Szolnok Megyei Néplap, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-03 / 181. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. augusztus 3. 125 éve született Guy de Maupassant 125 éve 1850. augusztus 5-én született Guy de Maupassant, a múlt századi francia naturalizmus kiemelkedő alakja, a realista novellaírás világhírű mestere. Első nagy sikerét Gömböc című novellájával aratta — magyarra Kosztolányi Dezső fordítottla — s írásaiban a francia arisztokrácia és a polgárság gyáva megalkuvását, álszent magatartását leplezi le. Regényei közül a Szépfiú, az Egy asszony élete vált különösen népszerűvé. Írói módszerét a gondos megfigyelés, a hiteles ábrázolás, az arányos szerkesztés, tömör és világos előadásmód jellemzi. A őrült asszony című elbeszélését az évforduló alkalmából közöljük. Az őrült asszony S zalonkák.:: — szólalt meg elgondolkozva Mathieu d’Endolin. — A szalonkáról jut eszembe ez a szorongató, nagyon szomorú háborús történet. . Ismeritek a házamat Corme- ilben... Amikor a poroszok előretörtek, odahúzódtam. Szomszédom egy megháborodott, szerencsétlen nő volt, szörnyű csapások zavarták meg az eszét. Nagyon régen — talán huszonöt éves lehetett ekkor — egyetlen hónap alatt vesztette el apját, férjét és újszülött gyerekét. Ahová a halál egyszer bekopogtat, oda rendszerint hamarosan visszatér, mint aki már ismeri a járást. A szerencsétlen fiatal nőt szinte kiütötte az életből a sok csapás, ágynak esett, hat hétig eszméletlenül vergődött. A rettenetes, válságos napokat tompa kábultság követte, az asszony mozdulatlanul feküdt, alig evett valamit, a tekintete rebbent csak néha. Ha fel akarták ültetni, szívszaggatóan kiabálni kezdett, mintha az életére törnének. Hagyták, hadd feküdjék; többé nem bolygatták, legfeljebb akkor, ha ágyneműt váltottak és a matracait megforgatták. Egy öreg cseléd maradt mellette, az itatta- meg, s időnként belediktált néhány harapásnyi hideg húst. Mi zajlott le a kétségbeesett lélekben? Senki nem tudhatta; soha többé nem szólalt meg. Halottaira gondolt? Vagy csak szomorúan álmodozott, elhomályosuló aggyal keresgélve emlékeit? “Vagy éppen ellenkezőleg: kilobbant emlékezete mozdulatlan volt, mint holt ágban a víztükre? Tizenöt évig élt így, megközelíthetetlenül, s tétlenül. Azután kitört a háború; és december első hónapjaiban, a poroszok bevonultak Cor- meilbe. Tisztán emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. .. Farkasordító hideg volt; magam is mozdulatlanul gubbasztottam karosszékemben, egy köszvény- roham valósággal megbénított; és ekkor az utcán felhangzott csizmájuk súlyos, ütemes dobbanása. Ablakomból néztem a bevonulást. Csak jöttek, jöttek, végtelen sorodban és tömegben, s ahogyan így mereven és gépiesen mozogtak, teljesen egyformák voltak valameny- r.yien. A tisztek végül beszállásolták a legénységet az egyes házakba. Én tizenhetet kaptam. Szomszédom, az őrült asszony, tizenkettőt; egy őrnagy is volt közöttük, kardcsörtető, indulatos, kötekedő alak. Múltak a napok, s eleinte minden rendben ment. Az őrnagynak megmondták, hogy háziasszonya beteg, nem is törődött vele. De hamarosan bosszantani kezdte a nő, akit sohasem lát. Érdeklődni kezdett, mi a baja? Azt felelték neki, hogy tizenöt éve fekszik, nagy csapás érte. De ezt nem hitte: olyasmit képzelt, hogy a szerencsétlen, háborodott nőt a gőg tartja ágyban, látni sem akarja a poroszokat, beszélni, találkozni sem kíván velük. Hangosan kiabálni kezdett, hogy háziasszonya fogadja őt. Erre bevezették a szobába. Itt nyersen rászólt a fekvőre: — Kérem, asszonyom, keljen fel és jöjjön ki! Mutatkozzék meg katonáim előtt. Az asszony ráemelte téve- veteg, üres tekintetét és nem felelt. A tiszt tovább pattogott: — Csak semmi szemtelenség! Ezt nem tűröm. Ha nem kel fel jószántából, megtalálom a módját, hogy megsétáltassam! A nő meg se rezzent, mozdulatlan maradt, mintha nem is látná a poroszt. Az őrnagy elvörösödött, a nyugodt hallgatást végtelen megvetésnek érezte. Erre fenyegetően hozzátette: — Ha holnap nem jön ki..: És becsapta maga után az ajtót, M ásnap a rémült öreg cseléd fel akarta öltöztetni, de az őrült üvöltve védekezett. Az őrnagy besietett; a cseléd térdre borult, így könyörgött: — Nem akar, uram, nem akar! Bocsásson meg neki, — hiszen olyan szerencsétlen! A tiszt megzavarodott; forrt benne a méreg, de mégsem merte kiadni a parancsot, hogy legényei ágyból ráncigálják ki a nőt. De egyszerre felnevetett, német parancsokat osztogatott. Nemsokára néhány katona jött ki a házból, a kis csapat. egy matracot vitt, mintha csak sebesültet szállítanának. Szegény őrült, szomszédnőm, csendesen, nyugodtan feküdt a matracon. A katonák hagyták, feküdjön, nem nyúltak hozzá. — őt meg nem érdekelte semmi. A menetet egy katona zárta le, karján női ruhaneművel. Az őrnagy kezét dörzsölte: — No, most meglátjuk, tud-e egyedül felöltözni? Majd én megmutatom, hogy megsétáltatom! A kis csapat az imauville-i erdő felé tartott, hamarosan eltűntek. Két óra múlva a katonák visszajöttek, de csak a katonák. Az őrült nőt többet nem láttuk. Mit csináltak vele? Hova vitték? Sohasem tudtuk meg. Akkoriban éjjel-nappal havazott, földre és fára fehér, fagyott takaró borult. A farkasok egyre beljebb szorultak, már-már a küszöbön üvöltöztek. Kínzott és nyugtalanított az eltűnt nő sorsa, elmentem a német parancsnokságra is, hogy megtudjam, mi lett vele? Majdnem falhoz állítottak. Lassan kitavaszodott. Az ellenség tovább vonult. Szomszédnőm háza zárva maradt; kertjében az utakon sűrűn ütközött a fű. Az öreg cseléd is meghalt azon a télen. Már senki sem gondolt a szorongató eltűnésre, csak engem foglalkoztatott az eset; sehogyan sem tudtam megnyugodni. Mégis — mit c§ibálhattak vele? Talán bevetette magát az erdőbe és elmenekült? Valaki megtalálta, beszállította egy kórházba, és most is ott fekszik, mert hallgat, mert nem tudják megállapítani, hogy kicsoda? Kétségeim, aggodalmaim nem múltak, de az idő eltompított. Azon az őszön nagy csapatokban húztak a szalonkák: köszvényem éppen nyugton hagyott, kisétáltam hát az erdőbe. Az aggatékomon lógott már négy-öt a kedves hosszúcsőrűekből, amikor ismét rálőttem egyre, de az eltűnt az árokban, a száraz ágak között. Le kellett ereszkednem, hogy sneffemet megtaláljam. Ott feküdt — egy emberi koponya szomszédságában. Mintha mellbe vágtak volna — egyszerre eszembe jutott őrült szomszédnőm. Az elmúlt borzalmas télen többen is ott pusztultak az erdőben ; nem tudnám megmagyarázni, miért, biztosan tudtam, higgyétek el, egészen biztosan, hogy ennek a szerencsétlen eszelősnek a koponyáját találtam meg. Egyszerre mindent megértettem. .. minden tisztán állt előttem. Ott hagyták a matracon, a hideg, elhagyott erdőben, és ■ ő hű maradt rögeszméjéhez, meg sfem mozdult és meghalt a hó vastag, könnyű takarója alatt. K ésőbb aztán fölfalták a farkasok. És a madarak fészket raktak széttépett fekhelye gyapjúszálaiból. Megőriztem koponyáját. Gyermekeinknek pedig azt kívánom, soha ne ismerjék meg a háborút. Illés Endre fordítása SOBOR ANTAL Ligeti pádon L eült egy padra,' nézte a ligetet. Mint valami sziget partjára, úgy lépnek ide az emberek. Távol a nagyváros szüntelen morajlása: villamosok lomha áramlása, ■ autók örvény lése, a buszok hullámdöreje, mentők vészjel-szirénája. Ezzel a távoli zsongással együtt a ligetben csönd van, az itteni hangok a csönd tartozékai : gyermeklárma, áthúzó utasszállító repülőgépek szelíd mormolása. Néha elröppen egy-egy hangos szó, köszöntő vagy búcsúzó. Elszabadul egy nevetés, de hüppögő sírás is. Itt-ott száraz, kemény köhögés. És a lépések zaja; lépteké a csörgő kavicson. Az emberek mind visznek valamit: táskát, kosarat, dobozt, enni- és innivalót, virágot, orvosságot. Vannak nem mindennapi cipekedők is, ezek a furcsák, akiket a többiek megnéznek: valaki aranyozott keretben tájképet visz, a másik kalitkában madarat, a harmadik hatalmas faliórát. Most el kellene döntenie,' melyik dolog után szaladjon. Olyan dolgok ezek, amiket az ember délután intézhet el, a munkaidő lejártával, hazafelé menet. Eszébe jutottak a telefonok, a futó látogatások; legalább öt helyre kellene, telefonálnia vagy fölugrania. Napok óta készülődik, de valahogy elmarad mindegyik. Néhány utcával odébb van az üzlet, ahol könnyű, olcsó cipőt lehet venni. Most elmehetne. Vagy beszaladhatna végre a könyvesboltba, ahol két hete félretettek neki egy könyvet. Régen készül megnézni egy filmet. Valahol kint játsszák már a külvárosban, ki kellene villamosoznia. Végre meg kellene nyirat- kóznia, van itt valahol egy borbélyműhely. Vagy a villanyszámla! Valami zűr volt legutóbb, tévedés, hiba történt ; be kellene lépni a... Úristen! Napok óta készül rá, hogy fölkeresi a fia osztályfőnökét. „Kérem a Kedves Szülőt, szíveskedjék fölkeresni az iskolában...” Itt hordja a levélkét a zsebében. Na, de most? Ilyenkor már nincsenek bent a tanárok. Most fölugorhatna a fogorvoshoz is. Még csak ez hiányzik! Nézte az embereket, mit csinálnak körültötte, merre, hova mennek. Mintha tőlük várna ötletet, hogy melyik dolgához lásson. Nézegette a pádon ülőket. A fáradtan leroskodókat, a ráérősen letelepedőket, az órájukat maguk elé kapkodó röpkéket, akik ülnek egy kicsit, majd mohón utolsót szippantanak cigarettájukból elhajítják, aztán sietnek tovább. Egy fiatal anya színes fö- delű regényt olvas, mosolyog. Előtte a kocsiban piros arcú kisgyerek alszik, ő i* mosolyog. Ödébb egv férfi papírból töpörtyűt szemezget, friss kenyeret tör hozzá. Mellételepszik egy szaty- ros háziasszony, a hentestől fújtat hazafelé, szusszan egyet a pádon. Amott egy öregaszzony légipostái borítékot bontogat, leveleket olvas. A park szélén az aszfalton egy nyurga diák görkorcsolyával gurul át. Két lány fagylaltot nyal. egymáshoz hajolva, sejtelmes arccal beszélgetnek. Amikor végére érnek a fagylaltnak, és a mesének, hangosan fölvihognak. Valaki föláll, elmegy. Utána marad a pádon egy hírlap; emelinti, meglebbenti a szél. Mintha búcsút intene az elhagyott, szomorú újság. Valaki' a gyomráról beszél a szomszédjának. Röntgenleieteket, zárójelentéseket, recepteket vesz elő; nem adja ki őket a kezéből, csak éppen megmutatja. Egy talpig gyászruhás özvegy noteszban lapoz, golyóstollal jegyezget valamiti talán a temetési költségeket. A notesz fedőlapja, a toll is fekete. És itt vannak a nagyanyák, az ezüsthajú, hajlott hátú nörszök; le és föl sétálnak vödröt, babát, labdát cipelő unokáikkal. Aki a légipostái- kopertákat bontogatja, sorra megnézi őket. Neki is lehetnek unokái, akik az óceánon túli városok parkjaiban futkosnak. íme, az örök és elmaradhatatlan csókolózók. ök választják a félreesőbb, rejtettebb padokat. Zilált kabát- szárnyak, kusza sálak, az arcukat elborító hosszú haj fátyla. Néha Kipillantanak, megemelik a fejüket, csodálkozó, nagy szemekkel körbenéznek, mint, akik mélyvízből merültek föl egy pillanatra. Aztán újra átölelik egymást, elmerülnek egy újabb csókban. A park végén a telefonfülkében egy idős házaspár préselődik, fészkelődik már egy ideje. Most előbújnak, leülnek egy padra, megfürdetik arcukat a fényben. Egyszercsak a férfi váratlanul fölkiált: — De akkor aztán én megmondom neki, nézze... — Képéből kikelve, nekivörösödve, erélyesen kiabál, élénken gesztikulál hozzá: — Nézze, kérem, vegye tudomásul egyszer és mindenkorra.'.. — A felesége békésen bólogat, mintha őt leckéztetné, mintha neki kellene tudomásul venni egyszer és mindenkorra. Az asszony megértő, türelmes arcú. Valójában ő az, aki tudomásul vesz. Mindig és mindent, ö az, akinek a férje beolvas: ő a hivatali főnök, a kalauz, a bolti eladó. Mindenki, akinek jól be kell végre olvasni. Egy életen át hallgatja, fölfogja az ura igazát. Neki záporoznak az ingerült, dühös és méltatlankodó szavak. Már ismeri őket, valamennyit. És bólogat, bólogat rájuk. Ott a postás, holtfáradtan érkezik. Leveszi válláról a nagy bőrtáskát, a padra teszi, mellé ereszkedik. Egyik kezével rátámaszkodik, de egy kicsit át is öleli. Mintha valakivel meghitt kettesben töltené az időt a ligeti pádon. Egy orvos jön sietve: két beteglátogatás között leül egy kicsit a napon, kigombolja a felöltőjét. Hosszúkás táskáját a térdére fekteti. Egyik kezét úgy helyezi a másikra, olyan puhán és gyengéden, ahogy a betegekére szokta a vizsgálat után, ha nyugtatja őket: nincsen, kérem, nincsen semmilyen komolyabb baj. Aztán hirtelen föláll, átmegy a ligeten, ott kint az aszfalton egy kis FIAT-kocsi kagylójába bújik. Nyomban a helyére ereszkedik egy öreg tanár. Egyik térdét markolja, mintha kapaszkodna benne. Tömő nyitott aktatáskájából kék füzetek csomója kandikál elő, Leveszi a kalapját, a napfény megcsillan fehér homlokán. Az arca szürke, hosz- szúra nyúlt; erősen hunyorog, könnyezik is a szeme a nagy fényben. Csontos, hosz- szú ujjai a füzetcsomón matatnak, mintha máris számolná, osztályozná a dolgozatokat. Tapintgatja a füzetek zárt titkát, a sokféle jelet és képletet. A matematika lehet beléjük zárva, fiatalsága nagy kalandja, a fölfedezések kora. Most a táskájában viszi haza. Otthon lendületes, piros vonalakat húz majd a füzetlapokra, ingerült fölkiáltójeleket karcol, korrigáló megjegyzést kanyarít a margóra, útbaigazító tanácsokat ad. A tőpörtyűt szemezgető a vízcsaphoz ment, a tenyeréből iszik. A gyomorbeteg fölállt, elbúcsúzik a szomszédjától. A kisgyerek a kocsiban fölriad, keservesen sír; az anyja leteszi a regényt, a csecsemő főig hajol, igazít valamit a párnáján, aztán elmennek. A regényt ridikülbe gyömöszöli, a magas gyerekkocsit a hasával tolja. Elindul az idős házaspár is, egymásba karolva. A férfi dühödten magyaráz valamit, fölemelt mutatóujjával éppen felelősségre von valakit. Felesége hallgatja a kíméletlen kor- holást, és bólogat hozzá. A fűben feketerigó lépeget. A fű szélén karcsú, nagytermetű kutyát vezetnek pórázon. A kutya megpillantja a rigót, ugrana, nekifeszül a teste. Reszketve, két lábon rugaszkodik feléje, megrántja a . gazdáját. Mély, dörrenő hangon fölugat. A rigó riadtan röppen a magasba. Hajlongó ágra száll, türelmesen megvárja, amíg a kutyáék elmennek, aztán visszaszáll. A szaty- ros háziasszony közben egy kenyérdarabkát vetett a fűre. A feketerigó mindkét lábával rákapaszkodik, billeg rajta, körbe-körbe pillant, kapkodva, gyorsan csipegeti. Megszólal a közeli templom harangja. A toronyból elválik egy csapat galamb. Kört írnak le a liget fölött, aztán leereszkednek valahová a fákon túl. A z órájára néz: eljárt az idő, amit a ligetben engedélyezett magának. És nem .döntötte el, melyik dolga után fusson. Föláll, elindul a csikorgó kavicson. Amíg átmegy a ligeten, kiér a fák alól, lesz ideje határozni. Majd lassabban lépked, úgy jobban megfontolhatja, mihez is kezdjen „hazafelé menet... STEF AN OVITS PÉTER RAJZA \
