Szolnok Megyei Néplap, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-05 / 234. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. ctotőber 5. Baráth Lajos: A F F r i R Az üzemvezető előtt tulajdoniképijein mindent tagadtak. A két Bugony csak a maga igazát hajtogatta. Elsősorban Jóska tagadott: hogy ő nem kezdeményezett semmit, csupán azért vágott Balázshoz egy kődarabot, mert feltehetően rokonok, s mint ilyennel, joga van viccelődni. Bugony Balázs — sűrű, erős férfi — keveset beszélt, de minden szava határozott volt, kicsit sértő is. — Méghogy rokon.. — Bugony, Bugony.. i — vörösödött bele Jóska, s mint aki segítséget remél, ránézett az asztal mögött ülő főnökre. Az meg csak éppenhogy kilesett vörösesre gyulladt szemgödréből. — Hallgasson — mordult Jóskára. — Most emez beszél. .. No, beszéljen, Balázs ... — valami titkos, megfoghatatlan szál kötötte ehhez a másik Bugonyhoz, aki két hónapja került a keze alá, s a másik Bugonyhoz, aki két jónevű aknász volt. „Hogy ezt is mért hozzám verte az isten, ha már egyszer megbolondult, s parancsolgatás helyett a trógerolást választotta”. — Nem rokonom.;: — Engem nem az érdekel. Arról mondjon már valamit, hogy mért ütötte le ezt az embert... — Neki jobban kell tudni. .. — No, most akkor maga beszéljen. — Méghogy én tudom, mért ütött le? Leütött. Egy ökörnek elég lett volna — és az állát, simogatta. — Szóval, semmit se tud. Az isten csapná magukat a... — Talán az öcsém... Mert neki volt vele baja. Még a Somlóin... — Akkor ő számoljon! Fájdalmasain keserű mosoly jelent meg Bugony Jóska arcán. — Az még nálamnál is nyápicabb! — s kicsit előbbre lépett, hogy kitessen vékonysága. — Akkor mi az istent kö- takszik? — állt fel az üzemvezető. — No, a mai napra í rassanak maguknak üdülőt. .. Végeztem. Tudta ő nagyon jól, hogy Bugony Jóska mért kötözkö- dött névrokonával. Ha valakiből egyszer szakvezető aknász l^sz, annak már nem olyan a szaga, mint a többinek. S vissza nem fogadnák maguk közé, ha megfeszül, akkor se. Ha valaki elcsapott ügyvéd? Vagy volt főkönyvelő, aki sikkasztott? Annak még a talpát is letörlik műszak végén, napközben meg rádolgoznak. De akiből egyszer... Aki otthagyta az övéit és rézlámpás aknász lesz, azzal a magafajtái végeztek. S ha nem Bugony Jóska, hát más valaki, beleköt, követ vágnak hozzá, ráejtik a gerendát a kezére, a fűrészével szöget vágnak... Szóval, elüldözik a maguk köréből. A két Bugony együtt bu- szozott be a városba. Míg utaztak, meg nem szólaltak volna. Bugony Balázs néha rálesett névrokonára, s tán sajnálta is, hogy akkorát ütött. S még azért is megesett rajta a szíve, mert olyan nagyon sovány volt. Szinte száraz. Igaz, jó öltöny volt rajta, de semmit se ért az. „Tehénre húzhatnak, ga- tyat. .Fejében az motoszkált: mért ilyen az ő fajtája? Ez a szerencsétlen, lehetséges, hogy már tizennégy évesen a bányába uraságisko- dott. S talán cipője se volt. S ha megütötte az aknász, hát meghajolt, otthon elhallgatta az apja előtt. Még az is megverte volna... Most meg? Mit tett ő az öccsével? Éppen mert névrokonok voltak, hát is tápolta. Ha kimaradt, megértette: húsz éves legény, elmaradt a lánynál. . . De ezt így a szemébe nem mondhatta. Tréfásan rávert a hátára: „Hát, rokon, jó lesz az, hogy te csak egyszerűen nem jelentkezel sihten?” Csak nem ezeket a valóban rokoninak szánt nyaikleveseket sérelmezte? Végre a Jóska szólalt meg: — Tényleg, nagyon fájt az a kő... ? — Nem! De a pofon? Restelkedve elfordult. — Hát... ritkán kap ilyent az ember... — Máskor a hülye vicceidet. .. Jóska arca felderült. — Rendes vagy te. Egy féldecit megihatnánk együtt. Itt, a sarkiban. — Megihatunk! — nyújtotta meg a beleegyező szót Balázs. — De én fizetek. — Egyszer te, egyszer én! Bugony Jóska lelke megörült a tegezé&nek, s hogy az ö szája is kezdett rájárni, semmit nem érzett drágának. Még azt sem, hogy neki fizet az egykori áknász, ami igen nagy ritkaság, sőt sértés számiban is mehetett egy segédvájár esetében. A rend az, hogy az aknásznak fizetni kell... ha elfogadja a meghívást. Mondta is neki, mikor két- két félideci cseresznyepálinkával elvonultak egy sarokba. — Pedig te... te aknász voltál Somlón. — Az! — Azok igen rátarti emberek. — Azt hiszed? Mind az? — Az már igaz! — törölte meg a száját, s nem is figyelte, hogy marja-e a gyomrát a lecsúszó ital. — Nem mind... Pajtikám, nekem elhiheted! — Nem! Bizisten, hogy nem, pajtikám... — s el is hallgatott nyomban. Talán még meg talál sértődni a „pajtikám”-ért. Hallgattak. A két Bugony arca semmit sem árult el. Sem a sértődést, sem a félelmet. Kiitták a másik pohár italt is, s amikor Jóska elindult az újabb „munícióért” — ahogyan tréfásan megjegyezte, — a másik Bugony felsóhajtott. Két hónapja, hogy egyedül issza meg a pálinkáját. A régiek — beosztott aknászai — elkerülik, köszönését is csak éppenhogy fogadják. S a friss cimborák? Nos, azok sem barátkoznak vele. Tulajdonképpen ez a Bugony Jóska az első, aki... — No, igyunk! — állt meg előtte a másik. — Hát, szervusz, rokon! — Szervusz, pajtikám... Kis szünet után. — S hát tényleg, lehetünk mi rokonok is... Bugony Jóska nevetett — Aligha. Mi Erdélyből keseredtünk ide, még a harmincas években. — Én meg a felvidékről. — Az messze van egymáshoz. — Messze... Dehát akkor mért montad. .. lent. Amikor ... amikor kötekedtél. — Csak mondtam. Valamit mondani akartam. Kellett mondani valamit. Nincs igazam? — Az öcséd miatt? — Az öcsém miatt? Legutóbb már hűségpénzt sem kapott. Nem szeret az dolgozni. .. — Mert visszakerültem? Le, a lapáthoz! Mi? Bugony Jóska a kocsma sarkába menekítette a tekintetét. — Nem is tudom... Néha az embernek viszket a tenyere. .. — Az aknászra? — Nem! Az kell. Ugyan úgy, mint a lőmester, meg aki fizeti a bért. Csakhát... Csakhát... annyian... olyanok lesznek! Bugony Balázs megértette a másikat. — Megmondhatnátok neki, szemtől. — No, altkor vehetném a kabátom... — Mindet csak nem zavarná el... az olyan. Ezen meg Bugony Jóska gondolkodott el. — Ez is igaz. A teremtésit, pajtikám. Erre még nem is gondoltam. Bizonyisten! — Pedig erre is gondolhatnál. — Nem szeretek gondolkodni ! — Hát ez a baj! — s megfogta a vékonyka embert. — Most majd én hozok... — Az aknászok nem fizetnek. Ez már szokás. — Nem vagyok én áknász. . . S még ha az is lennék? Vagy rokonok vagyunk, vagy nem! No! Akarod? A karhatom. 11 — s olyan gyönyörködve nézett szét a piszkos, bűzös kocsmában, mintha a Paradicsomban lenne. Hogy mi tette ilyen színessé Bju- gony Jóska perceit? Ezt ő tudta a legkevésbé. Az újkeletű rokonság, meghogy ő egy — még ha lebukott is — igaz szakvezető aknásszal pá- linkázik. Esetleg maga a pálinka? Dehát Bugonv Jóska nem szeretett gondolkodni, ezt maga is megmondta. V taerwttt,* V rv , f ff( —'Tfflfr > BERKI VIOLA: A KASTÉLY LEGENDÁJA TO HUU: Partizándal (Egy népdal nyomán) — Jer haza gyorsan, kedvesem, egyedül sótlan az ebéd — Ha szeretsz, érts meg, feleség: harc folyik, ott van a helyem. — Jer haza gyorsan, kedvesem, fiad kisírja a szemét — Ne sírj, fiam, korai még: harc folyik, ott van a helyem. — Jer haza gyorsan, kedvesem, jó anyád úgy vár haza rég — Anyám te sem vagy menedék: harc folyik, ott van a helyem. — Jer haza gyorsan, kedvesem, felgyújtja házad a pribék — Ha ég, a gyűlölet is ég: harc folyik, ott van a helyem. — Jer haza gyorsan, kedvesem, ha meghalsz, ki lesz a tiéd — Életemről lemondanék, de szabadságomról sosem. (Gergely Ágnes fordítása^ Egy dal és ami hozzá fűződik... “Énemre : Szirti ignáení Serire s~ G.yU.1 tö11a:Molnárai CalZT Jolán Amott Jb'n. a Rózsa Sándor Pi-ros pej pa-ri-pán. flsperján György: Vészkijáratbejárat Ma, akiben a tehetség és a szándék akaraterővel párosul, vállalja a munka melletti tanulás lemondásait, fáradalmait, az előtt csaknem minden pálya nyitva áll. A felszabadulás után értelmiségünk jelentős része így jutott diplomához és jut ma is. De hogy ez milyen áldozatot, hallatlan akaraterőt, a jellemnek és a léleknek milyen belső tartalékait is igényli, azt éppen Asperján hősének útja példázza. Sok kritika szóvá teszi a regény napló formáját. (Cselák Gyula naplót vezet 17. és 18. éve között.) Ez Asperján egyik talán legjobb megfigyelése és ötlete. Az tudniillik, hogy az akaraterő egyik legjobb próbája éppen az önismeret megszerzése. De hogyan szerezze meg azt a munkásszállásokon kallódó érzékeny gyerekember, akinek egyszerre kell megküzdenie a kamaszkor mindenkit próbára tevő belső viharaival, a rettenetes magányával, miközben meg kell ismerkednie a nem mindig épületes és léleknemesítő környezetével, ki kell védenie annak durva, megalázó támadásait is? Cselák Gyula naplója több is, mint egv „hátrányos helyzetű”, sérült lelkű kamasz egv évének a leltárjegyzéke. Értéke nem csupán az, hogy a sok lődörgő, jó dolgában világfájdalmas hős után végre egy valóban munkáshőssel gyarapodott irodalmunk. Ez is nagy érték, mert hisszük, hogy néhány év múlva a hetvenes évek pozitív hőseként emlegeti majd Cselák Gyulát irodalmi köztudatunk („pozitívabb”, mint Makra!). Asperján „lakkozás” nélkül, szociográfiai hitellel mutatja be a gyárak, de főleg a munkásszállások világát is, amelyben Cselák Gyula tulajdonképpen öntudatára ébredt. Asperján könyve vérbeli írót avat. Nem mentes az első kötetek hibájától: többet ír, mint amennyit mond. De olyan izgalmas életanyagot mutat be, oly sodró lendülettel, hogy olvasás közben eszünkbe se jutnak a fenntartásaink. H. S. Arany a zablája, Ezüst a kantárja. Talán bizony — Rózsa Sándor Te vagy a gazdája? Lovat akar lopni, El akar bujdosni. Most akar a babájától Végső búcsút venni. Elment a szeretőm Idegen országba, Levelében mind azt Írja, Menjek el utána. Nem megyek utána Idegen országba, Inkább járok Szolnok felé Háromféle gyászba. Délig feketébe. Délután fehérbe. Pirosszélű keszkenőbe, Kékszínű mentébe! E nyáron diáktalálkozón vettem részt. A gutái polgári iskola 1945-ben végzett növendékeinek 30. éves találkozóján. Guta ma jelentős város. A találkozón hallgattam terveiket, észleltem az emberek megváltozott élet- és gondolkodásmódját, magatartását a megváltozott városban. Mit érezhet ilyenkor egy öreg tanár? Fojtogatott az öröm, a büszkeség és a meghatottság. Ez az érzés indított arra, hogy Guta ifjúságának visszaadjam elődeik dalkincsének azt a részét, amit 1940—44-ben sikerült össze- gyüjtenem. E költőien szép dalnak. szolnoki vonatkozása is van, ezért választottam közlésre a gyűjtött dallamok közül. Molnárné Csizy Jolán Illés Endre: Á FEKETE KISFIÚ E zt a kisfiút is egy névtelenné vált olasz városkában láttam, öt is nyáron, a naigy forró, olasz nyárban. Álltunk a villamos-megálló mellet, egy hosszú mellékutca elején. Megint egy csöppnyi múzeumba, egy régii házhoz, egy díszes kúthoz, ilyesfélékhez igyekeztünk. Először négyen álltunk a sínek mellett, mi ketten és ők ketten. A fekete kisfiú és kísérője, egy sovány, fehér lány, meztelen nyakában ezüst érem, meztelen lábán szandál. A kisfiú nem napsütötte, szicíliai fekete volt. Az ő feketesége — vagy az anyjáé, az apjáé — valamivel távolabbi délkörökkel dicsekedhetett. A kisfiú ötéves lehetett. Unottan állt. A villamos nem jött. Hozzám lépett, és az arcomba nézett. És mialatt az arcomat nézte, pehelysúllyal, de elég határozottam a lábamra lépett. A fiatal, sovány lány máris ott állt. — Kérem, ne haragudjék... mondta halkam, olaszul. Megfogta a kisfiú kezét, és szelíden elvezette. A villamos még mindig nem jött. Már öten vártuk. Egy nagyon kedves, nagyon öreg, ga- lambösz néni volt az ötödik várakozó. Két perc múlva a fekete kisfiú rálépett az öreg néni lábára. Némán és majdnem kedvesen, határozottan kíváncsian tette. A fehér lány ismét ott állt, ismét bocsánatot kért. — Kérem, kedves asszonyom, ne haragudjék. .. És elvezette a kisfiút. Később már heten várakoztunk. Egy fekete szemüveges férfi lépett a megállóhoz, szőke kislányával. Svédek voltak, néhány szót váltottak egymással. De a fekete kisfiút az idegen szónál is jobban érdekelte az idegen kislány arca — mélyen belenézett, és ugyanakkor rálépett az ő lábára is. A sovány, sápadt lány, a fekete kisfiú kísérője, kétszer is bocsánatot kért. Másodszor az apától. Mert a kisfiú néhány perc múlva a svéd apa cipőjét sem kerülte eL — Mondja, kedvesem... — szólította meg jó tíz perc múlva a galambősz néni a sápadt, fiatal lányt. — Nem tudja, hány percenként közlekedik ez a villamos? Mindannyian ámulva hallottuk a választ. — Ezt a vonalat megszüntették. — Mikor? — hökkent meg a néni. — Néhány napja. — De a múlt héten felszálltam itt! — hitetlenkedett a néni. — Azóta megszüntették a vonalat. — Hát aikkor hogyan jutok el a Via Ghibel- linára? És mielőtt a sovány lány felelhetett volna, a kedves öregasszonyban feltámadt a gyanú. — Hát maga mire vár itt, ha tudja, hogy nem jön a villamos? — Várok valakit — felelte ámyéktalan szelídséggel a lány. — Itt a megállónál? — Megszoktuk, hogy itt... — hangzott a felelet. Már éppen tovább akartunk menni, amikor az öregasszony makacs gyanúja mégis megállított. —És kit vár itt? — A férjemet. — Hát ez a kisfiú a magáé? — Az enyém. Ekkor már valószínűtlen volt minden. Az erőszakos kisfiú, az idegen, erős nyár, az üres mellékutca, az elhagyott sínek. És a megszüntetett megálló mellett mi heten várakozók. C sak tíz percig vártuk — letaposott cipővel — a soha meg nem érkező villamost. De ez a tíz perc szelíd erőszakkal elismertette velem az abszurd drámák jogosultságát. Azóta nem tagadom őket.
