Szolnok Megyei Néplap, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-10 / 187. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 4 1975. augusztus 10. Illés Endre: A fény alakváltozásai N em tudom, mások hogyan emlékeznek rá: én fénybe mártva, fényekkel birkózva, a fény lobogó változataiban látom kilencszáznegyvenöt tavaszát. Amikor elhallgatott az utolsó aknavető, s először jöttünk fel a mélyből, a Gellérthegy ostroma után, még februárban: fény fogadott a feldúlt kertben, szemet fájdító sok fény a félig leroskadt ház előtt. Olyan telt, duzzadt, vastag fény, mint egy húsos szirmú virág. Mögöttünk a pince, a homály, a mécsesbűz, a falakon a salétrom, tüdőnkben az elakadó lélegzet — és a vakondélet után szinte kábított a sárgahúsú fény valószínűtlensége. Csak óvatosan lehetett nyeldekelni, mint egy ismeretlen szeszt. De néhány nap múlva már ragacsos és csúfondáros lett. Rátenyerelt a fagyott földre, és azon nyomban már öntötte el a meredek hegyi utcákat. Mint a hangya-vonulatok, hátizsákok és emberek nyomákodtak mindenfelé. A tegnapi fény elkeveredett a mai sárral, és kicsi tócsákból nevetett fel a törmelékbe ragadt vándorokra. Azután patakokban kezdett ömleni. Ügy zuhogott lefelé, mint egy vízesés. Ekkor már vad kopácsolás harsogott a hegyen. A háztetőkön férfiak, a roncsolt, üres ablakkeretekben asszonyok és öregek: a tetőket cseréppel, deszkával és bádoglemezekkel foltozták, az ablakokra zsíros csomagolópapírt ragasztottak. Erre a hangos, boldog, első rendtevésre ömlött a sok fény. Aki megfür- dött bene, piros és barna lett a vízesés-kedvű sugárzástól. De itt már megszakítom annak a tavasznak fénylő alakváltozásait. Hogy a nagyon erős fénynek milyen sötét, alattomos, vad az árnyéka — ezt is azon a tavaszon tanultam meg. Soksok év múltán sem tudom elkerülni a hangos, boldog fény pillanatokra feltűnő sötét árnyékát. Már rendezkedett akkor az élet, éledeztek a hivatalok, a ^hídjait vesztett Dunán néhány rozzant csónak is átmerészkedett a túlsó partra. Egy délelőtt a budai elöljáróság zsúfolt szobáiban új és új emberhullámok sodortak különböző íróasztalokhoz, valamilyen igazolványféle kellett volna. Át akartam kerülni Pestre, s figyelmeztettek: jó ilyenkor a pecsétes írás. Már megvolt az igazolvány a legújabb alkalmi pecsétet is ráütötték, 6 már kifelé tartottam a zsírért lisztet cserélők gyűrűiből, a szövettel, törmelékarannyal és lakással üzlete- zők izgatott csoportjaiból, amikor ismerősök állítottak meg. Egyszerre két halált is mondtak. Még januárban meghalt legjobb barátom, örley István, a nagyon tehetséges, fiatal novellista, az igazságosan irgalmatlan kritikus. Milyen biztató, hirtelen felragyogó tehetség volt. Milyen meredeken indult felfelé — és már mésfél hónapja halott! Egy repülőtámadás szünetében néhány cigarettaszippantásra az óvóhelyről kilépett az udvarra, itt érte őt a váratlan repesz. „Csak annyi maradt az arcából, mint egy álarc. A homlok és a száj” — közölte hírmondóm. Mintha fejbe ütöttek volna a fényben. Mert az a tavaszi fény még ide is bejött, a füstös, zajos, bűzös hivatali szobákba. És rögtön utána másvalaki egy másik halált mondott. Nyilasok és SS-kato- nák még decemberben elfogták, leütötték, és a Liszt Ferenc téren egy tömegsírba lökték Gábor Ignácot. Pestre kerülve, még egyetemi éveiben megismerhettem őt. A magyar vers és nyelv szerelmese volt. Milyen félelmetesen sokat tudott, milyen szellemesen vívott. Évek óta izgalommal figyeltem harcias, eszményien tiszta párbajait Babits Mihály- lyal, Horváth Jánossal — az ősi magyar versritmus vitatott kérdéseiről. A nagy vitákat most egy otromba géppisztoly-sorozat vágta el. Megrendített a két halál. Pedig már ismerősként üdvözölhettem volna, mert néhány hete engem is súrolt. Nevemre szóló katonai behívóval szökevényként éltem karácsony óta a Ménesi úti házban. Már feljelentettek, és a razziázóktól csak egy súlyos tüdőgyulladás mentett meg. Orvo§ egyszer látott, akkor is golyózáporban jött el. Egyetlen orvossága a vizes lepedő volt, abba csavartak. Hogy meg fogok halni, arra egy-két jel félreérthetetlenül intett. Még karácsony előtt a szomszédban lakó fiatal irodalomtörténész megajándékozott két csinos különlenyomattal, Verhaeren tájverseit taglalta az egyik. Hölderlin misztikáját a másik. Az orvos diagnózisa után, a körülményeket mérlegelve, irodalomtörténészem is átjött, ő is golyózáporban, s feleségemtől visszakérte a két külön- lenyomatot. Mert minek maradjon egy haldoklónál Verharren és Hölderlin? — gondolhatta jogosan. Az is rossz volt, hogy negyvenegy fokos lázzal birkózva is emlékeztem Csokonai ' tüdőgyulladást köszöntő versére, különösen ezekre a sorokra: „Szívem megett egy láthatatlan kéznek nyila bélőve áll — Sarkával rugdos két halál”. A vizes lepedő végül is erősebbnek bizonyult a tüdőgyulladásnál — de a halál nem hagyott el. Már nem az én halálom, másoké. Ahány ismerőssel találkoztam Pestre átérve, annyiszor lépett elém a halál. Nem a boldog vég, aminek Homérosz nevezi: „Mézízű mély álom”. Sokkal inkább Racine Pha- edrájának szólítása: „Jégnél hidegebb fagy”. A Váci utcában, romok között botladozva találkoztam Szerb Antalnéval. A kiégett kirakatokban lepényárúsok — és a feleség szemében a kiégett remény. Egyszerre három halált vezet elém: Szerb Antalét, Sárközi Györgyét, és Halász Gáborét. „Mint a fal. Százszor nekimegyek, és hiába, század- szorra sem tudom áttörni”. Ezt mondja. Már tudom, soha nem fogom elfelejteni a szavait. De már Donne káromlására kell gondolnom: „Miért hencegsz úgy, Halál? — Mi felkelünk, az öröklét karja vár. S te nem leszel. Meg fogsz halni, Halál”. Szerb már nem írja meg regényét, pedig izgalmas folytatással biztattak megjelent fejezetei. És Halász Gábor sem tartja meg ígéretét. Azt ígérte: a teljes Madách második kiadása elé nagy Madách-életrajzot ír. Ezt is leütötték puskatussal. Nehéz folytatni... Már csak a legutolsót. A legszoronga- tóbbat. M át nyár van, ősz van. A könyvkiadóban íróasztalomon Radnóti Miklós utolsó verseskötetének kézirata. Nem, még nem kötet. Csak egybegyűjtött, utolsó versei. Azt sem tudjuk, él-e Radnóti? Csak két- 6égbesetten reméljük: talán él. De ha él — neki kell kötetté formálni ezeket a félelmetes verseket, köztük az utolsó eklogákat. Nem, a kötet mégsem jelenhetik meg. Meg kell várnunk őt. Várni kell rá, hogy ő építse fel ezt a kötetét is, olyan gondosan, mint előtte a többit. „Lassan öld meg, hadd érezze a halált” — adja ki a parancsot Camus Caligulája. Ezt a lassú, mindennél fájdalmasabb halált éreztük mindannyian, barátai, 1945- ben. És 1946-ban megjelenik a kötet, Radnóti Miklós utolsó verseskötete, a Tajtékos ég. A legutolsó versek mondják el a költő végső, szorongató üzenetét: „fölöttünk fú a förtelmes halál”. A fény alakváltozásainak feledhetetlen tavaszából ilyen sötét emlékek is szólnak sokszor hozzám. Azt hiszem, mindannyiunkhoz. Simái Mihály: KÉT VERS SZERELEM Szerelem gyönyörű síkság hegyoldal fenyvesek anyja források remegő fürtje kihunyó sugarak hamva szerelem lehunyt hazugság ölelés két-testü egység a századon fakasztott hajnal a szádról szakasztott esték A VÁRANDÓS sápadtan csillagosodik s emelkedik mennyei kékkel duzzad dombozza titkait vetekszik már a mindenséggel halandó a hegy a horizont de végtelent rúg a Harmadik érzi az asszony s mosolyog sápadtan csillagosodik. RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJZA Németh László: Mi köt a Balatonhoz? (részlet) ötéves koromban LiUdfUI láttam a Balatont, egy hónapot töltöttünk anyámmal Aligán. A vörös szállodaépületre emlékszem, előtte a még vörösebb cana indicákra. A parton hosszú homok alagútjaim húzódtak: mindig új kupacot ragasztottam az átfúrthoz, s azt megint átfúrva méterekre terjedtek járataim. Apám nem volt velünk: Szolnokról jött meg egy este, új fényes biciklijén. A bicikli akkor még sporteszköz volt, s a nyaralók között általános csodálkozást keltett a sportember tanár, aki megnézett bennünket, s másnap tovább ment, kedves írója, Eötvös Károly útján, a Tavat megkerülni. Ez még még igazi ferenejószefkori nyaralás volt. Az új vasútvonalak melléke akkor kezdett villatelepekkel beszóródni, s a nők, akik mint anyám is, először voltak fürdőn, hosz- szú, szemérmes bugyogókban ereszkedtek a bőrüket kóstolgató vízbe. Az első világháború után mint egy diák-csapat medikus vendége jöttem le ne- gyedmagammal a pápateszéri táborból a Bakonyon át a Balatonra. Első este Csopak alatt sütöttük parázsban a krumplit, másnap a tihanyi park akácosában, valahol a mai biológia fölött, bámultuk vacogva a valószínűtlen hajnalt, a következő nap Badacsonyból Ederics felé ereszkedőben mint a legszebb magyar tájat tettem el emlékezetemben a Tapolca felé öblösödő völgyet, este a Hévíz körüli szénaboglyában háltunk, s utána újabb három hetet töltöttünk a sze- mesi „vízitábor”-ban”, ahová egész csónak és vitorlás flot- tilával szálltak le apám iskolájának cserkészei a Sión. A háború és tisztviselő nyomor esztendei után ez a balatoni kirándulás a szépség, új tájak bevonulása volt életünkben, kis magyar kárpótlás a „Szajna-habok”-ért, amelyeknek a „susogását” még mindig nem hallhattuk. A következő nyáron Bala- tonberényből néztem a keszthelyi öböl túlsó felén a hegyeket, egy kvietált tábornok bukott fiát tanítottam németre, s a pajkos házbéli asszonyok a padló résein „tűz van” kiáltással dugták fel padlásszobámba a Győrből érkező leveleket. A tűz- ből csakhamar tűzhely lett, három év múlva már a révfülüpi szőlőkben látogattam, mint kereső orvos a feleségemet: ő első gyermekünket hordta, én első regényemet olvastam neki a vízre vivő pallón. Ez már a konszolidáció éve. Nyugatnovellámra még milliókban kaptuk a pályadíjat, de betegeim már szolid pengőben fizettek. A munkásnak, tisztviselőnek megint volt fizetése, amelyet Pest környéki és balatoni házikók álmaként kezd téglába, cserépbe rögzíteni. Néhány évvel később, már a falukutató mozgalom hatására, Zalát járom be, innét kiindulva egészen Lentiig, s térek vissza a kenesei üdülőtelepre, amely akkoriban (fővárosi alkalmazottak vagyunk) a család fő-fészke már. Három kis gyereknek el sem lehet képzelni olcsóbb és boldogabb nyaralást, mint ebben az üdülőben, amelynek helyes üzemvezetése, amikor jobban megismerem, Családias falanszter című utópiafélémre készt. Csak a villájából lerándult, s udvarolva körültáncolt főpolgármester szalmakalapját és hasát kell a vízben elkerülni — a fűzfák alatt derék tanár- és mérnökfélékkel sétálhat az ember, sőt az alkalmazottak közt is akad néprajzos tisztviselő, s könyvgyűjtő, irodalomismerő portás. Persze itt is dolgozom, de nem egész napi rabságot jelentő regényeimen, drámáimon, könnyedén írt színházi kritikák, Hid-, majd Kelet Népe- cikkek repültek innét a Vivőre neszező országba, melyen ekkoriban csap át az irodalom fertőzése. Itt, az üdülő közelében bérelt házacskákban fényképezzük le kislányaink között a vendég Móricz Zsigmondot is, aki ekkor írta oly jellemző kenesei jegyzeteit. Az utolsó nesének ve- télytársa támadt, az egyik régi földvári villa, mint panzió, rokon kézbe került, s cseperedő gyerekeink egy nyáron a volt személyzeti házból nézegetik a vérbükk túlsó oldalán napozó Karádi Katalint, s a három Esterházy gyereket. Földvárt azonban nemcsak én, a család sem tudja megszeretni: túl vastagon van rá fölkenve „a nemzet krémje”. Csak kis Katánk keze melegét őrzöm innét, amint együtt kocogunk fel néhány héttel halála előtt a kilátóhoz: meg a szemben lakó Bajor Gizi arcát, amint ugyanannál a kilátónál az őrült grófnőt lesi a kerítésen, hogy jól játszhassa (a Hor- thy-korszak delelőjén vagyunk) Hansányi Bolond Asvayné-ját. De ha nem is akarok többé Földvárra menni, a történelem mint egy balatoni vihar, újra és újra idecsap. Földvárról egy nagyobb legelőn kell átmenni (a sín fölött, melyre a költő vére szárad), s ott van az ember a szárszói Soli Deo telepen. Én is azon járok át Földvárról az ott-tartott írói találkozóra. Negyvenkettőben egy hét minden napián kétszer is, egyre nagyobb boldogsággal merülve meg a szavainkon felnőtt értelmiségi ifjúság aranykor-szövő álmaiban, s az írók váratlan egyetértésében ; negyvenháromban pedig egyetlenegyszer, egyetlen órára, hogy elmondjam, ha másból nem, dacból, amit mint szárszói beszédet őrzött meg főként ellenségeim emlékezete. Negyvennégy őszén ugyancsak a földvári panzióba jöttünk le (a legjobbkor) Illyés Gyulával; én katonaszökevény voltam már; ő csakhamar körözött. A szán- tódi réven át-átmentünk az ő Tihanyába is. Egy ilyen kirándulás alatt tudtuk meg, hogy Horthyék letették a fegyvert, visszajövet a révkocsmában a beszeszelt hajós már a németek meneküléséről szavalt, otthon Földváron pedig a nyaralót őrző családdal ütöttük fel fejünket Szá- lasi rádiónyilatkozatára, s figyeltük belesápadva, aznap már másodszor, a sorsunkat kezükben tartókon, a néphangulat shakespeare-i át- csapását.' Az Alföldön eltöltött" évek után egy szobrász barátunk meghívása hozott le megint a Balaton mellé. „Ha én nem mehetek Olaszországba, Olaszország jön hozzám” — mondta a műremek kert, melynek fái közt finom sárgarigófütty felelt a kemény vés öcsapásokra. Számomra a nehéz munka, s a növő izgalom évei ezek. A füredi part most már állandóan ott motoz bennem: ide kéne húzódnom nekem is, ha nem is pergolás kertbe, hát egy hónapos szobába. Még betegségem első heteiben is erről folyik a levelezés, telefonálás, amint a betegség is ott ért be igazán egy rosszul sikerült szigligeti menekülés alatt. A következő nyáron lányomék tihanyi építkezését figyelem reménykedve. Egy-két esős tavaszi hetet is átvacogok a párolgó házban. Huzamosabb időre azonban csak ötvenhat utolsó napjaiban jutok el, de már csak a kórházba, Füredre. Azóta csaknem egy év telt el, s én itt ülök a sajkódi házban, melynek telkét nem én választottam, bazaltköveit nem én hordtam, fács- káihoz sem köt ültetői féltés, hogy mint magányos házőrző küzdjek az inkább néprajzi értékű „szemes- kályhá”-val. A Balaton innét még ősszel is olyan, mint egy olasz öböl: a fonyódi hegy és a Badacsony közt mintha tengerre lebegnének ki a vitorlások, (tán ezért is veti ki itt régi római villák kövét a föld): télen azonban a vörös nádason túl az ólmos felhők alatt már nem a Tirréni-tengerre, hanem a nemlétbe viszi ki, akiért eljön, a normann orrú hajó... Miért pergettemé latoni filmen az életem? Mert kockái nemcsak az én életemről szólnak, nemcsak a tóban magát-néző félszázadról, hanem arról a gravitációról is, amellyel egy nem sok örömű nemzet húzódik — ki hogyan teheti, s egyre jobban —, ehhez a sekély tóhoz, amelynek egész víz- mennyisége aligha van egy köbkilométer, de a csupa felület víztükör, s a csupa változás ég közé zárt fényjátékával, ciprusszerű jegenyesoraival, a Bakony kék vonalú hátterével, nemcsak nagy művészeket tud egy életen át elfoglalni, de annyi szegény embernek ejti erre a szívét-* ,
