsiderben. A rúzs ott volt. Másodjá­ra, amikor feleségem mar az egész lakást felforgatva azt kérdezte, hogy nem lát­tam-e a vasalót, gondolkozás nélkül válaszoltam: a lisztes dobozban. És ott volt. A mosószappan hollétét is pontosan meghatároztam, mert, miután nejem halk sikkantások közepette kiha­lászta a kompótból — oda­jött hozzám, mélyen a sze­membe nézett és titokzato­san súgta: — Kolja drágám, már né­hány hónapja együtt élünk, de még csak most jöttem rá, hogy te gondolatolvasó vagy. Én elszörnyedve tiltakoz­tam: — Isten ments! Soha töb­bé nem teszem! — Már miért ne tennéd? Hisz ez nagyszerű dolog! Te ezzel a képességgel még hí­res ember is lehetsz. Pró­báljuk csak ki! Csukd be a szemed! Ügy... Nagysze­rű... És most mondd meg, hol a mozijegyünk, amit ha jól emlékszem, az asztalra tettem. Hm, meglepetés! Nincs Matrjoska. Nem tudnak any- nyit szállítani, hogy a ma­gyar Matrjoska-szükségle- tet fedezni tudnák. Ha itt nem is, de a Házban látni a kedves kis „szuper- babából” — vitrinben. Az orosz föderatív köztársaság népeinek népművészeti kiál­lításán. Hahlomától a pettyes lóig Miután a keresett szebb- nél-szebb kézi festésű ba­bákban ki gyönyörköd te ma­gát a látogató, s továbbindul, hogy az emeleti kiállítóter- met végigjárja, pár lépés után leragad a Hahloma-vit- rinnél, ahol a gorkiji kerület tizennégy falujában napon­ta készített „Hahlomákat” az aranyos csillogású festett fa­tálakat, fakanalaikat, tányé­rokat csodálhatja meg, ame­lyek arany—piros—fekete mintázatúikkal 6zép díszek, s különleges bevonatuk jóvol­tából mindennapi használati tárgyak, evőeszközök lehet­nek. Csakúgy, mint a szín- pompás zsosztovói szamo­vártálcák, vagy a dagesztáni ezüstműve6ek ötvöskancsói. S ha valakinek még min­dig rossz kedve lenne, csak pillantson rá a dimkovói pa­rasztkerámiákra, amelyek a gyermeki fantázia szabadsá­gával készültek —a gyerme­kek szórakoztatására. Kit ne mosolyogtatna meg az az arasznyi lovacska, amelyik fintorogva nevet az emberre, s ráadásul pettyes. Sárga alapon kék pettyes. Mellette a barátja a kis szarvas — csupa piros rózsa! Zene, zene, film Koncertterem, sztereo le­mez, sztereo hangfal. Csaj­kovszkij B-moll zongoraver­senyének bársonyos akkord­jai méltóságteljesen kava­rognak, hömpölyögnek a le­Ero.se« koncentráltam, éreztem a láthatatlan impul­zushullámok irányát, ame­lyek a következő szavak el- dadogására inspiráltak: — Szerintem a szemetes vödörben kell lennie... Odaugrottunk a vödörhöz, felkavartuk a szemetet, s mit ad az ég! A mozijegy ott van. Látnoki adottságomnak egykettőre híre ment. Jöt­tek a szomszédok, a rokonok. A szomszédnak megmond­tam, hogy csemetéjük, hol, kinek a kertjében dézsmálja az almát, a rokonoknak: férjhez megy-e hamarosan a leányuk vagy sem. Monda­nom sem kell, hogy otthon minden szabad időmet tele­patikus képességem fejlesz­tésére fordítottam. Felesé­gem feledékenysége révén, erre minden gyakorlati le­hetőségem megadatott. Már kezdtem hires lenni. Felis­mertek az utcán, a villamo­son. Amikor egy öregasszony azt kérdezte tőlem, hogy van-e élet más bolygókon, vegőben az öt—hat méter magas mennyezettől a padló­ig húzott bolyhos tapétán „alácsordulnak” és körbe zsongják, elborítják a hall­gatót. A magyar belsőépíté­szek munkáját dicséri a ki­tűnő akusztika. Zene szól két másik te­remben is. Két helyiség — két mozi. A kis vetítőben népzenével kísért dokumen- tumíilm pereg. A vásznon ukrán, grúz, orosz, észt, lit­ván mérnökök, szakembe­rek keze munkájával óriási cementgyár épül — örmény- országban. Lírai gitárdallamok a nagy moziteremben: Az Elfelej­tett mesék völgye című grúz film kísérőzenéje. Ma lehet, hogy más megy. Mindig új film... Szolnok megyei nap? Várjuk! A Szovjet Kultúra és Tu­domány Házának különle­gessége a központi könyvtár, ahol közvetlenül a Szovjet­unióból is rendelhetők köny­vek. A kért példányt telexen megrendelik Moszkvából, s az egy hónapon belül megér­kezik. Lehetne még sorolni, amit a Ház nyújt az érdeklődők­nek. Szocialista brigádok Klubja, oro6z nyelvi tovább­képzés, gyermekklub, ösz­töndíjasok klubja, szakem­ber-találkozók, megyei na­pok, amelyeken eddig Békés és Komárom vett részt si­kerrel. Nemrég Szolnok megyei politikai küldöttség járt a vendéglátóknál, s a találko­zón szó esett arról is, hogy a megye bemutatkozik a Szov­jet Kultúra és Tudomány Háza látogatóinak. Reméljük, hamarosan be­számolhatunk a Szolnok me­gyei napokról is. Várjuk a megnyitást. L Ts. már határozottan tudtamí a dicsőség glóriája rövidesen fejem körül lebeg majd. Is­merőseim már ujjal muto­gattak rám, a szomszéd gye­rekek kövekkel dobáltak. Hiába, a népszerűségért az embernek meg kell szen­vedni. Bár látnokiságom egyre jobban kiteljesedett, jövőm körvonalai még a homály­ban maradtak. Rendesen el­jártam a munkahelyemre — afféle hétköznapi kishivatal- nokként, mígnem ott is rá­jöttek képességemre. — Mit nem adnék érte, ha tudnám mikor jönnek az el­lenőrök —, mondta a főrak­táros. — Hamarosan — mond­tam. És jöttek is. Később tele­fonon azt kérdezték tőlem, hogy hol a főnököm. Meg­mondtam: halászik. Valóban halászott — munkaidőben. Ez, úgy látszik nagyon fel­csigázta főnököm érdeklődé­sét, mert másnap már hiva­tott. Eduárd Jevdokimov TELEPÁTIA Vándor Sándor kórusfesztivál Szolnokon A jövő esztendőben ápri­lis 29. és május 2. között Budapesten, Veszprémben és Szolnokon rendezik meg hazái és külföldi kórusok részvételével a Vándor Sán­dor kórusfesztivált. Tegnap délelőtt a Ságvári Endre megyei Művelődési Köz­pontban a fesztivál előké­szítésére operatív bizottság alakult. A megbeszélést Ár­vái István, a Szakszerveze­tek Szolnok megyei Taná­csának vezető titkára, a Kóta megyei elnöke nyitot­ta meg. A hangversenyek jelentős része a sportcsarnokban lesz emellett üzemekben, műve­lődési házakban, klubokban és a május 1-i ünnepsége­ken lépnek majd fel a meg­hívott kórusok. A rendez­vények sorát gazdagítja az ugyanekkor megrendezésre kerülő úttörő kórusok me­gyei mozgalmidal-feszti- válja, a tervezett lampio- nos felvonulás, s a lakóte­lepeken adott „mozgalmi- dal-szerenádok”. Az ígéretes szolnoki, veszprémi és bu­dapesti műsort a tervek sze­rint a televízió mindhárom helyről április 30-án kör- kapcsolással közvetíti. Van miből válogatni! A tiszabői művelődési házban nyolcezer kötet könyv áll a község lakóinak rendelkezé­sére. A könyvtári tagok száma az utóbbi egy-két hónap alatt örvendetesen emelkedett a községben, és ma már jó­val meghaladja a kétszázat. Egy szűk észtert! Gyakran sző esik újságok hasábjain a pályakezdő értelmiségiekről ,— mérnökökről, közgazdászokról ta­nárokról. Záporoznak feléjük a kérdések: hogyan il­leszkednek be a kollektívába, hogyan találják meg számításukat? Kevesebbet beszélünk a pályakezdő szakmunkásokról. Hogyan fogadják őket? Tárt karok­kal mondhatná bárki, hisz szükség van rájuk. S ho­gyan tovább? Mi történik amikor átlépik a műhely­csarnok küszöbét? A kérdések aktualitását bizonyítja ez a mostanában gyakran használt szó: szakember- hiány. Olyan fiatalembereket ke­restem fel, akik egy éve dol­goznak első munkahelyükön, Papp Jánost, és Vadkerti Pé­tert a szolnoki MEZŐGÉP Vállalat fiatal szakmunká­sait. Vadkerti Péter felújító la­katos. — A Szamuely Tibor gépész szakközépiskola elvégzése után kerültem az üzembe. — Nem az íróasztalt vá­lasztotta? — Először is, a technikusi képesítéshez két év munka szükséges. De, én enélkül is a fizikai munkát választot­— Ide figyelj, te látnok elvtárs... azt mondják, elő­re tudsz mindent... — Azt mondják..; — Rendben van. Mivel kí­nálhatlak meg? — Konyakkal. Három csil­lagossal, amit a széfben tar­tasz ... — ördögöd van! És azt is megmondanád, hogy miért hívatnak a fejesek? — Gondolom azért, hogy leváltsanak. A főnököm elfeketedett, és sürgős tennivalóira hivatkoz­va elköszönt. Néhány nappal később, ki­küldetéséből visszatérvén új­ra hívatotU — Üdvözöllek, te gondo­latolvasó — mondta és elter­peszkedett a fotelban. — Egy jó újsággal szolgálhatok —, folytatta —, fontos értekez­leten voltam... Egyes kar­társak menesztéséről döntöt­tünk ... Fogd csak, dobott elém egy papírt. Es én olvasni kezdtem. Éreztem: az arcomra fokról- fokra kiül az öröm, mert a papír tartalmából rájöttem, hogy normális ember va­gyok, azaz egyáltalán nem értek a telepátiához. És ez szóról szóra igaz is, hisz hal­vány gőzöm sem volt arról, hogy — amint a papír iga­zolta — létszámcsökkentés miatt elbocsátanak munka­helyemről. Baraté Rozália fordítása tam volna. Sok évfolyam­társam jelentkezett egyetem­re, főiskolára. Akiket nem vettek fel, íróasztal mellett csücsülnek — ideiglenesen. Voltak olyanok is akik fél­tek a kétkezi munkától, in­kább mentek ezerhétért a papírokhoz. Én úgy voltam vele, ha koszos leszek hát lemosom, erre ott a fürdő. S nem utolsó szempont volt az sem, hogy így jóval töb­bet keresek. — Mi történt az első na­pon, és mi történt azután? — Megmutatták a munkát, azán magamra hagytak. Amit nem tudtam azt meg­kérdeztem, de láttam, hogy kizökkentem a ritmusból a többieket a kérdezősködés- sel. Addig ment ez, amíg rá nem jöttem a dolgok forté­lyára. Sokszor elfogyott a fúró mire megköszörültem, — a középiskolában mindig kivették a kezűnkből ha kö­szörülni akartunk. De meg­tanultam ezt is. — Milyen munkákat ka­pott? — Eleinte az olajteknők nyomáspróbáit kellett csi­nálnom. Ez egyszerű dolog, de fizikailag nagyon igény­be veszi az embert. Ezt a néhány hónapot kellett ki­bírni, amíg itt dolgoztam. Ezután megváltozott minden. Egy évfolyamtársam nem tudta „végig vinni”. Ö a szétszerelőbe került. Nálunk ez a mostoha hely. Pár hó­nap múlva biztosan átmehe­tett volna máshova, de ö „ugrált”, zsörtölődött. Végül aztán elment. — Magát befogadták a többiek? — Nem volt nehéz...Fia­talok között dolgozom, sze­retek velük lenni. Még ha nyersebbek, őszintébbek, ak­kor is. Papp János esztergályos. Ö ismerősként jött ide. — Itt voltam ipari tanuló. Amikor a gyártóüzembe lép­tem senkinek sem kellett be­mutatkozni. Ez biztonságot adott Megnyugtató érzés volt, hogy ismerősök közé kerültem. Néhány hét múl­va a Rákóczi brigád tagjai mondták is, úgy dolgozzam, hogy ők figyelnek. Aztán még azt is mondták, valami­kor majd én is a brigádba kerülök. De, nemcsak figyel­tek, segítettek is. — Ezek voltak a kellemes élmények, és a kellemetle­nek? — Az ebédlőben ott volt a felirat „köszöntjük a fiatal szakmunkásokat”. A hátunk mögött meg ott volt a rneofc. Persze lehet, hogy csak én nem szeretek úgy dolgoz­ni, ha néz>k mit csinálok. Szerintem a kezdők általá­ban érzik azt, hogy ók a kezdők. Nem kell velük ezt külön érzékeltetni. — Miben segítettek a töb­biek? — Egy új esztergályosnak /nyilván nincs olyan kés­készlete, mint a régieknek. Űk adtak nekem forgácsoló szerszámokat, ha éppen hiányzott... Sok ilyen apró­ságot tudnék még elmondani. — Eltelt egy esztendő .mi­óta itt dolgozik. Nem akart év közben elmenni? — Nem ... Nekem ez a vállalat tanulási lehetőséget biztosít, a Szamuely Tibor gépipari szakközépiskolába járok. Egy műszakba helyez­tek, pontosan ezért Nem biztos, hogy ezt máshol ia megkapnám. Tanulok és dol­gozom. — Hogyan telik a nap. Szokta nézegetni az óráját? — Én is teljesítménybér­ben dolgozom, óranézegetés­re alig jut idő. Elrepül a nap, mint ez az esztendő. Minden kezdet nehéz, de nem mindegy, mennyire. Az iskolapadban * a gyakorlógép mellett meg lehet tanulni a szakma alapfogásait, de ami­től a munka könnyűvé válik, a „finomságokat” csak a gyakorlatból, meg a munka­társtól lehet ellesni. Ha hagyja! A két fiatal szakmunkás elbeszéléséből következik, hogy a szolnoki MEZŐGÉP Vállalat megbecsüli a „kezdőket”, szá- montartja, figyelemmel kíséri munkájukat. De így van-e ez mindenütt? Sok üzemben megveregetik a fiatal „hajtós” vál­lát, mondván: vigyázz a normára öcsi nem kell azt az'ege- kig srófolni! S „Öcsiből” olyan szakmunkás lesz, mint a ta­nácsadójából. Máshol a megaláztatásról — a durva viccekről — beszéltek. Az ilyen és hasonló vadhajtásokat le kell nye­segetni, hogy a fiatalok könnyen beilleszkedjenek egy-egy üzem közösségébe, és annak hasznos tagjai legyenek. Hajnal József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents