Szolnok Megyei Néplap, 1975. szeptember (26. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-23 / 223. szám

1975. szeptember 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Filmjegyzet Magánbeszélgetés Szabadulás után Bizonytalanság és bizalmatlanság? Valamennyien emlékszünk még az amerikai Watergate- ügyre, a hírhedtté vált mag­nószalagokra, s persze a botrány következményére is: Nixon elnök távozására Nem kell különösen bizonygatnom tehát, hogy a rejtett lehall­gatókészülékek segítségével bele lehet szólni az állam- élet, a tőkés gazdaság, sőt bizonyos fokig a világpoliti­ka alakulásába is. Harry Caul, a lehallgatás tudományának és művésze­tének egyik legismertebb szakértője ennél ártalmatla­nabbnak tűnő megbízást kap. Jó pénzért egy sétálgató fia­tal pár beszélgetését, kell szalagra rögzítenie. A kész felvétel — a bonyolult kö­rülmények ellenére igazi mestermunka — azonban ké­telyeket támaszt Harryban. A szalagokat visszahallgatva egyre inkább meggyőződik róla, hogy e titkos párbe­szédnek valami helyrehozha­tatlan, végzetes következmé­nye lesz... Francis Ford Cappola ren­dező — a világhíres, nálunk sajnos még nem játszott maffia-film, a Keresztapa al­kotója — mint egyik nyilat­kozatában elmondotta, tu­lajdonképpen a felelősségről akart filmet készíteni. Arról a felelősségről, melyet tette­ink elkövetésével feltétlen vállalnunk kell. Ügy tűnik, Harryban is a felelősségérzet támad fel a szalagokat hallgatva, csak­hogy ez az önvizsgálat már elkésett. A megbánás, a szá­nakozás egy bizonyos küszö­böt átlépve már hiábavaló — aki idáig eljutott, az már bűnös, az már erkölcsi hulla. Erkölcsi hulla Harry is, így hiába áhítozik szeretetre, megértésre, melegségre. Lát­szólag egy ravasz fondorlat áldozata, ám valójában az önmaga állította csapdába zuhan bele. Annak válik rabjává, amit megsértett: a titoknak. A Magánbeszélgetés 1973- ban, a cannesi filmfesztivá­lon nagydíjas lett, de Qap- pola, s az operatőr, Bill But­ler mellett kijutott az elis­merés Gene Hackmannak is, akinek Magyarországon ez a harmadik filmje. A Francia kapcsolat és a Madárijesztő után újra megrázó erejű alakítást nyújt. Kritikus út Három fiatal mérnök hosz­szú estéket, számtalan sza­bad órát igénybe vevő szá­mítással meghatározta a MÁV Járműjavítóban a kri­tikus utakat, a kritikus tevé­kenységeket. Félreértés ne essék, nem betonjárdákról és nem munkaidő alatti cseve­gésről van szó, mindezek — a kritikus út és a kritikus te­vékenység — részei egy szá­mítási rendszernek, az úgy­nevezett hálós tervnek, ami az M—44-es típusu mozdony javítását ésszerűsítené, meg­gyorsítaná. Ami a fiatal mérnökök, közgazdászok és technikusok mozgalmát illeti, elmondhat­juk: a „Járműben" már meg­tették a kritikus utat — túl­jutottak a kezdeti szakaszon, a kezdeti lépéseken. Ezt jól illusztrálja a szóban forgó pályamű, amelyet az Alkotó ifjúság pályázatra küldtek be a fiatal műszaki szakembe­rek, s amellyel elhozták az ágazaton belüli verseny kü- löndíját. De ezt bizonyítják azok is, akik nem jutottak el idáig, akiknek munkáját pénzjutalommal ismerte el az üzefh vezetősége. Annakidején — néhány hó­nappal ezelőtt — hat ilyen pályamunkát bírált el a külön erre a célra alakult üzemi bi­zottság. Ezeket a pályázato­kat fiatal technikusok, mér­nökök készítették. Volt kö­zöttük olyan, amelyik újítá­sokra épült, s volt olyan is, amely inkább elméleti jelle­gével tűnt ki. De egyetlen pályamű gyakorlati haszná­hoz sem fér kétség. S talán ebben keresendő a fiatalok és idősebbek, a vállalati igaz­gató és az ifjú mérnök, a ta­pasztalt művézető és a fiatal technikus közötti egyetértés. Itt a segítség, amit a fiatalok kapnak az idősebb kollégáik­tól, s itt keresendő a felisme­rés is, hogy az ifjú szakem­berek „határt nem ismerő szárnyalása” igenis hasznom sítbató. Ehhez persze túl kell jutni a kritikus úton. Vagyis észre kell venni, hogy ezek a fiatalemberek akarnak, s kis segítséggel ez a néha esetleg bizonytalan tenni aka­rás helyes irányba terelhető. H. J. SZAMOK tanfolyam A Számítástechnikai Okta­tási Központ — a SZÁMOK —, gazdasági vezetőknek, rendszerezőknek és az ESZR-típusú, tehát a szocia­lista országokban használatos számítógépek felhasználóinak bentlakásos tanfolyamot szer­vez a HUNGAROTEX bala­tonkenesei üdülőjében. A civil ruhájuk zsebében a szabaduló levél, valamennyi pénz (a maradék börtönkere­set). Elhangzik az utolsó el­igazítás, de már a „sapkát le” vezényszó nélkül Kinyí­lik a börtön kapuja- Szaba­dok. Mehetnek, ki hova akar, pontosabban ki hová tud. Van akit várnak, feleség, gyerek, szülő, de sokukat csak a lakhelyük tanácsának szociálpolitikai előadója. Ö már az elítélt szabadulása előtt egy hónappal megkapta az értesítést, rajta a szaba­duló személyi adatai, bör­tönben töltött ideje, jellem­zése. hogy várják-e valame­lyik munkahelyen, segítségre, ellenőrzésre szorul-e? — Jelentkeznek? A szolnoki Városi Tanács szociálpolitikai csoportjának ügyintézője hevesen bóloga­tott. — Igen, többnyire. Ha má­sért nem, hát a segélyért — És aztán? — Elbeszélgetünk velük. Hogyan akarják kezdeni a szabad életet, mire lenne szükségük? — És mire van szükségük? — Hát többségük lakást szeretne. Teljesíthetetlen ké­rés. Mi csak néhányszáz fo­rint segélyt és esetleg na­gyobb összegű segélyt tudunk adni. A munkaügyi osztályon pedig állást ajánlanak nekik­Biztatás, nem ígéret \ (Néhány hónapja készült felmérés szerint 1974-ben negyvenegy utógondozásra szoruló került Szolnokra, kö­zülük huszonheten jelentkez­tek a tanácsnál, és öten kap­tak segélyt. Két szabaduló elhelyezkedéséhez nyújtott segítséget a tanács.) — .Mindössze ennyit tehe­tünk. Többre nincs lehetősé­günk — mentegetőzött. — Gyakran meg is kapjuk tő­lük: „Nem ezt ígérték benn.” Sokuk összetéveszti a bizta­tást az ígérettel. Egyébként is nekünk nem az egyetlen dolgunk velük törődni. Sem időnk, sem módunk nincs ar­ra. hogy utánuk járkáljunk. Figyelemmel kísérjük őket a munkahelyen, a magánélet­ben.' Ez egyébként is a tár­sadalmi pártfogók dolga. Van egy albizottsága a ta­nácsnak. tagjai társadalmi munkában vállalták az utó­gondozást- Tessék, itt a leg­frissebb , jelentés, ezt is ők készítették — rubrikázott pa­pírlapot tett elém. Rajta ti­zenegy név, mellette lakcím, munkahely, vagy ez utóbbi helyett a megjegyzés „nem tudjuk, hol van, két hét után kilépett, nem is jelentkezett a munkahelyen”. — Ilyen esetekben legfel­jebb a rendőrség segítségét kérhetjük. Az utógondozás nem rend­őrségi feladat. Dr. Kapai Sándor rendőr századosról a szolnoki Rend­őrkapitányság bűnügyi osz­tályvezetőjéről szakmai ber­kekben köztudott, hogy vesszőparipája az utógondo­zás. — A szabaduló támaszt ke­res — mondotta, mintha en­gem kellene meggyőznie. — Sorsdöntő számára, hogyan fogják a munkahelyen. Se- gíti-e valaki az első lépéseit? Sikerül-e környezetébe beil­leszkedni, új emberi kapcso­latokat kialakítania. Minden ezen múlik. Akik hivatalból foglakoznak velük, nem szakemberek- A rendeletek­kel ugyan nagy vonalakban tisztában vannak, de a bű­nözőkről, a bűnözésről hiá­nyosak az ismereteik. Rá­adásul semmiféle felelősség- revonási lehetőségük nincs. Igyekeznek eltűnni ■— És a rendőrség? — Mindössze néhány hó­napja van jogunk körözni, ha eltűnnek. Erre sem azért van szükségünk, hogy zak­lassuk őket. Nem tőlük akar­juk védeni a többi embert, őket is óvni szeretnénk. Megelőzni,, hogy a régi ivó­cimborák, börtön társak, bűn­társak újból belerángassák valamibe. — Nem hiszem, hogy a börtönből szabadultak túl­zottan örülnek, ha a rendőr­ség pártfogolja őket? — így van. Idegenkednek a hatóságoktól. Igyekeznek is eltűnni szem elől. Nem egy meg is mondja: „Letöltöttem a büntetésem, miért nem hagynak hát békén?” A munkahelyi kollektíva, a szo­cialista brigádok, a szűkebb környezet segíthet elsősor­ban­Elmondták több helyen, hogy a vállalati közösségek többsége befogadja a szaba­dultakat. De! A szolnoki ta­pasztalatok szerint a szaba­dultaknak majdnem fele né­hány hét vagy hónap után mór kéri a munkakönyvét, amelynek lapjaira egy esz­tendő elteltével már a soka­dik pecsétet stemplizik. — Miért teszik? Nem ta­lálják helyüket? Gyanakodva fogadják őket? Ha nem is mondják, megérzik, hogy a hátuk mögött mit beszélnek; mit gondolnak róluk. Az éremnek azonban van egy másik oldala — mondták, ahol beigazolódott gyanak­vásuk. „Az igazolatlan mulasztá­sokkal kezdte. Aztán jöttek a reggeli féldecik. Végül el­tűnt a munkaruhával együtt. Nem sajnáljuk” — mondták egykori munkatársai. Hová ment? — ki tudja. Talán a társadalmi pártfogó? — Honnan tudnánk? — tárta szét a karját Mező Já- nosné, az utógondozottakkal foglalkozó albizottság veze­tője. — A vállalatok nem ér­tesítik a tanácsot még arról sem, hogy mikor álltak odébb­Mező Jánosné asszisztens a városi tanács egyesített egészségügyi intézményében. Két éve tanácstag. 1974-ben szívesen vállalta ezt a tár­sadalmi megbízatást. Amikor a tapasztalatairól kérdeztem, mégis alig tudott valamit mondani. Másfél évig yárt, míg megkapta azoknak a névsorát, akiket figyelemmel kellett kísérnie. Aztán né­hány hét után már jelentést kértek tőle. (Merthogy ez a legfontosabb.) Mit tehetett? Telefon. Halló! X. Y. gyár? Ezt és ezt az utógondozottat keresem- Már elment? Fél éve? Köszönöm. A ritkább eset, amikor a vonal másik végéről érkező válasz: Minden rendben, to­vábbtanulását javasoljuk, ju­talmat is kapott. Visszavártak Van Ilyen. Meggyőződtem; Az Élelmiszer Kiskereske­delmi Vállalat 61. sz. üzle­tében. — Megírhatom a nevét? — Igen. Kovács András vagyok. . Garázdaság, nyolc hónap. Szabadultam, vissza­vártak- Nem sokat keresek, de jól érzem itt magam. Miért? Csak két dolgot mon­dok és megérti. Míg börtön­ben voltam, munkatársaim minden hónapban felkeres­ték a feleségemet és a kis­lányomat. Ilyenkor mindig átadtak nekik egy borítékot. A másik: néhány hete estén­ként ismét az iskolapadban ülök, a szakközépiskola esti tagozatán. Kereskedő leszek. Ereszd el a szakállamat! A kérés Pécsik Mihálytól, Bacsó Péter új filmjének fő­hősétől származik, s akiket kér: Lépőid, az Elhajlásvédel­mi Hivatal igazgatója és Ma­ra cs'kó, ugyanezen jóhírű cég személyzeti főnöke. Lé­pőid és Maracskó — egyik butább, önzőbb, rosszindula- túbb mint a másik — ha marad egy kis idejük a Pó- csikkal való „törődés” mel­lett, egymást fúrják, közben szüntelenül önvédelmi állás­ba helyezkedve, hogy a‘má­sik fúrását kivédjék. , De ki ez a Pócsik Mihály? Jobb sorsra érdemes felta­láló, aki nagy jelentőségű találmányát — a kanyarodó vonatokban fellépő centrifu­gális erőt akarja kompenzál­ni, hogy a folyékony hal­mazállapotú italok ilyenkor se löttyenjenek ki ivás köz­ben — éppen az Elhajlásvé- delmd Hivatal akarja kikí­sérletezni. S hogy miért ma- cerálják? Hát a szakálla miatt... Jól értesültek tudni vélik, hogy Bacsónak egy rádióri­port adott a témához ösztön­zést, mások egy Magyar If­júság cikkre esküsznek, melynek főhősét, egy szakál­las fiatalembert főnökei hó­napokon keresztül piszkál­tak, mert nem vágatta le a szakállát. De ne firtassuk az eredetet, lényeg a két kitűnő szatíratéma! Mert ki tagad­ná, hogy sajnos csakugyan akadnak vezetők, akik ha­talmukat a hatalomért gya­korolják, s hogy ennek bi­zony szenvedő áldozatai is vannak. Lépőid és Maracskó azon­ban túlmegy a szerepjátszás hihető határain, viselkedé­sük alapján már-már azt hisszük, hogy elmegyógyin­tézetben vagyunk, s nemegy (igaz komolytalan) hivatal­ban. Énnek az lesz a követ­kezménye, hogy nevetni ne­vetünk ugyan (hát hogyne, mikor Kállai Ferenc, s Ma­jor Tamás remekül komé- diázik), de nem jutunk el a rendező által kívánt ered­ményhez : a lépoldok és a maracskók veszélyességének megértéséhez. S a szakáll ügy? Ez bizony így „szakállas” poén..; A hiányosságokat Bacsó is érezhette, ezért pótszerek­kel próbálta fokozni a ha­tást. Harsányabbra, mozgal­masabbra hangszerelte a fil­met a kelleténél, sőt ami rosszabb ennél: megtűzdel­te felesleges poénokkal is. Mit írhatunk összegzésként? Volt jobb, s bizonyára lesz jobb Bacsó-film... H. D. Hogy minél több embernek alakuljon Kovács Andrá­séhoz hasonlóan a sorsa, miután kilépett a börtön kapuján, ennek érdekében született meg az új törvényerejű rendelet, amely 1976. január 1-én a régi helyébe lép. Pótolja a régi jogszabály hiányosságait, s merőben másképp szabályozza az utógondozás szervezetét. Az utógondozás összefogása a bíróság feladata lesz. A fővárosi és megyei bíróságok mel­lett főállásban hivatásos pártfogók működnek majd, akik­nek nemcsak kötelezettségeik, jogaik is lesznek­Kovács Katalin Hontalanok zsákutcája flmerikábél szökött PfS-P Szabó József ötesz- jaMÉI tendős volt, amikor elhagyta az országot- Mirőt tehet egy ötéves fiúcs­ka, illetheti-e szemrehá­nyás érte? — Nagyapám a hátára tett, arra emlékszem. Mentünk a bokrok főzött, a fák ágait csavargatta a hideg szél. Volt egy ház, katonák mu­lattak benne, mi meg csak róttuk az utat. Egyszer be­mentünk egy másik házba, ott már nem voltak katonák. Egy asszony vacsorát adott, s azt mondta, hogy reggel majd felülhetek a repülőre. Az ötéves fiúcska — nagy­apjával és nagyanyjával — két napig' repölőzött. meg sem álltak New Jersey-ig, ahol a láger várta őket. — Egy nagy terített asz­talhoz ültünk, finom ételek állták rajta, s nagyapa in csak azt mondogatta nekem, hogy megérkeztünk Ameri­kába... 1956 ősze volt ez, még nem fagytak be a Vizek, s a kis­fiú emlékezett rá, hogy vö­rösbarnán , integettek a fák, amikor elmentek­Szabó József tizennyolc évig élt nagyszüleivel Stotte- villeben, New York állam­ban. Ott járt iskolába, az utolsó osztályt már nem vé­gezte el, mert nem szeretett tanulni. Nagyapjától kapott egy öreg kocsit, s tizenhat évesen önállósította magát. Az amerikai lapok ebben az időben megdöbbenve cik­keztek egy felháborító eset­ről, New York egyik lakóne­gyedében 37 ember nézte végig, hogy egy gyilkos há­romszor támadt a hajnaltájt hazatérő nőre. Hiába kia­bált, senki nem sietett a segítségére, a rendőrségnek sem telefonáltak. Joe ebben a vliágban ön­állósította magát. . Az első betörést 1971. no­vemberében 19-én éjjel kö­vette el Tom Zyrie-vel. Egy ruházati áruházból kétezer dollár értékű árut lopott. A ruhaneműt Tom értékesítet­te. Tehetett-e róla, hogy egyik „vevőjük” éppen a tőlük vásárolt vörös zakó­ban sétálgatott annak az áruháznak a kirakata előtt, amelyet kiraboltak? Az áru­ház alkalmazottai rendőrért kiabáltak, a fiút elkapták, az mindent bevallott: kitől vette a portékát. A hudsoni bíróság mind­kettőjüket elítélte, de 300 dollár óvadék ellenében sza­badlábra helyezte őket. — Nagyszüleim bementek a bankba, kivették a pénzt, és én félórán belül szabad voltam..­Másodszor 1972-ben négy hónapra ítélték. A fallsburgi munkatáborba került, ahon­nét megszökött. A hudsoni rendőrség nagyszülei lakásán érte utol. Hat hónapot töltött egy columbiai börtönben. Hat hónap múltán vissza­ment a nagyszülőkhöz, be­került egy zenekarba, csü­törtökön és szombaton este a „Bajor házban” énekelt Stottevilleben. Ez az életfor­ma már jobban tetszett Jóé­nak, aki úgy emlékezik: egyszer munkát is vállalt va­lamilyen ruhagyárban..­Michel Danny Stewenson- nal 1973-ban ismerkedett meg. Csavargó volt ő is. Ve­le együtt terveitek ki Gre- enportban egy betörtést. Ki­szemeltek egy házat, amelyet majd kirabolnak. — Mike kistermetű fickó volt, bemászott a pinceabla­kon. engem a bejárati aj ón engedett be... Tévét, lemezjászót, tíz dollár készpénzt, gyűrűket, karórákat vittek el- A sike­ren felbuzdultak. Jóénak újabb barátai akadtak, mint Stewart Whalers, Gary Mer­ritt, Tony Zitto, Donald Alger és David Parchnak, akik tovább vitték a lejtőn. Rövid idő alatt több betö­rést követtek el Hudsonban, Catskillben, Kingstonban és Greenportban. Az utolsót 1973. június 15-én. — A börtönben megkere­sett két úr. Azt mondták, az állami rendőrségtől jöttek. Elém tettek egy listát, az al­világ embereiről, mondjam •tmeg, kiket ismerek közülük. Senkit nem ismertem. Akkor azt mondták, dolgozzak ne­kik- Minden letartóztatottért 25 dollárt kapok és nem kell a börtönben maradnom. A rendőrségnek csak ad­dig kellett, amíg használni tudta. Űjabb bűncselek­ménybe keveredett, s amikor szabadlábra került, akkor tudta meg, hogy a volt ha­verok vérdíjat tűztek ki a fejére... Sürgősen menekül­nie kellett. — Meghalni nem akar­tam, azért jöttem' el onnan. Hazulról kaptam a levele­ket. A szüleim azt írták, jö­hetsz, itthon nem bánt senki. Hazajöttem- _____ — Mihez kezd itthon? — Egy jó életet akarok kezdeni — mondja tört ma­gyarsággal. — Itt nincsenek bolondok az utcán, akik le- puffantják az embert. Dol­gozni akarok rendesen és megtanulni magyarul írni, olvasni. — Es mit gondol, sikerül új életet kezdenie? — Biztos. A társaság vitt rossz utakra, jó gyerek va­gyok én. Amerikában nem tudtam volna új életet kez­deni. A nagyszüleimtől ka­pok majd pénzt, lakást ve­szek, lesz családom nekem is. — Szülei, testvérei megér­tőén fogadták az Ameriká­ban felnőtt hozzátartozóju­kat. Hisznek neki. A lehető­séget, ahogy a társadalomtól, tőlük is megkapta, az új élethez. Az üzemben, ahol dolgozik, nem sokat tudnak Jóéról- Csak annyit, hogy Amerikából jött haza. Pósfaí H. János (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents