Szolnok Megyei Néplap, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-09 / 186. szám
1975. augusztus 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP s Észt alkotások a téli tárlaton Vendégművészek Szolnokon Művészlakásokat építenek A I *i wr I rr I r ■ I « . . r ■» | r r rr| kozmuvelodesi bizottság ulesero! VÉLEMÉNYCSERE Otthon, magunk között, a szavak és a tettek harmóniájáról Beszélgetés dr. Bereczki Lászlóval, a szajoli-rákóczifalvi Rákóczi Tsz elnökével A megyei közművelődési bizottság tegnapi ülésén napirendre tűzte az ötödik ötéves terv művelődésügyi programját, majd a művészek helyzetéről és tevékenységéről számolt be Szabó László szobrászművész, a Képzőművészek Szövetségének megyei titkára. A második napirend egy viszonylag kis létszámú gárda — öt szobrász és tizenegy festőművész — helyzetét elemezte, akiknek azonban számarányuknál jóval nagyobb a befolyásuk a megye kulturális életére. A művészek közül kilencen Szolnokon, öten Jászberényben laknap, Papi Lajos Kisújszálláson, Gecse Árpád pedig Alattyánban alkot. A művészek rendszeresen részt vesznek a nyári, illetve a téli tárlatokon, s amellett többüknek volt a közelmúltban önálló gyűjteményes, illetve kamarakiállltása. S ami közművelődési szempontból is figyelemre méltó; nemcsak a megyeszékhelyen, hanem vidéki városokban és községekben is. Az országos jellegű tárlatokat tekintve örvendetes, hogy a Festészeti Triennálé sikeres kezdetével Szolnok nagy jövő előtt álló, országos rendezvényt mondhat a magáénak, — joggal summázta ezt elismerően a köz- művelődési bizottság. Figyelemre méltó az is, hogy rangos zsűri értékelése alapján három szolnoki művész nyert első, illetve második díjat. Egyéb hazai tárlatokon is sikerrel szerepeltek szolnoki alkotók. A közművelődési bizottság különösen a testvérvárosokkal való kapcsolat erősödését húzta alá. Szolnokon észt grafikai anyagot mutattak be, Tallinnban pedig a szolnoki Művésztelep felszabadulás utáni alkotásaival ismerkedhettek meg a képzőművészet kedvelői. A tallinni grafikai triennálén is részt vettek szolnoki művészek. Ez évtől kezdve észt képzőművészek is részt vesznek a téli tárlaton. A közművelődési bizottság egyetértett azzal, hogy az egyéni és csoportos vándorkiállítások sokasodásában is érezhető a közművelődésről szóló párthatározat pezsdítő hatása. Az ilyen jellegű kiállítások ezért is figyelemre méltók, mert munkás-művész találkozókkal párosulnak. Az utóbbi időkben az üzemi dolgozók érdeklődése a képzőművészet iránt nagyon élénkült. A karcagi vándorkiállítást például háromezren, a Tiszamenti Vegyiművekben rendezettet pedig két és fél ezren tekintették meg. A közművelődési bizottság tegnapi ülésén a képzőművészettel összefüggésben számtalan téma felvetődött. Többek között az, hogy képzőművészeti szakkörök alakítására volna igény, több művész vállalná azok vezetését, — a megyeszékhelyen még sincs egyetlen szakkör sem, pedig az esztétikai nevelés szempontjából pótolhatatlan a szakkör, mivel nemcsak ismereteket nyújt, hanem az alkotás örömét is. Szóba került az is, hogy a szolnoki IBUSZ új helyre költözik. A felszabaduló helyiség igen alkalmas lenne az Aba-Novák terem mellett egy kiállítóterem létesítésére. A képcsarnok vállalná is az ezzel járó költségeket. Céljának eléréséhez mindenképpen segítséget érdemelne. A művésztelep hagyományteremtő kulturális reprezentáns szerepét elismerően elhangzott a közművelődési tanács ülésén, hogy a következő ötéves tervben művészlakásokat .építenek Szolnokon, A művésztelepen pedig ven- dégműtermeket alakítanak ki, melyeket 4—6 hónapi időszakra, esetleg egyszeri meghosszabbítással utal majd ki a városi tanács. A művészek egy-egy zsűrizett alkotásukkal viszonozzák a vendéglátást. Felvetődött az is a közművelődési bizottság ülésén, hogy a mecénási szerepet tovább fokozva vállalati, vagy tanácsi ösztöndíjakat kellene szervezni, s azokat érdem, elkötelezettség, alkotómunka szerint ítélni oda a képzőművészeknek. A közművelődési tanács legközelebbi ülésén a közművelődés és a közoktatás kapcsolatát tűzi napirendre. Egyszer egy cingár legény elindult, négyszázad magával, a furulya-szellős ecsegi pusztáról, hogy munkát keressen. 1945 csodás tavaszán történt. Mentek a kenyér után, és egyszercsak a cingár legény mögött volt a sor... — Milyen érzés elöl menni... A megélni akarók hadában? — Akkor még nagyon egyszerű volt. Mert nem is én . mentem elöl, hanem a talicska, amit toltam. A záhonyi vasútállomáson kubi- koltunk, építkeztünk. A szükség tett vezetővé. Az ujján számolt akkor a szegény ember. Engem talán többre is megtanított a nyomorúság. Hát így... — Nem véletlenül idéztem ezt az életepizódját. Azt hiszem az akkori kiválasztás sok mindent meghatározott. Követte egy másik. — De az nehezebb volt. Akkor már a szolnoki járás tanácsának voltam az elnöke. Baj volt a rákóczifalvi szövetkezetben. A járási pártbizottság titkárával kimentünk egy közgyűlésre. Hűha! Még most is megizzadok, ha rágondolok. Olyan elkeseredett embereket még nem láttam! Ránk borították az asztalt, hozzánk vágták a kancsót, a poharat. Nagy nehezen felülkiabáltam őket: „Emberek, szedjék össze magukat, dolgozzanak a tsz-ben hittel, meglátják, minden jóra fordul..." Beszéltem, győzködtem őket. Hallgattak. Hanem, valaki — jó barátom már régen — beleordított a szavaimba: „Ha maga olyan biztos abban, hogy nekünk itt jó lesz, miért nem jön ide, közénk! Így köny- nyű dumálni, teli hassal, tömött zsebbel! Ügy van! Ügy van!” — zúgta a közgyűlés! — „Jöjjön ide, ne csak. prédikáljon...” — Magam se tudom, hogy volt erőm, felálltam: „Jól van, emberek, jövök”. Döbbent csend. Majd valaki: „Akkor jó!...” Csak annyit mondott... Így lettem én tsz-elnök, egyik percről a másikra. Azazhogy: másnap bejelentettem illetékes helyen az elhatározásomat. Majdhogy így mondták, „tűnjek a szemük elöl.,." Eltűntem, dolgoztam ... Talán két évre rá, — akkor is közgyűlés volt — „csak úgy” bejelentette valaki a közgyűlésnek, hogy majd kapnak új elnököt, mert Bereczki újra a járási tanács elnöke lesz ... Szétrobbant a közgyűlés. Igen, mert az emberek otthagyták. Valahogy összeszedtem őket .........Emberek, nekem e zt a funkciót el kell vállalnom, de ígérem maguknak, minden nap itt leszek.” Így voltam én hét évig „bujtatott” elnöke a Rákóczi Tsz- nek. — Hogy-hogy? — Hát úgy, hogy reggel' négy órakor kimentem a tsz-be, nyolcra meg be a járási tanácshoz. így ment hét évig ... — Tehát mellékállásban...? — Egyetlen fillért sem vettem fel érte. A közgyűlés ugyan tpbbször megszavazott 30—40 ezer forintot, de nem ... — Anyagiasnak nem is mondja senki. — Hát?... Minek mondanak? — Izgágának, kemény fejűnek, fantasztának. Így mondták... ön kérdezte! — S még ... ? — Hát azt, hogy az isten se tud eligazodni rajta. Hogy nyugton van évekig, és egyszerre csak semmi se jó neki... A tengernyi dicsérő szót most nem mondom... — Dühbe jövök néha, az biztos ... — Mikor...? Leginkább... — Amikor azt látom egy- egy munkahelyen, hogy a mi értelmes hatalmunk értelmetlen, hozzá nem értő emberek kezébe kerül... Ami- > kor ködösítenek, amikor ki- semmizik a munkahely közéletéből az embereket, a munkásokat. — Valóban tapasztalható, hogy amíg közéletünk egyre tisztul, a szocialista erkölcs normái erősödnek, vannak önmagukról megfeledkezett, a szűkebb közösségek érdekeit sértő, összességében káros befolyást gyakorló emberek, akik mintha nem is ebben az országban élnének... — Tudja kik nem figyelnek oda a dolgozó emberek véleményére? Az önző, csak önmaguknak élő, karrieristák, akiknek az én, az én, az én a mindenük, s esetleg a rájuk bízott gazdasági egységben még bűzlik is valami. Ködösítéssel védekeznek például az esetleges szakmai elégtelenség nyilvánvalóvá válása ellen. Persze, hosszú távon az sem megy! De még mindig vannak a lehetőségük alatt maradt, huszonöt éve vegetáló földek. Sajnos. Mivel magyarázható, hogy azonos adottságokkal rendelkező gazdaságok egyike 50 ezer forintot „szed le” egy hektárról, a másik meg csak 12 ezer forintot? Tudok olyan gazdaságról, amelyik 16 éven keresztül veszteséges volt, mert azoknak, akik tehettek volna róla, hogy ne legyen az, megaludt a szájukban a tej. Amióta új vezetést kapott a gazdaság, nyereséges, szépen fejlődik. — Persze, kétoldalú dolog is. Nagyon egyetérthetünk azzal a törekvéssel, hogy minden gazdaság élén rátermett emberek legyenek, de a jó vezetést lelkiismeretes munkával kell támogatni, nem pedig a „fogjuk meg és vigyétek” elvvel. — Sajnos, még mindig sokan nem értik, hogy új értéket csak munkával lehet előállítani. Nincs bosszantóbb, amikor az ember azt látja kerültében-fordultában, hogy tíz emberből hat úgy dolgozik, majd beleszakad, négy meg lesi, — és követel! Pedig csak az követeljen, aki megtette a magáét! — A szójába hogy szeretett bele? — Mindig is kísérletezgettem, ezzel is, azzal is. A tsz- ben minden évben van egykét olyan növény, amelyet „kipróbálok”. Ilyen volt a szója is. Korszerű állattenyésztő szaktelepeket építettünk. Igen, de rájöttem, hogy hagyományos takarmányozással semmit se érek. Valami „bejátszott” a gyermekkoromból is. Az uraságnak volt szójája. Megpróbáltam, most már 500 hektárunk van, meg 5500 hektáron vagyunk gesztorgazdaság... — Ekkor is mondták, hogy... — ... hogy a Bereczkinek már megint új hülyesége van. Mondják csak! Elmentem Amerikába „szóját” tanulni. Minden új nehezen megy. így voltunk a hagymával is. Nem dicsekvésként mondom, de „megvertük” Makót... Tavaly 800 vagon hagymánk termett. Persze, még mindig féltem a szójaprogramot is, pedig hát nagyszerű. Fele olyan költséggel termelünk többet, mint az amerikai farmer... — Félti a szóját? Miért... — A hibás következtetésektől ... Egy rossz év és esetleg azt mondják: nolám, megmondtuk, nem való ide az a szója! S ha búzából gyengébb termést ad egykét évben a föld, jövőre már nem vetünk...? — Dehogynem. Különben nem panaszkodhat: Önöké az ország legnagyobb faiskolája, ez a tsz építi az ország legnagyobb, talán legmodernebb növényházát is. Hat hektár lesz, ugye? Menynyi is az? Tíz hold, üveg alatt. Csodálatos ... Szóval most ebben „izgágáskodik”... — Ha úgy vesszük, igen... Két év múlva ellátjuk a várost télen primőrrel. Lesz elég zöldpaprika, paradicsom telente Szolnokon. Olyat még nem látott: teljesen automatizált holland konstrukció. — Energikusan beszél.j Nem „tört még el" soha? — Nem! Nem azért, mert olyan erős vagyok, vagy voltam, hanem azért, mert én mindig csak sűrű, kis pofonokat kaptam... Nagyon nagyot, soha... De nem ez a lényeg! A növényházunk nagyobb lesz, mint ami most van a megyében, összesen. Ha majd visszanézek... — Kikerülhetetlen. Mindenki visszanéz. A tegnapok bennünk vannak... — Azt akarom, hogy merjek visszanézni. Ezért dolgozom. Mindenki talál az útjában egy kis gödröt, mélyedést. Hordja be tisztességgel, hogy az utána jövők ne botoljanak, és termesszen a jó földön jót és sokat, hogy legyen, ami az élethez kell. Ilyen „gödör” még Szolnok téli primőré is. Betemetjük. Igaz, 180 millióba kerül. Ebből a tsz 60 milliót áll. — Elégedett ember? — Még nem... Sokat kell még tennem, tennünk. Az önáltatás ellen vagyok, örülök annak, amit elértünk, de még többre vihettük volna, ha jobban, ésszerűbben és többet dolgozunk ... Mindent meg kell tennünk azoknak az okos, célirányos határozatoknak a megvalósításáért, amelyek gazdasági és társadalmi fejlődésünket szorgalmazzák. Tiszai Lajos Utazás a Tiszán Hazánk fajai fák törzsei. Míg odaérek, van időm észrevenni, hogy a gátoldal után már az a Zöld fű sem ugyanaz, mint odaát. Nem is fű, erős, vastag szálú, éles levelű, palka, szittyó, pamacsokban, zsom- békokban nő, bukdácsolok rajta. Simul a terep, derékig érő ciklámenszínű virágok közt törtetek. A réti fűzény lilás-piros szirmairól barna örkörszemlepkék libbennek föl ráérősen — lusta szárnycsapásokkal, hogy mögöttem újra letelepedjenek. Fodros, sötétzöld levelű fehér virágért hajolok le. Eldörzsölöm az ujjaim között, friss, erős illat árad belőle. Öh természet, gondolom és mélyen belélegzem a vízimenta mentolos leheletét, majd lehunyom a szemem. Fogkrémek, rágógumik tömegét látom. Öreg, ódvas fűzfa alatt fekszik az áldozat. Szája tát- va, fogai villognak, görcsbe rándult végtagjai az égre merednek, mellkasán tátongó seb. A tettes eltűnt, áruló jelet nem hagyott hátra. Haláltusának nyoma sincs, a fűszálak is épek, azt sem jelzi semmi, hogy idevonszolták volna az élettelen testet. Hogy került oda, rejtély. Csak nem a levegőből? Hm, akár onnan is. Elvégre egy mezei pocok nem olyan nehéz! Már egy kevésbé kisportolt bagoly is könnyűszerrel elszállítja. Elszállítja és megeszi. De ez a hanyatt fordult pocok egyben van (ha élne, azt hinném, napozik), csak éppen belekóstoltak! De ki, mi? A nyomozás holtpontra jutott. Indulok tovább, fehérszürke száraz gombócba botiok. Aztán még egybe és még egybe. Szétlökdösöm. Szőr, csont, bogárpáncél, szőr, csont, fogak. Hosszú, éles fogak, mint az egereké, mint a pocoké. Olyané, amelyik itt fekszik, összefoglalom az eddig történteket: a gombócban nagymennyiségű rágcsálóalkatrész fordult elő, köztük az alanti áldozat fajtársával azonosítható vázelemek. Ebből megállapítható. hogy a tettes azonos a gombóc elkövetőjével. De ki „csinál” ilyet? Ha jól emlékszem, a baglyok szokása, hogy az emészthetetlen részeket kiköpik. Igen, megvan. ők azok. Felnézek a fára, hatalmas odú tátong a korona tövében, körülötte „nyomok”. Bent nagy mocorgás. Kopogok: — Bagoly gyere ki! — Nem jön. Biztosan alszik — éjszakás volt. Az erdőszélre érek, vastag szederinda csavarodik a lábamra, a tüskék karomként marják a bőröm, mintha csak meg akarnák akadályozni, hogy továbbmenjek. Védett terület, tilos a belépés! Egyelőre csak szederinda figyelmeztett rá. Ez azonban kevés, lelegelem a kéretlen „ajtónálló” érett gyümölcseit, áttörök a gyalogakác bozóton. Mint a hirtelen bekapcsolt rádióból előtörő beatzene, úgy ront rám a madár- koncert. Recsegő, krákogó, rikácsoló, hangok kavarognak a levegőben, kirobbannak a fák ágai közül, felcsattannak a földön, a bokrok között. Csapkodás, suhogás, vergődés zaja, ágrecsegés. Csak amikor már megszokom a kavalkádot és hasztalan várok elcsendese- dést, megnyugvást, akkor veszem észre, nincs itt semmiféle riadalom, nem én, az idegen bolygattam meg a csendet, a rendet. Itt ez a „rend”. A kis tisztás megrekedt vízén tucatnyi fehér villanás : kiskócsagok emelkednek a levegőbe. Lábam előtt valami csattan. Hal. A fánülő piszokszínű szürkegém fióka „adta vissza” a félig emésztett keszeget. A fejem csóválom, felnézek. Ö vissza rám. A fejét csóválja, aztán elrepül. Nem ízlett neki, vagy lehet, hogy siet valahová. Kvakkogó hangok, zuhanás,' szárnyverdesés. Barna- ruhás bakcsófiókák, — pelyhesfejű kamaszok — estek ki a fészekből: magukkal sodorova egy kiskócsag-óvo- dást és egy üstökösgémet. Földet érnek, kiterülnek. Már elsírattam volna őket, de fölösleges. Felállnak és totyogva elindulnak a bokrok alatt * • • A sok száz madarat látva elgondolom, milyen időszerű lenne a páratlan értékű akolháti erdőt védetté nyilvánítani. S milyen jó, hogy ez nemsokára megtörténik, A nagy elmélkedést új hang töri meg. Prrrr... Ez meg milyen madár? Prrr... Fűrészmadár. Motorfűrész dolgozik az erdő szélén — szorgalmasan. Dőlnek a nyárfák. A pélyi Tiszamente Tsz munkásai irtják az erdőt. Nem szép! Nagyon nem. Két okból. Egyrészt, mert a tsz is tud arról, hogy a madárerdőt védelem alá helyezik, tehát ott már nem „illik” fát vágni, de nem „illik” azért sem, mert — nem az övék. Az erdő a Középti- szavidéki Vízügyi Igazgatóságé. Folytatás következik — ezt ígéri az ott felvett jegyzőkönyv is... (Folytatjuk) Igriczi Zsigmond WjjBB Az Alföldet ketté [y szelő két hatalma sánc, a Tisza-töltés nemcsal a víz kitörését állítja meg hanem mint újkori kínai fal el is választ. Kívül rende zett, szabályos, sarkos szán tóföldek, kukorica-, búzatáb Iák, zúgó-morgó gépek, fa lusi nyüzsgés, városi roha nás, benzinfüst, zaj. Belül < természet rendje: a váltó zatos formák, színek festő összevisszasága. Jó levegő csend. Gázolok a délben is harmatos fűben a tiszasülyi vízparti erdő felé. Itt széles a: ártér, jó kilométerre tőlen íehérlenek a hatalmas nyár