Szolnok Megyei Néplap, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-23 / 197. szám

1975. augusztus 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP \ 5 Szolnok népessége és társadalma Közérdekű statisztikai kiadvány jelent meg Szolnok 900 éves fennállá­sára rendezett ünnepségsoro­zat keretében több nemzet­közi, országos és megyei ren­dezvénynek nyújtott otthont a város. Színvonalas, és hasz­nos szakmai, kulturális ta­nácskozások, sporttalálkozók zajlottak le az elmúlt hóna­pokban. A szokásosnál több külföldivel, szakemberrel és fiatallal találkoztunk. A jubileum széles körű társadalmi, politikai mozga­lommá fejlődött. Nemcsak a város, hanem a megye sok­sok lakosa tevékenyen mun­kálkodott Szolnok szépítése, fejlesztése érdekében. A ju­bileum fokozta a város tör­ténete és jelene iránti érdek­lődést. Mind többet kívántak és kívánunk megtudni váro­sunkról, megyeszékhelyünk­ről. Ettől az igénytől vezé­relve a Központi Statisztikai Hivatal Szolnok megyei Igazgatósága és népesedés­statisztikai főosztálya kiad­ványt készített Szolnok né­pességéről és társadalmáról. Sok értékes, hiteles és ér­dekes információt nyújt ez a kiadvány, amely a több mint 200 oldalnyi terjedelmű beszédes számokon kívül szemléletes grafikus ábrákat és részletes szöveges értéke­lést tartalmaz. Mit tudhatunk meg a kö­tetből? Bevezetésként rövid törté­neti áttekintést ad. E szerint Szolnok egyike az Alföld leg­régibb településeinek. Az ősember már a történelem előtti korban letelepedett a Tisza és a Zagyva árteréből kiemelkedő részeken. A leg­újabb kutatások is igazolják, hogy az alföldi megyeszék­hely közül az egyetlen vá­ros. amely I. István korában is megyeszékhely volt. A vá­ros jelentősége a XII. szá­zadtól, a sószállítás megin­dulásával növekedett meg. A tatár pusztítás után rövid (Tudósítónktól) Bezárta kapuit a Szolnoki Galériában a Magyar Nem­zeti Galéria, a Bécsi Galé­ria és a Damjanich János Múzeum által rendezett kö­zös festmény tárlat, amely a szolnoki képzőművészet, fel­becsülhetetlen értékű anya­gát mutatta be Pettenkofen- től Fényes Adolfig. A tárlaton felvonultatott 103 festmény a szolnoki fes­tőiskola korábbi reprezen­tánsainak, többek között Pettenkonfennek, Raffalt- nak, Bihari Sándornak, idő múlva újjáépült és több­ször gazdát cserélt a város. A törökök kivonulásakor jó­formán csak katonák lakták a várost. Mezővárossá 1702- ben alakult. Az 1784/87-es népszámlálás szerint Szolnok lakosságszámával nem emel­kedett ki a környező telepü­lések közül, hiszen többen laktak Jászberényben, Mező­túron és Karcagon is. A XVIII. század közepétől a XIX. század derekára Szol­nok erőteljesebben iparoso­dó várossá vált. aminek ha­tására jelentősen gyarapodott népességszáma is. 1870 óta közel négy és félszeresére növekedett a lakosság és je­lenleg 71 ezren lakják a vá­rost. Bővebb ismereteket szerez­hetünk az 1960 óta végbe­ment társadalmi átrétegző- désről, az osztály- és réteg­tagozódásról, továbbá a munkaerőforrás és felhasz­nálás helyzetéről. Tartalmazza a kiadvány a lakosság életkörülményeit je­lentősen meghatározó lakás­ellátottságot is. Erénye, hogy nemcsak idő­beli, hanem területi összeha­sonlítást is tartalmaz. Vi­szonyít a megye többi váro­saihoz és az alföldi megye- székhelyekhez. Ezen túlme­nően növeli a kiadvány ér­tékét. hogy városrészenkénti és vonzáskörzeti adatokat is közöl, melyek a városrende­zéshez igen fontos és nélkü­lözhetetlen információkat je­lentenek. Érdemes fellapozni ezt a kiadványt, hiszen hasznos is­mereteket gyűjthet belőle- a város múltja és jelene iránt érdeklődő minden lakos, és a további fejlődésének meg­határozásában. alakításában résztvevő szakember is. Dicséretes kezdeményezése volt a Statisztikai Hivatalnak a kiadvány megjelentetése. "íí ( Dr. Makula Márta Deák Ebner Lajosnak, Kosz- ta Józsefnek, .Mednyánszky Lászlónak, Férges Adolfnál? müveit tárta a látogatók elé. A bécsi Nemzeti Galériával elsőízben rendezett közös szolnoki tárlat három hónap alatt tízezernél több hazai és külföldi látogatót vonzott. A nagyértékű képzőművészeti kiállítást ősszel a Magyar Nemzeti Galéria új ottho­nában az egykori budai Ki­rályi Palotában mutatják be, majd ezt követően a bécsi Nemzeti Galériában és a ■Grazi Galériában kerül a közönség elé. Még egyszer a Szolnoki Festészeti Irieonáléról Örömmel üdvö­zöltük jubileumi ren­dezvényeink sorában az első szolnoki or­szágos tárlatot Tudjuk; az Ember és család, Ember és munka, Em­ber és természet témák kiírásával a Szolnok megyei Tanács VB. azoknak a művészeknek kívánt háromévenkén­ti fórumot teremteni, akiknek művészi hitval­lása emberről emberhez szólni, Most, hogy sike­resen lezajlott a kiállítás, a díjakat kiosztották, tegyük fel a kérdést: a jelentős költséggel, fá­radtsággal létrehozott Triennáléval mennyiben gazdagodott városunk? Elsősorban is művé­szetkedvelő közönségünk számára jelentős ez a periodikusan ismétlő­dő országos kiállítás. Így különösebb fáradt­ság nélkül mindenki megismerkedhet . a kor­társ magyar festészettel, viszonylag kis lemara­dással kontaktusba ke­rülhet képzőművészeti életünkkel. Márpedig csak ez a kontaktus eredményezheti a művek megértését, később el­fogadását, élvezetét. Megyénk művésztele­pének, alkotóinak tevé­kenységét is jobban tudjuk értékelni, ha mellette rendszeresen azt is látjuk, mi folyik az ország más területe­in. Az itt dolgozó mű­vészeknek sem mindegy, hogy a „hazai pályán” mérhetik a legszélesebb alkotói felfogásban fo­gant művekhez mun­káikat. Nem is említve azt az országos figyel­met, amely egy-egy ilyen tárlatot kísér. Az elvi eredmények mellett azonban a leginkább ör­vendetes az a tény,'hogy a díjnyertes pályamű­vek, legjelentősebb fest­mények itt maradtak városunkban. Kaposvári Gyula, a Szolnok me­gyei Múzeumok igazga­tója tájékoztatása sze­rint több mint százezer forint értékben gazda­gította vásárlásaiból a múzeum képzőművésze­ti gyűjteményét a Szol­nok megyei Tanács és a Kulturális Minisztéri­um. így a múzeum ki­állításain ismét talál­kozhat közönségünk majd a Festészeti Trien- nálé legszebb képeivel. — cm — Tízezernél tSbb látogató E sküszöm, hogy az én boldolgtalanságom fej­lett szépérzékem függvénye. Mert én kompromisszumot aztán nem ismerek! Ha egy­szer egy szomorú beszélge­tésre van kilátás, akkor az csak természetes, hogy jersey zsebkendőt viszek magam­mal. A jersey roppant illik a szomorúsághoz! A vidám­sághoz ellenben a krepp­szatén! A mi házasságunk létrejöt­te például a zöld krepp-sza­tén köpenyemnek köszönhe­tő. Ebben a köpenyben any- nyira passzoltam Anionhoz, hogy az leírhatatlan. Es még­is. .. mindezek ellenére én ki­ábrándultam Anionból. Bi­zony! Hisz rögtön az esküvő után már másnap, ahogy fel­vette hétköznapi fahéjcsíkos öltönyét, rájöttem: hibát kö­vettem el. Gyanúm beigazoló­dott. Első közös szabadságun­kon az a frászos csík nekem újra szemet szúrt. Ám ehhez képest ezerszer nagyobb meg­rázkódtatást okozott az, ami­kor Aniont megláttam a vö­rös Leokádia karjaiban. Űris­ten! Micsoda öltözéket viselt az a nő! Idomain piszkosszür­ke alapon sárgakockás flanell pizsama feszült, melyre egy ízléstelen, mély dekoltázsa lila köpenyt vett fel. Ah, mi­csoda színzagyvalék'. Amikor megláttam őket, épp a fal mellett álltam ököl­bezárt kézzel és szívemben nagy-nagy szomorúsággal. Rettenetes dráma volt kiala­kulóban. Már-már majdnem kitört a botrány, amikor rá­döbbentem: abban az öltözék­ben lehetetlen. Mert rózsaszín fürdőruhámban hogyan viszo­nyulhattam volna kellőkép­pen ahhoz a drámai jelenet­hez? Nem, azt nem tehettem. Pizsama, mély kivágású olcsó konfekció-köpeny és az én ró­zsaszín fürdőruhám együtt!? Isten őrizz! Egyetlen szó nél­kül beszaladtam a szobámba, a fürdőruhát bevágtam a szekrénybe, előkerestem egy szolid — az efféle helyzethez illő — ruhát, amely a levegő­ben lógó tragédiához roppant passzolt. Tükörbe néztem: re­mek! Most már folyhat a vér! Rohantam,a feljáróhoz, s mit gondolnak, mi történt? Az a piszok csirkefogó 'meglépett Leokádival együtt. Tudtam: a válás nem megy simán. Egész idő alatt az iz­gatott, hogy miben jelenjek meg a bíróságon. Fekete kosz­tüm nélkül például egy válás pusztába kiáltott szó. Anton, szokásaihoz híven nem adott az eleganciára. Én vásároltam meg az alkalom­hoz illő ruhadarabjait. Persze ahogy feltételeztem is, az egész válási procedúra az ö fejletlen szépérzéke miatt meghiúsult. Antonon ugyanis sötétcsíkos öltöny, rajtam pe­dig vörös csíkos ruha feszült. Hát hogy megy ez a kettő együtt? Később találkoztam Anion­nal az utcán. Mustárszínű za­kót viselt és a szeme kifeje­zetten szomorú volt.. „Térj vissza hozzám’’ — mondta. Én a nyakába akartam ugra­ni, dehát nem tehettem. Ten­gerkék köpenyem abszolút el­ütött az ő mustárszínű zakó­jától. Anna Lehicka: Esz fófika Hollófészekben, Ojszászon Az asztalon ott a legfris­sebb posta. Pontos címzés, pedig a bélyeg, s a bélyegző tanúsága szerint külföldről jött a levél. A feladó? „Me- duklubski Festival Amaters- kog Fiima Podunavskih Ze- malja”. Beszédes levél Szerencsére a borítéknál „beszédesebb” a levél. Pilla­natok alatt kiderül, hogy a jugoszláviai Zomborban megrendezendő XV. nemzet­közi amatőrfilmfesztiválra invitálja egy meghívó az új- szászi amatőrfilmeseket, vagy ahogy a szakmában becézik őket: a vak hollókat. — Hunyadi Mátyás a klub névadója, innen a becenév — magyarázza a „vak hol­lók” egyike, Nagy István, majd r\émi szünet után még hozzáteszi: — Tulajdonképp pen nem is rossz ez a „vak­ság”, ha a zsűri szerint vala­mit rosszul lát a kameránk, kész a magyarázat: mi vak hollók vagyunk... Még jó, hogy az újszászi fiúknak ritkán kell magya­rázkodniuk. Első filmjük, a „Mementő Radnóti” elkészü­lése után öt nappal már dí­jat nyert, s ezt a sorsot a második alkotás: a „Krimi ’72” sem kerülhette el. — Krimi 72, tehát 1972- ben alakult a klub? — 1972 szeptember -28-án este hét óra hét perckor — válaszol a legilletékesebb, a klubalapító Antal Gábor, aki „civilben” elektroműszerész, ö „bütykölte” a hunyadisok Szigetvári úti műtermének — azaz a Zérci ikrek szülei­Szívemben kimondhatatlan fájdalommal, Karolinánál, a varrónőmnél kötöttem ki. „Drága Karolina, új életet akarok kezdeni — mondtam neki — dehát miben tegyem? Az eperszínű köpenyem szó­ba sem jöhet, vacak, abban nem találkozhatok a boldog­sággal.” Karolina azt mondta, hogy igazán sajnálja, de e találko­zást csak két hónap múlva garantálhatja, mert rengeteg varrniválója van. Mit tehettem? Vártam. Mi­re kész lett a köpenyem és mentem haza, hát mit látok? Anton és Leokádia egymást átölelve andalognak el mel­lettem. A rámszakadt bánat­tól vezéreltetve elhatároztam: meghalok. Meg én a hét­szentségit! De miben? Jaj, ar­ról teljesen megfeledkeztem, hogy nincs egy vacak ron­gyom erre a kivételes alka­lomra. Varratnom kell! Csak­hogy én előre tudom: itt a ta­vasz, s ha Karolina ilyenkor elkezd ásogatni a kertjében, az én ruhám mire elkészül — kimegy a divatból. Hiába, egy kifinomult, szép­érzékkel bőven megáldott nő­nek manapság semmi remé­nye nincs a nyugodt életre, sőt még a halálra sem. (Baraté Rozália fordítása) nek 2x3 méteres mosókony­hája — legféltettebb kincsét, a keverőasztalt. Nagy István, Antal Gábor, Zérci Imre, Zérci István — együtt a stáb. Csak az ötödik „holló”, a villanyszerelő Kecskés László hiányzik, igazoltan. Laci Pesten dolgo­zik, csak a hét végét tölti Üjszászon. De akkor... Akkor vágja a filmeket. Egyébként Imre az operatőr, ikertestvére Pisti világosít és ő a narrátor is; -a hanggal Gabi és Nagy Pisti dolgozik, míg az előhívás közös mun­ka. Unneprontó kérdés — Milyen a technikai fel­szerelés? — érdeklődöm gyanútlanul, s az eddig jó­kedvű társaság egyszerre el­csitul. Ügy látszik, ez ünnep­rontó kérdés volt... — Minden fesztiválon a technikai kivitelt vetik a szemünkre — ered meg végre Gabi szava. — Most mond­juk el, hogy olyan felvevő­vel. magnetofonnal dolgo­zunk, amilyenre más ama­tőrfilmes már rá se néz?... A termelőszövetkezettől kap­tunk egy „Qarcz zoom” típu­sú felvevőt, s egy vetítőt, a művelődési háztól és a tüdő­gyógyintézettől pedig egy- egy magnót. Ez minden... Ezzel forgatták eddigi film­jeiket, hogy pontosan meny­nyit, azt maguk se tudják, ugyanis Nagy Pisti időről- időre elveszít egyet-kettőt a kollekcióból. („Értékes, hát lopják” — mentegetőzik a „bűnös”.) Amit viszont pon­tosan számon tartanak, az a fesztiválsikerek. Legbüszkéb­bek mindig a legutolsóra, most éppen a „Munkásport­A mohácsi síkságon, a fe­ketekapui határrésaen, VI— VII. századbeli falu marad­ványai kerültek napvilágra. A Kárpát-medence eddig is­mert legnagyobb avarkori települése ez, magtalálása te­hát régészeti szenzációnak számít. A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai — dr. Kiss Attila és K. Zoffmann Zsuzsanna — a hatodik nyáron dolgoznak már Mo­hács térségében. Munkájuk nyomán előbb egy avarkori temető tárult fel: hétszáz sírjából gazdag leletanyag került elő. Majd megtaláltál? a települést is, amelynek lakói itt temetkeztek. Ily módon most először nyílt le­hetőség arra, hogy a régé­szek együttesen tárják fel az összetartozó avarkori falut és temetőt, s komplex mó­Fotó: T. K. L. rék” országos filmfesztivál­ján szerzett harmadik helyre és a különdíjra. Készül a községi krónika S ha már a díjaknál, az elismeréseknél járunk: alig­hanem ezt érdemelne Üjszá­szon a „Községi krónika” is. Ezúttal nem a művészi meg­formálás, vagy a gondolat- gazdag mondanivaló miatt, hanem a puszta tényért. A „vak hollók” ugyanis^ ott vannak minden jelentősebb községi eseményen — falu­gyűlés, író-olvasó találkozó, társadalmi munka, kocogás, —, s forgatnak. A „községi krónika” filméit minden év augusztusának első hétfőjén a nagyközönségnek is bemu­tatják. Mind mondják, két­száznál még sosem volt ke­vesebb néző... Befejezésre maradt a kér­dés, amivel tulajdonképpen indítani szerettem volna. Hobbynak túl költséges, min­demellett időrabló a filme­zés — miért világít hát haj­nalig a mosókonyha lámpá­ja, miért dolgoznak ilyen szorgalommal, ilyen lelkese­déssel az újszászi hollók? A stáb nevében valamelyik Zérci fiú (Imre?) válaszolt: — Valahová mindenkinek tartozni kell, s mi a klubban igazán jól érezzük magun­kat. Nemcsak munkatársak,, de barátok is vagyunk... Ma­gáról a filmezésről csak any- nyit: nem akarunk, nem is tudnánk „profik”, művészek lenni. Szeretnénk viszont jó dokumentumfilmeket készí­teni, megörökíteni olyan ese­ményeket, jelenségeket, ame­lyeket így, csak mi veszünk észre. Mi, a „vak hollók”... dón tanulmányozzák a la­kosság életmódját, kultúrá­ját. A Duna árterületének sze­gélyére települt' falu ásatása most jutott abba a szakasz­ba, amikor a régészek előtt kibontakozott az 1200—1300 éves település hajdani képe. A Mohácsi Üj Barázda Tsz lucerna tábláján mintegy há­romszáz méter hosszúságban húzódik a falu a Dunával párhuzamosan. Eddig 55 földbevájt házat és 45 kő­ből épült kemencét, vala­mint 58 különféle rendelte­tésű gödröt tártak fel. A „'névtelen közösség” — egyelőre ezt a nevet viseli a település, mivelhogy lakói­nak eredetét mindeddig nem sikerült kideríteni — föld­műveléssel és , halászattal foglalkozott. Hérész Dezső Névtelen közösség A Kárpát-medence legnagyobb avarkori települését találták meg A mosókonyha-müteremben

Next

/
Thumbnails
Contents